Esti Hírlap, 1995. november (40. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-29 / 280. szám
_______________X'tSlZ'____________________rQ a. ElfstMün* háttér/ OjUV° 1995. november 29.( szerdai ) Isten szabad ege alatt Száz esztendővel ezelőtt, hosszas törvénykezési vita után Ferenc József császár szentesítette az 1895. évi XLIII., „A vallás szabad gyakorlásáról szóló” törvényt, mely kimondja: mindenki szabadon választhatja meg vallását, önként dönthet arról, hogy valamely vallásfelekezetbe be-, illetve kilépni szándékozik, avagy vallástalan marad. Emellett, korlátozott mértékben ugyan, de elismerte a vallásfelekezet létesítésének jogát. A kezdetek Az egyháznak az államban betöltött szerepének kérdése végigkísérte a keresztény egyház történetét. Nagy Konstantin császár 313-ban meghozott türelmi rendeletével felszabadította a kereszténységet az üldözések alól, egyúttal különleges előjogokat biztosított számára más vallásokkal szemben. A Római Birodalom bukását követően minden, újonnan szerveződő ország — így Magyarország számára is — az „Európához való csatlakozás” egyet jelentett a római katolikus egyházhoz való csatlakozással. A középkori államokat gyakran korlátozta a római pápa hatalma, akinek bizonyos korokban „királysága volt a föld királyain”. Az egyházi és világi vezetés között újból és újból fellángolt az irányításért folyó harc, mely váltakozó sikerek mellett általában azzal végződött, hogy mindketten részt kértek egymás életéből. Magyarországon például az esztergomi érsek és a püspökök kinevezése a király joga lett, ugyanakkor az esztergomi érsek volt az ország „első zászlósura”, ami a világi hierarchiában az egyik legmagasabb méltóságot jelentette. Az áttörés A világgal összefonódó egyházi hatalom feletti első, maradandóan sikeres áttörés a protestantizmus volt, mely összekapcsolódott a fennálló világi uralom elleni függetlenségi harcokkal. Ugyancsak a politikai függetlenségért folytatott küzdelem adta a hátterét annak, hogy a magyar országgyűlés 1848- ban megalkotta a XX-as törvényt, amely megszüntette a római katolikus egyház államegyházi kiváltságait, és egyenlővé tette a többi, úgynevezett „bevett vallásfelekezettel”, a református, evangélikus, unitárius és görögkeleti egyházakkal. A „bevett vallásfelekezet” mellett létrehozták még az „elismert felekezetek” kategóriáját is — akkoriban az izraelita felekezet tartozott ide —, melynek vagyonhoz jutási lehetőségei korlátozottabbak voltak. Az 1848. évi XX. törvénycikk az egyenlőség és viszonosság elvének kimondásával új korszakot nyitott a hazai egyházak életében. A rendelkezésnek azonban súlyos hiányosságai voltak, az utolsó rendi gyűlés több törvényéhez hasonlóan ez is csak kerettörvény volt. Kimondta ugyan az egyházak egymáshoz és az államhoz való viszonyában a döntő elvet, de annak alkalmazásáról már nem rendelkezett. A rendek a gyors törvényalkotással részint a társadalmi forradalom, részint az udvari reakció megerősödésének megelőzésére törekedtek. A törvény végrehajtása elmaradt, a szabadságharc küzdelmeinek nagy kérdései között eltörpültek az egyházpolitikai kérdések. A századforduló Az 1867-es kiegyezést követő korszak szabadelvű többségű kormányainak sikerei közül talán a legnagyobb erőfeszítésbe az államot és az egyházat bizonyos területeken szétválasztó törvények megalkotása került. Az egyházpolitikai törvényjavaslatok felett többéves vita alakult ki. Mivel e javaslatok egyike elismerte a felekezetnélküliséget, a katolikus és protestáns egyházak komoly fenntartásaiknak adtak hangot. A politikai pártok azonban — élükön a Szabadelvű Párttal — elkötelezték