Esti Hírlap, 1985. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-08 / 236. szám

A földrengés megtáltosí­­totta a Kabarészínház stáb­ját. Az októberi adás teli volt ötlettel, frissességgel, elevenséggel. Persze, túl drága árat fizettünk ezért a jó színvonalú kabaréért, hiszen egyes becslések sze­rint a természeti csapás egymilliárd forint kárt okozott. A műsorvezető Selmeczi Tibor a humor, a humoristák kétes büszkesé­gével emlegette: tőlünk in­dult ki az a sorozat, amely Japántól Mexikóig meg­rengette a világot. És mint kiderült, a felvé­tel színhelyére hívott illusztris közönségnek, az Állami Biztosító mun­katársainak is a hidegtől kezdve, az árvízen át a földrengésig minden bejött. S valóban, már csak az van hátra, hogy a Bada­csony oldalán vulkánláva folyjon. Vagyis, a taps, a nevetés szeizmográfiával mérve, a műsor felvételén jól szórakozott a közönség. Nem véletlenül, hiszen a program elején bemutatott magyar és idegen nyelvű hírcsokor valóban elemi erejű volt, miként az élet­ből ellesett humor, a paraszt atyafiakként föllépő Markos György,Nádas György, valamint a Koltai Róbert által megszemélyesített stupid „illetékes elvtárs”, akinek Verebes István adott fel ezúttal a Tomi mosószerrel kapcsolatos keresztkérdéseket. De a műsor többi része is ele­venségről tanúskodott, s kicsit arról is, hogy a ko­rábbi kísérletezések után a stáb valahogy visszalendült abba a kerékvágásba, ame­lyet még Marton Frigyes­sel együtt tapostak ki. A bejáratott formák eleven tartalmat kaptak, s igazi évadnyitó programmá avat­ták a kabarészínházi be­mutatót, amelyet egyetlen, valóban hétfő esti attrak­cióként szinte mindenki vár, aki szereti a rádiót. (harangozó) SZOVJET HANGLEMEZHÓNAP Évente 250 millió Moszkvából és Ogyesszá- darabot vásárolnak a zené­ből érkezett szakemberek rajongók. A mostani kiál­jelenlétében rendeztek saj­tótájékoztatót a Zeneművé­szek Klubjában a ma meg­lízás, illetve a szovjet hanglemezhónap befejező aktusa november elején a nyíló szovjet kultúra nap- Szovjet Kultúra Házában­jai alkalmából. A budapest zajlik majd len­ti kiállítást, amely a Vö­rösmarty téri zeneház föld­szintjén látható, hasonló követi Kecskeméten és Ka­posvárott is. Dobrovan igazgató, az ogyesszai Me­lódia Hanglemezgyár veze­tője elmondta, hogy a Szovjetunióban évi 250 mil­lió hanglemezt gyártanak. Hozzátette, hogy Ogyesszá­­ban naponta mintegy ötezer Felfedeztük a sok kiál­lított lemez között Bartók Béla II. hegedűversenyét, amelyet a litván rádió és televízió szimfonikus zene­karával Vaszilij Zarinsz ad elő Vaszilij Szinajszkij vezényletével. A zongora­­darabokat tartalmazó leme­zek közül igen figyelemre méltó Lev Vlaszenko Liszt­játéka. (Kristóf) BUDAPESTEN IS ANGYALHANGÚ KÓRUS Színpadon 1967-ben hang­zott fel először az óbolgár beszéd és zene. Az óbolgár emlékek című előadáshoz Sztefan Haritonev rendező vokális együttest szerve­zett, amely később Jean Kukuzel — Angeloglaszni­­jat — vagyis Jean Kuku­zel, az angyalhangú —né­ven működött tovább. A híres zeneszerző nevét vi­selő kórus a középkori bolgár zenei örökség ápo­lását, tolmácsolását tűzte ki célul. Repertoárjuk alap­ját a névadó Jean Kukuzel szerzeményei képezik. A Metód halálának 1100. évfordulója tiszteletére rendezett nemzetközi meg­emlékezések keretében a kórus idén Hollandiában, Csehszlovákiában, Auszt­riában, Olaszországban és az NSZK-ban­­koncertezett. A nyugatnémet rádió köz­vetlen adásban három és fél órás műsort sugárzott a kölni hangversenyükről. Az „Angeloglasznijat” Ka­marakórus körútja alkal­mával Magyarországon is