Esti Hírlap, 1984. június (29. évfolyam, 128-153. szám)
1984-06-14 / 139. szám
BIENNÁLE VELENCÉBEN Varga Imre sikere Autó a monitorokon • Szobrok függönyök előtt Az egy helyben lebegő, ezüstös csillogású 380-as Mercedes kerekei alá szédítő sebességgel fut az út. A látvány bombasztikus és minden bizonnyal költséges is, hiszen a műtárggyá előléptetett elegáns gépkocsi, s kerekei alatt a négy videómagnóról utat szolgáltató tévékészülék igen sokba kerülhetett. Persze, ha jól meggondolom, mégsem olyan drága műtárgyegyüttes ez, hiszen a kocsit éppúgy bérelni lehetett, miként a videóeszközöket, s így már kisebb költséggel megúszható a 41. Velencei Biennálé központi csarnokában látható „alkotás”. De talán nem is jogos itt az idézőjel, a modern technika ugyanis mindinkább eszközévé és részévé válik a művészeti alkotásoknak, vagy pontosabban fogalmazva az iméntihez hasonló tárgyegyütteseknek. A vasárnap, Pertini köztársasági elnök jelenlétében megnyitott biennálé kiállítás városában 33 ország művészei mutatkoznak be. A látogató napokig bolyonghat, míg mindent alaposan szemügyre vehet. Persze, a negyedik-ötödik pavilonnál már megfogalmazódhat benne a kétely: érdemes-e továbbmennie, s nem találkozik-e újra ugyanazzal, amit már látott. Egyáltalán, mit láthat? A kérdésre rendkívül nehéz válaszolni, hiszen a képzőművészetnek nemcsak e századi izmuskavalkádjával lehet szembesülni, valamennyi stílus és „stílustalanság” is föllelhető, s immár az önkéntesen vállalt epigonizmus, de talán pontosabb a kifejezés, ha azt írom, hogy másolás is; az elmúlt századok nagy stílusegységei és egyes kimagasló alkotóinak művekben testet öltött visszaidézése egyaránt tettenérhetők. Ebben a megfoghatatlan sokszínűségben — s persze mindezek ellenére — különleges jelentőséget kapott a magyar pavilonban 26 kompozícióval bemutatkozó Varga Imre. Már a megnyitás perceiben rendkívüli érdeklődés nyilvánult meg munkái iránt és némi büszkeséggel jelenthetem, hogy egyetlen más pavilonban sem volt akkora a nyüzsgés, mint itt. (Már a megnyitó előtt filmet forgatott a magyar pavilonban a hamburgi és az északolasz televízió, s a nemsokára Velencébe érkező André Kertész is kijelentette: csak itt, a magyar művész munkái előtt hajlandó felvevőgép elé állni, és interjút adni.) A nemzetközi képzőművészetet kétévenként mérlegre tevő velencei szupertárlat anyagának ismeretében állíthatom, nem véletlen a felfokozott érdeklődés. Varga Imre olyan szobrászati anyaggal jelent meg a biennálén, amely manapság immár szokatlan, s épp emiatt kihívó is. Nincs e seregszemlén még egy alkotó, aki a művészeti ág hagyományos értékeit megőrizve, ilyen, formailag mégis új, tartalmában gazdag és leglényegét illetően emberarcú művészettel jelentkezne. Az életmű rendkívül tudatosan kiválogatott szeletét mutatja be a művész, s azzal is bámulatba ejti látogatóit, hogy az életnagyságú művektől a lírai, vagy éppen drámaian groteszk kisplasztikákig terjed skálája. A kor kihívására szinte egyedülálló választ ad, fölvállalva művészetének központjaként az embert, az ábrázolandó társadalmi lényt, aki immár elérkezett önmaga kiteljesedésének világtörténelmi pillanatához vagy éppen elpusztításához.. Prométheusz De ez az igen tudatosan kiválogatott anyag se érné el az említett hatást, ha a művész és a tárlatépítést rendkívül képzeletgazdagon megoldó Vadász György nem dolgozik együtt vele ilyen közös ihletettséggel. A pavilonban fontos szerepet kaptak a szobrok hátteréül szolgáló függönyök, amelyek hol nyugtalanítóan lilába, máskor