Esti Hírlap, 1985. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1985-04-26 / 97. szám

9 Jancsó Miklós nem ígért mást, mint szubjek­tív filmjegyzetet Finnor­szágról, ám ennél sokkal többet adott. Valóban val­lomás volt Suomi — film — jegyzetek című műfaj nélküli opusza, vallomás szavakban és képekben egy vonzódásról, amely a két nép rokonságában gyökere­zik, de ezer apró emberi mozzanatból táplálkozik. Jancsó szubjektivitása le­fegyverező és magával sod­ró volt, és mellesleg a lát­szólagos laza képidézés mögött nagyon tudatosan és nagyon fegyelmezetten szerkesztett szubjektivitás. Kiváltképp két dolog miatt került közel a szívemhez ez a filmjegyzet. Először is, mert Jancsó úgy közölte személyes vonzódását, hogy nézőjében hirtelen feléb­resztette a szeretetet az­iránt, amiről vallott, s a vágyat, hogy eljusson ezek közé az emberek közé. Má­sodszor pedig, mert a szno­bizmusnak a tökéletes hiá­nyát éreztette meg ez a film, azt a ritka érzést kel­tette, hogy nyugodtan rá­bízhatjuk magunkat Jancsó szubjek­tív kamerájára: itt olyasmiket látunk, amik az útikönyvekből kimarad­nak, de amik éppen a leg­fontosabbról beszélnek. Az emberekről. És persze él­vezni lehetett e vallomás komolysága mögül előbuk­kanó játékosságot, a csalá­di fotózás kedves bumfor­­diságát idéző csoportképek­ben például, meg ahogy a rendező „beletette” magát a barátok háta mögötti kép­be. Persze, mindkét fogás a játékosságon túl még az egész filmre jellemző érzel­mi töltést is közvetítette: a rendező és témája közötti kapcsolat intimitását, a vendéglátók közé tartozást. Ezért is kaphatott erős kedvet a néző: el kell láto­gatni Finnországba, meg kell ismerni azokat az em­bereket, akiket ilyen vi­dámnak, barátságosnak és közvetlennek mutatott Jan­csó Suomija. (bársony) □ A KISZ KÖZPONTI MŰVÉSZEGYÜTTES Új Zenei Stúdiójának Együt­tese 28-án, vasárnap este fél 8-kor a Várkonyi György Úttörő- és Ifjúsági Házban ad koncertet. öt és fél méter — mai panellakás-méretekben majdnem két emelet. Kö­rülbelül ilyen magasan volt a hajókorlát, amin átug­rott, hogy mégis földet ér­jen a déli féltekén. Egész pontosan Ausztráliában, ahol 1934 októberében nem kívánatos személynek tar­tottak egy német nyelven író cseh újságírót, bizo­nyos Egon Erwin Kischt. Az ausztrál rakpart ugyan kemény sínnel is fogadta az addig csak száguldó — és nem ugráló — riporter­nek nevezett hírlapírót, de a lábtörés, többszöri bör­tönbe hurcolás, per, ítélet, fenyegetés sem tudta meg­­ak­adályozni, hogy végül is pontosan száz gyűlésen, ta­lálkozón ki ne fejtse véle­ményét Hitlerről, a nácik kegyetlenkedéseiről, az an­tifasiszta összefogás szük­ségességéről. Tíz- és tízez­rek ismerték meg a nevét Ausztráliában, államférfiak buktak bele, akik minden­áron hajóra akarták rakni, vagy kényszermunkára küldeni. Az ugrás nyomán százezrek kezdték jobban érteni, mi készül Európá­ban. Nem először okozott bot­rányt. Két évtizeddel ko­rábban egy labdarúgó­­mérkőzés után ő robban­totta ki a Redl-ügyet. A Gólem-ügyben nem okozott botrányt, csupán tudományos dolgozatok megírására ösztönzött jó néhány szakembert, miután egy éjszaka falmászóval felment annak a zsinagó­gának a padlására, ahová a legenda szerint a prágai csodarabbi agyagteremtmé­nye került. Gólem nem volt, cikk és tanulmány annál több született. Aztán a náci német sajtó legnagyobb irodalmi botrá­nyának is — akaratán kí­vül — ő volt az okozója. A rosszlányok prágai men­­helyén készült riportját — ahonnan a védnökhölgyek ijedten kitessékelték, ami­kor a beutaltak le „sze­vasz­­gonozták” — ellop­ta egy német író és ezer­márkás díjat nyert vele Hamburgban, mint a „jel­legzetes német humor” leg­jobb irodalmi példájával. Mígnem egy náci lap ki nem deríti, hogy a mű szóról szóra plagizálása az emigráns Egon Erwin Kisch munkájának. Aki pedig soha nem akart botrányhős lenni. Még író sem. Csak ripor­ter. Aki valóban