Esti Kurir, 1929. október (7. évfolyam, 222-248. szám)

1929-10-01 / 222. szám

Kedd, 1929 október 1 Isi­ KSibirs A PARLAMENTI ELLENZÉK A NEMZET TILTAKOZÓ SZAVA LESZ ■ 1 wWXIXIWa*­ ..... * Siralmas gazdasági helyzetünk világgá ordítja, hogy ez a kormányzati rendszer régen túlélte magát — mondja Friedrich •Wl/I/M* „Minél később bukik meg a rendszer, annál nagyobb értékek vesznek el a nem­zeti birtokállományból, amelyhez ragaszkodunk" — „Minden fórumot ki kell használnunk, hogy a kormány tegye lehetővé a nemzetre való appellálást.. A gazdasági krízis nyomása alatt a politikai élet láthatóan megélénkült. Minden oldalon egyre hangosabban és erőteljesebb formában adnak hangot­ az általános elégedetlenségnek. A gazdasági válság nyomán a politikai krízis jelei is félreérthetetle­nz Esti Kurír munkatársa ma délelőtt Fried­­rich Istvánt kérdezte meg, hogy milyennek látja a politikai és gazdasági helyzetet s a ki­bontakozást milyen úton-módon tartja lehető­­ségesnek. Friedrich István­ ezeket válaszolta föltett kérdéseinkre: — A konszolidáció a végéhez ért. Közele­dik az elszámolás ideje. Vagyis, ha minta­országunkra nem terpeszkedne a pártmono­­pólium és bürokrácia kartelje, akkor a ma dicsőségesen uralkodó rendszernek likvidál­nia kellene a múltat. A dolgozó társadalom százezreinek kellene becsületes választás út­ján ítéletet mondaniok. Kellene, de nincsen módjukban. A mókám, szolgabiró urak nem szeretik, ha az éretlen nép ficánkol. A nyilvános választó­jog erkölcsnemesítő hókusz-pókuszait és a jelölő ívek machinációi ilyen alkotmányos ak­tusokat egyszerűen lehetetlenné tesznek. A konszolidáció megátalkodott némasága to­vábbra is lidércnyomásként rajta fog feküdni közéletünkön, s a radványi erdőbe mehet a jelentés, hogy az egységpárti Sipka szorosban minden csendes. Nem lesz itt semmi sem. Itt már minden az övék. Csak az ő munkájukból fakadhat jólét. Igaza van Gaal Gasztonnak, hogy minden felelősség a kormánypártot ter­heli, csak annak az ébredése hozhatna változást ebbe a pocsolya-nyugalomba. Mi, ellenzékiek, csak figyelmeztethetünk a kö­zeledő veszélyekre, szószólói lehetünk az el­­koldusodó társadalom panaszainak és szünet nélkül hangsúlyozhatjuk, hogy jól mutatkoznak és folytonosan szaporodik azoknak a politi­kusoknak a száma, akik az ország érdekében az azonnali rend­szerváltozás szükségességét hangoztatják: a mai paravani parlamentben nem a nem­zet önrendelkezése jut kifejezésre, hanem egy beközigazgatott társaság mechanizált véleménye, amely utasításra alakul ki ez esetről esetre. A „vezérlő akarat“ ott feszeleg karakánul a falanszter előtt, amely csengetésre tapsol, lel­kesedik, ünnepel és éljenez. Haptákban áll áll előtte az egész törvényhozás. Hogyan lehetne tehát ilyen kisegítő hiva­tallá degradált Házban politikai célkitű­zésekkel és programokkal változtatáso­kat kierőszakolni? Baltazár homályos fogalmazása és általános­— ilyen körülmények között — kérdeztük Friedrich­ Istvánt — mi lehet a vége a folyton súlyosbodó gazdasági krízisnek, így válaszolt: — Nem tudok erre őszintén felelni. Csak leszögezem, h­ogy az ellenzék jóslatai megvalósultak. A rendszer az első szanálási költségvetést 450 millióról majdnem ezer millióra tornász­­tatta fel. Egy olyan parádés hatalmi appará­tust épített ki, amilyent a boldog Nagy- Magyarország sem látott. Ezenfelül kiszipo­lyozott a gazdasági életből még háromszor annyi kincstári felesleget, mint amennyit az egész népszövetségi kölcsön kitett. Az önkor­mányzatok költségeire pedig 500 millió kell évenként. A névtelen adófizető, ez a jámbor­ságban mozgó programja semmiféle hatással nem lesz sem az egységes párt előkelőire, sem a náluk albérletben lakó kisgazdákra. A Mayer-Baltazár entrevue után pontot­­ tehetünk. Nagy Emil igazságai sem fognak visszhangra tálalni a gárdánál, hiába támogatjuk mi, el­lenzékiek, teljes erővel. A dunaparti palotában a jóravaló restség ütött tanyát. A hatalom után igazodik, annak a kiszolgálá­sára hajlandó csak.