magukat a javaslatok megszavazására. „A polgári házasságról és anyakönyvezésről” szóló 1894-es és „A vallás szabad gyakorlásáról szóló” 1895-ös törvények elfogadása körüli harcokban az előterjesztő Wekerle-kormány hétszer is kénytelen volt bejelenteni lemondását. A Ferenc József császár által csak hosszabb habozás után szentesített öt nagy egyházpolitikai törvény határozta meg hosszú ideig az egyházak egymáshoz és az államhoz való viszonyát. A Horthy-korszak A két vlágháború közötti időszakban a római katolicizmus reneszánszát élte Magyarországon. Az állam jelentősen támogatta a római katolikus egyházat, bár a kormányzati forrásokból bőségesen részesült a többi „bevett” felekezet is, míg az „elismert” felekezetek számára erősen korlátozták a vagyontárgyak birtoklását. A Horthy-rendszer idején azok a kisebb vallási felekezeteket, melyek az „elismert felekezetek” kategóriáján kívül szorultak, szektának bélyegezték, s rendszeres rendőri zaklatásnak tették ki őket. Egy 1936-ban kiadott belügyminiszteri körlevélben az alábbiakat olvashatjuk: „Az el nem ismert vallásfelekezeteket (szektákat) állandó és éber rendőrhatósági felügyelet és ellenőrzés alá kell venni. Amennyiben pedig terjesztői — a hitélet keretein túlmenve — államellenes, antimilitarista, vagy közerkölcsbe ütköző propagandát űznének, illetőleg a hitélet keretein belül is a hívők szerzésének a történelmi egyházak hitelveit és elöljáróit sértő, agresszív módját alkalmaznák, és ígya felekezetek közötti békét veszélyeztetnék, a rendőrhatóság haladéktalanul tegye meg a mozgalom megakadályozására szükségesnek ítélt intézkedéseket. Felhívja a rendelet a rendőrhatóságok figyelmét arra is, hogy a szektárius mozgalommal kapcsolatos intézkedések megtételénél a történelmi egyházak helyi képviselőit is hallgassák meg.” A belügyminiszter 1939-ben már rendeletet adott ki „A honvédelem érdekeit veszélyeztető szekták működésének megszüntetéséről.” A rendeletben többek között az alábbiak olvashatóak: „Az utóbbi évek tapasztalatai szerint az országban szaporodó különböző szekták tanaikkal és működésükkel túllépték a hitélet törvényben megszabott kereteit. Gyülekezéseiken, összejöveteleiken nemcsak vallási, hanem politikai és társadalmi tanokkal is foglalkoznak. Egyes szekták, mint a nazarénusok, adventisták, hetednapos szombatosok, Jehova Isten tanúi (gyűjtőnév alatt: millenisták), Istengyülekezet, őskeresztények és pünkösdisták, olyan antimilitarista tanokat hirdetnek, amelyek az 1921. III. törvénycikk 3. paragrafusával és az 1939. II. törvénycikk rendelkezéseivel ellentétben az állampolgárokat a honvédelmi, a legszentebb állampolgári kötelességük teljesítésétől eltéríteni törekszik. (...) Ezért a felsorolt szekták működését honvédelem- és államellenes tevékenységük miatt a vallás- és közoktatásügyi és az igazságügyminiszter urakkal egyetértve azonnali hatállyal belátom. Ennek a rendelkezésnek következtében a szóban forgó szekták részére az ország területén esetleg eddig megadott működési engedélyek azonnal hatályukat vesztik. A rendőrhatóságok a többi szekták működését a vonatkozó rendeletek szellemében a jövőben is tartják szigorú megfigyelés alatt. Ha a megfigyelés során azt tapasztalnák, hogy valamelyik még be nem tiltott szekta működése a közölt szempontok alapján kifogás alá esik, tegyenek betiltására hozzám kellően indokolt javaslatot." Ami az izraelita felekezetet illeti: a harmincas évek második feléig zsidónak lenni Magyarországon nem jelentett különösebben nagy hátrányt. Amikor 1937—38 között kibontakoztak a szélsőjobboldali mozgalmak, részint azok nyomására, részint az erősödő német befolyás következtében a parlament sorra megszavazta a zsidótörvényeket. A kormány és a keresztény egyházak egyaránt azt hitték, ha elébe mennek a faji követeléseknek, kifoghatják a szelet a szélsőjobb és a nyilasok vitorlájából. Az első két zsidótörvényt a felsőházban valamennyi püspök megszavazta, és így tett a Keresztény Párt is az országgyűlésben. 