vendégszerepel. Október 9- én, este lépnek fel a Má­tyás-templomban. Megnyílt a szovjet filmek fesztiválja Jöjj, és lásd! A Kongresszusi Központ alig több mint fél esztendő alatt otthont adott már báloktól kezdve koncerteken át országos, nemzetközi tanácskozásoknak. Mozielőadásra azonban most került sor először az impozáns teremben. Az este 7 órára gyülekező vendégek között nem volt hát véletlen a sok filmművész és mozis, az utóbbiak között ott találhattuk a megyei mozivállalatok jó néhány veze­tőjét is. A kulturális, a társadalmi élet jeles képviselőit, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, a Művelődési Mi­nisztérium, a Mokép és a Főmo hívta meg erre a teg­nap esti vetítésre, a szovjet filmek fesztiváljának díszelőadására. A régi-régi mozibemuta­tókon, még a némafilmek idején volt divat, hogy a bemutató filmszín­házakban egész szimfo­nikus zenekarok szolgál­tatták a kísérőzenét. Most, tegnap este is nagy együt­tes, az Állami Hangver­senyzenekar ült a pódiu­mon, igaz, nem azért, hogy a filmet kísérje, hanem hogy az est ünnepélyessé­gét emelje. Vaszilij Szí­najszkij karmesteri pálcája alatt Sosztakovics V. szim­fóniája csendült fel és a vészterhes, majd az indu­latokat harmóniává oldó szép muzsika hangulatá­ban is kitűnően vezette be a filmet, amelyről a pódiu­mon megjelent rendező, Elem Klimov azt mondta, egy japán bölcset idézve: „Aki elfelejti a múltját, ar­ra ítéltetik, hogy újra át­élje azt”. Megrázó erejű, döbbene­tes film Klimové, akiről nem nagyon látszik, hogy túl van az ötvenedik évén és kisfiúként maga is átél­te Sztálingrád ostromát. Itt most nem a maga, hanem az alapművet író Alesz Adamovics gyermekkori emlékei elevenednek meg a Jöjj, és lásd! című film­ben Belorussziából, ahol különös rémtetteket hajtott végre a náci hadsereg. A film végső feliratának ta­núsága szerint, több mint hatszáz falu lakóit — gye­rekeket, öregeket, asszo­nyokat — gyilkoltak le ezekben az években. A Jöjj, és lásd! főhőse egy ti­zenöt éves kamaszfiú, aki először a partizánokhoz áll az erdőben, de onnan ha­­zaküldik. Mire hazaérne, anyja, kishúgai már halot­tak. Menekülése kaland­nak egyáltalán nem nevez­hető bujdosása mocsárban, frontok között, majd egy idegen faluban, olyan ször­nyűségek "szemtanújává teszi, amelyek napok alatt öregemberré érlelik ezt a gyereket. Egy tizenöt éves moszkvai diák, Aljosa Kravcsenko játssza meg­döbbentő erővel, ijesztő hi­telességgel ezt a kamaszt. (A forgatás alatt külön pszichológusok foglalkoz­tak vele, hogy a kamerák elé csak rekonstrukcióként kerülő borzalmak is, ne okozzanak a személyiségé­ben károsodást, ám így is észrevehető volt, hogy az ifjú ember a munka során felnőtté érett.) A Szovjetunióban min­den család gyászol valakit, aki a háborúban halt meg. Nem csoda hát, hogy a szovjet filmrendezők min­den generációja elkészíti a maga háborús filmjét, de úgy tetszik, az új generá­ciók új módon közelednek a témához. Klimov a hábo­rú naturális borzalmait mutatja fel, talán hogy a ma fiataljait sokkolni tudja a múlt emlékeivel. Filmje nem véletlenül kap­ta az idei moszkvai film­­fesztivál nagydíját. (A Jöjj, és lásd! a tegnap esti, egy­szeri vetítés után csak ké­sőbb kerül a magyar mo­zik műsorrendjére.) Bernáth László Elem Klimov a filmvászon előtt (MTI Fotó : Földi Imre felvétele) TELEFONINTERJÚ Hősökről beszélek Holnap este a Vers és dal a Várban sorozatban Horváth Ferenc mond Illyés Gyula-verseket. — Mikor ismerkedett meg Illyés költészetével? — kérdeztük telefonon a hetvenhárom esztendős művészt, aki két éve nem állt hasonló programmal a