Esti Kurir, 1925. szeptember (3. évfolyam, 195-219. szám)
1925-09-09 / 202. szám
Csütörtök, 1925 szeptember 10 IfakKcSit Egy skatulya gyufa áráért egy félóráig megakasztják a forgalmat a vámőrök a keleti pályaudvaron Amikor hat ember vizsgálja végig a tömeget, hogy behajtsanak hétszázötven korona adót A teleli pályaudvaron déltájban a legnagyobb a forgalom. Ilyenkor futnak be egymásután az ország különböző vidékeiről a vonalok. Az előcsarnok megtelik a vonalból kiszálló hatalmas, hömpölygő tömeggel. Mindenki a kijárat felé siet. A kapu előtt azonban megakad a tömeg. Senki sem tud kijutni addig, amíg a főváros fogyasztási adóhivatalának őrei nem vizsgálják felül a csomagokat. Ez a legújabb: minden kis csomagot, minden kosarat és minden koffert felülvizsgálnak. Végigturkálják a ruhákat, felfordítják a kiskofferek rendjét. Eddig csak a külföldről érkezett utasokat állítottak meg a vasútnál, hogy megvizsgálják málháikat. A fővárosi adóőrök csak ritka esetben bontották ki a belföldi utasok csomagjait is.Néhány hét óta azonban nagyon szigorú a vámőrök munkája. Hatan állnak a kapunál, minden arra menőt megállítanak, minden csomagot megtapogatnak és kibontatnak. A keleti pályudvar előcsarnoka, amelyet most renoválnak és így hatalmas állványokkal, létrákkal van tele, olyan zsúfolt, hogy nem is lehet benne mozogni. Elkeseredett emberek gorombáskodnak egymással, lökdösik, taszítják egymást, kétségbe vannak esve, hogy még mindig nem tudnak kijutni az utcára, akiknek félórát, sőt háromnegyedórát is várakozniuk kell, amíg a vámőrök akadékoskodása folytán kiérhetnek a kocsi vagy a villamos állomáshoz. Az utasok egymástól kérdezgetik, hogy miért áll itt ez a sok vámőr, mi haszna van a fővárosnak abból, hogy ennyire feltartja a forgalmat, kifizetődik-e vagjon ennek a sok vámőrnek a munkája, nem hiábavaló-e ideállítani a pályaudvar kapuja elé ezt a hat embert és még bent az adóhivatalban megszámlálhatatlan sokaságát azoknak a hivatalnokoknak, akik a hatalmas adminisztrációt részben lebonyolítják? Nem nehéz megtudni, hogy mennyi vám folyik be egy-egy vonat érkezése után. Csak oda kell állni a kapu elé és végignézni, amíg egy vonat utasai a vonattól eljutnak az utcáig. Száz, kétszáz ember megy át a vámőrök kezén, anélkül, hogy felbontott csomagjában valamit is találtak volna. Aztán egy parasztasszony jön, nagy kosárral a hóna alatt, amit tarka kendővel takar el. — Mi van benne ? — Semmi, csak játékszer, az unokámnak viszem. — No, mutassa ! — Minek azt mutatni ! — Hát csak mulassa. És már veszi le a vámőr a kendőt a kosárról. Alig emeli fel, máris kikotkodácsol a kosárból egy tyúk. — No látja, hogy eltagadta. — Beteg az unokám. Amiak viszem. Nem eladni. Ezért nem kell vámot fizetni. Tízpercnyi disputa. Végre a vámőr bekíséri az asszonyt a vámhivatalba. Az asszony tiltakozik, ő nem fizet vámot, inkább visszaviszi a tyúkot. Végül mégis csak beadja a derekát. A vámőrök arcán diadalmas mosoly — Mennyit kell fizetni ? — Hétszázötven koronát, — hangzik a válasz. Hétszázötven koronáért volt hát a ve....i.edés. Ezért állították meg egy jó negyedórára a forgalmat. Az egész vonat utasai közül csak ezt az öregasszonyt adóztatták meg. Ezért a 750 koronáért hat vámőr dolgozott majdnem egy félórán keresztül. Ezért a 750 koronáért több, mint ötszáz embert állítottak meg, felborították csomagjaikat és végigszekírozták őket.