Esti Kurir, 1924. november (2. évfolyam, 234-256. szám)
1924-11-05 / 234. szám
1924. november 5., szerda, 5. oldal Egy délután a százéves és unokájánál Feszty Árpádné és Feszty Masa a centennáriumra megírták memoárjaikat Ereklyék, amik nem lesznek a Jókai-kiállításon Az unoka víziós portrét fest Jókairól ! Épp teáznak, fogadónapjuk van ésélénk beszélgetés folyik a két kis szobában — a falakon Feszty Masa színes és érdekes képei. Régi holicsi csészékben kínálják az erős angol teát, Feszty Masa épp most érkezett haza. Csupa élet és derű ez a finom leányalak, ez a karakteres és határozott, rövidhajú fej. A keze különösen feltűnik: kidolgozott, erős és majdnem férfias kéz, szobrászok edzett keze. De meg is látszik Feszty Masa képeim hogy ilyen kézzel fest: piktúrája férfias komolysága és erőteljes művészet... Pedig egyáltalán nem naturalisztikus, hanem víziós. A lelket festi, a belső látomást. Most széles mozdulattal jött be, most semmi más, csak vidám fiatal leány, azt újságolja egy barátnőjének: — Képzeld, magyar bál lesz! Magyar ruha, cigány és csárdás — úgy jörülök! Germinal fekete posztóban ! Szemben velem a díványon Feszty ■Árpádné ül, Laborfalvy Róza leánya, akit, mint ismeretes, Jókai örökbe fogadott. Asszony, akinek gyermekkora ott telt a nagy író közelében és szeretetében, aki gyermeki imádatát Jókai iránt egész életén keresztül hordozza. Magas, szikár és előkelő termet, szabályos rajzú és markáns vonások, hófehér, repdeső haj, amelynek ezüstje ma is sejteti az egykori vörösszőkeséget és a szigorú pápaszem mögött két szelíd kék szem... Egyszerű a szavaés a hangja — valahogy mindig súlya van. Most is, ahogy azt beszéli egyik vendégének: — Én úgy voltam a könyvkötővel, mint más asszonyok a szabóval. Ha volt egy kis pénzem, ott vásároltam ruhát a könyveimnek. Emlékszem, mennyit bajlódtam a Gemanal-lal, hogy olyan kötése legyen, amilyet akarok, öreg posztószoknyámat szabtam el, olyan kopottat, hogy már nem is volt fekete, hanem zöld meg barna. Mint a szén. És a könyvnek szánt csíkot külön strapáltam. Ez illett Germinal-hoz, az én drága, szép könyvemhez. Csak a vágása lett vérvörös... "Lotihoz pedig mindenfelé kerestem igazi kínai papírt, festett ábrákkal, állatokkal. Romám Rotland levele a nagy Jókai unokájához . Ezalatt Feszty Masa beszéli, hogy most zárják az Ernst-múzeumi kiállítását, nagyon büszke az elért sikerre: hat képet eladott és nyolc portré-megrendelést kapott. — Nyolc portré — mondja csillogó szemekkel — az sok a mai világban! Mire ledolgoztam, a nyolc kép árából kiutazom Párisba. Tanulni akarok, sokat, sokat tanulni... * Azután visszavonulunk egy csendesebb sarokba és a közeledő Jókai-centennáriumról kérdezem: — Nézze , mondja elcsendesedett arccal —itt az első futárja, ez a könyv. Zsigmond Ferenc Jókai-életrajza, három hete jelent meg, a Magyar Tudományos Akadémia adta ki. Készülnek más könyvek is, tudtommal Désy Lajos egyetemi tanár szintén életrajzot ír, kérésére neki adtuk át nagyapa leveleit, amelyek nálunk voltak: Eszter nővéréhez és anyámhoz írt sorokat. A komáromi Jókai Egyesület is két könyv kiadására készül: a biográfiát írják ők is meg Jókai kapcsolatát Komáromhoz ... Mi anyámmal minden nyáron Komáromban nyaralunk, ott vagyunk igazán otthon, nagyszerű barátaink maradtak ott. A Nemzeti Múzeum Jókai kiállításához, bizony, mi semmi