Esti Kurir, 1925. szeptember (3. évfolyam, 195-219. szám)

1925-09-09 / 202. szám

Csütörtök, 1925 szeptember 10 Ifak­KcSit Egy skatulya gyufa áráért egy félóráig megakasztják a forgalmat a vámőrök a keleti pályaudvaron Amikor hat ember vizsgálja végig a tömeget, hogy behajtsanak hétszázötven korona adót A teleli pályaudvaron déltájban a legna­gyobb a forgalom. Ilyenkor futnak be egymás­után az ország különböző vidékeiről a vonalok. Az előcsarnok megtelik a vonalból kiszálló hatalmas, hömpölygő tömeggel. Mindenki a ki­járat felé siet. A kapu előtt azonban megakad a tömeg. Senki sem tud kijutni addig,­ amíg a főváros fogyasztási adóhivatalának őrei nem vizsgálják felül a csomagokat. Ez a legújabb: minden kis csomagot, minden kosarat és min­den koffert felülvizsgálnak. Végigturkálják a ruhákat, felfordítják a kiskofferek rendjét. Ed­dig csak a külföldről érkezett utasokat állítottak meg a vasútnál, hogy­ megvizsgálják málhái­kat. A fővárosi adóőrök csak ritka esetben bontották ki a belföldi utasok csomagjait is.­­Néhány hét óta azonban nagyon szigorú a vámőrök munkája. Hatan állnak a kapunál, minden arra menőt megállítanak, minden csomagot megtapogatnak és kibontat­­nak. A keleti pályudvar előcsarnoka, amelyet most renoválnak és így hatalmas állványokkal, létrákkal van tele, olyan zsúfolt, hogy nem is lehet benne mozogni. Elkeseredett emberek go­­rombáskodnak egymással, lökdösik, taszítják egymást, kétségbe vannak esve, hogy még min­dig nem tudnak kijutni az utcára, akiknek félórát, sőt háromnegyedórát is várakozniuk kell, amíg a vámőrök akadékoskodása folytán kiérhetnek a kocsi vagy a villamos állomás­hoz. Az utasok egymástól kérdezgetik, hogy miért áll itt ez a sok vámőr, mi haszna van a fő­városnak abból, hogy ennyire feltartja a for­galmat, kifizetődik-e vagjon ennek a sok vámőrnek a munkája, nem hiábavaló-e ideállítani a pályaudvar ka­puja elé ezt a hat embert és még bent az­­ adóhivatalban megszámlálhatatlan sokaságát azoknak a hivatalnokoknak, akik a hatalmas adminisztrációt részben lebonyolítják? Nem nehéz megtudni, hogy mennyi vám fo­lyik be egy-egy vonat érkezése után. Csak oda kell állni a kapu elé és végignézni, amíg egy vonat utasai a vonattól eljutnak az utcáig. Száz, kétszáz ember megy át a vámőrök ke­zén, anélkül, hogy felbontott csomagjában va­lamit is találtak volna. Aztán egy paraszt­asszony jön, nagy kosárral a hóna alatt, amit tarka kendővel takar el. — Mi van benne ? — Semmi, csak játékszer, az unokámnak viszem. — No, mutassa ! — Minek azt mutatni ! — Hát csak mulassa. És már veszi le a vámőr a kendőt a kosár­ról. Alig emeli fel, máris kikotkodácsol a ko­sárból egy tyúk. — No látja, hogy eltagadta. — Beteg az unokám. Amiak viszem. Nem eladni. Ezért nem kell vámot fizetni. Tízpercnyi disputa. Végre a vámőr bekíséri az asszonyt a vámhivatalba. Az asszony tilta­kozik, ő nem fizet vámot, inkább visszaviszi a tyúkot. Végül mégis csak beadja a derekát. A vámőrök arcán diadalmas mosoly — Mennyit kell fizetni ? — Hétszázötven koronát, — hangzik a válasz. Hétszázötven koronáért volt hát a ve....i.e­­dés. Ezért állították meg egy jó negyedórára a forgalmat. Az egész vonat utasai közül csak ezt az öreg­asszonyt adóztatták meg. Ezért a 750 koronáért hat vámőr dolgozott majdnem egy félórán keresztül. Ezért a 750 koronáért több, mint ötszáz embert állítottak meg, felborították csomagjaikat és végigszekí­­rozták őket.