Esti Kurir, 1924. november (2. évfolyam, 234-256. szám)

1924-11-05 / 234. szám

1924. november 5., szerda, 5. oldal Egy délután a százéves és unokájánál Feszty Árpádné és Feszty Masa a centennáriumra megírták memoárjaikat Ereklyék, amik nem lesznek a Jókai-kiállításon Az unoka víziós portrét fest Jókairól ! Épp teáznak­, fogadónapjuk van és­­élénk beszélgetés folyik a két kis szo­bában — a falakon Feszty Masa szí­nes és érdekes képei. Régi holicsi csé­székben kínálják­ az erős angol teát, Feszty Masa épp most érkezett haza. Csupa élet és derű ez a finom leány­alak, ez a karakteres és határozott, rövidhajú fej. A keze különösen feltű­nik: kidolgozott, erős és majdnem fér­fias kéz, szobrászok edzett keze. De meg is látszik Feszty Masa képeim hogy ilyen kézzel fest: piktúrája fér­fias komolysága és erőteljes művé­szet... Pedig egyáltalán nem natu­­ralisztikus, hanem víziós. A lelket festi, a belső látomást.­­ Most széles mozdulattal jött be, most semmi más, csak vidám fiatal leány, azt újságolja egy barátnőjének:­­ — Képzeld, magyar bál lesz! Ma­gyar ruha, cigány és csárdás — úgy jörülök! Germinal fekete posztóban ! Szemben velem a díványon Feszty ■Árpádné ül, Laborfalvy Róza leánya, akit, mint ismeretes, Jókai örökbe fo­gadott. Asszony, akinek gyermekkora ott telt a nagy író közelében és szere­­tetében, aki gyermeki imádatát Jókai iránt egész életén keresztül hordozza. Magas, szikár és előkelő termet, sza­bályos rajzú és markáns vonások, hó­fehér, repdeső haj, amelynek ezüstje ma is sejteti az egykori vörösszőkesé­get és a szigorú pápaszem mögött két szelíd kék szem... Egyszerű a szava­­és a hangja — valahogy mindig sú­lya van. Most is, ahogy azt beszéli egyik vendégének:­­ — Én úgy voltam a könyvkötővel, mint más asszonyok a szabóval. Ha volt egy kis pénzem, ott vásároltam ruhát a könyveimnek. Emlékszem, mennyit bajlódtam a Gem­anal-lal, hogy olyan kötése legyen, amilyet akarok, öreg posztószoknyámat szab­tam el, olyan kopottat, hogy má­r nem is volt fekete, hanem zöld meg barna. Mint a szén. És a könyvnek szánt csí­kot külön strapáltam. Ez illett Ger­­minal-hoz, az én drága, szép köny­vemhez. Csak a vágása lett vérvörös... "Lotihoz pedig mindenfelé kerestem igazi kínai papírt, festett ábrákkal, ál­latokkal. Romám Rotland levele a nagy Jókai unokájához . Ezalatt Feszty Masa beszéli, hogy most zárják az Ernst-múzeumi kiállí­tását, nagyon büszke az elért sikerre: hat képet eladott és nyolc portré-meg­rendelést kapott. — Nyolc portré — mondja csillogó szemekkel — az sok a mai világban! Mire ledolgoztam, a nyolc kép árából kiutazom Párisba. Tanulni akarok, sokat, sokat tanulni... * Azután visszavonulunk egy csende­sebb sarokba és a közeledő Jókai-cen­­tennáriumról kérdezem:­­ — Nézze , mondja elcsendesedett arccal —itt az első futárja, ez a könyv. Zsigmond Ferenc Jókai-élet­­rajza, három hete jelent meg, a Ma­gyar Tudományos Akadémia adta ki. Készülnek más könyvek is, tudtom­mal Désy Lajos egyetemi tanár szin­tén életrajzot ír, kérésére neki adtuk át nagyapa leveleit, amelyek nálunk voltak: Eszter nővéréhez és anyámhoz írt sorokat. A komáromi Jókai­ Egye­­sület is két könyv kiadására készül: a biográfiát írják ők is meg Jókai kapcsolatát Komáromhoz ... Mi anyámmal minden nyáron Komárom­ban nyaralunk, ott vagyunk igazán otthon, nagyszerű barátaink marad­tak ott. A Nemzeti Múzeum Jókai kiál­lításához, bizony, mi