szürkéből a vakító fehérbe váltanak, vagy éppen a romlottság igézetesen gyönyörű és mégis taszító piros-lilás árnyalatát kapják. A művész tartalmilag úgy komponálta tárlatát, hogy tematikai váltással vezeti be látogatóit munkásságának lényegébe és rejtelmeibe. A pavilon bejárata előtt a lovon ülő Szent Erzsébet és Lajos király figurája áll. Belül a szekszárdi Prométheusz-kompozíció egyik krómacél saskeselyűje lebeg. S az első terembe lépve, a függönnyel rafináltan szentéllyé alakított kicsiny térben, a kun arcú Madonna előtt hódoló István királlyal találja magát szemben a látogató. A magnetofonról gregorián dallam szól. A kompozíció rendkívül szuggesztív hatását odébb, a szürke függöny előtt álló Orfeusz oldja: az érzelmek világába vezet, az A la recherche sorozat már ismert és új darabjaihoz. Ezzel az érzelmeket előhívó együttessel szemben ül a méltóságteljesen hideg Hatvany professzor. Odébb hó,fehér függöny lebben, s fölvillan a kis Charogne szobor, majd arrébb, áttetsző lila drapéria mögött a nagyobb kompozíció és a porcelánból készített Hommage á Manet. Távolabb szürke függöny előtt a Hősi emlékmű katonájának variációi sorakoznak, amelyekre szemből bölcs tűnődéssel pillant a remekül komponált egészalakos Czóbel. Végül sötétszürke drapériaháttér előtt a Tűnt idő rejtelmes nőalakjai búcsúztatják a Varga művészetével ismerkedőt. Emlékmű Vagyis egy nagyszerű életmű ívét rajzolta föl a művész. Láthatóan nem bízott Semmit a véletlenre, s olyan apróságokra is figyelt, hogy például a Hősi emlékmű legkisebb változatát a legnagyobb posztamensre helyezze. Varga Imre az egyes kompozíciókkal, a pavilon egészével hatni akar és tud is hatni. A siker egyértelműen igazolja ezt. A látogatók észrevették : egy európai értékű művészetet teremtő szobrász műveiből kaptak ízelítőt úgy, hogy a kiválogatott anyagban a teljességet pillanthatták meg. Harangozó Márta István király VETÉLKEDŐ Újabb történelmi ismereteket ad, és a sorsfordító események felidézésével méltó megemlékezésre kínál módot az a több fordulós vetélkedő, amelyet hazánk felszabadulásának 40. évfordulójára hirdetett meg a TIT Budapesti Szervezete, a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa és a KISZ Budapesti Bizottsága. Munkahelyek, közepes felsőfokú tanintézetek, intézmények, szocialista brigádok, KISZ-szervezetek háromtagú csapatainak — amelyek a vetélkedőt megelőző előadássorozaton való részvételt is vállalják — jelentkezését várják. Az első forduló a helyi versengéseké, március elsejéig. A nevezéseket a Történelmi Szakosztályhoz kell beküldeni, október 15-ig. • Csak azt kifogásolhatjuk a tegnap délután (egyes csatorna) játszott animációs filmek vetítésében, hogy bizonyára kevesen tudták ebben az időpontban megtekinteni a Pannónia Film-, Rajz- és Animációs Stúdió ttfimműtermében készült értékes alkotásokat. Pedig még a gyerekek is jobban szórakoztak volna a műterem gyermekstúdiójában készült kisfilmeken, vagy Mertz Lóránt,Cakó Ferenc Hurut királyán, mint az Esti mese nem sokkal később következő bugyuta Füles Mackóján. A felnőtteknek meg jótékonyan nevettető volt ezer ötletével az Autótortúra (Cakó Ferenc filmje), amelyben nemcsak a gyurmaemberke fantasztikus alakváltozásait, hanem a gép és az ember örök küzdelmének gondolatgazdag megjelenítését, a kifejező, hangulatos zörej- és hangtechnikát is dicsérhetjük. Bár jó néhányat láttunk már közülük, mégis némi eligazítás hiányzott a műfajban tájékozatlan nézőnek. Sok egyebet megtudtunk, a Rhapsody in blue jeans például a maga sajátos