* A Ripka-párti városatyák is fel vannak há­borodva ezen az új rendszeren. Ereki Károly, a főpolgármester pártjának vezére így nyilatkozott erről az ügyről: " Tíz-tizenkét százalékot tesz ki az a drá­gítás, amit a főváros és az állam idéz elő. Ilyen rengeteg költség mellett a fővárosnak mégis alig van valami haszna. Mostanában be­hozták azt a javítást, hogy már nem a finán­cok, hanem a vásárpénztár szedi be a fogyasz­tási adót. A múltban az adóknak egyharmada elment az adminisztrációra, ma a helyzet még inkább rosszabbodott és meggyőződésem sze­rint, ha pontosan kiszámítanánk, kiderülne, hogy egyetlen finánc vagy ilyen adóközeg sem szed be annyi pénzt, mint amennyibe saját maga eltartása kerül. Meg kellene nézni, hogy ezeknek az intézmé­nyeknek költségeit nem fedezik-e időközön­ként más alapokból? Ismét lehet kérni gyógyszertári jogosítványt Hatályon kívül helyezték az engedé­lyezést felfüggesztő rendeletet A fennálló aránylag nagyszámú gyógy­szertárak rentabilitásának biztosítása céljá­ból a gyógyszerészek kérelmére rendeletet adott ki 1923-ban a népjóléti miniszter, mellyel az új gyógyszertárak nyitására vo­natkozó jogosítványok engedélyezését ideig­lenesen felfüggesztette. A Budapesti Közlöny keddi számában megjelent 80.700/1925. számú N. M. M. rendelet most feloldja a felfüggesztést. Indokolásában kiemeli a miniszter, hogy jóllehet, meggyőződött arról, hogy a köz­­egészségügy érdekeit tekintve, az ország gyógyszertárakkal kellőkép el van látva, mégis figyelemmel a netán felmerülő kivé­teles esetekre, amidőn valamely gyógyszer­tár felállítását a közegészségügy halasztha­tatlan érdekei elkerülhetetlenül szükségessé teszik, ismét lehetővé teszi, hogy akár vala­mely község, akár valamely okleveles gyógyszerész új gyógyszertár felállításáért folyamodhassák. A kérvények azonban csakis az illetékes törvényhatóság út­ján, azok kedvező­ véleményezése ese­tén terjeszthetők fel. Sem­ a közvetlenül a miniszterhez felter­jesztett, sem­ a hiányosan felszerelt vagy törvényes alapot nélkülöző beadványok figyelembe ne­m vehetők. 13. oldal Miért fáznak a pénzintézetek a valorizációtól A könnyű és a súlyos esetek ? A közvetítőszerep és a törlési engedélyekért befolyt milliárdok A valorizáció legsúlyosabb ellenségei a pénzintézetek sorából kerülnek ki. Közhit és felületes megítélés szerint azért, mert a ban­kok nem bírnák ki a valorizációt. Holott a bankok igenis kibírnák a valorizációt, illetve a konverziót, legfeljebb a feleik hátán ille­téktelenül, jogosulatlanul és legnagyobb mér­tékben nyerészkedő intézetek adnák majd vissza hasznuk egy részét. Hogy mikép bírják ki az intézetek a kon­verziót. Nagyon könnyen, mert hiszen nem nekik kell fizetni. A kötvényjog szerint ugyanis az intézet a záloglevélkibocsájtásnál úgyszólván csak ügynöki szerepet játszik: hitelügyi megbízott, amely a záloglevél­­vagy kötvénytulajdonos pénzét kiadja a köl­csönre szorulónak — legalább kétszeres fe­dezet mellett. Ebből a hitelügyi megbízotti szereplésből értetődik, hogy a valorizáció, azaz konverzió terhét nem az ügynöki szere­pet betöltő pénzintézet, hanem a jelzálog­­adós viseli. Ez utóbbi pedig még mindig há­lás lehet a sorsnak, hogy — tegyük föl — húsz év előtt fölvett 100.000 koronája helyett a konverzió esetén mindössze 16.000 arany­koronát kell fizetnie és ezt is a konverzióval megállapított húsz év alatt. Részletezve a példát: 20.000 dollár (amely 100.000 koroná­val egyenlő) helyett fizet az adós 3000 dol­lárt. Azt azonban húsz év alatt, egy évre te­hát kitűnően konzervált és pedig a kölcsön segítségével fentartott háza, vagy földbirtoka mellett nevetségesen csekély összeget, átlagos 150 dollárt, 750 aranykoronát. A banknak tehát úgyszólván semmi egyéb szerepe nincs a konverziónál, mint a törvényben meghatározott módon tovább vinni hitelügyi megbízotti sze­repét, kezdve ott, hogy a jogosulatlanul és törvény­ellenesen papírkoronában visszafizetett adós­ságot a törvény meghozandó intézkedései szerint újra betábláztatja. A záloglevélkibocsátó intézetek a korona elértéktelenedése kapcsán nem, jártak el egyöntetűen. A Földhitelintézet például még a korona legalacsonyabb állása idején is ki­adta a törlési engedélyt a kölcsönvett összeg papírkoronában kifejezett ellenértékéért min­den feltétel nélkül. Aki tehát 1890-ben köl­csönvett a Földhitelintézetnél 100.000 forin­tot, azaz 239.000 aranykoronát, amiért akkor néhány száz holdas príma birtokot lehetett kapni, az egy kocsiderék dinnye árából elin­tézte az egész­ adósságát. A Földhitelintézet minden egyes esetben így járt el és így nem lesz más tennivalója, mint