fővárosi közönség elé. — Főiskolai évfolyam­­társamtól, Gellért Endré­től, a későbbi nagyszerű rendezőtől 1934-ben, szüle­tésnapomra kaptam aján­dékba a Sarjúrendek cí­mű kötetet. Bandi ezt írta bele: „Ferikém, most már fuccsi”. Arra célzott, hogy betöltöttem a huszonegyet. Ezek a versek nagyon meg­ragadtak akkor, s máig szeretem a költő korai korszakának alkotásait. — Mond is a korai ver­sekből ? — Igen. A ház végén ülök című verssel kezdem a műsort, amelynek első részében még további hat költeményt mondok, köztük olyan hatalmas alkotáso­kat, mint a Bartók vagy A reformáció genfi emlék­műve előtt. Persze egy olyan gazdag életműből, mint az Illyésé, szükség­képpen csak nagyon keve­set lehet felmutatni más­fél óra alatt. Még olyan, számomra nagyon kedves versről is le kellett mon­danom, mint a Dózsa György beszéde a ceglédi piacon. — Mit hallunk a máso­dik részben? — A Hősökről beszélek című eposzt. Több mint tíz éve, 1974-ben készítet­tem el a pódiumváltozatot. Megmutattam Illyésnek is, és ő megtisztelt azzal, hogy helyben hagyta, mondván: „Én megírtam, elmondani a te dolgod”. (morvay) • Egy elejtett mondat­ból („Most készülünk a Hajnali szép csillagra”) ki­derült, hogy jó régen ült le beszélgetni Zenthe Fe­renccel Horváth Ádám, a Mesterséges színész című sorozatban. A műsort va­sárnap este láthattuk vég­re, s bár általában bosz­­szankodni szoktunk a Tele­vízió eme állandó és ne­künk mindig indokolatlan­nak tűnő késedelmeskedé­sén, meg kell vallanunk, hogy az ország egyik leg­népszerűbb színészének portréja így is időszerűen rajzolódott ki. Készülhetett volna ez a riport öt évvel ezelőtt, vagy felvehetnék akár öt év múlva is: ugyanazt a Zenthe Feren­cet látnánk benne. Hogy milyen üdén rokonszenves színész, azt lassan negyven éve tudjuk róla, hiszen színpadon és filmen, a rá­dióban, a szinkronban és a képernyőn, szóval minden közegben és műfajban be­bizonyította. Vannak nála jobb színészek is az or­szágban, s ezt szinte túl­zott szerénységgel elsősor­ban ő maga hangsúlyozza, ám alig akad pályatársa, aki olyan népszerűvé vált volna a nagyközönség kö­rében, mint Zenthe, legin­kább a Tenkes kapitányá­val, meg a Szabó család Kárpáti Zoltánjaként. Bár­mennyire ismert azonban szerepei révén, mint szí­nész, magánemberként a közönség százezrei és mil­liói igazán csak ebből a Horváth Ádám által oly kulturáltan vezetett mű­sorból ismerhették meg. E portréfilmből kiderült: „ci­vilben” legalább olyan ro­konszenves egyéniség, ami­lyennek legismertebb sze­repeiben mutatkozik. Egy rendkívül érzékeny ember ült előttünk, aki csupa fi­gyelmes emberség, érzelmi tisztaság. Hivalkodás nél­küli, éppen ezért oly igazi közösségi ember, aki a maga bajával-bajával so­ha nem akar terhelni sen­ki mást, de általában sem­mivel sem kíván gondot, bajt, nehézséget okozni másnak, inkább magára vállalja a mások nehezé­két is. Sajátos és sajnos mind ritkábban előforduló típushoz tartozik Zenthe, szeretetre méltó, szerény szívbéli ember, nagyon örülünk neki, hogy ilyen is van, és most, hatvanötö­dik születésnapja körül kí­vánjuk neki: maradjon ilyen továbbra is, és gyö­nyörködhessünk színészi alakításaiban még nagyon sok éven át. (barabás) NEMZETKÖZI MOZGÁSSZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ Mesterség és csodavárás Mikor egyórás várakozás után az asztalok és székek barikádjai közé szorított tömeg, az egyetemista ren­dezők szigorú sorfala kö­zött, beszivárog a Műsza­ki Egyetem dísztermébe, még nem tudjuk, miért is szorongtunk, gyűrődtünk olyan soká. És amikor a négyszer négy méteres előadói