semmi új anyag­gal n­em szolgálhattunk, csak éppen bekérték tőlem Romain Rolland leve­leit ... Igen, nagy tisztelője vagyok Rollandnak, annak idején írtam neki és bemutatkoztam. Erre így felelt: „A nagy és jóságos Jókai drága uno­kájának." Azóta is, minden levelében emlegeti nagyapát, akit német fordí­tásban, úgy látszik, olvasott és mert Rolland levelei nagyapáról is szólnak, tehát a Múzeum bevonta őket a levél­gyűjteménybe. Víziós portré a nagyapáról — Látja azt a festett ládát? — foly­tatja Masa és rámutat egy kedves és mulatságos rokokó ládára, amelyet lakkfestékkel ő maga színezett — ab­ban őrizzük a nagyapáról szóló cikke­ket, közleményeket, apró cédulákat, nekünk relikviákat, a nyilvánosság szempontjából semmi nevezeteset. Fényképünk sincs olyan, amit ne is­mernének sokszorosan nagyapáról. Se fényképei se portréja nem volt soha jó. Merev lett az arca, az élete hiányzott belőlük, mondja anyám. Én még sohasem festettem meg nagyapa arcképét, de most készülök rá... Em­lékezetem meg fénykép szerint is, de főleg az kell hozzá, hogy mialatt dol­gozom, anyám üljön mellettem és be­széljen, beszéljen, milyen volt nagy­apa. Csak abból jöhet ki az igazi kép... Masa emlékei, A vipera — Sajnos — gondolkozik el a fiatal leány —, négy éves voltam, amikor utoljára láttam. A házassága óta nem találkoztunk többet vele. De azért van­nak róla tréfás és komoly emlékeim... Ezeket is mind meg kellett írnom egy kiadóvállalatnak a centennárium al­kalmára. Talán arra emlékszem leg­­világosabban, hogy a szép svábhegyi kertben minden reggel kézen fogott nagyapám és mentünk kertészkedni. Derűs volt nagyapa és folyton beszélt nekem... nem mondott meséket, ha­nem amit láttunk, arról beszélt min­denfélét ... —, Úgy bizony — bólint rá Fesztyné, aki egy idő óta leült hozzánk és szót­lanul hallgatta leánya emlékeit —, úgy beszélt Masához, mint a kisgyerekek­hez, de ő magához valónak tartotta a gyerekeket... — No, és a viperát nem tudtam fe­lejteni — élénkül Masa. — Mentünk a kerti után, egyszerre csak kúszik valami velünk szemben. Nagyapa hirtelen rádobta ásóját és vége volt a kígyónak. Nagyapa jól megnézte, meg­forgatta botjával és azt mondta: „Csakugyan, vipera volt.“ De én egy­általán nem féltem, mert azt se tud­tam, mit jelent. „Tegnap“ — Fesztyné emlékei — Legjobb, ha én el se kezdem emlé­keimet, én annyit beszélhetnék, tíz évig is egyfolytában — mondja magába vo­­nultan Fesztyné. — Különben is, más­fél éve jelent meg első memoárköte­tem, az a címe: Ak­ik elmentek és most fog megjelenni második könyvem: „Tegnap". Mert nekem — folytatja — nem múlt, amiről beszélek, csak,teg­nap. Tegnap volt . . . Igaz, hogy ezt a kötetet már csak halálom után akar­tam kiadatni, de kivették belőlem. Nem baj, így is jó- írtam benne gyermekko­romról a Jókai-házban, kilenc éves ko­romig. Írtam balatonfüredi emlékek­ről, a nyaralás nevelőapámmal. Írtam Jókai környezetéről és barátairól, — az utolsó fejezet pedig: „Jókai alko­nya". A házmesterlakásban Jókai halálakor Én abban az időben már nem talál­koztam Jókaival, egyetlen egyszer nem láttam őt, de azért sok-sok elmondani valóm volt arról a korszakáról is — még pedig úgy, hogy senkit meg ne bántsak vele. Itt ültünk éjszakákon át Masával és töprengtünk, hogy lehet ezt úgy elmondani, hogy egyetlen szó ne legyen tapintatlan —, és, gondolom, hogy ez sikerült Ez több volt, mint írói feladat. Ehhez