Esti Kurir, 1928. május (6. évfolyam, 99-122. szám)

1928-05-12 / 108. szám

Szombat 1928 május 12 HHWfflBt—aE­urantybwpbbbbh—a Szeretők iskolája Am­ent és Gerbidon vígjátéka. Bemutatja ma este a Belvárosi Színház Talán az a baja ennek a darabnak, hogy minden várakozás ellenére, magva van. S hogy a magva olyan, amilyen, hogy nem ol­dódik fel a francia bohózatok megszokott bonyodalmaiban­­— senki sem beszél a part­nerével, abban a hiszemben, hogy egy má­sik partnerével beszél, senki sem ismétel tízszer fölöslegesen egy szót, melynek, majd ha tizenegyedszer ismétlik, valami pikáns mellékértelme lesz, — hogy nem hancúroz­­nak benne, nem malackodnak benne, de an­nál többet prédikálnak. A darab középpont­jában áll a kokott, aki a polgári munka ne­mesítő hatásáról és az anyának járó tiszte­letről tart hosszú előadásokat fiatal grófi szeretőjének, s maga a vígjáték nem egyéb, mint a családi erkölcs apotheózisa, a kokot­­ton keresztül, kit a szerzők látnivalóan el­ragadó teremtésnek tartanak, aki azonban a valóságban szemérmetlenül kapaszkodó és kellemetlen naivitással rajongó sznobja a polgári (a darabban: mágnási) társadalom­nak. Talán csakugyan akad főúri dáma, ki, mint a szeretők iskolájának anyagrófnője, annyira megszereti a házias libásasszonyok és jól spekuláló konzumnők típusainak ezt a harmonikus vegyületét, hogy feladva szigorú elveit, maga szerzi meg szeretőül, majd fele­ségül a fia mellé. Ami lehet nagyon lesújtó a főúri dáma arisztokratikus ízlésére nézve, de magában véve sem nem bájos, sem nem mulatságos. Honthy Hanna a főszerepben rendkívül­­diszkréten, jóizléssel és ösztönös színészi erővel eliminálta azokat a kellemetlen han­gokat, amelyek magából a figurából ered­nek. Még az erkölcsi prédikáció jeleneteit is megmentette kedves, póztalan modorával, csendes, de mindig élénk, jóízű vidámságá­val. Ha a darabnak sikere lesz, azt majdnem kizárólag neki köszönheti. Az anyagrófnő komikus figuráját Cs. Alszeghy Irma asz­­szony sok tiszteletet keltő előkelőséggel, a Nemzeti Színház é­s nem is a mai Nemzeti Színház — érzelmes-patetikus stílusát emlé­kezetbe idéző komolysággal játszotta. Délig Ferenc —­ a fiatal szerelmes gróf — kelle­mesen vidám, biztonságos játéka színész, kit a közönség látnivalóan máris nagyot­ megszeretett. Gázon Gyula a „vidéki bugris“ szerepében már maszkjával is erősen meg­nevettette a közönséget s játékának egyes fordulataival még inkább. Sugár Lajos mint öreg gavallér elegáns, jólesően tartózkodó. Nagyjában a többi epizódszereplő is a he­lyén van.%­­ . ggm • ■ —S —1. * Az Operaház új prímabalerinája moziszí­­nésznő akart lenni. Jelentettük, hogy Ptasinszky Pepi nem vállalta az Operaházban színrekerülő Ezüstkulcs főszerepét és ezért az Operaház igazgatósága a szerepet Szalag Karolának, az Operaház fiatal táncosnőjének adta oda. Szalag Karola ilyenformán egy ugrásra az Operaház primabalerinája lett. A táncművésznő erről a következőket mondotta az Esti Kurír munka­társának: — Nyolcéves koromban léptem át elő­ször az Opera küszöbét, ma tizenhétéves vagyok és egy kilencesztendős „művészi’­ múlt van a hátam mögött. Akkoriban Zöbisch