Esti Hírlap, 1989. április (34. évfolyam, 76-85. szám)

1989-04-06 / 78. szám

OLIMPIKONJELÖLTEK FELSŐBABÁDON Embersubású tudomány Matematikus fiatalok Braunschweig előtt Rántott borjút ettek a matematika olimpikon je­löltjei, a Kentaurs Kft. és a Pegazus Tours vendégei­ként. Hiszen a világon Magyarország rendelkezik a matematikai versenyzés területén a leghosszabb múlttal — nálunk 1894 óta rendszeresen, folyamatosan rendeznek versenyeket! —, mégis, ez a rántott borjú jelezte, hogy a számok diákversenyének van már e hazában pénzügyi véd­nöke, csúnya szóval: szpon­zora. Sajnos, évek óta át­lagosan már csak tíz ma­tematika szakkör dolgozik az ország középiskoláiban, amit áldozatkész tanárok szinte társadalmi munká­ban irányítanak. Az isko­lai versenyek és a bu­dapesti selejtező után fennmaradt tizenöt fiú ed­zett most Felsőbabád-pusz­­tán. A csapat két irá­nyítója, Pataki János, a matematika oktatásáról hí­res budapesti Fazekas Mi­hály Gimnázium tanára, s a Műegyetemről dr. Rei­man István, aki évek óta motorja és az alkalmi ven­dégtantermekben az olim­piai előkészítés szervezője volt, míg a Kentaurs Kft. és a Pegazus Tours most meg nem törte a támoga­tási közönyt. A lányok is „Civilek” számára túl magas színvonalú képletek álltak a táblán, de a fiúk szinte kapásból oldották meg a legtöbb feladványt. Három egyetemista is se­gítette az edzéseket, há­rom matematikaszakos fiú. Elkerülhetetlen férfikaján­­sággal állapítottuk meg: — És a lányok? Nekik nem megy a matek? Pelikán József, aki ven­dégoktató volt a táborban, és évekkel ezelőtt három olimpián is győztes, a ma­tematikus lovagiasságával megvédte a női nemet: — Nemrég Tuniszban a négy legjobb matematikus diák közül három leány volt! Rántott borjú De hát Tunisz messze van, és a magyar diáklá­nyok legendás szorgalma itt már kevés lenne. Bele­hallgattunk egy foglalko­zásba, de a klasszikus gö­rög szavak, így, matemati­kára átfordítva, számunk­ra megmaradtak rejtélyek­nek. A srácok viszont, szinte a kisujjukból rázták ki a matematikát, és köz­ben görög eredetű szavak hallatán elegánsan felne­vettek, mint egy habköny­­nyű viccen. Habkönnyű ? Voltunk ott a sajtótájékoz­tatón néhányan a viccek címzetes professzoraiból, de csak hümmögtünk meg hápogtunk, mert a szá­munkra ott egyetlen poén sem ült, hisz ugye oly ré­gen volt már nekünk ma­tekóra ... Hangulatoldónak azt mondta Bordás Ferenc, a szegedi Radnóti Miklós Gimnázium tanulója, még­hozzá nagy lelki nyuga­lommal, hiszen Budapest után a legtöbb olimpikon­jelölt éppen szegedi volt: — A matematika ember­­szabású tudomány! Én rendszeresen úszók és fo­cizom, mellette még sokat futok is, s nem tehetünk róla, hogy nekünk a szá­mok játékot jelentenek. Nem tudom, hány isko­lában mernének ilyen ki­jelentést tenni, de ami a rántott borjút meg a lo­vaglás szeretetét illeti, hát ezek a fiúk tényleg ember­­szabású adagokat, illetve lovasköröket teljesítettek. Mindemellett közülük hat jut majd el az NSZK-ba, Braunschweigbe, hogy az olimpián versenyezzen, de aki nem megy, az is az ország krémjét