Esti Hírlap, 1985. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-08 / 236. szám
A földrengés megtáltosította a Kabarészínház stábját. Az októberi adás teli volt ötlettel, frissességgel, elevenséggel. Persze, túl drága árat fizettünk ezért a jó színvonalú kabaréért, hiszen egyes becslések szerint a természeti csapás egymilliárd forint kárt okozott. A műsorvezető Selmeczi Tibor a humor, a humoristák kétes büszkeségével emlegette: tőlünk indult ki az a sorozat, amely Japántól Mexikóig megrengette a világot. És mint kiderült, a felvétel színhelyére hívott illusztris közönségnek, az Állami Biztosító munkatársainak is a hidegtől kezdve, az árvízen át a földrengésig minden bejött. S valóban, már csak az van hátra, hogy a Badacsony oldalán vulkánláva folyjon. Vagyis, a taps, a nevetés szeizmográfiával mérve, a műsor felvételén jól szórakozott a közönség. Nem véletlenül, hiszen a program elején bemutatott magyar és idegen nyelvű hírcsokor valóban elemi erejű volt, miként az életből ellesett humor, a paraszt atyafiakként föllépő Markos György,Nádas György, valamint a Koltai Róbert által megszemélyesített stupid „illetékes elvtárs”, akinek Verebes István adott fel ezúttal a Tomi mosószerrel kapcsolatos keresztkérdéseket. De a műsor többi része is elevenségről tanúskodott, s kicsit arról is, hogy a korábbi kísérletezések után a stáb valahogy visszalendült abba a kerékvágásba, amelyet még Marton Frigyessel együtt tapostak ki. A bejáratott formák eleven tartalmat kaptak, s igazi évadnyitó programmá avatták a kabarészínházi bemutatót, amelyet egyetlen, valóban hétfő esti attrakcióként szinte mindenki vár, aki szereti a rádiót. (harangozó) SZOVJET HANGLEMEZHÓNAP Évente 250 millió Moszkvából és Ogyesszá- darabot vásárolnak a zenéből érkezett szakemberek rajongók. A mostani kiáljelenlétében rendeztek sajtótájékoztatót a Zeneművészek Klubjában a ma meglízás, illetve a szovjet hanglemezhónap befejező aktusa november elején a nyíló szovjet kultúra nap- Szovjet Kultúra Házábanjai alkalmából. A budapest zajlik majd lenti kiállítást, amely a Vörösmarty téri zeneház földszintjén látható, hasonló követi Kecskeméten és Kaposvárott is. Dobrovan igazgató, az ogyesszai Melódia Hanglemezgyár vezetője elmondta, hogy a Szovjetunióban évi 250 millió hanglemezt gyártanak. Hozzátette, hogy Ogyesszában naponta mintegy ötezer Felfedeztük a sok kiállított lemez között Bartók Béla II. hegedűversenyét, amelyet a litván rádió és televízió szimfonikus zenekarával Vaszilij Zarinsz ad elő Vaszilij Szinajszkij vezényletével. A zongoradarabokat tartalmazó lemezek közül igen figyelemre méltó Lev Vlaszenko Lisztjátéka. (Kristóf) BUDAPESTEN IS ANGYALHANGÚ KÓRUS Színpadon 1967-ben hangzott fel először az óbolgár beszéd és zene. Az óbolgár emlékek című előadáshoz Sztefan Haritonev rendező vokális együttest szervezett, amely később Jean Kukuzel — Angeloglasznijat — vagyis Jean Kukuzel, az angyalhangú —néven működött tovább. A híres zeneszerző nevét viselő kórus a középkori bolgár zenei örökség ápolását, tolmácsolását tűzte ki célul. Repertoárjuk alapját a névadó Jean Kukuzel szerzeményei képezik. A Metód halálának 1100. évfordulója tiszteletére rendezett nemzetközi megemlékezések keretében a kórus idén Hollandiában, Csehszlovákiában, Ausztriában, Olaszországban és az NSZK-bankoncertezett. A nyugatnémet rádió közvetlen adásban három és fél órás műsort sugárzott a kölni hangversenyükről. Az „Angeloglasznijat” Kamarakórus körútja alkalmával Magyarországon is