Esti Hírlap, 1985. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1985-04-26 / 97. szám
9 Jancsó Miklós nem ígért mást, mint szubjektív filmjegyzetet Finnországról, ám ennél sokkal többet adott. Valóban vallomás volt Suomi — film — jegyzetek című műfaj nélküli opusza, vallomás szavakban és képekben egy vonzódásról, amely a két nép rokonságában gyökerezik, de ezer apró emberi mozzanatból táplálkozik. Jancsó szubjektivitása lefegyverező és magával sodró volt, és mellesleg a látszólagos laza képidézés mögött nagyon tudatosan és nagyon fegyelmezetten szerkesztett szubjektivitás. Kiváltképp két dolog miatt került közel a szívemhez ez a filmjegyzet. Először is, mert Jancsó úgy közölte személyes vonzódását, hogy nézőjében hirtelen felébresztette a szeretetet aziránt, amiről vallott, s a vágyat, hogy eljusson ezek közé az emberek közé. Másodszor pedig, mert a sznobizmusnak a tökéletes hiányát éreztette meg ez a film, azt a ritka érzést keltette, hogy nyugodtan rábízhatjuk magunkat Jancsó szubjektív kamerájára: itt olyasmiket látunk, amik az útikönyvekből kimaradnak, de amik éppen a legfontosabbról beszélnek. Az emberekről. És persze élvezni lehetett e vallomás komolysága mögül előbukkanó játékosságot, a családi fotózás kedves bumfordiságát idéző csoportképekben például, meg ahogy a rendező „beletette” magát a barátok háta mögötti képbe. Persze, mindkét fogás a játékosságon túl még az egész filmre jellemző érzelmi töltést is közvetítette: a rendező és témája közötti kapcsolat intimitását, a vendéglátók közé tartozást. Ezért is kaphatott erős kedvet a néző: el kell látogatni Finnországba, meg kell ismerni azokat az embereket, akiket ilyen vidámnak, barátságosnak és közvetlennek mutatott Jancsó Suomija. (bársony) □ A KISZ KÖZPONTI MŰVÉSZEGYÜTTES Új Zenei Stúdiójának Együttese 28-án, vasárnap este fél 8-kor a Várkonyi György Úttörő- és Ifjúsági Házban ad koncertet. öt és fél méter — mai panellakás-méretekben majdnem két emelet. Körülbelül ilyen magasan volt a hajókorlát, amin átugrott, hogy mégis földet érjen a déli féltekén. Egész pontosan Ausztráliában, ahol 1934 októberében nem kívánatos személynek tartottak egy német nyelven író cseh újságírót, bizonyos Egon Erwin Kischt. Az ausztrál rakpart ugyan kemény sínnel is fogadta az addig csak száguldó — és nem ugráló — riporternek nevezett hírlapírót, de a lábtörés, többszöri börtönbe hurcolás, per, ítélet, fenyegetés sem tudta megakadályozni, hogy végül is pontosan száz gyűlésen, találkozón ki ne fejtse véleményét Hitlerről, a nácik kegyetlenkedéseiről, az antifasiszta összefogás szükségességéről. Tíz- és tízezrek ismerték meg a nevét Ausztráliában, államférfiak buktak bele, akik mindenáron hajóra akarták rakni, vagy kényszermunkára küldeni. Az ugrás nyomán százezrek kezdték jobban érteni, mi készül Európában. Nem először okozott botrányt. Két évtizeddel korábban egy labdarúgómérkőzés után ő robbantotta ki a Redl-ügyet. A Gólem-ügyben nem okozott botrányt, csupán tudományos dolgozatok megírására ösztönzött jó néhány szakembert, miután egy éjszaka falmászóval felment annak a zsinagógának a padlására, ahová a legenda szerint a prágai csodarabbi agyagteremtménye került. Gólem nem volt, cikk és tanulmány annál több született. Aztán a náci német sajtó legnagyobb irodalmi botrányának is — akaratán kívül — ő volt az okozója. A rosszlányok prágai menhelyén készült riportját — ahonnan a védnökhölgyek ijedten kitessékelték, amikor a beutaltak le „szevaszgonozták” — ellopta egy német író és ezermárkás díjat nyert vele Hamburgban, mint a „jellegzetes német humor” legjobb irodalmi példájával. Mígnem egy náci lap ki nem deríti, hogy a mű szóról szóra plagizálása az emigráns Egon Erwin Kisch munkájának. Aki pedig soha nem akart botrányhős lenni. Még író sem. Csak riporter. Aki valóban