Esti Kurir, 1925. július (3. évfolyam, 144-170. szám)
1925-07-01 / 144. szám
Szerda, 1925 júliusi fiókfilNIL SZÍNÉSZEK ÉS IGAZGATÓK HARCA •z/t/Zf&vw b. Összeültek a színészek és színházigazgatók megbízottai, hogy a politikai életben manapság annyira divatos pártközi konferencia módján megpróbálják szempontjaikat összeegyeztetni és olyan alapot leljenek, amely az igazgatók szerint biztosítja a színházak fenmaradásának lehetőségét,, de biztosítsa egyben — a színészek nézőpontjából — a megélhetést is a színházak munkásai számára. Kommentárok kísérték a harcnak is beillő tárgyalásokat innen és onnan, és a harc buzdító, de főleg népszerűsítő jelszavai között mindkét oldalon sűrűn harsant fel a kultúra csatakiáltása. Színészek és igazgatók nem tudtak megegyezni. A nyilvánosságra került részletekből pedig egész nyugodtan megállapíthatjuk, hogy kevés szó esett ott bizony a drámairodalom fejlődéséről, a magyar színművészet új irányainak lehetőségéről, a tehetségek felfedezéséről és segítéséről. Érdeke talán sok volt a kultúrának ezekben a tárgyalásokban, beleszólása azonban vajmi kevés. Egész nyersen és őszintén meg lehet mondani: a tőke és munka harca ez, egyfelől a tőkének, másfelől a munkának érdekeivel, elég brutálisan elhatárolva a kultúra problémáitól. Így is elég érdekes azonban ahhoz, hogy egy kicsit közelebbről foglalkozzunk vele. Az igazgatóknak van egy generális álláspontja. Az tudniillik, hogy a magánszínház magántulajdon és az igazgató úgy és olyan feltételek mellett szerződtet valakit, amiként ő azt jónak látja. A legutóbbi katasztrofális színházkrach pedig bizonyos óvatosságra kényszeríti őket és előtérbe tolja azt a kézenfekvő igazságot, hogy mindenekelőtt a vállalat életlehetőségeiről kell gondoskodni, mert ő is csak ezen belül adhat kenyeret a színészeknek. A konjunktúra nem olyan többé,,mint volt két és három esztendővel ezelőtt, a daraboknak egész tekintélyes sora bukott meg és a vállalatok vezetői nem érzik többé a közönség erszényében azt a minden körülmények között biztos anyagi hátvédet, amely felmenti őket a krajcáros gazdálkodás és tőkei kíméletlenség kellemetlenségei alól. A színészek viszont így gondolkodnak : Ha jók voltunk a konjunktúra kövér éveiben, akkor hozzanak értünk is egy kis áldozatot most, hogy szűkre fordultak az esztendők. Főleg : a kis színész, a talán kevésbé neves, de teljességgel nélkülözhetetlen másod- és harmadrendű ember nem sok tejfölt kanalazott addig sem, amíg délután három órára már arannyal ragyogott a kasszaraport, még ezt a sovány kenyeret is bizonytalanná akarják most tenni? Legyenek szűkmarkúak a negyven-ötvenmilliós gázsijú sztárokhoz, de ne úgy billentsék helyre mérlegük egyensúlyát, hogy két, meg három millió koronás fizetésű színészeket kihajigálnak az uccára. És végül: mi igazán nem vagyunk felelősek azért, ha most a színházak rosszabbul mennek. Aki megtöltötte — mert megtölthette — tarisznyáját jó időkben, az nyúljon bele most, hogy egy kicsit összehúzódtak a felhők. Éppen olyan nehéz elvitatni az egyik álláspont igazságát, mint a másikét. Biztos, hogy a közönség véleménye kettő közül a harmadiknak nem ad igazat. A színházi csillagok horrendós fizetései régen felkeltették a polgárság teljes antipátiáját és ebben az antipátiában bizonyos mértékig bizony osztozniok kell az igazgatóknak is. Mert hiszen igaz, hogy az igazgatónak nemcsak joga, de kötelessége olyan szereplőket szerződtetni, akik nevük és tehetségük varázsával közönséget — biztos közönséget — vonzanak a színházba. De egy kicsit mérsékelni kellett volna az urak és hölgyek igényeit és ha nem is illik egy kultúrországban tepertőt és ecetes ugorkát ebédelni a „nemzet napszámosának", tepertő