vendégszerepel. Október 9- én, este lépnek fel a Mátyás-templomban. Megnyílt a szovjet filmek fesztiválja Jöjj, és lásd! A Kongresszusi Központ alig több mint fél esztendő alatt otthont adott már báloktól kezdve koncerteken át országos, nemzetközi tanácskozásoknak. Mozielőadásra azonban most került sor először az impozáns teremben. Az este 7 órára gyülekező vendégek között nem volt hát véletlen a sok filmművész és mozis, az utóbbiak között ott találhattuk a megyei mozivállalatok jó néhány vezetőjét is. A kulturális, a társadalmi élet jeles képviselőit, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, a Művelődési Minisztérium, a Mokép és a Főmo hívta meg erre a tegnap esti vetítésre, a szovjet filmek fesztiváljának díszelőadására. A régi-régi mozibemutatókon, még a némafilmek idején volt divat, hogy a bemutató filmszínházakban egész szimfonikus zenekarok szolgáltatták a kísérőzenét. Most, tegnap este is nagy együttes, az Állami Hangversenyzenekar ült a pódiumon, igaz, nem azért, hogy a filmet kísérje, hanem hogy az est ünnepélyességét emelje. Vaszilij Színajszkij karmesteri pálcája alatt Sosztakovics V. szimfóniája csendült fel és a vészterhes, majd az indulatokat harmóniává oldó szép muzsika hangulatában is kitűnően vezette be a filmet, amelyről a pódiumon megjelent rendező, Elem Klimov azt mondta, egy japán bölcset idézve: „Aki elfelejti a múltját, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt”. Megrázó erejű, döbbenetes film Klimové, akiről nem nagyon látszik, hogy túl van az ötvenedik évén és kisfiúként maga is átélte Sztálingrád ostromát. Itt most nem a maga, hanem az alapművet író Alesz Adamovics gyermekkori emlékei elevenednek meg a Jöjj, és lásd! című filmben Belorussziából, ahol különös rémtetteket hajtott végre a náci hadsereg. A film végső feliratának tanúsága szerint, több mint hatszáz falu lakóit — gyerekeket, öregeket, asszonyokat — gyilkoltak le ezekben az években. A Jöjj, és lásd! főhőse egy tizenöt éves kamaszfiú, aki először a partizánokhoz áll az erdőben, de onnan hazaküldik. Mire hazaérne, anyja, kishúgai már halottak. Menekülése kalandnak egyáltalán nem nevezhető bujdosása mocsárban, frontok között, majd egy idegen faluban, olyan szörnyűségek "szemtanújává teszi, amelyek napok alatt öregemberré érlelik ezt a gyereket. Egy tizenöt éves moszkvai diák, Aljosa Kravcsenko játssza megdöbbentő erővel, ijesztő hitelességgel ezt a kamaszt. (A forgatás alatt külön pszichológusok foglalkoztak vele, hogy a kamerák elé csak rekonstrukcióként kerülő borzalmak is, ne okozzanak a személyiségében károsodást, ám így is észrevehető volt, hogy az ifjú ember a munka során felnőtté érett.) A Szovjetunióban minden család gyászol valakit, aki a háborúban halt meg. Nem csoda hát, hogy a szovjet filmrendezők minden generációja elkészíti a maga háborús filmjét, de úgy tetszik, az új generációk új módon közelednek a témához. Klimov a háború naturális borzalmait mutatja fel, talán hogy a ma fiataljait sokkolni tudja a múlt emlékeivel. Filmje nem véletlenül kapta az idei moszkvai filmfesztivál nagydíját. (A Jöjj, és lásd! a tegnap esti, egyszeri vetítés után csak később kerül a magyar mozik műsorrendjére.) Bernáth László Elem Klimov a filmvászon előtt (MTI Fotó : Földi Imre felvétele) TELEFONINTERJÚ Hősökről beszélek Holnap este a Vers és dal a Várban sorozatban Horváth Ferenc mond Illyés Gyula-verseket. — Mikor ismerkedett meg Illyés költészetével? — kérdeztük telefonon a hetvenhárom esztendős művészt, aki két éve nem állt