térben megjelenik a magas, csontos, negyven felé járó, csúnyácska arcú nő, és elfogódott hangon, sietősen, de nagyon hatá­rozottan az Odin Theatret tagjainak bemelegítési módszereiről kezd beszélni, még mindig nem biztos, megérte-e jegyért és bebo­­csáttatásért sorbaállni. Elvekről beszél, melyek meghatározzák munkáju­kat, bár egyedül üdvözítő művészetelméleti vagy szí­nészképző módszerré nem állnak össze, majd gyakor­lati bemutatókkal szakítja meg mondatait. Utcai vise­letben, nézőként ülni egy teremben és mégsem a kész produkciót, hanem a mindennapi, kicsit izzadt­­ságszagú színészi munkát, az egyelőre még értelmet­len gesztusokat, hangokat figyelni, furcsa érzés. El­­idegenítőbb, sőt illúziórom­­bolóbb nemigen lehet an­nál, minthogy megmutat­ják nekünk, hogyan is csavarodnak az izmok ah­hoz, hogy egy tétova moz­gás megszülessék, hogyan is tör elő a torokból a be­szélni nem tudó lány jaja. Ahogy a mindennapiság apró elemeiből megszüle­tik a Kurázsi mama Kat­­rinja, az valódi színházi csoda. S aki verítékes munkával, a játék pillana­taiban mégis teljes köny­­nyedséggel létrehozta, még a nevét sem mondja meg, csak annyit tart fontosnak közölni magáról, hogy 19 éve dolgozik az Odin Theatret-ben. Egyetlen estéről, egyet­len művészről szólni egy olyan találkozó kapcsán, amelyen 40-nél is több elő­adást tartott 12 külföldi együttes, talán igazságta­lannak látszik. Iben Nagel Rasmussen műhelybemuta­tója (a színésznő nevét hosszas kérdezősködés után a világítást kezelő férjétől tudjuk meg) azonban al­kalmas arra is, hogy pél­dát adjon a nemzetközi kí­sérleti színházi mozgalom élvonaláról. A „kísérleti” meghatározást használom, mivel az „amatőr”, „fél­amatőr”, „nyitott színház”, „mozgásszínház” jelzők igencsak keverednek, né­melyiknek külföldön más jelentése van, vagy nem is használják. Az Odin szi­gorúan kidolgozott munka­­módszere sajátos ugyan — leginkább a Grotowski­­féle „szegényszínház” esz­köztárát, a test legapróbb részleteiig kimunkált ki­fejezésgyűjteményt hasz­nálják —, stíluselemeiket és még inkább a színház feladatáról szóló hitvallá­sukat azonban igen sokan érzik magukénak. Egyik legfontosabb követelmé­nyét; a mesterségbeli tu­dást számos amatőrcso­portnál is dicsérhetjük. Ezen a mozgásszínházi ta­lálkozón szép példáit lát­hattuk a Scena Plastyczna Herbárium című előadásá­ban és a Piccionara olasz színház commedia dell’arte figuráiban. Ők azok, akik nemcsak halálosan komo­lyan veszik a színházat (és önmagukat, mint a szín­házi kifejezés hordozóját), akár a többi kísérleti mun­kát végző társulat, hanem erőfeszítéseik nagyságát is a feladat komolyságához mérik. Ez magától értető­dőnek hangzik, mégis a hasonló színházi találko­zók, köztük az érdeklődés­ből ítélve már valódi nem­zetközi hírnévre szert tett műszaki egyetemi rendez­vény kínálata azt mutatja, hogy a feltűnéshez néha egy-egy új ötlet is elég, tartalom és cél nélkül is elfogadjuk „kísérletnek”. A kitaláció­i és csodavárások persze nem működnek so­káig. Egyet-kettőt megnéz a közönség az érdeklődés — és persze a tájékozat­lanság — annál nagyobb, minél messzebbről érkezett a társulat. Talán ezért is vár­tunk többet a japán Emi Hatano táncegyüttes és a perui Cuatrotablas produkciójától. Még sze­rencse hogy e színházak általában tanuló, értelmi­ségi fiatalokból álló kö­zönsége már tudja, és szá­mol vele, hogy a kiemel­kedő produkciók mellett ugyanazért a pénzért ócs­ka bóvlit is kaphat. Fel­állni és otthagyni az elő­adást ilyenkor nem számít durva sértésnek. A „kí­sérlet” nem mindig sike­rül. Molnár Gabriella

Next