asszonynak kellett lenni ... — Nem láttam őt viszont — folytatja fájdalmasan — még halálos ágyán sem. De amikor tudtam, hogy meg fog halni, négy nap és négy éjjel ott álltem az ő házában a házmesternél ... Nem bírtam messzire menni tőle. — Kérem — simítja végig elsápadt arcát —­, ezt nem azért mondom, hogy megírja — és nem tudom azt se biztosan, hogy ezt a könyvbe beírtam-e. Mert ez nem is tartozik senki másra , , ■ Jókai hangja — Azt kérdezi, milyen volt a hang­ja? — mondja később. — Érzelmes és fátyolos volt, azt mondhatnám: ködös, borongás, osszicni hang. Ha énekelt, tenorszine volt. Déli embernek soha sincs ilyen hangja, csak északinak, a minthogy fajra nézve Jókai egészben északi ember benyomását tette. És még egyet a hangjáról: ha színészi ér­­zelmesség volt is benne, sohasem lett patetikussá, igazi modern ekonomiával bánt a hangjával. A nyelvekkel is úgy volt, mint minden egyébbel: tudta, ha akarta. Elfelejtette francia nyelvtudá­sát i­, de egyszer szüksége volt rá, hogy Párisban valami békekongresszu­son francia beszédet mondjon. Hat hé­tig járt ki hozzá a Jókai-villába egy fiatal párisi tanár, csak ebéd közben diskurálgattak, és hat hét múlva is­mét perfekt francia lett Jókai. El isi mondta a kongresszuson a hatásos francia beszédet. Hetven éves lehetett akkor. — Általában­ azt vette ki agyvelejé­ből, amit akart és amikor nem volt szüksége rá, visszatette. Gazdag ter­mészet volt. Gazdag, mint a bőség­­kosár, amelyik ad, mindig ad. Rend­kívül könnyen irt. Csak egy kellett neki az Íráshoz: csend.­­ Vitrinben a Kőszívű ember fiai — Az utolsó szoba az volt min­dig dolgozószobája — folytatja Fesztyné — annak nem lehetett több ajtaja, mint egy, azt magára zárta. Hallot­tuk, hogy fel-alá járkál, amig gondol­kozik, azután leült és úgy irt, hogy jóformán nem is törölt- Sohasem dik­tált. Az ő kézirataiban alig van kor­rektúra. Nézze csak a vitrinszekrény­ben a Kőszívű ember fiai­t. Csakugyan, a gyöngybetűkkel fino­man szántott első lapon például, egyetlen helyen törölt az író fél sort. A többi készen pergett le a papírra. És igy van ez végig, majdnem vala­mennyi laza lapon, amelyeket csak cérnaszál tart köteggé össze. A vitrin pedig még két regény kéziratát őrzi: Egy az Isten-t és a Mégis mozog a föld kötetet. De őrzi Jókai két finom kis tájkép-akvarelljét is, mert műked­velő-festő volt; palettáját, ecseteit, gyönggyel kivarrt házisapkáját, ame­lyet Laborfalvy Róza hímzett. Her­vadt tentasorokat és avult illatot őriz a vitrin-szekrény és két finom női lé­lek élő kegyeletét. Jókai és az analízis — Tulajdonképen az volt a­­baj —­ mondja még Fesztyné — hogy olyan, könnyen irt, hogy jóformán el sem olvasta soha kéziratát. Annyira köny­­nyen lett az egész, hogy másnapra gyakran elfelejtette a neveket és a re­gényfolytatásban a szedők igazították azokat helyre. Bőség és gazdagság, de nem szántott mélyre. Gyűlölte az ana­­lízist, a lelki boncolást. Ha emberek­kel találkozott, akik boncolgatták a dolgokat, elkerülte őket és az analizáló írókat nem olvasta. Unta őket. Talárt ennek az áldott könnyedségnek kö­szönheti örök ifjúságát, azt a majd­nem gyermekded bájt, amely elkísérte a sírig. Dénes Zsófia: Feszty Masa Fesztyné ^^5. oldal ^ Valódi angol gyapjúszöveteimből kés­zült elegáns őszi és téli ragiá­­nok, ulszterek vatelinnel bélelve is készen kaphatók. WIDDER férfiszabó IV. Városháza utca 20 Telefon 96-76

Next