eszközeivel jellemezte a kort, melyben született, s melyben a tökéletes westernstílus jegyében Johann Strauss Levi Strausszá változik, és még a Moulin Rouge is megbékül. Zoltán Annamária, a film rendezője szerepel a gyermekstúdió alkotói között is. Munkájuk — most három filmet mutattak be, de láttunk már korábban mást is a képernyőn tőlük — szívderítő ötletteliségével, a gyerekek megfigyelőképességét, komoly gondolatait, fantáziáját egyaránt felhasználó módszerével nem hagy kétséget afelől, hogy elérik céljukat ebben a stúdióban, új animációs szakember-nemzedéket nevelnek. (molnár) Ausztráliából érkezett A pesti balerina Sikeres ausztráliai szereplés után hazaérkezett Metzger Márta, a Magyar Állami Operaház magántáncosnője. Április 20-tól volt a világhírű Australian National Ballet vendége. Élményeit a következőkben mondta el: — Csereművészként utazhattam a nyugat-ausztráliai Perth-be, az ország második legnagyobb városába. Újjávarázsolt patinás operaháza idén ünnepli centenáriumát, ahogy a mienk is Budapesten. Az ünnepségek során műsorra került Csajkovszkij Anyegin című operájának zenéjére összeállított táncjáték, amelynek női főszerepét, Tatjánát én alakítottam. Viszonzásul az ausztrál balett-társulat kitűnő magántáncosa, Dale Baker ma ismét fellép a Hattyúk tava Erkel színházi előadásán. — Kinek köszönheti az ausztráliai meghívást? — Elsősorban Anne Woodhans balettmesternőnek, de nem kevésbé Maria Gielgudnak, a londoni Királyi Balett volt balerinájának, aki nálunk is bemutatkozott. A félig magyar igazgatónő két év óta áll az ausztrál balett élén. Számomra azért volt külön megtisztelő a nyolc estére szóló szerződtetésem, mert Tatjána táncba álmodott szerepét John Cranko, a nagy hírű művész koreográfiája szerint kellett előadni. Szerepemet a balettmesternő tanította be a helyszínen háromheti próbával. Az ausztráliai sajtó elismerő hangú kritikái, amelyek magyarságomat is kiemelték, boldoggá tettek. Szereplésemet „Intelligent dancing” kifejezéssel aposztrofálták. Egyébként ez volt a második ausztrál utam. Először 1981-ben táncoltam Sydneyben, a tengerparti kagylónak becézett híres operaházban. — Szerepei közül melyikben láthatjuk legközelebb? — A próba című táncjáték női főszerepét táncolom július 2—15. között a lengyelországi Lodz színházának magyarországi vendégjátéka alkalmából. A kéthetes turné állomásai: Miskolc, Debrecen, Győr, Pécs, Siófok, Kecskemét és Szolnok. A társulat lengyel és magyar szólistákból áll. Rendkívül megilletődéssel várom Operaházunk megnyitását, hiszen a műsorra kerülő első táncjátékban, amelyet a díszelőadásra kitűztek, tehát Bartók Béla A fából faragott királyfi című művében, a királykisaszszony leszek. — Úgy tudjuk, mostanában még egy oka van az izgalomnak... — Csakugyan, hiszen államvizsgázom a Balettfőiskolán, ahol a jövőben táncpedagógiai munkát szeretnék végezni. Kristóf Károly |pai,in. ........ Ausztráliai felvétel Metzger Mártáról Őrült nők ketrece BOHÓZATA VIDÁM SZÍNPADON Ebben az évadban ez már a második istenkísértés. A Hyppolit a lakáj volt az első, a Játékszín sikeres vállalkozása az ismert, ragyogó film után. Most meg a Vidám Színpad vállalta, hogy megküzd az Őrült nők ketrece című elsöprő sikerű film emlékével. Sőt, a Vidám Színpad mindjárt két film emlékével veszi fel a versenyt, hiszen az Őrült nők ketrece moziváltozata olyan kirobbanó sikert aratott világszerte, hogy nyomban elkészítették a folytatását, amelyet Kémek a lokálban címmel ugyancsak vetítettek nálunk. Tanácsos elfelejteni ezt a két