ismerte a prágai rosszlányokat, bűnö­zőket, detektíveket, s aki nem akart mást, csak hi­telesen beszámolni a való­ságról. Egy író minden for­mai eszköztárával, szele­mességével, kifejezésének hajlékonyságával. Arról a valóság tehetett, hogy a század első évtizedeiben egyre rondább arcát mu­tatta neki. S nemcsak Prá­gában, hanem a nyomorgó riksakulik között Sanghaj­ban, amerikai autómunká­sok között Ford új gyárá­ban, Mexikóban vagy Ausztráliában. A valóság volt a nevelőiskolája, ami elvezette azok közé, akik változtatni kívántak ezen a valóságon. Ha van szabály, amit minden szerkesztőségi szo­bában el kellene helyezni, akkor azt ő fogalmazta meg, amikor barátai arra biztatták: hagyja el a va­lódi neveket, adatokat, írja a cím alá, hogy novella, és mindjárt íróként tisztelik, mint nagy képzelőerejű szerzőt. „Hát a valóság ábrázo­lásához nem kell képzelő­erő? Igaz, hogy itt a fan­tázia nem bontakozhat ki szabadéii, vidáman csa­­pongva, csupán a ténytől tényig vezető keskeny pal­ló szolgál tánca színpadául, és mozgásának ritmikus összhangba kell lennie a tényekkel. De még ezt a szűk kis táncteret sem egyedül uralhatja a képze­let; műformák egész balett­karával kell közös körtán­cot sejtenie, hogy a való­ság, ez a legnyersebb nyers­anyag semmiben ne ma­radjon mögötte a legrugal­masabb anyagnak, a ha­zugságnak.” Nehéz megszólalni a szá­zad talán legnagyobb új­ságírójának szavai után. Csak a tényt illik még ide­írni: 1885. április 29-én, tehát 100 esztendeje szüle­tett Prágában. Bernáth László Körtánc egy pallón SZÁZ ÉVE SZÜLETETT EGON ERWIN KISCH ÖT BEMUTATÓN ROYAL BALLET Esemény volt a londoni Royal Ballet öt előadásból álló vendégjátéka az Ope­raházban. A balettvilág egyik legjobb, a klasszikus tradíciókat mai szellemben képviselő társulatával is­merkedhetett meg a szé­pért átlagon felül áldozni tudó és hajlandó 4-5000 pesti néző, meg egy csomó, ezért érkezett idegen — fő­­leg bécsi — vendég. Az angol táncművészet tekintélyes múltjáról ná­lunk sokáig csak a szak­mabeliek tudtak, ők is csak olvasmányaikból. Ezt ter­jesztette ki és tette vala­melyest láthatóvá a televí­zió — most másodszor mű­sorra tűzött­­ sorozatának, a „Balett mindenkinek” cí­mű, hét rövid részből álló angol produkciónak néhány epizódja. Közvetlen élmé­nyünk különben csak egy Ashton-darab (A rosszul őrzött lány, 1971) és három Colin-koreográfia operaba­lettünk műsorában. ♦ ♦ A mai angol balett alap­jait alig hatvan éve rakta le két nagyszerű „Dame”: a lengyel születésű Marie Rambert és az ír Ninette de Valois. Rambert asszony 87 éves volt, mikor a tár­sulata bemutatkozott Buda­pesten (1975). Ninette de Valois is 87 éves most, ami­kor munkásságának ered­ményeivel végre megismer­kedhettünk. A bemutatkozás erős be­nyomásokat keltett, és en­nek megfelelő sikert ara­tott. A közönség, beleért­ve a magyar balettművészeket is, nemcsak élvezethez, de valamiféle feszültségoldó megkönnyebbüléshez is ju­tott. Annak a feszültségnek az oldódásához, mely a mű­faj paradox fejlődése nyo­mán alakult ki, mikor a modernizáló törekvések a klasszikus balettnek éppen a legmodernebb vonása, le­tisztult absztrakt forma­nyelve ellen fordultak. Valószínű, hogy a magyar Millos Aurél volt az első, aki felismerte, hogy a mo­dern balettnek, ha igazán jelentőset akar nyújtani, nem valamiféle „nyelvi” forradalmat kell szorgal­maznia, hanem a tartalom forradalmát. Nemrég sokan még úgy vélhették azonban, hogy a balett klasszikus kifejező eszközei és lehetőségei (Balanchine művészetében) elérték fejlődésük csúcs­pontját, amit túlszárnyalni már nem lehet. Kenneth MacMillan bebizonyította, milyen tartalékok rejlenek még ebben a klasszicizmus­ban, ha valaki meg tudja szabadítani az érzelgős, ro­mantikus sallangoktól, az ágáló üresjáratoktól és megmerevedett akadémiz­­musától. A Massenet-zenék egyvelegére készített Má­rtonban, a — nálunk főleg Puccini