új anyaggal nem szolgálhattunk, csak éppen bekérték tőlem Romain Rolland leveleit ... Igen, nagy tisztelője vagyok Rollandnak, annak idején írtam neki és bemutatkoztam. Erre így felelt: „A nagy és jóságos Jókai drága unokájának." Azóta is, minden levelében emlegeti nagyapát, akit német fordításban, úgy látszik, olvasott és mert Rolland levelei nagyapáról is szólnak, tehát a Múzeum bevonta őket a levélgyűjteménybe. Víziós portré a nagyapáról — Látja azt a festett ládát? — folytatja Masa és rámutat egy kedves és mulatságos rokokó ládára, amelyet lakkfestékkel ő maga színezett — abban őrizzük a nagyapáról szóló cikkeket, közleményeket, apró cédulákat, nekünk relikviákat, a nyilvánosság szempontjából semmi nevezeteset. Fényképünk sincs olyan, amit ne ismernének sokszorosan nagyapáról. Se fényképei se portréja nem volt soha jó. Merev lett az arca, az élete hiányzott belőlük, mondja anyám. Én még sohasem festettem meg nagyapa arcképét, de most készülök rá... Emlékezetem meg fénykép szerint is, de főleg az kell hozzá, hogy mialatt dolgozom, anyám üljön mellettem és beszéljen, beszéljen, milyen volt nagyapa. Csak abból jöhet ki az igazi kép... Masa emlékei, A vipera — Sajnos — gondolkozik el a fiatal leány —, négy éves voltam, amikor utoljára láttam. A házassága óta nem találkoztunk többet vele. De azért vannak róla tréfás és komoly emlékeim... Ezeket is mind meg kellett írnom egy kiadóvállalatnak a centennárium alkalmára. Talán arra emlékszem legvilágosabban, hogy a szép svábhegyi kertben minden reggel kézen fogott nagyapám és mentünk kertészkedni. Derűs volt nagyapa és folyton beszélt nekem... nem mondott meséket, hanem amit láttunk, arról beszélt mindenfélét ... —, Úgy bizony — bólint rá Fesztyné, aki egy idő óta leült hozzánk és szótlanul hallgatta leánya emlékeit —, úgy beszélt Masához, mint a kisgyerekekhez, de ő magához valónak tartotta a gyerekeket... — No, és a viperát nem tudtam felejteni — élénkül Masa. — Mentünk a kerti után, egyszerre csak kúszik valami velünk szemben. Nagyapa hirtelen rádobta ásóját és vége volt a kígyónak. Nagyapa jól megnézte, megforgatta botjával és azt mondta: „Csakugyan, vipera volt.“ De én egyáltalán nem féltem, mert azt se tudtam, mit jelent. „Tegnap“ — Fesztyné emlékei — Legjobb, ha én el se kezdem emlékeimet, én annyit beszélhetnék, tíz évig is egyfolytában — mondja magába vonultan Fesztyné. — Különben is, másfél éve jelent meg első memoárkötetem, az a címe: Akik elmentek és most fog megjelenni második könyvem: „Tegnap". Mert nekem — folytatja — nem múlt, amiről beszélek, csak,tegnap. Tegnap volt . . . Igaz, hogy ezt a kötetet már csak halálom után akartam kiadatni, de kivették belőlem. Nem baj, így is jó- írtam benne gyermekkoromról a Jókai-házban, kilenc éves koromig. Írtam balatonfüredi emlékekről, a nyaralás nevelőapámmal. Írtam Jókai környezetéről és barátairól, — az utolsó fejezet pedig: „Jókai alkonya". A házmesterlakásban Jókai halálakor Én abban az időben már nem találkoztam Jókaival, egyetlen egyszer nem láttam őt, de azért sok-sok elmondani valóm volt arról a korszakáról is — még pedig úgy, hogy senkit meg ne bántsak vele. Itt ültünk éjszakákon át Masával és töprengtünk, hogy lehet ezt úgy elmondani, hogy egyetlen szó ne legyen tapintatlan —, és, gondolom, hogy ez sikerült Ez több volt, mint írói feladat. Ehhez