jelenti, ma­tematikából, persze. Fontos tudnivaló: min­den ország beküldi a fel­adatjavaslatait, s a ver­seny előtt a vezetőkből ál­ló nemzetközi zsűri állítja össze a verseny hat fel­adatát. A résztvevők két egymást követő napon, két­szer négy és fél órában oldják meg a feladatokat. Pontozás után a rendező ország matematikusaiból álló bizottság értékel, s az elért pontszámok alapján sorolják a diákokat: az eredményeknek megfele­lően, I., II. és III. — rendszerint eszmei — díjat adnak ki. Elvben csak egyéni verseny van: az országok természetesen összeadják a csapattagok pontszámát. Nem válaszolt Nem lehet közömbösen elmenni Pataki tanár úr néhány mondata mellett: — Tavaly Ausztráliában, Canberrában volt az olim­pia, és az IBM világcég 250 ezer ausztrál dollárral támogatta. Abban az or­szágban különben is évi több mint egymillió dollárt fizetnek a matematikaite­­hetség-gondozásra, mert tudják: nem mindegy, hogy 10-15 év múlva milyen színvonalú munkaerő dol­gozik majd az elektroniká­val. Az ausztrál példán felbátorodva, írtunk a szé­kesfehérvári Videoton gyárnak, hátha... De vá­laszt sem kaptunk. A lovasturizmusban vi­szont, úgy látszik, jó gaz­daságfejlesztők vannak. Földessy Dénes Róka, csirke, farkas EGY FILM ŐSBEMUTATÓJA Rolan Bikov színész­rendező állt tegnap dél­után a Puskin mozi színül­tig telt nézőtere elé, hogy bevezesse stúdiójának, a Fiatal Művészek Stúdiójá­nak egy olyan filmjét, amelynek ez volt az ősbe­mutatója, hiszen a moszk­vai közönség csak április 15-étől láthatja. Ez a stú­dió, Bikov tervei szerint, elsősorban fiataloknak ké­szít filmet, s ez alkalom­mal a rendező, a kazah származású Talgat Tyeme­­nov is fiatal, ez élete első játékfilmje. (A Moszfilm Stúdió először adott lehe­tőséget kazah művészek­nek filmkészítésre.) Bikov­ kedvesen arról is beszélt, hogy egy Moszkva környéki erdőben, egy csirkefarm közelében róka telepedett meg, „aki” min­denki meglepetésére védi a szárnyasokat. Kutyák és macskák gyarapodó barát­ságáról is szólt, annak il­lusztrálására, hogy miköz­ben az ember a természe­tet veszélyezteti, mintha az állatok közötti viszonyok átalakulóban lennének. Mindezt pedig a Farkaskö­lyök az emberek között cí­mű film előtt mondta el, amelynek főszereplője egy kedves, kitűnően játszó kisfiú mellett egy valódi farkaskölyök, amelyet ez a fiú felnevel. Illetve, felne­velne, ha a felnőttek hagy­nák, de bármilyen termé­szetközelségben élnek is eb­ben a kazah faluban az emberek, nem nagyon ér­tik meg a félárva kisfiút és viszonyát a felnövekvő kis farkaskölyökhöz. Szokat­lanul, happy end nélkül ér véget a film, s ez némi­képp megkönnyeztette az egyébként lelkesen tapsoló ifjú nézőket a moziban. — bel — D SZELECSÉNYI NOR­BERT zongoraestje lesz 8- án, szombaton fél 8-kor a Zeneakadémia Kistermé­ben. □ SÁRY LÁSZLÓ szer­zői estjét rendezik 9-én, va­sárnap fél 8-kor a Zene­­akadémia Kistermében. □ DZSANSZUG KA­­HIDZE (Szovjetunió) ve­zényli az ÁHZ-t 8-án, szombaton este fél 8-kor a Zeneakadémia Nagytermé­ben. Zongorán közreműkö­dik: Fellegi Ádám. Bemutatóra készül a