francia filmet és a Vidám Színpadon úgy nézni Jean Poiret bohózatát, amelyet Hársing Lajos fordításának felhasználásával Vinkó József adaptált, mintha életünkben először találkoznánk vele. Ne hasonlítgassunk össze. Különben is, nyilván sok néző csakugyan érintetlenül ül be a Révay utcai színházba, mert egyik francia filmet sem látta. Engedjük át magunkat az előadás varázsának. Horváth Tivadar rendezte, remek ritmusban, a nevettetés minden lehetőségét kihasználva, a kényelznek vélt és pikáns részeket is a jó ízlés kordájában tartva. Technikai okból nem volt alkalmam látni a premiert, sem az azt követő néhány előadást, amelyeken még Agárdi Gábor játszotta az egyik főszerepet. A művész sajnos súlyosan megbetegedett, s az új évad őszi nyitányáig orvosai pihenésre kötelezték. A közönség, s olvasóink nevében is mielőbbi gyógyulást kívánunk. A Vidám Színpad azonban még jó néhány örült nők ketreceelőadással tartozott publikumának, amely hetekkel előre valamennyi előadásra minden jegyet megvett, s így a darabot a legjobban ismerő rendező ugrott be Agárdi szerepébe. Leszámítva a beugrás okozta izgalmakat, amelyek még ilyen tapasztalt színésznél is lámpalázzal járnak, Horváth Tivadar remekül játszotta el Georges-ot, a homoszexuális lokáltulajdonost. Alakításának fő erénye az, ami az Ugo Tognazzié is volt — lám, mégis csak besétáltam az összevetés csapdájába, de úgy érzem, itt muszáj -t, hogy a jól ismert, sztereotip mozdulatok, csücsörítések, riszálások nélkül, abszolút férfiasan ábrázolta figuráját. Kiváltképp a második részben volt elemében, ahol a leendő nászuramék részére rendezett színjáték félreértéseit, szöveg alatti kétértelműségeit játszotta el meggyőzően, komolyságában is falrengető humorral, abszolút ízlésesen. Vogel Eric, a darabbal erőteljesen együttjátszó és lélegző díszletei meg jelmezei közepette, jó együttes játékot élvezhettünk, kitűnő egyéni teljesítményekkel. Hamis szociális tudatból és valódi, mohó hatalomvágyból ötvöződik Kállay Ilona és Csákányi László pompás duettje: egy képviselőségre elszántan törekvő nyárspolgári házaspárról rajzolnak hiteles portrét. Vonzó pikantéria és megnyerő önirónia jellemzi Faragó Verát, az egykori Folies-táncosnőből afrikai királynévá lett szerepben. Túlzásmentességében hatásos Jakab, a kezdő hímringyó alakjában Böröndi Tamás. Ifj. Pathó István és Nyertes Zsuzsa megnyerő, fiatal pár, értük a néző is vállalna valamilyen áldozatot. Tetszett Forgács Gábor, Pethő László, s a beugró Dobránszky Zoltán. Külön bekezdés illeti az előadás legjobbját. A vendégként fellépő Gálvölgyi János szerepét a szerző tulajdonképpen csak mulatságosnak írta meg. Arra ügyelt leginkább, hogy minden mozdulatán és legalább minden második mondatán kacagjon a közönség, kiváltképp azon, hogy milyen ellentmondások vannak Albin biológiailag férfiúi, lelkileg női felépítésében. Gálvölgyi azonban a jó ziccerek kiaknázásánál sokkal többet ad. Annyi szívhangot és emberséget hoz ki szerepéből, amennyire Poiret mester valószínűleg nem is gondolt. Ez a fiúnak született, de nőktől irtózó, csak férfiba szerelmes Albin — Gálvölgyi megmintázásában — érzelemgazdag, hús-vér jellem. Valaki, akin nemcsak nevetünk, hanem akivel együtt tudunk érezni és szenvedni, örülni és nevetni. Túl fiatal még Gálvölgyi ahhoz, hogy jutalomjátékról beszéljünk. Azt azonban örömmel regisztráljuk, hogy ebben az évadban immár harmadszor — a Jóból is megárt a kevés és a Háború és béke Pierre Bezuhovja után — hétmérföldes csizmával lépett előre a színi pályán. Barabás Tamás