és fülemili nyelv között még elég változata és lehetősége van a déli menünket. Az ekhós szekeret sem muszáj rögtön Rolls /Joyce-autókra kicserélni, a békés villamos, a romantikus konflis, sőt az autótaxi is elég kényelmet, sőt uraságot jelentenek egy olyan országban, amely jajjal, panasszal hangos. És az utóbbi években oly lendületesen megindult trösztösítési rendszer mellett az a három-négy színházigazgató, aki ma Budapest színházait dirigálja, megértethette volna ugyanazzal a módszerrel, amelyet most sikerrevezetőnek tart a színészekkel szemben, hogy a magánszínház táncosa sem jelent koronákban kifejezve nagyobb értéket a magyar színművészeinek, mint például a Nemzeti Színház legnevesebb tagjai. És talán ezen a ponton meg lehet fogni az egész problémát. Mert úgy hírlik, hogy a legáthidalhatatlanabb elválasztó szakadék a két tábor között az úgynevezett kilenchónapos szerződés. Ami annyit jelent, hogy az igazgatók csak a szezon kilenc hónapjára kötnek szerződést és fizetnek, a nyári három hónapban a színész maga keresse, hogy miből él. Már most az a helyzet, hogy a sztár gyűjthet magának kilenc hónap alatt annyi pénzt, hogy nyáron ne kelljen koplalnia. A kis színész legföljebb adósságait viszi át tavasszal a nyári számlára. Kössön tehát a sztárral olyan szerződést az igazgató, amilyet akar. Szerződtesse kilenc hónapra, vagy akár egy szerepre. És adjon kenyeret a kis színésznek, de ez a kenyér legalább biztos — kötelezően biztos — legyen. Utalás előtt 3. olda És ami a legfontosabb: ne egymás ellen induljanak harcba, hanem együtt a „rossz konjunktúra" ellen. Mert a rossz konjuktúra nem egyéb -— kényelmes kifogásnál. Jó konjunktúra ténylegvan. A tőzsdei vagy pénzlehetőségek idején mindenki mindig színházba ment. Mindegy, akárhová, valahová, ahol este elszórakozik, páholyban mutogatja magát, ellankaszthatja idegeit, vagy örömet okozhat a feleségének. Ma kevés a pénz. Az egyszerű komoly polgár — aki hála Istennek megint kezdi elfoglalni a maga helyét a színházban — kritikát olvas, szomszédot kérdez és nagyon megnézi, hogy mikor és melyik színházba menjen. Jó darab kell, jó előadás és akkor nincs rossz konjunktúra. És akkor az összes problémák maguktól megoldódnak. MA KEZDTÉK MEG LEDERERNÉ BŰNÜGYÉNEK TÁRGYALÁSÁT „Azért hallgattam el eddig, hogy három tiszt ölte meg Ködeikét, mert nem akartam, hogy azt mondják, a Prónay tisztek csináltak mindent".......... ■''JV5M\S\yvrd " * Ledererné fantasztikus mesével teljesen új beállításba helyezi a tölgyfa uccai rablógyilkosságot — Konokul kitér az őszinte vallomás elől — Egymást akarja menteni a házaspár, de összezavarodtak a vallomások során — .. «■■■«it/l/J/in*-———--- Lederer Gusztáv megtagadta a vallomástételt felesége bűnszörében A végeláthatatlan Lederer-ügy ma érkezett második nagy állomásához: a halálraítélt Lederer Gusztáv csendőrfőhadnagy feleségét és testvérét ma vonják kérdőre bírái. A hadbíróság előtt lefolyt tárgyaláson is már döbbenetes kép tárult elénk arról, hogy emberek előtt mily csekély értéke van a másik életének és mások vagyonának. Most a polgári bíróság elé vonulnak fel a borzalmas rablógyilkosság tettesei, s a tanuk légiója, akik elszomorító képet nyújtanak a gyilkos házaspár életéről. Lederer Gusztáv, aki mint különítménytiszt, ártatlan embereket akasztóiért vidéken, úgy lőtte agyon a szerencsétlen ködeikét, mint ahogy verebet lőnek le rakoncátlan gyerekek a fáról. Nem vetette meg az áldozat aranyláncát és cigarettatárcáját, sőt még a bőrszivarkatartót sem, amit az magyaráz talán, hogy korábbi bűneiért sohasem kellett vezekelnie s nyilván azt hitte, hogy ez a bűne sem kerül napfényre. Ugyanilyen mentalitású a felesége is, aki mint