Magyar Rádió Karinthy Színpada. Száz éve már... címmel vicceket, híreket és figurákat ismerhetünk meg a múlt századvég sajtójából. A műsor szerkesztője Kaposi Miklós, a rendező Pós Sándor. Képünkön: Miklósy György, Schubert Éva, Rátonyi Ró­bert és a rendező a felvétel előtt. (MTI Fotó: Hámori Szabolcs felvétele) Hamlet­je színháztörténe­ti esemény volt. Az akko­ri (premier 1962-ben) leg­régibb színházi emlékeze­tű­ek szerint sem akadt még magyar földön szí­nész, aki ennyire lélekbe­markoló erővel tudta vol­na eljátszani a világiroda­lom legnagyobb drámájá­nak címszerepét. Csak­nem három évtized telt el, de magyar földön az­óta sem akadt alakításá­nak párja. A világszínhá­zat ismerő magyar (és ná­lunk járt külföldi) kriti­kusok, meg különféle szín­házi emberek szerint az ilyen szerepformálás az egész világon ritkaság­­számba megy. Annak az évadnak a kezdetén riportot csináltam néhány színésszel, Közben a szerep címmel arról, ho­gyan készül új feladatá­ra. Gábor Miklós volt az egyik megkérdezett, kezé­ben Hamlet szerepével. Sohasem felejtem el tö­mör, de lényegre törő vá­laszát: Úgy, hogy elolva­som a darabot! Ennyit nagyjából elég­nek talált mindig, persze a mindenkori rendezői se­gítséggel, egy-egy szerepe eljátszásához. Jól tudott ugyanis olvasni: az igazi belső tartalmat, a szerep igazságánál, a mondandó valóságát olvasta ki min­den darabból és valameny­­nyi szerepéből. Hogy mennyire profi Shakes­­peare-ben, azt Hamlettén kívül sok más figurával, például Jágóval meg Shy­­lockkal is bizonyította. De hogy Shaw-ban vagy bár­melyik másik szerzőben, klasszikusban vagy mo­dernben, magyarban vagy külföldiben ugyanolyan otthonos, azt egész pálya­futása ékesen bizonyítja. Pedig nagy színészek em­lékével kellett olykor meg­küzdenie. Amikor például Tanner Johnt játszotta a Madáchban, sokan emlé­keztek még Tímár József nemzetiben feledhetetlen Tanner Johnjára. És a Nem félünk a farkastól George-jaként is úgy volt lenyűgöző, hogy belénk ivódott már Richard Bur­ton magával ragadóan szug­­gesztív alakítása. Gábor Miklósról, a ren­dezőről is emlékezhetünk, hiszen az utóbbi években aránylag rendszeresen fog­lalkozik ezzel a mesterség­gel is. íróként sem utolsó: számos könyve rá a bizo­nyíték, gondolatgazdag és eredeti stílusban fogalmaz­za tanulmánnyá, emléke­zéssé, egész könyvvé mon­dandóját. Az országban a legis­mertebb persze a filmszí­nész Gábor Miklós. (És a tévészínész, bár a televí­zióban aránylag ritkán sze­repeltették.) A kimagasló Valahol Európábant köve­tően jó néhány évig meg­lehetősen lapos, sematikus korszaka következett el a magyar filmgyártásnak, de benne Gábor szinte állan­dó pozitív hős volt. A se­lejtes munkák között azon­ban akadt néhány szép is, például a Budapesti ta­vasz. Intellektuális színésznek nevezik, mert olvasott, mű­velt, értelmes férfi a színpadon kívül is, és ez át­sugár­zik szerepeire. Ő maga azonban, tudtommal, nem igazán szereti ezt a jelzős szerkezetet. Neki van igaza. A színész, jel­ző nélkül, igazabban és mélyebben színész, mintha valamilyen jelzőt ragasz­tunk