ismerte a prágai rosszlányokat, bűnözőket, detektíveket, s aki nem akart mást, csak hitelesen beszámolni a valóságról. Egy író minden formai eszköztárával, szelemességével, kifejezésének hajlékonyságával. Arról a valóság tehetett, hogy a század első évtizedeiben egyre rondább arcát mutatta neki. S nemcsak Prágában, hanem a nyomorgó riksakulik között Sanghajban, amerikai autómunkások között Ford új gyárában, Mexikóban vagy Ausztráliában. A valóság volt a nevelőiskolája, ami elvezette azok közé, akik változtatni kívántak ezen a valóságon. Ha van szabály, amit minden szerkesztőségi szobában el kellene helyezni, akkor azt ő fogalmazta meg, amikor barátai arra biztatták: hagyja el a valódi neveket, adatokat, írja a cím alá, hogy novella, és mindjárt íróként tisztelik, mint nagy képzelőerejű szerzőt. „Hát a valóság ábrázolásához nem kell képzelőerő? Igaz, hogy itt a fantázia nem bontakozhat ki szabadéii, vidáman csapongva, csupán a ténytől tényig vezető keskeny palló szolgál tánca színpadául, és mozgásának ritmikus összhangba kell lennie a tényekkel. De még ezt a szűk kis táncteret sem egyedül uralhatja a képzelet; műformák egész balettkarával kell közös körtáncot sejtenie, hogy a valóság, ez a legnyersebb nyersanyag semmiben ne maradjon mögötte a legrugalmasabb anyagnak, a hazugságnak.” Nehéz megszólalni a század talán legnagyobb újságírójának szavai után. Csak a tényt illik még ideírni: 1885. április 29-én, tehát 100 esztendeje született Prágában. Bernáth László Körtánc egy pallón SZÁZ ÉVE SZÜLETETT EGON ERWIN KISCH ÖT BEMUTATÓN ROYAL BALLET Esemény volt a londoni Royal Ballet öt előadásból álló vendégjátéka az Operaházban. A balettvilág egyik legjobb, a klasszikus tradíciókat mai szellemben képviselő társulatával ismerkedhetett meg a szépért átlagon felül áldozni tudó és hajlandó 4-5000 pesti néző, meg egy csomó, ezért érkezett idegen — főleg bécsi — vendég. Az angol táncművészet tekintélyes múltjáról nálunk sokáig csak a szakmabeliek tudtak, ők is csak olvasmányaikból. Ezt terjesztette ki és tette valamelyest láthatóvá a televízió — most másodszor műsorra tűzött sorozatának, a „Balett mindenkinek” című, hét rövid részből álló angol produkciónak néhány epizódja. Közvetlen élményünk különben csak egy Ashton-darab (A rosszul őrzött lány, 1971) és három Colin-koreográfia operabalettünk műsorában. ♦ ♦ A mai angol balett alapjait alig hatvan éve rakta le két nagyszerű „Dame”: a lengyel születésű Marie Rambert és az ír Ninette de Valois. Rambert asszony 87 éves volt, mikor a társulata bemutatkozott Budapesten (1975). Ninette de Valois is 87 éves most, amikor munkásságának eredményeivel végre megismerkedhettünk. A bemutatkozás erős benyomásokat keltett, és ennek megfelelő sikert aratott. A közönség, beleértve a magyar balettművészeket is, nemcsak élvezethez, de valamiféle feszültségoldó megkönnyebbüléshez is jutott. Annak a feszültségnek az oldódásához, mely a műfaj paradox fejlődése nyomán alakult ki, mikor a modernizáló törekvések a klasszikus balettnek éppen a legmodernebb vonása, letisztult absztrakt formanyelve ellen fordultak. Valószínű, hogy a magyar Millos Aurél volt az első, aki felismerte, hogy a modern balettnek, ha igazán jelentőset akar nyújtani, nem valamiféle „nyelvi” forradalmat kell szorgalmaznia, hanem a tartalom forradalmát. Nemrég sokan még úgy vélhették azonban, hogy a balett klasszikus kifejező eszközei és lehetőségei (Balanchine művészetében) elérték fejlődésük csúcspontját, amit túlszárnyalni már nem lehet. Kenneth MacMillan bebizonyította, milyen tartalékok rejlenek még ebben a klasszicizmusban, ha valaki meg tudja szabadítani az érzelgős, romantikus sallangoktól, az ágáló üresjáratoktól és megmerevedett akadémizmusától. A Massenet-zenék egyvelegére készített Mártonban, a — nálunk főleg Puccini