* A Ripka-párti városatyák is fel vannak háborodva ezen az új rendszeren. Ereki Károly, a főpolgármester pártjának vezére így nyilatkozott erről az ügyről: " Tíz-tizenkét százalékot tesz ki az a drágítás, amit a főváros és az állam idéz elő. Ilyen rengeteg költség mellett a fővárosnak mégis alig van valami haszna. Mostanában behozták azt a javítást, hogy már nem a fináncok, hanem a vásárpénztár szedi be a fogyasztási adót. A múltban az adóknak egyharmada elment az adminisztrációra, ma a helyzet még inkább rosszabbodott és meggyőződésem szerint, ha pontosan kiszámítanánk, kiderülne, hogy egyetlen finánc vagy ilyen adóközeg sem szed be annyi pénzt, mint amennyibe saját maga eltartása kerül. Meg kellene nézni, hogy ezeknek az intézményeknek költségeit nem fedezik-e időközönként más alapokból? Ismét lehet kérni gyógyszertári jogosítványt Hatályon kívül helyezték az engedélyezést felfüggesztő rendeletet A fennálló aránylag nagyszámú gyógyszertárak rentabilitásának biztosítása céljából a gyógyszerészek kérelmére rendeletet adott ki 1923-ban a népjóléti miniszter, mellyel az új gyógyszertárak nyitására vonatkozó jogosítványok engedélyezését ideiglenesen felfüggesztette. A Budapesti Közlöny keddi számában megjelent 80.700/1925. számú N. M. M. rendelet most feloldja a felfüggesztést. Indokolásában kiemeli a miniszter, hogy jóllehet, meggyőződött arról, hogy a közegészségügy érdekeit tekintve, az ország gyógyszertárakkal kellőkép el van látva, mégis figyelemmel a netán felmerülő kivételes esetekre, amidőn valamely gyógyszertár felállítását a közegészségügy halaszthatatlan érdekei elkerülhetetlenül szükségessé teszik, ismét lehetővé teszi, hogy akár valamely község, akár valamely okleveles gyógyszerész új gyógyszertár felállításáért folyamodhassák. A kérvények azonban csakis az illetékes törvényhatóság útján, azok kedvező véleményezése esetén terjeszthetők fel. Sem a közvetlenül a miniszterhez felterjesztett, sem a hiányosan felszerelt vagy törvényes alapot nélkülöző beadványok figyelembe nem vehetők. 13. oldal Miért fáznak a pénzintézetek a valorizációtól A könnyű és a súlyos esetek ? A közvetítőszerep és a törlési engedélyekért befolyt milliárdok A valorizáció legsúlyosabb ellenségei a pénzintézetek sorából kerülnek ki. Közhit és felületes megítélés szerint azért, mert a bankok nem bírnák ki a valorizációt. Holott a bankok igenis kibírnák a valorizációt, illetve a konverziót, legfeljebb a feleik hátán illetéktelenül, jogosulatlanul és legnagyobb mértékben nyerészkedő intézetek adnák majd vissza hasznuk egy részét. Hogy mikép bírják ki az intézetek a konverziót. Nagyon könnyen, mert hiszen nem nekik kell fizetni. A kötvényjog szerint ugyanis az intézet a záloglevélkibocsájtásnál úgyszólván csak ügynöki szerepet játszik: hitelügyi megbízott, amely a záloglevélvagy kötvénytulajdonos pénzét kiadja a kölcsönre szorulónak — legalább kétszeres fedezet mellett. Ebből a hitelügyi megbízotti szereplésből értetődik, hogy a valorizáció, azaz konverzió terhét nem az ügynöki szerepet betöltő pénzintézet, hanem a jelzálogadós viseli. Ez utóbbi pedig még mindig hálás lehet a sorsnak, hogy — tegyük föl — húsz év előtt fölvett 100.000 koronája helyett a konverzió esetén mindössze 16.000 aranykoronát kell fizetnie és ezt is a konverzióval megállapított húsz év alatt. Részletezve a példát: 20.000 dollár (amely 100.000 koronával egyenlő) helyett fizet az adós 3000 dollárt. Azt azonban húsz év alatt, egy évre tehát kitűnően konzervált és pedig a kölcsön segítségével fentartott háza, vagy földbirtoka mellett nevetségesen csekély összeget, átlagos 150 dollárt, 750 aranykoronát. A banknak tehát úgyszólván semmi egyéb szerepe nincs a konverziónál, mint a törvényben meghatározott módon tovább vinni hitelügyi megbízotti szerepét, kezdve ott, hogy a jogosulatlanul és törvényellenesen papírkoronában visszafizetett adósságot a törvény meghozandó intézkedései szerint újra betábláztatja. A záloglevélkibocsátó intézetek a korona elértéktelenedése kapcsán nem, jártak el egyöntetűen. A Földhitelintézet például még a korona legalacsonyabb állása idején is kiadta a törlési engedélyt a kölcsönvett összeg papírkoronában kifejezett ellenértékéért minden feltétel nélkül. Aki tehát 1890-ben kölcsönvett a Földhitelintézetnél 100.000 forintot, azaz 239.000 aranykoronát, amiért akkor néhány száz holdas príma birtokot lehetett kapni, az egy kocsiderék dinnye árából elintézte az egész adósságát. A Földhitelintézet minden egyes esetben így járt el és így nem lesz más