a főnév elé. Színész, aki, ha csak nincs teljesen alkata ellen, minden figu­rát el tud játszani. És mindegyiket úgy, hogy iga­zi élményt nyújt közönsé­gének. Ilyen vérbeli, mondhat­nám úgy is: nagy színész Gábor Miklós, akit most, hetvenedik születésnapján, olvasóink nevében is sze­retettel köszöntünk. Barabás Tamás Gábor Miklós — 70 mnotesz • Rendben van, essék hát szó a Mindiszenty-ügyről is, d­e valahogy ne úgy, ahogy tegnap, majdnem éjfélbe nyú­lóan vitatkoztak — mit vitat­koztak? nyájasan elcsevegtek — a Televízió 2-es csatornájá­nak Napzárta című műsorá­ban. A vitához ugyanis egy­másnak ellentmondó partne­rek szükségesek, most viszont­­ nem tudni pontosan, ki hívta meg a résztvevőket két egyházi személyiség és egy olyan történész vitatko­zott, akinek láthatóan a törté­nelemből csak azok a mozza­natok voltak érdekesek, ame­lyek, úgy tetszik, több mint negyven év távlatából az egy­kori hercegprímás magatartá­sát igazolják. Mire Ipper Pál, nyilvánvalóan felkészületlenül, kénytelen volt ez alkalommal valóban az ördög ügyvédje sze­repét vállalni, de ezt is csak felemásan tehette, hiszen a Televíziót reprezentáló műsor­vezetőnek nem az a dolga, hogy a meghívottak ellenfele legyen. Mert lehet, hogy ez egy nagyon európai és kultu­rált beszélgetés volt, ahogy többször is elhangzott, csak éppen az igazság rendkívül kis részlete derült ki, mert azért vannak ebben az országban néhány millióan, akik még emlékeznek arra, hogy mit jelentett Mindszenty személye, politikája 1946—47—48-ban eb­ben az országban. Tudta ezt Ortutay Gyula, a kisgazdapár­ti kultuszminiszter is, aki eb­ben a felállásban máris meg­kapta a magáét, mert a világ­ra segített egy törvényt, az is­kolák államosítását, amely megpróbálta kivezetni ezt az országot a feudalizmus korá­ból a polgári demokráciák vi­lágába. Ma már egyeseknek ez is túl baloldalinak, túl kom­munistának tetszik. Marxék kezdő mondata 140 éve úgy hangzott, hogy „Kísértet jár­ja be Európát, a kommuniz­mus kísérlete”, ezt valame­lyest kifordítva, a mai hely­zetre azt mondhatnám: „kí­sértet járja be az országot, a feudalizmus kísértete”. Leg­utóbb a Mátyás-templomban láttam kísérteni három dísz­magyaros földesurat. (bernáth) FILM BEMUTATÓ Recsk, 1950-1953 Ismét egy film, amelynek láttán érvényüket vesztik a kritika hagyományos mér­céi. Nem mintha nem bírná el az esztétikai mérlegelést, hanem mert az esztétikai meggondolások helyét az etikai értékek foglalják el. Gyarmathy Lívia és Böször­ményi Géza kétrészes do­kumentumfilmje, a Recsk, 1050—1953. Egy titkos kény­szermunkatábor története, a művész lehetséges leg­magasabb rendű teljesít­ménye: morális tett. Ők ketten azok közé a bátrak közé tartoznak, akiknek kezében a kamera nemcsak egy kor tanúja, több annál: egy társadalom lelkiismere­te. Ennek a művészeten túlnövő teljesítménynek az elismerése az idei magyar filmszemle fődíja, amelyet a dokumentumfilm-kategó­­riában a Recsknek ítélt a zsűri. ■ ■ Megrendítő a film. Egy­kori rabok mondják el in­ternálásuk történetét, a tá­bor építését, a büntetések