Esti Kurir, 1931. március (9. évfolyam, 49-73. szám)

1931-03-01 / 49. szám

ELŐFIZETÉSI DÍJ: EGY HÓRA 2.40 P. NEGYEDÉVRE FŐSZERKESZTŐ: SZERKESZTŐSÉG: V., V­AD­ÁSZ­ UTCA II 7.20 P. EGYES SZÁM ÁRA 10 F. CSEHSZLOVÁK , TELEFONSZÁM: 261-41, 261—42, 261—43, 268-28 RIÁBAN 1.50 KM., JUGOSZLÁVIÁBAN 2V­0 DINÁR, 13 AQC AV A W 1I . Y KIADÓHIVATAL: VI., TERÉZ-KÖRUT 24/K. I. EM. AUSZTRIÁBAN 20 GR., ROMÁNIÁBAN 6 LEI 1*. FÉ. O .» «. A TEL­EFONSZÁM­O­K: 1­22- 88 • » 254 - 05 IX. ÉVFOLYAM. ♦ BUDAPEST, 1931 MÁRCIUS 1 VAS­Á­RN­AP ♦ 49. SZÁM KÉT HÍD A két Ilid régen szerepel a programok­ban. A két híd terve régen ott lebeg a Duna felett, Buda és Pest között, mindig a megvalósulás küszöbén. Valahányszor a kormány kiteregette utóbbi években ter­veinek színes szövetét, valahányszor az elgondolt közmunkákról esett szó, vala­hányszor választási célokból szükség volt rá, hogy munka és kenyér reménységét vetítsék a közeli jövő horizontjára: a két híd rögtön megjelent ígéretekben, tervek­ben, nagyszerű elgondolásban. A polgárság tudomásul vette a bejelen­tést. Tudomásul vette, hogy a két hídnak mintegy negyvenmillió pengőre rugó köz­munkája nemsokára mégis egy kis pezs­gést hoz a pangó életbe, valami munkát a munkanélküliek toprongyos hadának. Nyilván a beharangozott nagy külföldi kölcsön lebegett a hidak terve mögött mindenki szemében — a nagy külföldi kölcsön, amelynek lehetősége súlyos áldo­zatok árán nyílt meg, midőn —­­emlékez­zünk rá — hágai és párizsi tárgyalások után, terhek vállalásával, a visszanyert pénzügyi szuverenitást hozta ellenértékül a kormány. Tegnap azonban — úgy mondhatni — döntő fordulat történt a két híd dolgár­­n. Bod János kereskedelmi miniszter ertve kezdetet hívott egybe, hogy a főváro­­­s a fővárosi pártok vezetőivel letárgyalja a­ két új Duna-híd megépítésének feltételeit. S ezen a megbeszélésen a fővárosi pártok vezetői megdöbbenve értesültek róla, hogy a kormány nagyszabású koncepciója, munkaterve nem egyébre, mint a főváros lakosságának újabb és már elviselhetetlen megterhelésére van alapítva. Negyvennégymillió pengőre teszik a tervek a két híd építésének költségeit. A negyvennégymilliós befektetést tizenegy esztendő alatt óhajtja letörlesztetni a mi­niszter. A negyven négymilliós költség­­vetésben már benne van a hidakhoz vezető feljárók, rakpartok kiképzésének költsége is — a Közmunkák Tanácsának feladata — maguk a hidak e feljárók és rakpartok nélkül harminc millióba kerülnének. Nos, a harmincmillió fedezetéről vájjon miként gondoskodik a miniszter? Honnan akarja előteremteni az­ évi hárommillió pengőt, milyen geniális pénzügyi megol­dást lest vájjon? Nagyon egyszerűt. A régen bevált mód­szerhez folyamodott csupán: a préshez. Ötszázezer pengő állami hozzájáruláson kívül a többit — a főváros viseli. Négy­­százezer pengőt azok a közüzemek, ame­lyek a hidakat igénybe veszik — a többit pedig a polgárság nemcsak közvetlenül, hanem még hozzá a legantiszociálisabb módon. Felemelik ugyanis ötven százalékkal a gépjárművek adóját s felemelik lényege­sen a városi vámokat. Hogy a városi vámok emelése mit jelent, azt aligha kell bővebben fejtegetnünk. A legszükségesebb: a napi élelem viseli eze­ket a városi vámokat s viseli már eddig is olyan mértékben, amely szinte elbírha­­tatlan. De a miniszteri leleményesség nem ismer akadályokat, ha papiros és ceruza van előtte. Még egy kerek millió évenként városi vámokból, csak beilleszti a rovatba és megkönnyebbül: ime, megoldotta a kér­dést, egy milliót teremtett ott, ahol eddig nem volt. S a gépjármű­adó felemeléséről­­sem kell azt gondolni, hogy a fényűző, párná­zott kocsikat terheli. Ő nem. A sok fuva­roskocsi, motorbicikli, benzines targonca, amely ezer meg ezer kis üzem életét, lé­legzetét jelenti, ezer meg ezer kis műhely, kisiparos, kereskedő, fuvarozó viseli orosz­lánrészét a miniszteri genialitásból szüle­tett adóemelésnek. . Hogy bírja-e Budapest ezeket a terhe­ket, a kérdés úgy látszik fel sem merült. S előbb talán még a másik: hogy — ha bírná — vájjon keservesen kiverejtékezett pénzét a két új hídra költené-e? Arra a