Esti Hírlap, 1995. december (40. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-21 / 299. szám

1995. december 21., csütörtök belföld poate cxacWL' A hatalom­­médiadala Az Alkotmánybíróság hatá­rozata szerint a parlamentnek 1992 novemberéig létre kellett volna hoznia a médiatörvényt, hogy elkerülje a mulasztásos al­kotmánysértést. Ez nem sike­rült. Egy hónappal a határidő lejárta után, az akkori kormány beterjesztett egy tervezetet, ám ezt senki sem támogatta, a kép­viselők „igen” szavazatainak száma nulla (!) volt. Október 20. A médiatörvény hiánya egy­ben a sajtószabadság hiánya is, hiszen jogállamban egy elv ér­vényesülését csak törvény ga­rantálhatja. Ez azonban nem vonatkozik az írott sajtó világára, mert ab­ban más szabályozók érvénye­sülnek. A médiatörvény hiánya a rádiózás és a televíziózás te­rületén termel ki újabb és újabb válságokat. A rendszerváltás utáni első kormányzati ciklus alatt az úgynevezett médiahá­ború volt a legnagyobb belpoli­tikai sláger. Ennek során a pár­tok külön-külön és együttesen a végletekig megalázó helyzete­ket idéztek elő és szenvedtek el, a sajtó presztízse pedig rég nem látott mélypontra zuhant. Maga a kormány a következő válasz­tásokon bele is bukott saját el­hibázott médiapolitikájába. A múlt év tavaszán aztán új remények éledtek a médiatör­vény és a sajtószabadság megte­remtését illetően. A szociállibe­­rális koalíció vezényletével 1995. október 20-ára hatpárti megál­lapodás született. Az örömteli hírt csupán az árnyékolta be, hogy a törvényjavaslat kidolgo­zói az első pillanattól kezdve ön­ként hangsúlyozták és menteget­ték művük rossz minőségét. Sajtószabadság I. A médiatörvény első számú feladata tehát a sajtószabadság érvényesítése a magyarországi rádiózásban és televíziózásban. Amennyiben ezt a hivatását nem tölti be, lényegében értel­metlenné válik, mert egy nem­­kívánatos helyzetet merevít és tartósít. Gellért Kis Gábor szocialista képviselő szerint a javaslat nem a sajtószabadság tiszteletének jegyében fogant. (Gellért Kis képviselőt a kormány szokatlan ügybuzgalommal tartotta távol a törvényelőkészítő munkától.) Lássuk, mi támaszthatja alá a képviselő vélekedését! Példa­ként az országos televíziókat vesszük, mint a legbefolyáso­sabb, ezért a politikusok szá­mára is elsődleges fontosságú tömegtájékoztatási eszközöket. A médiatörvény tervezete két csoportra osztja az országos te­levíziókat. Az egyikbe az úgy­nevezett közszolgálatiakat so­rolja. Ezek a Magyar Televízió által készített TV1 és TV2, vala­mint az „első magyar műholdas adás”, a Duna Tv. A másik cso­portba kerültek a magán- vagy kereskedelmi televíziók, ame­lyek egyelőre csak feltételes módban említhetők, hiszen még nem léteznek. Elsőként vegyük a közszol­gálatiakat. A törvénytervezet értelmében mindhárom eddigi csatorna megmarad. Változás csak a TV2 életében áll be, mert az a ma használatos földi ter­jesztésről a Duna TV-hez haso­nulva, műholdasra vált. A Magyar Televízió rész­vénytársasággá alakul át. (A Duna TV jelenleg is rt.