szakszerű kivitelezését, a gúzsbakötést, a magánzár­kát, az éheztetést, a meg­alázásokat, a kínzásokat. A legsötétebb testi és lelki terrort. Azt, hogy akit ide­szállítottak, az nyom nél­kül tűnt el. Csak egyszer sikerült egy szökött rabnak hírt adnia fogolytársairól a Szabad Európa Rádió ré­vén, de a hozzátartozók a tábor 1953-as, Sztálin­ halá­lát követő feloszlatásáig senkiről sem tudhatták bi­zonyosan, élő-e, hal-e. Gyar­mathy és Böszörményi elő­ző filmje, az ugyancsak a recski poklot megidéző Faludy György költő, a túl­élés drámáját fedte fel. A Recsk arról is szól, hogy ami ott, öt évvel a náci haláltáborok feloszlatása és a nürnbergi per után egy magyar internálótáborban ártatlan emberekkel meg­történt, azt túlélni lehet, titkosítani is egy időre, de elfelejteni nem. És nem­csak abban az értelemben, ahogyan erről a visszaemlé­kező meglett korú férfiak könnyekbe csukló szava vall ... Recsk ma erről is szól: bizonyos bűnöket nem le­het titkosítani, nem lehet elhallgatni. Bizonyos bű­nök jogilag elévülhetnek, de nem évülhet el a régi helyébe lépő társadalom kötelezettsége kimondani és számon kérni ezeket a bűnöket. Önbecsülésből, önvédelemből. Vagy ha másért nem, hát azért, mert ha ez a kijelentő mondat igaz, azok a 36 év­vel ezelőtti kínzások és terrormódszerek, mint bűn­tettek, mára jogilag elévül­tek, akkor még mindig van egy kérdőmondat: a har­minchat évvel ezelőtti ár­tatlanság jogilag elévül­het-e? Mert az ártatlanul internált egykori recski ra­boknak máig sem szolgál­tattak igazságot. Még a nyugdíjukba sem számíthat be a kényszermunkában le­dolgozott három év ... Gyarmathy Lívia és Bö­szörményi Géza két évvel ezelőtt fogott hozzá a film­hez. Fontos adat. Ez is mi­nősít. Akkor bizonyos so­rompók még szigorúan zár­va voltak. És minősít az is, hogy ez a kétrészes film olyan kemény, olyan kö­vetkezetes, hogy nem tud­ható le úgy, mint tegnapi dokumentum. Mert en­gesztelhetetlenül mai. A filmben megszólalnak egykori ÁVH-s őrök, nyo­mozók, politikai tisztek. Drámai a rabok és a rab­tartók vallomásának szem­besítése. Drámai a tartal­muktól és drámai Pap Fe­renc képeinek tárgyilagos­ságától. A legdrámaibb mégis egy felirat a film végén. Azoknak a névsora, akik nem voltak hajlandók a kamera előtt beszélni. Egy névsor azokról, akik nem végrehajtották a pa­rancsot, hanem kiadták. Merjük végiggondolni, hogy mit mondhattak volna? Idézet egy interjúból. Gyarmathy Lívia: „Titok­kal terhelt kor ez ma is, negyven év távlatából’. Böszörményi Géza (ő is recski rab volt, mert diák­ként külföldi tűzkövet vá­sárolt). „1953-ban azt mondták, hogy vége, de ez nem volt igaz. Akik elkö­vették a gaztetteket, be­épültek az új rendszerbe, és a kulcsfigurákat máig nem számoltatták el”. Ezt a filmet látni kell. Bársony Éva □ SZENDREY ENIKŐ ÉS HEGEDŰS KATALIN hangversenyét 8-án, szom­baton délelőtt 11 órakor rendezik a régi Zeneaka­démián. □ TAKÁCS MIKLÓS (Kanada) vezényli a MÁV szimfonikus zenekart hol­nap (7-én, pénteken) este fél 8-kor a Zeneakadémia­ Nagytermében. Közremű­ködik Vígh Andrea hárfán.

Next