tennivalója, mint zálogjogát újra bekebeleztetni. Más azonban a helyzet a többi intézeteknél. Egyes intézetek már évek óta csak záloglevél, sőt az alapösszeg többszörösének megfelelő záloglevélmennyiség ellen adtak ki törlési engedélyt, ami a záloglevelek visszaszerzésének legegyszerűbb és legolcsóbb módja. Ezek nyugodtan várnak a konverzióra, hiszen náluk több záloglevél fekszik, mint amennyi jelzálogadósságot visszafizettek. A valorizációs mozgalmat kétségbeeséssel szemléli azonban az intézeteknek az a csoportja, amely záloglevél hitelezőinek hátán egy éveken át rentábilisnak látszó, alapjában azonban hihetetlenül erkölcstelen üzletet folytatott. Ezek az intézetek ugyanis a törlésért könyörgő jelzálogadóstól az eredeti tartozás 1000,1500-szorosát kérték — és kapták, mert hiszen az adós rendszerint új kölcsönt akart felvenni, ezt pedig csak úgy kaphatta meg, ha a régi adósságának törlési engedélyét megmutatta. Azok az intézetek, amelyek így jártak el,, súlyos tízmilliárdokat, tehát aranymilliókat szereztek törvénytelenül, mert az így befolyt pénzből voltakép egyetlen fillér sem illeti őket, hanem a záloglevéltulajdonosok összességéé minden egyes befolyt tétel. Ezekért a tízmilliárdokért áll a harc. Pedig felvethetjük a kérdést, vájjon ha a záloglevéltulajdonosok valamelyike még a törvényes intézkedések előtt beperelné a szóbanforgó intézetek valamelyikét, mit ítélne a bíróság? Ha így szólna a perfelvevő irat: ,,Állapítassék meg, hogy az intézet és a záloglevéltulajdonosok jogviszonyát szabályozó törvény alapján kit illet a jelzálogadósságok törléséért befolyt minden egyes fillér? Az intézetet-e, vagy záloglevél tulajdonosainak összességét? Állapítassék meg a Pénzintézeti Központ főrevizoraival, menynyit tesznek ki az ily módon befolyt összegek és ha az intézet az ily módon elért hasznot törvényes nyereségnek tartotta, ha nem akartak tízmilliárdokat jogos tulajdonosaik, a záloglevélbirtokosok elől a magántulajdon legszentebb elvének torz megszégyenítésével elvonni, miért nem adtak ki pénztárnyugtát egyetlen esetben sem a visszafizetőnek, a pénz egyidejű átadása mellett, miért csak a törlés engedélyt adták át a jelzálogadósnak és milyen számlán könyvelték ezeket az összegeket ? Azt hisszük nem akadna magyar bíróság, amely ebben a perben a szóbanforgó intézeteknek adna igazat. A magyar intézetek különben bizonyos vonatkozásban szerencsés helyzetben vannak. Érvényesíthetik már azokat a tapasztalatokat, amelyeket a gyakorlat a német és lengyel valorizációk során szerzett. Tudomásunkra jutott, hogy egyes helyeken ,,JILBUS“ szeppin név alatt, ehez hasonló, de nem egyenértékű szappant árusítanak. A közönséget saját érdekében kérjük, hogy vásárlásainál ügyeljen az „ALBUS“ névre, mely minden szappanba be van nyomva Mbus-szappenigpával Ó uás ! F! f, B 1 r 4 házilag kiirtani lehet.Ara olcsó, hatása biztos, kezelése egyszerű, minden tisztítható vele. Kapható minden lOIOSKuftfll pet®2ru# LOCIUHdlUfflGXNUlGlICS Főraktár: Angyal gyógyszertár IX. Ollótól 39 Miért csak a magyar állampolgárnak kell fizetnie ? Egy érdekes per során vetődött föl az a kérdés, hogy miért kell csak a magyar állampolgárnak egész vagyonát jóvátételre fizetnie. A románok kivonulásuk alkalmával elvitték a kereskedőknek a kommün alatt megérkezett külföldi áruküldeményét, amelyet akkor sikerült megmenteni. A kereskedő 700 milliós keresetet indított most a kincstár ellen és keresetében rámutat arra, hogy miután Magyarország és Románia között a hadikárokat kölcsönösen egymás jóvátételi számlájára írják, a kereskedő áruját jóvátételi fizetésre felhasználni nem lehet. Ez azálláspont teljesen érthető és itt ismét rá kell mutatnunk arra a tényre, hogy vállalatokat rendít meg létalapjukban az, hogy külföldi államok nem fizetik meg például a háború alatt lefoglalt hajók értékét. Ezen a téren teljes viszonosság és egyenlő elbánás szükséges és végre itt volna az ideje, hogy ezeket a függő kérdéseket rendezzék.