asszonynak kellett lenni ... — Nem láttam őt viszont — folytatja fájdalmasan — még halálos ágyán sem. De amikor tudtam, hogy meg fog halni, négy nap és négy éjjel ott álltem az ő házában a házmesternél ... Nem bírtam messzire menni tőle. — Kérem — simítja végig elsápadt arcát —, ezt nem azért mondom, hogy megírja — és nem tudom azt se biztosan, hogy ezt a könyvbe beírtam-e. Mert ez nem is tartozik senki másra , , ■ Jókai hangja — Azt kérdezi, milyen volt a hangja? — mondja később. — Érzelmes és fátyolos volt, azt mondhatnám: ködös, borongás, osszicni hang. Ha énekelt, tenorszine volt. Déli embernek soha sincs ilyen hangja, csak északinak, a minthogy fajra nézve Jókai egészben északi ember benyomását tette. És még egyet a hangjáról: ha színészi érzelmesség volt is benne, sohasem lett patetikussá, igazi modern ekonomiával bánt a hangjával. A nyelvekkel is úgy volt, mint minden egyébbel: tudta, ha akarta. Elfelejtette francia nyelvtudását i, de egyszer szüksége volt rá, hogy Párisban valami békekongresszuson francia beszédet mondjon. Hat hétig járt ki hozzá a Jókai-villába egy fiatal párisi tanár, csak ebéd közben diskurálgattak, és hat hét múlva ismét perfekt francia lett Jókai. El isi mondta a kongresszuson a hatásos francia beszédet. Hetven éves lehetett akkor. — Általában azt vette ki agyvelejéből, amit akart és amikor nem volt szüksége rá, visszatette. Gazdag természet volt. Gazdag, mint a bőségkosár, amelyik ad, mindig ad. Rendkívül könnyen irt. Csak egy kellett neki az Íráshoz: csend. Vitrinben a Kőszívű ember fiai — Az utolsó szoba az volt mindig dolgozószobája — folytatja Fesztyné — annak nem lehetett több ajtaja, mint egy, azt magára zárta. Hallottuk, hogy fel-alá járkál, amig gondolkozik, azután leült és úgy irt, hogy jóformán nem is törölt- Sohasem diktált. Az ő kézirataiban alig van korrektúra. Nézze csak a vitrinszekrényben a Kőszívű ember fiait. Csakugyan, a gyöngybetűkkel finoman szántott első lapon például, egyetlen helyen törölt az író fél sort. A többi készen pergett le a papírra. És igy van ez végig, majdnem valamennyi laza lapon, amelyeket csak cérnaszál tart köteggé össze. A vitrin pedig még két regény kéziratát őrzi: Egy az Isten-t és a Mégis mozog a föld kötetet. De őrzi Jókai két finom kis tájkép-akvarelljét is, mert műkedvelő-festő volt; palettáját, ecseteit, gyönggyel kivarrt házisapkáját, amelyet Laborfalvy Róza hímzett. Hervadt tentasorokat és avult illatot őriz a vitrin-szekrény és két finom női lélek élő kegyeletét. Jókai és az analízis — Tulajdonképen az volt abaj — mondja még Fesztyné — hogy olyan, könnyen irt, hogy jóformán el sem olvasta soha kéziratát. Annyira könynyen lett az egész, hogy másnapra gyakran elfelejtette a neveket és a regényfolytatásban a szedők igazították azokat helyre. Bőség és gazdagság, de nem szántott mélyre. Gyűlölte az analízist, a lelki boncolást. Ha emberekkel találkozott, akik boncolgatták a dolgokat, elkerülte őket és az analizáló írókat nem olvasta. Unta őket. Talárt ennek az áldott könnyedségnek köszönheti örök ifjúságát, azt a majdnem gyermekded bájt, amely elkísérte a sírig. Dénes Zsófia: Feszty Masa Fesztyné ^^5. oldal ^ Valódi angol gyapjúszöveteimből készült elegáns őszi és téli ragiánok, ulszterek vatelinnel bélelve is készen kaphatók. WIDDER férfiszabó IV. Városháza utca 20 Telefon 96-76