zálogjogát újra be­­kebeleztetni. Más azonban a helyzet a többi intézeteknél. Egyes intézetek már évek óta csak záloglevél, sőt az alapösszeg többszörösének megfelelő záloglevélmennyiség ellen adtak ki törlési en­gedélyt, ami a záloglevelek visszaszerzésének legegyszerűbb és legolcsóbb módja. Ezek nyugodtan várnak a konverzióra, hiszen náluk több záloglevél fekszik, mint amennyi jelzálogadósságot vissza­fizettek. A valorizációs­ mozgalmat kétségbeeséssel szemléli azonban az intézeteknek az a cso­portja, amely záloglevél hitelezőinek hátán egy éveken át rentábilisnak látszó, alapjában azonban hihetetlenül erkölcstelen üzletet folytatott. Ezek az intézetek ugyanis a tör­lésért könyörgő jelzálogadóstól az eredeti tartozás 1000,1500-szorosát kérték — és kapták, mert hiszen az adós rendszerint új kölcsönt akart felvenni, ezt pedig csak úgy kaphatta meg, ha a régi adósságának törlési engedélyét megmutatta. Azok az intézetek, amelyek így jártak el,, súlyos tízmilliárdokat, tehát aranymilliókat szereztek törvénytele­nül, mert az így befolyt pénzből voltakép egyetlen fillér sem illeti őket, hanem a zá­loglevéltulajdonosok összességéé minden egyes befolyt tétel. Ezekért a tízmilliárdokért áll a harc. Pedig felvethetjük a kérdést, vájjon ha a zálog­levéltulajdonosok valamelyike még a törvé­nyes intézkedések előtt beperelné a szóban­­forgó intézetek valamelyikét, mit ítélne a bíróság? Ha így szólna a perfelvevő irat: ,,Állapítassék meg, hogy az intézet és a záloglevéltulajdonosok jogviszonyát szabá­lyozó törvény alapján kit illet a jelzálog­adósságok törléséért befolyt minden egyes fillér? Az intézetet-e, vagy záloglevél tulaj­­donosainak összességét? Állapítassék meg a Pénzintézeti Központ főrevizoraival, meny­nyit tesznek ki az ily módon befolyt össze­gek és ha az intézet az ily módon elért hasz­not törvényes nyereségnek tartotta, ha nem akarta­k tízmilliárdokat jogos tulajdonosaik, a záloglevélbirtokosok elől a magántulajdon legszentebb elvének torz megszégyenítésével elvonni,­­ miért nem adtak ki pénztárnyugtát egyet­len esetben sem a visszafizetőnek, a pénz egyidejű átadása mellett, miért csak a törlés­ engedélyt adták át a jelzálogadós­nak és milyen számlán könyvelték eze­ket az összegeket ? Azt hisszük nem akadna magyar bíróság, amely ebben a perben a szóbanforgó inté­zeteknek adna igazat. A magyar intézetek különben bizonyos vonatkozásban szerencsés helyzetben van­nak. Érvényesíthetik már azokat a tapasz­talatokat, amelyeket a gyakorlat a német és lengyel valorizációk során szerzett. Tudomásunkra jutott, hogy egyes helyeken ,,JILBUS“ szeppin név alatt, ehez hasonló, de nem egyenértékű szap­pant árusítanak. A közönséget saját érdekében kérjük, hogy vásárlásainál ügyeljen az „ALBUS“ névre, mely minden szappanba be van nyomva Mbus-szappenigpával Ó uás ! F! f­, B 1 r 4 házilag kiirtani­­ lehet.Ara olcsó, hatása biztos, kezelése egyszerű, minden tisztítható vele. Kapható minden lOIOSKuftfll pet®2ru# LOCIUHdl­UfflGXN­UlGl­ICS Főraktár: Angyal gyógyszertár IX. Ollót­ól 39 Miért csak a magyar állampolgárnak kell fizetnie ? Egy érdekes per során vetődött föl az a kérdés, hogy miért kell csak a ma­gyar állampolgárnak egész vagyonát jóváté­­­telre fizetnie. A románok kivonulásuk alkal­mával elvitték a kereskedőknek a kommün alatt megérkezett külföldi áruküldeményét, amelyet akkor sikerült megmenteni. A ke­reskedő 700 milliós keresetet indított most a kincstár ellen és keresetében rámutat arra, hogy miután Magyarország és Románia kö­zött a hadikárokat kölcsönösen egymás jó­vátételi számlájára írják, a kereskedő áru­ját jóvátételi fizetésre felhasználni nem le­het. Ez az­­álláspont teljesen érthető és itt ismét rá kell mutatnunk arra a tényre, hogy vállalatokat rendít meg létalapjukban az, hogy külföldi államok nem fizetik meg pél­dául a háború alatt lefoglalt hajók értékét. Ezen a téren teljes viszonosság és egyenlő elbánás szükséges és végre itt volna az ideje, hogy ezeket a függő kérdéseket rendezzék.

Next