mester hozott ide, próbát táncol­tam és azonnal beosztottak a gyermek­kórusba. Első szerepemet a Sába király­nőjében kaptam: a szerecsen gyerekek közt ugrándoztam huszad,magammal. Azután vé­­gighordoztak a gyermekkarral, a Blaha Lujza Színházban, a Fővárosi Operettszín­­házban és a Sziget színpadán. Változékony szerencsével az első sorban is táncoltam, a hátsó sorban is, de ez nem volt az ambí­cióm: moziszínésznő akartam lenni. Két évvel ezelőtt azután az Operaház a balett­karba szerződtetett és most két hete felhi­­­­vatott Radnay direktor az irodába és rám­­bizta az Ezüskulcs főszerepét. Én táncol­tam legutóbb Vécsey Elvira szerepét a Syl­­viában. Hogy boldog vagyok-e? Nagyon. Hisz tegnap még statisztáltam a Mignonban. A juggCXtY tttcgctff ■ 3C.II ■—­­ P­éntek IDEGES KÉSZÜLŐDÉS odalent az Új Szín­ház öltözőjében, ahol Lev Urvantzov Marusja című színművének előadására készülődnek a színészek. Nyolc órakor kezdődik a főpróba, amelynek nyilvános jelleget adott az, hogy a jegyeket a pénztár árulta és így bárki jelen le­hetett az orosz darab főpróbáján. Jelen is van mindenki, aki a színházi világban számít vala­mit. A páholyközönség sorát a bal egyes pá­holyban ülő Rákosi Jenő nyitja meg. Itt van Roboz igazgató, Komor igazgató, Jób igazgató is. Viszont Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója levélben exkuzálta magát, hogy nem jöhet el a főpróbára, mert beteg. Odalenn az öltözőkben a főpróba izgalmának szokott képe. Színészek, munkások jönnek­­mennek, a főpróba izgalmas levegőjében nincs egy hangos hang, mely a csendet megtörné. Egyed Zoltán, a Marussa rendezője paran­csot ad a díszítő munkásoknak, hogy a Szőrös majom­ban szerepelt kazándíszletet vigyék el az útból, mert zavarja a kulisszák közötti já­rás-kelést. — Azért hagytuk itt, — mondja az egyik díszítő, — mert azt hittük, ebben a darabban is kell. — Miért kellene? — hangzik több oldalról a meglepett kérdés. — Mert ebben a darabban is van kazánról szó. — Miféle kasáról? — Somogyi Bogyó a plakát szerint — kazáni kis cseléd.* SZABAD LEGYEN az emlékezetes fotogra­­fáló masinájának lencséjét visszaigazítani né­hány esztendővel ezelőttre, amikor a színpad egy jómódú vidéki úr ebédlőjét ábrázolta és amikor belibbent a színpadra egy kis paraszt­lány, hogy tanúja legyen a magyar család ma­napság nem ritka tragédiájának. A kislány, Marika, néhány napot benn töltött már a városban és faluról felkerülvén, nyitott szemmel nézett szét a számára új és zsongó ködben, nézett és látott és tanult, nézte azt, amit eddig soha nem látott.. Napokig ott élt már az új világban, amikor egyszerre megtörtént a tra­gédia. Telefonhoz nyúlt a kis cselédlány, tele­fonhoz, amelyet eddig nem ismert, de most, mert kellett, reszkető kézzel felemelte a kagylót és belebeszélt a gépezet lelketlen tölcsérébe. S ebben a pillanatban a kis cselédlány, a fia­tal színésznő csodálatos fölvillanással mutatta meg nagyszerű tehetségét. Ebben a pillanatban lett színésznő, amit a közönség is megérzett és amit olyan falrengető nyíltszíni tapssal jutal­mazott, amely figyelemreméltó még nálunk is, a könnyen lelkesedés közönség