-ként működik.) A két részvénytársa­ságot egy-egy elnök irányítja. Idáig minden rendben. A sajtószabadság érvényesü­lésével kapcsolatos legfőbb ag­gályok akkor merülnek fel, amikor a tervezet az elnökök fölé 21 (MTV), illetve 23 tagú (Duna TV) társadalmi felügye­letet rendel, mindkettőt kiegé­szítve nyolc-nyolc politikussal. A testületek elnevezései: Ma­gyar Televízió Közalapítvány Kuratóriuma és Hungária Tele­vízió Közalapítvány Kuratóriu­ma. E kuratóriumok többek kö­zött a műsorszolgáltatók elnö­keinek kinevezéséről és vissza­hívásáról, az éves gazdálkodási tervek és a műsorszolgáltatási szabályzat jóváhagyásáról jogo­sultak dönteni. A kuratóriumok tehát nem kisebb jogosítvánnyal ruháztat­­nak fel, mint a Magyar Televí­zió elnökeinek kinevezése és le­váltása. Ezek után képzeljük el azt a Magyar Televíziót, amelyik közéleti műsoraiban a feje fö­lött döntő politikai és társadal­mi szervezeteket alkalomadtán megszorongatja, mondjuk azok hatalmi vagy pénzügyi vissza­éléseit leleplezi. Nem kétséges, hogy előfordulhat, azaz nem ki­zárt olyan eset, amikor a kelle­metlenséget elszenvedő felügye­lő szervezetek kísérletet tesznek az újságírói iránt „engedékeny” elnök elmozdítására. Akár sike­rül ezt megtenniük, akár nem, a kellő hatást mindenképpen el lehet érni a puszta fenyegetett­ség éreztetésével is: az elnök a továbbiakban mértéktartóan engedi kritizálni „feletteseit". Nem is beszélve arról a lehe­tőségről, hogy egy több párt számára kényelmetlen botrány esetén a politikusok és a politi­kusok által évről évre megsza­vazott költségvetési támogatás­tól kis részben vagy döntően függő szervezetek képviselői összehangolt támadást indít­hatnak az elnök ellen. Vész­helyzetben — függőségüket ki­használván — követelhetnek is tőlük. Összegezve: a televíziós elnö­kök feje fölé rendelt tévés mini­parlamentek aggályosan nagy befolyással dolgozhatnak, ezál­tal jó eséllyel előidézve a ré­gebbi helyébe lépő új típusú médiaháború(k) kirobbanását. Sajtószabadság II. Másodszorra vegyük a keres­kedelmi vagy magántelevízió­kat. Országos kereskedelmi te­levíziókról szólva a követke­zőkkel számolhatunk. Az állam a TV2 jelenleg használt terjesz­tési rendszerét, valamint még egy csatornát ajánlhat az ér­deklődők figyelmébe. Több or­szágos frekvencia csakis papí­ron létezik, a valóságban nem. Újat felépíteni gazdaságossági okból gyakorlatilag kizárt. Mármost a majdani kereske­delmi tévék e két frekvenciától totálisan függenek. Ha valaki nem szerzi meg e kettő egyikét, akkor aligha fog Magyarorszá­gon országos televíziót működ­tetni. A médiatörvény tervezete kétségessé teszi, hogy ezek a te­levíziók a kifejezés valódi értel­mében magántulajdonúak len­­nének-e, tudniillik a függőséget létrehozó frekvenciákat az ál­lam nem kívánja eladni, csupán azok használatának jogát. A törvényjavaslat szerinti tanács tagjait a politikai pár­tok delegálnák. Az ő feladatuk eldönteni, kik érdemesek a frekvenciák használatára. Pá­lyázatokat írnak ki, amelyekre bárki jelentkezhet. Még az is előfordulhat, hogy a pályáza­tok eredményének kihirdeté­séig mindenki becsületesen jár el. Ketten a pályázók közül el­nyerik a használati jogot. Ám e jog mindössze tíz évre szól, ami ekkora televíziós vállalkozás esetében rendkívül rövid idő. Egy alkalommal ugyan — újabb pályáztatás nélkül — öt esztendővel megtoldható, de többször nem, s tizenöt eszten­dő még mindig igen kevés. A csatornát működtető tár­saság tehát abban lesz érdekelt, hogy a tíz vagy tizenöt év után kiírandó ismételt pályázaton is nyerjen, s ezzel legalább tíz esz­tendőt hosszabbítson. Mivel a pályáztatást a pártok delegált­jai végzik, elképzelhetetlen, hogy a magántársaságok, amíg műsort szolgáltatnak, ne tenné­nek meg mindent a pártokkal fenntartott baráti viszonyuk megőrzése érdekében. Vagyis: a kereskedelmi csatornák látszó­lagos függetlenségük ellenére kiszolgáltatottak a politikai elitnek, amely így az ő oldaluk­ról védettséget