hasonló programmal a fővárosi közönség elé. — Főiskolai évfolyamtársamtól, Gellért Endrétől, a későbbi nagyszerű rendezőtől 1934-ben, születésnapomra kaptam ajándékba a Sarjúrendek című kötetet. Bandi ezt írta bele: „Ferikém, most már fuccsi”. Arra célzott, hogy betöltöttem a huszonegyet. Ezek a versek nagyon megragadtak akkor, s máig szeretem a költő korai korszakának alkotásait. — Mond is a korai versekből ? — Igen. A ház végén ülök című verssel kezdem a műsort, amelynek első részében még további hat költeményt mondok, köztük olyan hatalmas alkotásokat, mint a Bartók vagy A reformáció genfi emlékműve előtt. Persze egy olyan gazdag életműből, mint az Illyésé, szükségképpen csak nagyon keveset lehet felmutatni másfél óra alatt. Még olyan, számomra nagyon kedves versről is le kellett mondanom, mint a Dózsa György beszéde a ceglédi piacon. — Mit hallunk a második részben? — A Hősökről beszélek című eposzt. Több mint tíz éve, 1974-ben készítettem el a pódiumváltozatot. Megmutattam Illyésnek is, és ő megtisztelt azzal, hogy helyben hagyta, mondván: „Én megírtam, elmondani a te dolgod”. (morvay) • Egy elejtett mondatból („Most készülünk a Hajnali szép csillagra”) kiderült, hogy jó régen ült le beszélgetni Zenthe Ferenccel Horváth Ádám, a Mesterséges színész című sorozatban. A műsort vasárnap este láthattuk végre, s bár általában boszszankodni szoktunk a Televízió eme állandó és nekünk mindig indokolatlannak tűnő késedelmeskedésén, meg kell vallanunk, hogy az ország egyik legnépszerűbb színészének portréja így is időszerűen rajzolódott ki. Készülhetett volna ez a riport öt évvel ezelőtt, vagy felvehetnék akár öt év múlva is: ugyanazt a Zenthe Ferencet látnánk benne. Hogy milyen üdén rokonszenves színész, azt lassan negyven éve tudjuk róla, hiszen színpadon és filmen, a rádióban, a szinkronban és a képernyőn, szóval minden közegben és műfajban bebizonyította. Vannak nála jobb színészek is az országban, s ezt szinte túlzott szerénységgel elsősorban ő maga hangsúlyozza, ám alig akad pályatársa, aki olyan népszerűvé vált volna a nagyközönség körében, mint Zenthe, leginkább a Tenkes kapitányával, meg a Szabó család Kárpáti Zoltánjaként. Bármennyire ismert azonban szerepei révén, mint színész, magánemberként a közönség százezrei és milliói igazán csak ebből a Horváth Ádám által oly kulturáltan vezetett műsorból ismerhették meg. E portréfilmből kiderült: „civilben” legalább olyan rokonszenves egyéniség, amilyennek legismertebb szerepeiben mutatkozik. Egy rendkívül érzékeny ember ült előttünk, aki csupa figyelmes emberség, érzelmi tisztaság. Hivalkodás nélküli, éppen ezért oly igazi közösségi ember, aki a maga bajával-bajával soha nem akar terhelni senki mást, de általában semmivel sem kíván gondot, bajt, nehézséget okozni másnak, inkább magára vállalja a mások nehezékét is. Sajátos és sajnos mind ritkábban előforduló típushoz tartozik Zenthe, szeretetre méltó, szerény szívbéli ember, nagyon örülünk neki, hogy ilyen is van, és most, hatvanötödik születésnapja körül kívánjuk neki: maradjon ilyen továbbra is, és gyönyörködhessünk színészi alakításaiban még nagyon sok éven át. (barabás) NEMZETKÖZI MOZGÁSSZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ Mesterség és csodavárás Mikor egyórás várakozás után az asztalok és székek barikádjai közé szorított tömeg, az egyetemista rendezők szigorú sorfala között, beszivárog a Műszaki Egyetem dísztermébe, még nem tudjuk, miért is szorongtunk, gyűrődtünk olyan soká. És amikor a négyszer