világában. Az első páholyban akkor is Rákosi Jenő ült, aki mintegy jeladója volt a tapsnak. A szín­darabot,­­amelyben a kis epizód történt, úgy hív­ták: Búzakalász, a színház, ahol ez lejátszódott, a Renaissance Színház volt, és a kis cseléd, az új színésznő, a faluról felkerült Marika, Somo­gyi Bogyó. A FOTOGRAFÁLÓ GÉP MASINÁJÁNAK len­cséjét most beállítjuk a jelenbe. A kis Marussa, a kazáni cselédleány már benn él a városban Jelena Vladimirovnánál, egy tábornok özvegyé­nél és szive-lelke ott van az uj eseményeken, az uj tárgyakon, az uj muzsikán, amelyet lelke most hall először, de amelyet meg kell tanul­nia, ha városi akar maradni. Tesz-vesz és sü­rog-forog és az uj élet lázá­ban csillog a szeme. A kazáni nagy egyhangú­ság után jól érzi magát e lázas forgatagban és játékos kedvében felkapja a telefon kagylóját, amelyet játéknak tekint, de amint látta előkelő uraitól, ő maga is beleszól: — Halló, halló ! Ott én, itt ki ! Lent a nézőtéren felzúg a taps és a derű, mint napfény a tavaszban, önti el a székekkel teleültetett nézőtér mezejét. A fotografáló masina mintha hibázott volna és a kis orosz lányt belefotografálta volna abba a székbe, amelyet évekkel ezelőtt láttunk ott a Renessance Színházban. Akkor a Nagyalföld illata terjengett a jégben, most az orosz völgy­­ nehéz sóhajtását érzed mindenfelé. Akkor Ma­rikának hívták a kis cselédet, most Marusjá­­nak. De vájjon a nézőtéren ugyanazok ülnek-e, akik akkor, néhány évvel ezelőtt? úgy látszik igen, mert a telefonjelenetet követő pillanatban akkor is, most is Rákosi Jenő kezdette meg a tapsot. A kis cseléd is ugyanaz, Marika , Marusja, Somogyi Bogyó. A színpad láthatatlan fotografáló masinája szeret ilyen tréfákat varázsolni azok szeme elé, akik szeretettel fordulnak a színház és a színé­szek felé. LEMENT A MARUSJA első képe, most kell kijönnie Egyed Zoltánnak a függöny elé, hogy bejelentse a szerzőnek, Lev Urvantzovnak mondanivalóit. Marusját, a kazáni kis cseléd­lányt elkapja és megszédül az új élet orkánló vihara, nem tudja, mit tegyen, nem tudja, ki­nek adja oda a szívét azok közül, akik hozzá szívvel közelednek. Nem tudja, kié legyen, a tudósé-e, a katonatiszté-e, vagy a szolgáé, nem tudja, mit hozhat számára a jövő. Moszkvában, ahol a Marusja először színre került, ezt a problémát nem oldották meg, legalább is nem oldották meg teljesen, a szerző, Urvantzov megjelent a függöny előtt és meg­kérdezte a közönséget, hogy kinek adja oda a lányt, a tudósnak-e, a katonatisztnek-e, vagy a szolgának. A közönségnek azonban nem kel­lett feleletet adnia, mert a szerző elővarázsolta mind a három sorsot a színpadra. így játszották a darabot Moszkvában, így játszották Berlinben és így játsszák Budapes­ten is, ahol Urvantzovot, a szerzőt Egyed Zol­tán, a rendező és fordító helyettesíti. Nagy kunszt ám az, függöny előtt megjelenni olyannak, aki azt nem szokta. A színésznek is évekig kell tanulni, hogy otthonosan érezze magát a közönség ezer szemének tekintetében. Nem csoda hát, hogy a szerzőt helyettesítő fordító egy kissé drukkolt és bizony meglehe­tősen sápadtan lép a függöny elé. De meleg szívvel mondja el