Esti Hírlap, 1995. december (40. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-21 / 299. szám
1995. december 21., csütörtök belföld poate cxacWL' A hatalommédiadala Az Alkotmánybíróság határozata szerint a parlamentnek 1992 novemberéig létre kellett volna hoznia a médiatörvényt, hogy elkerülje a mulasztásos alkotmánysértést. Ez nem sikerült. Egy hónappal a határidő lejárta után, az akkori kormány beterjesztett egy tervezetet, ám ezt senki sem támogatta, a képviselők „igen” szavazatainak száma nulla (!) volt. Október 20. A médiatörvény hiánya egyben a sajtószabadság hiánya is, hiszen jogállamban egy elv érvényesülését csak törvény garantálhatja. Ez azonban nem vonatkozik az írott sajtó világára, mert abban más szabályozók érvényesülnek. A médiatörvény hiánya a rádiózás és a televíziózás területén termel ki újabb és újabb válságokat. A rendszerváltás utáni első kormányzati ciklus alatt az úgynevezett médiaháború volt a legnagyobb belpolitikai sláger. Ennek során a pártok külön-külön és együttesen a végletekig megalázó helyzeteket idéztek elő és szenvedtek el, a sajtó presztízse pedig rég nem látott mélypontra zuhant. Maga a kormány a következő választásokon bele is bukott saját elhibázott médiapolitikájába. A múlt év tavaszán aztán új remények éledtek a médiatörvény és a sajtószabadság megteremtését illetően. A szociálliberális koalíció vezényletével 1995. október 20-ára hatpárti megállapodás született. Az örömteli hírt csupán az árnyékolta be, hogy a törvényjavaslat kidolgozói az első pillanattól kezdve önként hangsúlyozták és mentegették művük rossz minőségét. Sajtószabadság I. A médiatörvény első számú feladata tehát a sajtószabadság érvényesítése a magyarországi rádiózásban és televíziózásban. Amennyiben ezt a hivatását nem tölti be, lényegében értelmetlenné válik, mert egy nemkívánatos helyzetet merevít és tartósít. Gellért Kis Gábor szocialista képviselő szerint a javaslat nem a sajtószabadság tiszteletének jegyében fogant. (Gellért Kis képviselőt a kormány szokatlan ügybuzgalommal tartotta távol a törvényelőkészítő munkától.) Lássuk, mi támaszthatja alá a képviselő vélekedését! Példaként az országos televíziókat vesszük, mint a legbefolyásosabb, ezért a politikusok számára is elsődleges fontosságú tömegtájékoztatási eszközöket. A médiatörvény tervezete két csoportra osztja az országos televíziókat. Az egyikbe az úgynevezett közszolgálatiakat sorolja. Ezek a Magyar Televízió által készített TV1 és TV2, valamint az „első magyar műholdas adás”, a Duna Tv. A másik csoportba kerültek a magán- vagy kereskedelmi televíziók, amelyek egyelőre csak feltételes módban említhetők, hiszen még nem léteznek. Elsőként vegyük a közszolgálatiakat. A törvénytervezet értelmében mindhárom eddigi csatorna megmarad. Változás csak a TV2 életében áll be, mert az a ma használatos földi terjesztésről a Duna TV-hez hasonulva, műholdasra vált. A Magyar Televízió részvénytársasággá alakul át. (A Duna TV jelenleg is rt.