1945 után A második világháborút követő földreform következtében — mely a katolikus egyház legfőbb anyagi bázisát szüntette meg — az állam az addigiakat meghaladó mértékben támogatta anyagilag az egyházakat. A kommunista hatalom az iskolák 1948-as államosítása után az egyházak teljes ellehetetlenítésére törekedett. A szocializmus negyven éve alatt az egyházaknak a világi hatalomtól való függősége teljessé vált. A Vallási és Közoktatásügyi Minisztérium, majd 1951-től az Állami Egyházügyi Hivatal teljes kontrollt gyakorolt az állam által elismert vallásfelekezetek anyagi és szellemi élete felett. Bár az 1949-es alkotmány kimondta a lelkiismereti és vallásszabadság, továbbá az állam és az egyház szétválasztásának elvét, a valóságban azonban az állam jelenléte az egyházak belső életében minden korábbinál nagyobb mértékű volt. Az egyházak felső vezetése legtöbbször szorosan együttműködött a kommunista államhatalommal. A helyzetet jól példázza Káldy Zoltán evangélikus püspöknek Mikdós Imréhez, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökéhez 1984- ben írott levele: „Igen tisztelt Elnök Úr! Örömmel olvastuk, hogy Elnök Urat a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 67. évfordulója alkalmából az Elnöki Tanács a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel tüntette ki. Mind a Magyarországi Evangélikus Egyház, mind a magam nevében szívből köszöntjük Elnök Urat a magas kitüntetés alkalmából. Egyházunkban a kitüntetés osztatlan örömöt keltett. De talán a legnagyobbat bennem. Kívánjuk, hogy Elnök Úr szolgálatát hosszú ideig töltse be. ” A változások kora Az állam és az egyházak közötti megalázó állapot a nyolcvanas évek második felében kezdett megváltozni. 1989-ben jogutód nélkül felszámolták az Állami Egyházügyi Hivatalt. A Németh-kormány leköszönése előtt a parlament még elfogadta az 1990. évi IV. törvényt. „A lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról.” E törvény az állam és az egyházak közötti viszony rendezése érdekében kimondja: „A lelkiismereti és vallásszabadság mindenkit megillető alapvető emberi jog, amelynek zavartalan gyakorlását a Magyar Köztársaság biztosítja .(...) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. Az egyházakat azonos jogok illetik, és azonos kötelezettségek terhelik.” Az Antall-kormányzat idején elfogadott „A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről” szóló törvény végrehajtása a mai napig vitákat, feszültségeket vált ki. Továbbra sincs megnyugtató megoldás az egyházak állami támogatására. 1993-ban például az elfogadott országgyűlési határozat értelmében négy törvényesen bejegyzett vallásfelekezetet kizártak a támogatásból, destruktívnak nyilvánítva őket. Száz év telt el a vallásszabadságot deklaráló első hazai törvény szentesítése óta. Ma Magyarországon a vallásszabadság törvényi feltételei maradéktalanul biztosítottak. Ám továbbra is — főleg a vallási kisebbségekkel szemben — számtalanszor tapasztalhatóak diszkriminatív, kirekesztő tendenciák. A vallási előítéletek papíron igen, ám a zsigerekben még nem szűntek meg. Cs. bíró Attila ■ Az elhagyott templomok egyike * Fotó: Archív A harmincas évek második feléig zsidónak lenni Magyarországon nem jelentett különösebb hátrányt Fotó: Archív