mondanivalóit. Nincs semmi baj, pompásan átesett a színpadi szereplésén. Odakí­r azért mégis panaszkodik: — Lámpalázam van — mondja. — Ez lámpaláz? — kötekedik vele Boross Géza — ez barátom iólámpaláz. * MÉSZÁROS GÉZA ASSZONY is megjelenik már a Marussa színpadán. A közönség szívesen fogadja kedvenc színésznőjét. Hogyne, hiszen sok szép percet ajándékozott ő már a néző­seregnek a színpadról, amelynek hosszú eszten­dőkön keresztül egyik legkedvesebb tagja volt. Az első nyiltszini tapsot már megkapta. Zu­gott a taps, mint a jégverés. De azért Mészáros Géza mégis aggodalmaskodik odakünn az öltö­zők világában. — Gyerekek — mondja — szavamra mon­dom, drukkolok. — Ugyan mit drukkolsz — biztatja Toronyi — hiszen a közönség előtt máris nagy sikered van. — Igen — feleli Mészáros Gisa — de hátha levágnak a kritikusok! — Ettől meg aztán egyáltalán ne félj. Ki hallott volna már olyat,­hogy a Mészárost vág­ják le? PLATÓN MAGÁNTANÁR ALAKÍTÓJÁNAK, L. Toronyi Imrének, mondhatom, rendkívül a sikere. A nagy jelenete után percekig tapsol­ják, pedig ha tudná a nézőtéren ülő nagyérde­mű közönség, hogy Toronyinak láza van és be­tegen küzdi végig az előadást. De az erő legyőzi a betegséget és a színpa­don min­t a makk, olyan egészséges Toronyi, csak az öltözőben, ahol nem látja senki, fek­szik a láztól kipirult arccal, a kereveten. — Olyan beteg vagyok, hogy alig tudok a lá­bamon egyenesen állni — panaszkodik. — Nem baj, — mondja nevetve Bársony István, a Marussa kitűnő Ivánja, — ha nem állsz egyenesen, azt fogják hinni, hogy te vagy a pizai ferde — Toronyi. Marussa Lew Urwantzov színműve Bemutatja ma este az Új Színház A siker alighanem nagy lesz. Ami lehet magánügye a színházi vállalatnak, amikor­ olyan darabot adat elő, amelynek egyetlen, célja és szankciója az üzleti eredmény, de több annál, fia olyan decens eszközökkel megcsinált, becsületesen elgondolt s komoly, intencióju munkáról van szó, mint a Ma­russa. Maga az a tény, hogy ez az embersze­­retettől s meg­éitetődöttségtől áthatott lelkes ábrándozás közel négy óra hosszat lekötötte a tegnap esti főpróbaközönség figyelmét s nemi egyszer hosszantartó tapsokat forralt ki belőle, elegendő ahhoz, hogy az ember örüljön neki,­­ örüljön annak, hogy így is lehet hatásos darabot írni, irodalmi szán­­­dékkal, artistaszámok nélkül, hálószobához nyodalmak nélkül, tömeges, boldog össze-­ házasítások nélkül s általában a stupidságok nélkül, mikben manapság a színpadszerűség leglényegesebb kritériumát szeretik látni. Nem mintha a Marusia olyan nagyigényű­ s nagytávlatú dráma volna, sőt, lehet mon­­dani, nem is dráma. Inkább csak egy érzel­mes ember elandalodása azon, hogy mi min­­den lehet az ilyen „pikánsarcú“, tempera­mentumos, fogékony kis szolgálóból, aki a darab előjátékában még a faluról felkerült parasztleány friss félszegségével ül le a tu­dós urfi mellé, hogy imi, olvasni tanuljon.