operájából ismert — érzelmes történet válto­zatlanul hagyásával is, friss életérzéseket, mai emberi viszonylatokat jele­nített meg azáltal, hogy a hagyományos táncelemeket akrobatikus fokig, a mozgó emberi test statikájára vo­natkozó — Lábán Rudolftól a Pi­obolus együttesig tánc­ban is kipróbált — tudo­mányos ismeretek alapján továbbfejlesztette. Ehhez azonban elképesz­tő technikai színvonalra kellett emelnie társulatát. A Manont és szerelmesét alakító Jennifer Penney és Anthony Dowell lenyűgö­zően mutatták be, mire ké­pes ez a technika, ha mű­vészi szellemmel, kisugárzó és kifejező erővel párosni. Általában is, mire képes az a művészet, melynek esz­köze, de tartalma és célja is az emberi test! A lon­doni balettművészeknek si­került műfajukat — a test tabui, a konvenciók és ide­gen (irodalmi) befolyások kényszerítő tereléseitől megszabadítva — a tánc kultikus ősértelme felé visszatéríteni, természeti lényünk mély járatait fel­tárni és modern szelle­münkkel harmóniába ol­vasztani. ♦ ♦ A vendégek másik pro­dukciója három egyfelvo­­násos volt. A Stravinsky különleges hangzású Concertójára tán­colt Consort Lessons ko­reográfiáját David Bintley tervezte és tanította be. Szemlátomást MacMillan neoklasszicizmusát követve, remek alakzatok mozgás­láncolatát szőve, magas technikai színvonalon: szemgyönyörködtető Lát­vány, sajnos, minden mé­lyebb megragadó erő nél­kül. Cseppet sem volt érdek­telen viszont, hogyan érzé­keli Turgenyev színpadi életképét egy hamisítatlan angol úr — nevezetesen Sir Frederick Ashton —, aki évtizedeken át nyomta rá bélyegét a Royal Ballet munkájára, mai arculatá­nak kialakítására. Nos, fi­nom iróniával átszőtt ér­­zel­messége, megértő kívül­állása és személyes nosz­talgiát sejtető elbeszélő mo­dora ugyanazt a hagyomá­nyokban gyökerező, min­dent mozgáslátomásban ér­zékelő képzeletgazdagságot tükrözte, mint a másfél év­tizede ismerős, bővérű tánc­komédia, A rosszul őrzött lány. ♦ ♦ A vendégjáték negyedik, záró darabja, az Elit Syn­copations: MacMillan sike­rült, élvezetes kísérlete szá­zadunk szórakoztató zenei és táncos „köznyelvének” művészi felhasználására. Scott Joplin és társainak rikító ragtime-zenéjére épül, rikító ruhákban, a századforduló lépéselemei­ből alkotott rikító táncok­kal, melyeknek harsány hu­morát biztos kézzel tartja a művészi ízléshatáron be­lül a koreográfus és a tán­cosok csalhatatlan érzéke. A második est bűvöleté­ben is főszerepet játszó Anthony Dowell és Jenni­fer Penney mellett, sajnos, csak fel­sorolásnyi — a mű­vészetüket és teljesítmé­nyüket méltatlanul nem ér­zékeltető — említéssel tud­juk elismerően nyugtázni Fiona Chadwick, Stephen Jefferies, Marguerite Por­ter, Karen Paisey, Lesley Collier, Alessandra Fern, Derek Rencher, Genesia Rosato, a remek humorú Jonathan Burrows, Sharon McGornan és társaik nagy­szerű bemutatkozását. Kí­vánva, bárha ez a szerep­lésük ugyanolyan serkentő nyomot hagyna balettmű­vészetünkön, ahogy Brook és színészei hatottak szín­játszásunkra. Fodor Lajos A tizenegyed kiadás Pontosan tegnapelőtt múlt egy esztendeje, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége megadta a jóváhagyást A magyar helyesírás szabályai tizenegye­dik kiadásának közrebocsátására. A szótárral együtt csaknem négyszáz oldalas kötet a minap került a köny­vesboltokba, s ilyenformán diáktól egyetemi tanárig, mindenkinek rendelkezésére áll immár. Különösképpen hasznára vagyon azoknak az embereknek, akiknek min­dennapi foglalatossága a betűvetés; tehát mi, újságírók igencsak örülünk megjelenésének. Ez a megjelenés mindenképpen időszerű volt már, hiszen a tizedik kiadás harminc éve, 1954-ben jelent meg. (Azóta ennek változatlan utánnyomásai kerültek forgalomba.) Három évtized egy nép életében nem nagy idő, de egy olyan, dinamikus változásokkal teli időszak, mint a mi legutóbbi harminc esztendőnk volt, szükség­képpen tükröződik a nyelv fejlődésében, változásai­ban is. Bölcsen írják a szabályok szerkesztői: „A helyes­írás csak ak­kor tudja betölteni társadalmi szerepét, ha szüntelenül gondozzák. 