-ként működik.) A két részvénytársaságot egy-egy elnök irányítja. Idáig minden rendben. A sajtószabadság érvényesülésével kapcsolatos legfőbb aggályok akkor merülnek fel, amikor a tervezet az elnökök fölé 21 (MTV), illetve 23 tagú (Duna TV) társadalmi felügyeletet rendel, mindkettőt kiegészítve nyolc-nyolc politikussal. A testületek elnevezései: Magyar Televízió Közalapítvány Kuratóriuma és Hungária Televízió Közalapítvány Kuratóriuma. E kuratóriumok többek között a műsorszolgáltatók elnökeinek kinevezéséről és visszahívásáról, az éves gazdálkodási tervek és a műsorszolgáltatási szabályzat jóváhagyásáról jogosultak dönteni. A kuratóriumok tehát nem kisebb jogosítvánnyal ruháztatnak fel, mint a Magyar Televízió elnökeinek kinevezése és leváltása. Ezek után képzeljük el azt a Magyar Televíziót, amelyik közéleti műsoraiban a feje fölött döntő politikai és társadalmi szervezeteket alkalomadtán megszorongatja, mondjuk azok hatalmi vagy pénzügyi visszaéléseit leleplezi. Nem kétséges, hogy előfordulhat, azaz nem kizárt olyan eset, amikor a kellemetlenséget elszenvedő felügyelő szervezetek kísérletet tesznek az újságírói iránt „engedékeny” elnök elmozdítására. Akár sikerül ezt megtenniük, akár nem, a kellő hatást mindenképpen el lehet érni a puszta fenyegetettség éreztetésével is: az elnök a továbbiakban mértéktartóan engedi kritizálni „feletteseit". Nem is beszélve arról a lehetőségről, hogy egy több párt számára kényelmetlen botrány esetén a politikusok és a politikusok által évről évre megszavazott költségvetési támogatástól kis részben vagy döntően függő szervezetek képviselői összehangolt támadást indíthatnak az elnök ellen. Vészhelyzetben — függőségüket kihasználván — követelhetnek is tőlük. Összegezve: a televíziós elnökök feje fölé rendelt tévés miniparlamentek aggályosan nagy befolyással dolgozhatnak, ezáltal jó eséllyel előidézve a régebbi helyébe lépő új típusú médiaháború(k) kirobbanását. Sajtószabadság II. Másodszorra vegyük a kereskedelmi vagy magántelevíziókat. Országos kereskedelmi televíziókról szólva a következőkkel számolhatunk. Az állam a TV2 jelenleg használt terjesztési rendszerét, valamint még egy csatornát ajánlhat az érdeklődők figyelmébe. Több országos frekvencia csakis papíron létezik, a valóságban nem. Újat felépíteni gazdaságossági okból gyakorlatilag kizárt. Mármost a majdani kereskedelmi tévék e két frekvenciától totálisan függenek. Ha valaki nem szerzi meg e kettő egyikét, akkor aligha fog Magyarországon országos televíziót működtetni. A médiatörvény tervezete kétségessé teszi, hogy ezek a televíziók a kifejezés valódi értelmében magántulajdonúak lennének-e, tudniillik a függőséget létrehozó frekvenciákat az állam nem kívánja eladni, csupán azok használatának jogát. A törvényjavaslat szerinti tanács tagjait a politikai pártok delegálnák. Az ő feladatuk eldönteni, kik érdemesek a frekvenciák használatára. Pályázatokat írnak ki, amelyekre bárki jelentkezhet. Még az is előfordulhat, hogy a pályázatok eredményének kihirdetéséig mindenki becsületesen jár el. Ketten a pályázók közül elnyerik a használati jogot. Ám e jog mindössze tíz évre szól, ami ekkora televíziós vállalkozás esetében rendkívül rövid idő. Egy alkalommal ugyan — újabb pályáztatás nélkül — öt esztendővel megtoldható, de többször nem, s tizenöt esztendő még mindig igen kevés. A csatornát működtető társaság tehát abban lesz érdekelt, hogy a tíz vagy tizenöt év után kiírandó ismételt pályázaton is nyerjen, s ezzel legalább tíz esztendőt hosszabbítson. Mivel a pályáztatást a pártok delegáltjai végzik, elképzelhetetlen, hogy a magántársaságok, amíg műsort szolgáltatnak, ne tennének meg mindent a pártokkal fenntartott baráti viszonyuk megőrzése érdekében. Vagyis: a kereskedelmi csatornák látszólagos függetlenségük ellenére kiszolgáltatottak a politikai elitnek, amely így az ő oldalukról védettséget