operájából ismert — érzelmes történet változatlanul hagyásával is, friss életérzéseket, mai emberi viszonylatokat jelenített meg azáltal, hogy a hagyományos táncelemeket akrobatikus fokig, a mozgó emberi test statikájára vonatkozó — Lábán Rudolftól a Piobolus együttesig táncban is kipróbált — tudományos ismeretek alapján továbbfejlesztette. Ehhez azonban elképesztő technikai színvonalra kellett emelnie társulatát. A Manont és szerelmesét alakító Jennifer Penney és Anthony Dowell lenyűgözően mutatták be, mire képes ez a technika, ha művészi szellemmel, kisugárzó és kifejező erővel párosni. Általában is, mire képes az a művészet, melynek eszköze, de tartalma és célja is az emberi test! A londoni balettművészeknek sikerült műfajukat — a test tabui, a konvenciók és idegen (irodalmi) befolyások kényszerítő tereléseitől megszabadítva — a tánc kultikus ősértelme felé visszatéríteni, természeti lényünk mély járatait feltárni és modern szellemünkkel harmóniába olvasztani. ♦ ♦ A vendégek másik produkciója három egyfelvonásos volt. A Stravinsky különleges hangzású Concertójára táncolt Consort Lessons koreográfiáját David Bintley tervezte és tanította be. Szemlátomást MacMillan neoklasszicizmusát követve, remek alakzatok mozgásláncolatát szőve, magas technikai színvonalon: szemgyönyörködtető Látvány, sajnos, minden mélyebb megragadó erő nélkül. Cseppet sem volt érdektelen viszont, hogyan érzékeli Turgenyev színpadi életképét egy hamisítatlan angol úr — nevezetesen Sir Frederick Ashton —, aki évtizedeken át nyomta rá bélyegét a Royal Ballet munkájára, mai arculatának kialakítására. Nos, finom iróniával átszőtt érzelmessége, megértő kívülállása és személyes nosztalgiát sejtető elbeszélő modora ugyanazt a hagyományokban gyökerező, mindent mozgáslátomásban érzékelő képzeletgazdagságot tükrözte, mint a másfél évtizede ismerős, bővérű tánckomédia, A rosszul őrzött lány. ♦ ♦ A vendégjáték negyedik, záró darabja, az Elit Syncopations: MacMillan sikerült, élvezetes kísérlete századunk szórakoztató zenei és táncos „köznyelvének” művészi felhasználására. Scott Joplin és társainak rikító ragtime-zenéjére épül, rikító ruhákban, a századforduló lépéselemeiből alkotott rikító táncokkal, melyeknek harsány humorát biztos kézzel tartja a művészi ízléshatáron belül a koreográfus és a táncosok csalhatatlan érzéke. A második est bűvöletében is főszerepet játszó Anthony Dowell és Jennifer Penney mellett, sajnos, csak felsorolásnyi — a művészetüket és teljesítményüket méltatlanul nem érzékeltető — említéssel tudjuk elismerően nyugtázni Fiona Chadwick, Stephen Jefferies, Marguerite Porter, Karen Paisey, Lesley Collier, Alessandra Fern, Derek Rencher, Genesia Rosato, a remek humorú Jonathan Burrows, Sharon McGornan és társaik nagyszerű bemutatkozását. Kívánva, bárha ez a szereplésük ugyanolyan serkentő nyomot hagyna balettművészetünkön, ahogy Brook és színészei hatottak színjátszásunkra. Fodor Lajos A tizenegyed kiadás Pontosan tegnapelőtt múlt egy esztendeje, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége megadta a jóváhagyást A magyar helyesírás szabályai tizenegyedik kiadásának közrebocsátására. A szótárral együtt csaknem négyszáz oldalas kötet a minap került a könyvesboltokba, s ilyenformán diáktól egyetemi tanárig, mindenkinek rendelkezésére áll immár. Különösképpen hasznára vagyon azoknak az embereknek, akiknek mindennapi foglalatossága a betűvetés; tehát mi, újságírók igencsak örülünk megjelenésének. Ez a megjelenés mindenképpen időszerű volt már, hiszen a tizedik kiadás harminc éve, 1954-ben jelent meg. (Azóta ennek változatlan utánnyomásai kerültek forgalomba.) Három évtized egy nép életében nem nagy idő, de egy olyan, dinamikus változásokkal teli időszak, mint a mi legutóbbi harminc esztendőnk volt, szükségképpen tükröződik a nyelv fejlődésében, változásaiban is. Bölcsen írják a szabályok szerkesztői: „A helyesírás csak akkor tudja betölteni társadalmi szerepét, ha szüntelenül gondozzák. 