élvez. Megeshet, hogy a magántár­saság nem bánik kesztyűs kéz­zel a politikusokkal, s megkoc­káztatja a frekvencia későbbi elvesztését. Számításában ezt a kockázatot nyilván figyelembe veszi. Ennek pedig egyetlen kö­vetkezménye lehet: az általa működtetett csatorna alacsony szakmai színvonalon dolgozik majd. A magántévé azokat a műsorokat fogja előtérbe he­lyezni, amelyek jobb hatékony­sággal termelik a nyereséget, azaz kevesebb szellemi és anya­gi befektetéssel járnak, s garan­táltan hasznot hoznak. A „választás” tehát ez: hosszú távra gondolkodom és vigyázva őrködöm a politiku­sokhoz fűződő baráti kapcsola­taim felett, vagy megelégszem a tíz plusz öt évvel és a legna­gyobb üzleti hatékonyságra tö­rekszem. A végeredmény mind­két esetben a közönséget és a kultúrát károsítja. Az országos kereskedelmi te­levíziók a médiatörvény terveze­te szerint hovatovább nemcsak a politikusokkal szemben kerülnek kínos helyzetbe, hanem a nemze­ti közszolgálati médiumokkal szemben is. A törvényjavaslat egyik legfurcsább tételéről a részletes indokolás a következő­ként ad számot: „A műsorszol­gáltatási jogosultságért díjat kell fizetni. Ez a díj kettős természe­tű, egyrészt koncessziós jellegű, másrészt... a médiaszektoron be­lül maradó adójellegű fizetési kötelezettség”. Az említett adójellegű befize­tés az országos kereskedelmi té­vék vetélytársaihoz, a nemzeti közszolgálati televíziókhoz ván­dorol. Vagyis a kereskedelmi té­vék saját konkurenciájukat kénytelenek pénzelni. Ez abban az esetben elfogadható lenne, ha a magántársaságok tulajdont szereznének, anélkül viszont egyszerű harácsolásról­ van szó. Az adóztatást természetesen föl lehetne fogni úgy is, hogy a törvényjavaslat a televíziós kul­túrát támogatja vele. Csakhogy tisztességtelenül. Kívánatos az volna, ha a magántévék saját műsoridejükben több közszolgá­lati jellegű és a magyar, illetve európai kultúrát bemutató mű­sort adnának. Ebbe alighanem szívesen belemennének, s akkor nem nekik kellene pénzelni a ve­lük konkuráló állomásokat. Mert arra nincs garancia, hogy a nem­zeti közszolgálati televíziók az „adóforintokat” kulturális cé­lokra fordítanák. Öt csatorna A médiatörvény tervezetének egésze az eddig soroltak miatt kétes értékű mű. A javaslat továbbá öt országos csatornával számol, míg a televí­ziózást ismerő alkotók és befek­tetők legfeljebb hármat vagy né­gyet tartanak elfogadhatónak. Kicsi ország vagyunk, ennek megfelelő (reklám)piaccal, így az öt tévé mindenképpen soknak látszik. A mind nagyobb jelentő­ségű helyi rádiók és tévék mű­sorkészítő tevékenységéről a ter­vezet „megfeledkezett”. A médiatörvénnyel kapcsolat­ban az a legirritálóbb, hogy a konkrét javaslatot kidolgozó po­litikusok és pártok tisztában vannak munkájuk rossz minősé­gével, amint azt nyilatkozataik­ban el is ismerik. Magatartásuk annyiban ért­hető, hogy a mostani törvényja­vaslattal az országos televíziók fölötti befolyásukat sikerülne tartósítaniuk, és mint láttuk, en­nek az árát még csak nem is ők fizetnék meg, hanem az üzleti élet, a magyar kultúra és a né­zők.­­ Oberth József ■ Hiába állapította meg az Alkotmánybíróság, hogy a médiatör­vény hiánya mulasztásos alkotmánysértésnek minősül, a parla­ment máig nem orvosolta a bajt. Most tehát örülnünk kellene, hogy végre kézzelfogható közelségbe került a médiatörvény meg­születése. Csakhogy a konkrét javaslattal kapcsolatban számos kifogás merült fel. Egy tisztességtelen ajánlat Dluhopolszky László karikatúrái 'Ci_ G&U» H

Next