1954 óta mind beszélt, mind írott nyelvünk — elsősorban szókincsében — sokat vál­tozott, a nyelvtudományban új nézetek, módszerek je­lentkeztek, az írással élő emberek igényei megnöveked­tek. Az a minden irányú fejlődés, az az életünk alap­jaiig ható változás, amely társadalmunkban így is vég­bement, időszerűvé tette, hogy az Akadémia ismét át­tekintse helyesírásunk szabályainak rendszerét, és for­májában megújítva — a magyar írással bárhol a vilá­gon foglalkozó egyének és közösségek számára — köz­zétegye.” A valóban nem csekély változások ellenére he­lyesírásunk szabályai alapjaikban nem módosultak. En­nek legfőbb oka bizonnyal az, hogy a magyar helyes­írás „betűíró, latin betűs, hangjelölő és értelemtükröző írásrendszer”. S mivel egy nyelvnek a hanganyaga vál­tozik legkevésbé, a hangok évszázados hagyományon alapuló jelölését nem lett volna értelme megváltoztat­ni. (Ki tudja, mióta, újból és újból szóba kerül például, hogy szüntessük meg a j hang kétféle — j és ly betűvel való — jelölését, de ennek megvalósításából alighanem több kár származott volna, mint haszon. Nem kell bán­nunk tehát, hogy helyesírásunk e tekintetben „konzer­vatív” maradt.) Az egyetlen „helyesírásunk hagyományos rendsze­rét érintő, fontos változás” az, hogy a dz és a dzs betűk ábécénk teljes jogú tagjává léptek elő. Ez a változás azonban teljességgel megfelel a logikának, hiszen ezek a többjegyű betűkhöz — a gy-hez, az sz-hez vagy a ty­­hez hasonlóan — egy hangot jelölnek: a dz a c-nek, a dzs pedig a cs-nek zöngés párját. Mindenképpen indo­kolt tehát, hogy ezt a két betűt a többi többjegyűhöz hasonlóan kezeljük. (Ezáltal egyébként egyszerűsödtek a dz és dzs elválasztására vonatkozó szabályok.) A több­i apróbb-nagyobb változásról, illetőleg indo­koltnak tűnő változtatás elmaradásáról szólni, nem egy napilap cikkének feladata. Annyi azonban mindenkép­pen ide kívánkozik, hogy helyesírásunk szabályai to­vábbra is az egybe-, illetve különírás tekintetében a legbizonytalanabbak és a legvitathatóbbak. Gondokat okoz például a 168. pont, amely szerint: „Egy- vagy többelemű személynevek és köznevek gyak­ran lépnek egymással valamilyen jelöletlen szóösszeté­telnek tekinthető kapcsolatba ... Az ilyen összetételsze­rű alakulatokban a személynév és a köznév szoros ösz­­szetartozását kötőjellel érzékeltetjük .­Balassi-strófa, Kossuth­-díj, Kodály-módszer — ezek rendjén is van­nak. Ámde, ha a tulajdonnév két szóból — vezeték- és keresztnévből vagy két vezetéknévből — áll, már ko­rántsem egyértelmű a dolog. „Nagy Lajos-ünnepség Apostagon” — olvashattuk egy napilap cikkében. Van János-ünnep — a nyomdá­szoké —, van Borbála-ünnep — a tüzéreké —, lehetne Lajos-ünnep is, de természetesen nem erről volt szó, hanem arról, hogy Nagy Lajos író szülőhelyén, Aposta­gon rendeztek ünnepséget. Ámde Kosztolányi úgy vélte — és igaza volt! —, hogy az olvasót egy fél mondat ere­­­jéig sem szabad bizonytalanságban hagynunk. Végül is nem mindenki tudja, hogy Nagy Lajos Apostagon szü­letett. Hasonló példák: Szép Ernő-emlékest, Petőfi Sándor-vers (ez egy Petőfi írta alexandrinusnak is ért­hető), Magyar Média-műsor (nem arról van szó, hogy a Média-műsor magyar, hanem arról, hogy a Magyar Média nevű intézmény szervezett egy műsort.) A több­­elemű személynevek összetételeit tehát alighanem he­lyesebb volna három külön szóba írni. (Erre egyébként az utcanevek írásmódja is példát ad. „Arany János ut­ca” — ez is jelöletlen birtokosjelzői szerkezet.) Bizonyára lehetne sorolni további vitatható ponto­kat, s a tudósok nyilván eltöprengenek majd a tizen­kettedik kiadás elkészítéséig. Addig azonban tartsuk magunkat e mostani szabályokhoz. Jelenleg ez a köz­­megegyezés. Morvay István

Next