bécsi kaszírnő kerítette hálójába hasongondolkodású urát, akivel azután együtt gyilkoltak és együtt tranzsírozták fel áldozatukat. A zajos múltú, valamikor szép, de most már elvirágzott bécsi asszony udvaroztatott magának a primitív hentesmesterrel és nem vetette meg, mikor ez kisebb-nagyobb összegekkel kisegítette őt pénzzavarából... A gyilkosság eszméje csakis az ő fejében születhetett meg. Ő eszelte ki a dollárvásárlási ürügyet, hogy ezzel arra késztessék Kodelkát, hogy a jó üzlet reményében 70 millió koronát hozzon el s nehogy az egyszerű lopás árulójuk legyen, a meglopott embert mindjárt el is tették tyű alól. Mint ismeretes, az ügyészség az asszonyt gyilkosság és lopás bűntettével, ezenkívül pedig csalással vádolja, míg az időközben szabadlábra helyezett sógort, Lederer Sándort a bűnpártolás vétségének vádja terheli. A mai tárgyalás hírére nagy tömeg gyűlt össze a büntetőtörvényszék folyosóján, akik mind hallani szerették volna a tárgyalást. Ámde csak azok juthattak be a nagy esküdtszéki terembe, akiknek jegyük volt és így a többiek kiszorultak. Nagy rendőri készültség vigyáz a rendre. Domonkos Gyula főtanácsos, Mihályi Lajos rendőrfőfelügyelő és Waskovics felügyelő vigyáz, hogy senki jegy nélkül be ne juthasson a tárgyalóterembe. A közönség pedig egyre szaporodik, Paulay dr., törvényszéki bírót, aki a jegykiosztással van megbízva, valósággal megrohanják, de hiába, mert bátran ki lehetne írni az ajtajára . A mai előadásra minden jegy elkel. Pedig vannak a jelentkezők között magas- állású emberek is, azonban, aki nem volt előrelátó, az jegy nélkül távozik. A teremben lévő közönséget a tárgyalás előtt leigazoltatják, mert kézenfekvő volt a feltevés, hogy itt is történik egy kis csalafintaság. A bentlévő és már elhelyezkedett emberektől ugyanis kölcsönkért valaki néhány jegyet és azokkal másokat hoztak be. A rendőrök sok olyan embert találtak, akiknél nem volt jegy és ezeket irgalmatlanul kituszkolták a teremből. Jelentkeztek pótlólag külföldi laptudósítók is, ezeket a legnagyobb előzékenységgel beengedték. Lederer Gusztávné bírái előtt Lederer Gusztávnét már fél kilenc órakor két szuronyos fogházőr fölvezette és addig is, amíg a tárgyalás megkezdődött, a vádlóinak szobájába helyezték el. Kilenc órakor pontban bevonult a bíróság, Denk Tivadar dr. ítélőtáblás bíró, tanácselnök vezetésével, szavazóbírák: Kenéz Sándor dr. tanácselnök, Czierer Ákos dr. és Lányi János dr. törvényszéki bírák, a közvádat Makay Jenő dr. ügyészségi alelnök képviseli, Lederer Gusztávnét Lévay Tibor dr., Lederer Sándort pedig Schubert Zoltán dr. védi. A Kodelkacsalád képviseletében Szilasi Nándor dr. foglal helyet az ügyvédi pulpituson. Lederer Gusztávnét szuronyos fogházőrök vezetik be. Fekete selyem estélyi ruhában áll az elnöki sorompó elé. Bár az öltözéken látszik, hogy sok tavaszt és télt szolgált át, Ledererné mégis gondosan rendbehozta a még ma is elegáns selyemruhát, hogy egyetlen ránc se látsszon. Valamikor aranysárgára festett haja most sötét színekben variál. A fülére fésült laknik még ma is aranysárgák. De a fej közepe barna, majd itt-ott fakó s a barna és aranysárga hajszálak furcsa színbe keverednek. Lábain vadonatúj estélyi lakkcipő van, fekete selyem áttetsző harisnya, látszik, hogy tetszeni akar a bíróságnak és a közösségnek egyaránt. Mellette áll kék zakóban sógora, Lederer Sándor. A bíróság bevonulása után az elnök felteszi orrára csiptetőjét és ünnepélyes hangon így szól: — Tárgyalni fogjuk csalás, gyilkosság, lopás és bűnpártolás vétségével vádolt Lederer Gusztávné, született Schyvarcz Mici és Lederer Sándor bűnügyét. — Tud ön magyarul, — szól az elnök Lederernéhez, -—v hogy meg tudjuk egymást érteni?