­ A három felvonás, mely ezután következik, a három különböző út, melyre a leányt a vé­letlen szoríthatja. S a három út, amilyen kü­lönböző, mégis egy a végében: abban, hogy a leány azé lesz, akit szeret. Ez a leány nemcsak hőse, hanem úgyszól­ván egyedüli témája, mozgatója is a darab­nak; mondhatnám, a darabnak annyi ér­telme, annyi emberi tartalma van, amennyit ez a leány az egymás mellé felsorakoztatott szituációkban kihoz belőle. És Somogyi Erzsi, ki a Marussa főszerepét adja, nagyon­ sokat hoz ki. Először is az analfabéta parasztszolgálat —, azzal a ropogós, rusztikusan kamaszos mo­dorral, azzal a csodálkozós ügyefogyottság­­gal, amelynek a Búzakalász-ban első nagy­ sikerét köszönhette. S játékának nagy bra­vúrja éppen abban áll, hogy a következő fel­vonásokban, a következő három variációban egészen másmilyen tud lenni, anélkül, hogy elvesztené a kontaktust az előjáték paraszt­­szolgáló-figurájáva. Mint a tudós­ urfi fele­sége, meghiggadt,­kiművelt fiatalasszony, sze­ret­ni valóan kispolgári szolidsággal a modo­rában, melyet csak a gyerekes öröm s a ne­mesi miliőben érzett zavartság tör meg. A­ paraszti vonás a külsőségekből eltűnik s csak a jókedv nyers frisseségében s az ide­gek erősségében marad meg, lappangóan és mégis mindig érezhetően. Van itt egy jele­nete, mikor elbúcsúzik férje családjától, mely kitessékelte — egy jelenete, melynek minden szava szinte felkínálja a könnyhullatást, az­ olcsó elérzékenyülést és olcsó pátoszt — és ő mégis fegyelmezett marad s kemény, a bu-­­csuszavakat is nyugodtan mondja, magya­rázza végig; pusztán a megbántott ember, csípős agresszivitása vonul végig a hangján, olyan megindító fájdalmassággal, mint akár a legféktelenebb kitörés. Később mint kokott, majd mint a fűszeressé avanzsált inas fele­sége, szintén igy marad meg parasztinak s igy tud közben mindig más is lenni; folyto­nosan éreztetve a distanciát, mely közte s az­ egykori szolgáló közt fennáll, állandó rezig­­nációval s valami irtegviseltséggel a mozdula­, falban, — amelyet a maga ’ ragyogó ember­formáló készségével egyik jelenetről a má­sikra, egyik percről a másikra gyúr át sze­relmes álmodozássá, vidám részegséggé, ke­serves panasszá, utálkozássá. Gazdag tehetsé­gének új oldalai, pályájának új lehetőségei nyíltak meg a közönség előtt, amely sok lel­kes nyiltszini tapssal ünnepelte. Toronyi Imre a tudós szerepében remek. Nem olyan szerep ez, melyben a színésznek­ nagyon sok tennivalója van: nagyjában min­dig egyformának kell lennie: nagyképűség nélkül komolynak, nemesen közvetlennek, le­­tompítottan úrinak. S Toronyi mindvégig ilyen. Bár indulatos jelenése alig van, mindig érdekes,­­ egyszerűen azért, mert annyira szimpatikus tud lenni. A hangja diskozziv, hétköznapi,s az akcentusai mégis melegek . 9. oldal Az Osmal­a kiadó 4, esetleg 6 szo­bából álló II. emeleti helyiség K­olinsk, vagy latisnak V., Mérleg-utca 12. Az Esti Kurír tábora: a magyar polgárság I PÉLE MÉLEN­­E (Kék Madár) u .1, Nagymező-utca 30 T. 292 — 83. * E Fütty & Viktor A MAGYAR ÁGI­O­N­ Ritta Violetta___________ VÁROSI SZINHÁZ Május 12. II, este y» nyolc órakor Május 11-én pénteken este Vfi órakor , Jivnrknvlft ff tik a w,cn" -frrsrfr■ kŭ’r“s "­? , ' i.~, llUn BASTIEH UHU BOSTIEHHE Farkas Imre uj dalosjátéka w. a, Mozart operája M­a este S órakor a MARUSJA p­remierje ^ VI., Révay-u. 18. UJ SZÍNHÁZ Tel.: T. 214—22.

Next