1954 óta mind beszélt, mind írott nyelvünk — elsősorban szókincsében — sokat változott, a nyelvtudományban új nézetek, módszerek jelentkeztek, az írással élő emberek igényei megnövekedtek. Az a minden irányú fejlődés, az az életünk alapjaiig ható változás, amely társadalmunkban így is végbement, időszerűvé tette, hogy az Akadémia ismét áttekintse helyesírásunk szabályainak rendszerét, és formájában megújítva — a magyar írással bárhol a világon foglalkozó egyének és közösségek számára — közzétegye.” A valóban nem csekély változások ellenére helyesírásunk szabályai alapjaikban nem módosultak. Ennek legfőbb oka bizonnyal az, hogy a magyar helyesírás „betűíró, latin betűs, hangjelölő és értelemtükröző írásrendszer”. S mivel egy nyelvnek a hanganyaga változik legkevésbé, a hangok évszázados hagyományon alapuló jelölését nem lett volna értelme megváltoztatni. (Ki tudja, mióta, újból és újból szóba kerül például, hogy szüntessük meg a j hang kétféle — j és ly betűvel való — jelölését, de ennek megvalósításából alighanem több kár származott volna, mint haszon. Nem kell bánnunk tehát, hogy helyesírásunk e tekintetben „konzervatív” maradt.) Az egyetlen „helyesírásunk hagyományos rendszerét érintő, fontos változás” az, hogy a dz és a dzs betűk ábécénk teljes jogú tagjává léptek elő. Ez a változás azonban teljességgel megfelel a logikának, hiszen ezek a többjegyű betűkhöz — a gy-hez, az sz-hez vagy a tyhez hasonlóan — egy hangot jelölnek: a dz a c-nek, a dzs pedig a cs-nek zöngés párját. Mindenképpen indokolt tehát, hogy ezt a két betűt a többi többjegyűhöz hasonlóan kezeljük. (Ezáltal egyébként egyszerűsödtek a dz és dzs elválasztására vonatkozó szabályok.) A többi apróbb-nagyobb változásról, illetőleg indokoltnak tűnő változtatás elmaradásáról szólni, nem egy napilap cikkének feladata. Annyi azonban mindenképpen ide kívánkozik, hogy helyesírásunk szabályai továbbra is az egybe-, illetve különírás tekintetében a legbizonytalanabbak és a legvitathatóbbak. Gondokat okoz például a 168. pont, amely szerint: „Egy- vagy többelemű személynevek és köznevek gyakran lépnek egymással valamilyen jelöletlen szóösszetételnek tekinthető kapcsolatba ... Az ilyen összetételszerű alakulatokban a személynév és a köznév szoros öszszetartozását kötőjellel érzékeltetjük .Balassi-strófa, Kossuth-díj, Kodály-módszer — ezek rendjén is vannak. Ámde, ha a tulajdonnév két szóból — vezeték- és keresztnévből vagy két vezetéknévből — áll, már korántsem egyértelmű a dolog. „Nagy Lajos-ünnepség Apostagon” — olvashattuk egy napilap cikkében. Van János-ünnep — a nyomdászoké —, van Borbála-ünnep — a tüzéreké —, lehetne Lajos-ünnep is, de természetesen nem erről volt szó, hanem arról, hogy Nagy Lajos író szülőhelyén, Apostagon rendeztek ünnepséget. Ámde Kosztolányi úgy vélte — és igaza volt! —, hogy az olvasót egy fél mondat erejéig sem szabad bizonytalanságban hagynunk. Végül is nem mindenki tudja, hogy Nagy Lajos Apostagon született. Hasonló példák: Szép Ernő-emlékest, Petőfi Sándor-vers (ez egy Petőfi írta alexandrinusnak is érthető), Magyar Média-műsor (nem arról van szó, hogy a Média-műsor magyar, hanem arról, hogy a Magyar Média nevű intézmény szervezett egy műsort.) A többelemű személynevek összetételeit tehát alighanem helyesebb volna három külön szóba írni. (Erre egyébként az utcanevek írásmódja is példát ad. „Arany János utca” — ez is jelöletlen birtokosjelzői szerkezet.) Bizonyára lehetne sorolni további vitatható pontokat, s a tudósok nyilván eltöprengenek majd a tizenkettedik kiadás elkészítéséig. Addig azonban tartsuk magunkat e mostani szabályokhoz. Jelenleg ez a közmegegyezés. Morvay István