élvez. Megeshet, hogy a magántársaság nem bánik kesztyűs kézzel a politikusokkal, s megkockáztatja a frekvencia későbbi elvesztését. Számításában ezt a kockázatot nyilván figyelembe veszi. Ennek pedig egyetlen következménye lehet: az általa működtetett csatorna alacsony szakmai színvonalon dolgozik majd. A magántévé azokat a műsorokat fogja előtérbe helyezni, amelyek jobb hatékonysággal termelik a nyereséget, azaz kevesebb szellemi és anyagi befektetéssel járnak, s garantáltan hasznot hoznak. A „választás” tehát ez: hosszú távra gondolkodom és vigyázva őrködöm a politikusokhoz fűződő baráti kapcsolataim felett, vagy megelégszem a tíz plusz öt évvel és a legnagyobb üzleti hatékonyságra törekszem. A végeredmény mindkét esetben a közönséget és a kultúrát károsítja. Az országos kereskedelmi televíziók a médiatörvény tervezete szerint hovatovább nemcsak a politikusokkal szemben kerülnek kínos helyzetbe, hanem a nemzeti közszolgálati médiumokkal szemben is. A törvényjavaslat egyik legfurcsább tételéről a részletes indokolás a következőként ad számot: „A műsorszolgáltatási jogosultságért díjat kell fizetni. Ez a díj kettős természetű, egyrészt koncessziós jellegű, másrészt... a médiaszektoron belül maradó adójellegű fizetési kötelezettség”. Az említett adójellegű befizetés az országos kereskedelmi tévék vetélytársaihoz, a nemzeti közszolgálati televíziókhoz vándorol. Vagyis a kereskedelmi tévék saját konkurenciájukat kénytelenek pénzelni. Ez abban az esetben elfogadható lenne, ha a magántársaságok tulajdont szereznének, anélkül viszont egyszerű harácsolásról van szó. Az adóztatást természetesen föl lehetne fogni úgy is, hogy a törvényjavaslat a televíziós kultúrát támogatja vele. Csakhogy tisztességtelenül. Kívánatos az volna, ha a magántévék saját műsoridejükben több közszolgálati jellegű és a magyar, illetve európai kultúrát bemutató műsort adnának. Ebbe alighanem szívesen belemennének, s akkor nem nekik kellene pénzelni a velük konkuráló állomásokat. Mert arra nincs garancia, hogy a nemzeti közszolgálati televíziók az „adóforintokat” kulturális célokra fordítanák. Öt csatorna A médiatörvény tervezetének egésze az eddig soroltak miatt kétes értékű mű. A javaslat továbbá öt országos csatornával számol, míg a televíziózást ismerő alkotók és befektetők legfeljebb hármat vagy négyet tartanak elfogadhatónak. Kicsi ország vagyunk, ennek megfelelő (reklám)piaccal, így az öt tévé mindenképpen soknak látszik. A mind nagyobb jelentőségű helyi rádiók és tévék műsorkészítő tevékenységéről a tervezet „megfeledkezett”. A médiatörvénnyel kapcsolatban az a legirritálóbb, hogy a konkrét javaslatot kidolgozó politikusok és pártok tisztában vannak munkájuk rossz minőségével, amint azt nyilatkozataikban el is ismerik. Magatartásuk annyiban érthető, hogy a mostani törvényjavaslattal az országos televíziók fölötti befolyásukat sikerülne tartósítaniuk, és mint láttuk, ennek az árát még csak nem is ők fizetnék meg, hanem az üzleti élet, a magyar kultúra és a nézők. Oberth József ■ Hiába állapította meg az Alkotmánybíróság, hogy a médiatörvény hiánya mulasztásos alkotmánysértésnek minősül, a parlament máig nem orvosolta a bajt. Most tehát örülnünk kellene, hogy végre kézzelfogható közelségbe került a médiatörvény megszületése. Csakhogy a konkrét javaslattal kapcsolatban számos kifogás merült fel. Egy tisztességtelen ajánlat Dluhopolszky László karikatúrái 'Ci_ G&U» H