négy méteres előadói térben megjelenik a magas, csontos, negyven felé járó, csúnyácska arcú nő, és elfogódott hangon, sietősen, de nagyon határozottan az Odin Theatret tagjainak bemelegítési módszereiről kezd beszélni, még mindig nem biztos, megérte-e jegyért és bebocsáttatásért sorbaállni. Elvekről beszél, melyek meghatározzák munkájukat, bár egyedül üdvözítő művészetelméleti vagy színészképző módszerré nem állnak össze, majd gyakorlati bemutatókkal szakítja meg mondatait. Utcai viseletben, nézőként ülni egy teremben és mégsem a kész produkciót, hanem a mindennapi, kicsit izzadtságszagú színészi munkát, az egyelőre még értelmetlen gesztusokat, hangokat figyelni, furcsa érzés. Elidegenítőbb, sőt illúziórombolóbb nemigen lehet annál, minthogy megmutatják nekünk, hogyan is csavarodnak az izmok ahhoz, hogy egy tétova mozgás megszülessék, hogyan is tör elő a torokból a beszélni nem tudó lány jaja. Ahogy a mindennapiság apró elemeiből megszületik a Kurázsi mama Katrinja, az valódi színházi csoda. S aki verítékes munkával, a játék pillanataiban mégis teljes könynyedséggel létrehozta, még a nevét sem mondja meg, csak annyit tart fontosnak közölni magáról, hogy 19 éve dolgozik az Odin Theatret-ben. Egyetlen estéről, egyetlen művészről szólni egy olyan találkozó kapcsán, amelyen 40-nél is több előadást tartott 12 külföldi együttes, talán igazságtalannak látszik. Iben Nagel Rasmussen műhelybemutatója (a színésznő nevét hosszas kérdezősködés után a világítást kezelő férjétől tudjuk meg) azonban alkalmas arra is, hogy példát adjon a nemzetközi kísérleti színházi mozgalom élvonaláról. A „kísérleti” meghatározást használom, mivel az „amatőr”, „félamatőr”, „nyitott színház”, „mozgásszínház” jelzők igencsak keverednek, némelyiknek külföldön más jelentése van, vagy nem is használják. Az Odin szigorúan kidolgozott munkamódszere sajátos ugyan — leginkább a Grotowskiféle „szegényszínház” eszköztárát, a test legapróbb részleteiig kimunkált kifejezésgyűjteményt használják —, stíluselemeiket és még inkább a színház feladatáról szóló hitvallásukat azonban igen sokan érzik magukénak. Egyik legfontosabb követelményét; a mesterségbeli tudást számos amatőrcsoportnál is dicsérhetjük. Ezen a mozgásszínházi találkozón szép példáit láthattuk a Scena Plastyczna Herbárium című előadásában és a Piccionara olasz színház commedia dell’arte figuráiban. Ők azok, akik nemcsak halálosan komolyan veszik a színházat (és önmagukat, mint a színházi kifejezés hordozóját), akár a többi kísérleti munkát végző társulat, hanem erőfeszítéseik nagyságát is a feladat komolyságához mérik. Ez magától értetődőnek hangzik, mégis a hasonló színházi találkozók, köztük az érdeklődésből ítélve már valódi nemzetközi hírnévre szert tett műszaki egyetemi rendezvény kínálata azt mutatja, hogy a feltűnéshez néha egy-egy új ötlet is elég, tartalom és cél nélkül is elfogadjuk „kísérletnek”. A kitalációi és csodavárások persze nem működnek sokáig. Egyet-kettőt megnéz a közönség az érdeklődés — és persze a tájékozatlanság — annál nagyobb, minél messzebbről érkezett a társulat. Talán ezért is vártunk többet a japán Emi Hatano táncegyüttes és a perui Cuatrotablas produkciójától. Még szerencse hogy e színházak általában tanuló, értelmiségi fiatalokból álló közönsége már tudja, és számol vele, hogy a kiemelkedő produkciók mellett ugyanazért a pénzért ócska bóvlit is kaphat. Felállni és otthagyni az előadást ilyenkor nem számít durva sértésnek. A „kísérlet” nem mindig sikerül. Molnár Gabriella