­­ Tehát csak tájékoztalan naiv lelkek vár­hatnak a képviselőházban valami változást. Én nem tartozom a csodavárók közé és tu­dom, hogy titkos választójog és becsületes, szolga­­bírómentes választások nélkül nem jöhet semmiféle politikai átalakulás. A konszolidáció teljes egészében megbukott. Közeledik az elszámolás, de politikai likvidáció a rendszer konok ellen­kezése miatt nem lehetséges. Ez a legnagyobb veszély, halandó, a fejadó tekintetében rekordmagas­ságokban lebeg. Mindent az államnak, min­dent a rendszernek. A gazdasági élet forgó­tőkéjéből kincstári felesleg lett és elszivár­gott az akciókba. —­ Ilyen kiszipolyozott állapotban találta, a most világszerte elterjedt gazdasági depresz­­szió nemzetgazdaságunkat. Az a jóvátételi probléma is, amelyről azt hirdette a rendszer, hogy egyszer és mindenkorra elintézte, újból Damokles­­kardjaként lebeg a csonka ország felett. Természetes, hogy a vérszegény gazdasági életünk megroppant a tornyosodó felhők, kö­­zeledten és csalódottan látja, hogy a Buda Wekerle-féle optimista tűzijáté­kokban tovább nem biztatik. Mondom, hogy tartózkodom a prognózistól, de­ ­ felháborodok azon a nyugalmim, amely­­lyel a rendszer fő- és almandarinjai gazdasági életünk bukdácsolását ignorál­­­­ják. Egyszerűen megállapítják, hogy mindennek Trianon és a világdepresszió az oka, más se tudna segíteni, ők különben is nélkülözhetetle­nek és pótolhatatlanok, utánuk pedig az özön­víz. Miután a nép éretlen még, demokratikus átalakulásról szó sem lehet, ők a nemzet in­karnációja és nem hajlandók elhivatottságuk tudatában félreállani. Csendet teremtettek országszerte és ebben a misztikus némaságban admi-­­ nisztrálják trianoni nyomorúságunkat, átfogó gazdaságpolitikai koncepció nél­kül. Búd, Wekerle és Mayer toldoznak-foltoznak, mint szónokló detasilisták. Búd már az első kereskedő és első iparos lett, Mayer program­­mokat szállít Debrecenből Ilikére, Wekerle leépíti Bud pénzügyi politikáját, a miniszterelnök pedig pihen és megint pihen. És minderre azt mondja a "Vezérlő akarati", hogy mintaországunkban fejlődő gazdasági élet dicséri a tízéves rendszer működését. " A földnélkülinek nincsen csizmája. Ez mutatja a dolgozó milliók életszínvonalának mértékét. * A konszolidáció gazdasági politikájának az eredménye a mezítlábas magyar. Ha ez így megy tovább, nyolc millió kommen­­d­ós cselédje lesz a rendszernek, akiket majd központilag elláthat havi kommandóval, ol­­dalszalonnával és csizmafejeléssel. Siralmas gazdasági helyzetünk világgá ordítja, hogy ez a konszolidációs hatalmi szövevény már régen túlélte magát. A fenn az ernyő nincsen kas Potemkin rendszer válaszaira érkezett. Már annyi szusz sincs benne, hogy valamire elhatározhatná magát. .Ijedtében süketnémának tetteti magát. A gazdasági fronton már csak a gazda­sági főminiszterből kereskedelmi minisz­terré lett Bod János fedezi a visszavonu­lást. Szónokol és rendületlenül szónokol. — Mi lesz mindennek a vége? Ne kérdez­zük ezt. Ne legyünk kiváncsiak. Magától jön, útban van m­ár. • Az ellenzék csak az elhallgatta­­tott nemzet tiltakozó szava lehet a parlamentben Megkérdeztük Friedrich Istvántól, hogy véle­ménye szerint mit kell az ellenzéknek most csi­nálnia? — Kevesen vagyunk ellenzékiek — felelte —• Kevesen tudunk átlopózni a szolgabirói kordonon. A régi, erős ellenzéki pártokból, mint töredékek csak néhányan kerültünk be a mostani mechanizált parlamentbe. Helyze­tünk szinte reménytelenül nehéz. Az elhallgattatott nemzet tiltakozó szava lehetünk csak. De bármennyire is kilátástalan a küzdelmünk, egy percig sem lehetünk tétlenek. Minden fórumot ki kell most már hasz­nálnunk és szorítanunk kell a kedvetle­ Titkos választójog és szolgabirómentes választások nélkül nem jöhet semmiféle politikai átalakulás ŐszS és téli ruhásai! cikkek öKSsif wtfSSM ■­ DjjuL­IXOdL CORV9M ÁRUHÁZ Felháborodok azon a nyugalmon, mellyel a rendszer gazdasági életünk bukdácsolását ignorálja 3. olda

Next