fényűzésre (mert igenis, a mai viszonyok közi fényűzés), amelyre a béke gazdag Budapestje nem is gondolt? Várjon két új hídra költené-e a pénzt, mikor utcái elha­nyagoltak, mikor a lakásproblémát még szükséglakás-építkezéssel sem tudja meg­oldani, mikor kórház­ ügye szégyenszemre nem tud megoldáshoz eljutni, mikor köz­lekedési problémájának javát a Margithíd kibővítésével, tehát négy öt millió pengő­vel meg tudná oldani? De ten­tidez csak el­méleti kérdés. A gyakorlati, hogy honnan vegye a pénzt a polgárság a miniszter úr terveihez? Hát még mindig nem tudják odafönt, hogy vág rendet a válság napról­­napra a fővárosi polgárság soraiban, hogy emelkedik a bukások, csődök száma, hogy nő a munkanélküliség, hogy szegényedik, rongyosodik a főváros lakossága? Igazán megáll az ember értetlenül és ámulva és szinte hinni sem akarja, hogy a kormány könnyed hévvel még mindig újra és újra csavar egyet a présen. Egy előkelő magyar kereskedőcsalád Londonban élő tagja volt a brüsszeli gyors­vonaton meggyilkolt Schwartz Viktor . ,-■■■-■■ ■— Egy algíri munkás volt a gyilkos, akit még az éjszaka elfogtak Véletlenül került útjába a tragikus sorsú fiatal kereskedő Schwartz Viktor karrierje Nyíregyházától a londoni City-ig A gyilkos beismerő vallomást tett Borzalmas, detektívdrámákra emlékeztető eset részleteit vitték szét tegnap este a rádió­hullámok a világ minden részébe. Egy brüsz­­szeli jelentés alapján ért el Budapestre is a hír, hogy a brüsszel—lüttichi vasútvonalon meggyilkoltak egy utast, akinek a zsebében többi között néhány névjegyet találtak a kö­vetkező felírással:­­ — Schwartz Viktor — Budapest. A kiszálló bizottság átvizsgálta a vonatot s az egyik harmadosztályú kocsiban a pad alatt megtalálták a véres kalapá­csot, amellyel a bestiális gyilkosságot elkövették. A bűncselekményt — mint ezt később ki­derítették — Tirlemont és Varenne között kö­vette el a gyilkos, még éjjel el is fogták. Muley Atdebuhey ben Ah­mednek hívják és algíri alattvaló. Az áldozat családja rádión hallja a rémhírt A brüsszeli rendőrségnek ez a rádión vi­lággá küldött híre eljutott egy budapesti la­kásba is, ahol a brüsszel-i-lüttichi vonaton meggyilkolt Schwartz Viktor fivérei mit sem sejtve, derűs hangulatban hallgatták éppen a mindennapos híreket. Egyszerre csak dermedten figyeltek fel: fivérük nevét hallották a rádióban. Sajnos, a pesti hozzátartozók egy pillanatig sem kételkedhettek abban, hogy a belga vasútvonalon meggyilkolt fiatal kereskedő az ő fivérük, aki London­ból — állandó tartózkodási helyéről — most készült a vasárnap megnyitó lipcsei nemzetközi vásárra. A rádió hamarosan elhallgatott.­­A brüsszeli rendőrség folytatja a nyomozást­ — és m­ár egy újabb hír következett. Schwartz Tivadar dr., ismert budapesti ügyvéd, — az áldozat egyik fivére, — a döbbenetes első percek után rohant a telefonhoz, hogy újabb értesüléseket szerezzen a család legifjabb tagjának és bü­sz­keségének tragikus haláláról. Sokkal többet, akkor, az esti órákban, még a budapesti rendőrség sem tudott Schwartz Viktor meg­gyilkolásáról. Ellenben m­a reggelre minden részletében kibontakozott az a bestiális bűn­­cselekmény, amelyet az afrikai bandita a ro­bogó vonat másodosztályú fülkéjében végre­hajtott. Elfogják a gyilkost A gyilkosság felfedezésével egyidejűleg ugyanis a belga rendőrség pontos személy- forrást kapott arról az erotikus külsejű, sötét­­arcú emberről, akit már egy három héttel ezelőtt megkísérelt rablógyilkosság miatt köröztek az euró­pai hatóságok. Február 8-án ugyanis a kölni gyorsvonaton rablótámadás történt. A merénylő egy hollan­dus kereskedőt támadott meg, azonban mun­káját már nem tudta befejezni, mert váratla­nul megzavarták és menekülnie kellett. A tegnap történt rablógyilkosság külső jeleiből nem volt nehéz arra következtetni, hogy a tettes feltétlenül azonos azzal a vak­merő merénylővel, aki február 8-án ha­sonló körülmények között a hollandul kereskedőt akarta kirabolni. A lüttichi pályaudvaron szolgálatot teljesítő detektívek a körözés alapján figyelmesek is lettek egy tipikusan keleti külsejű emberre, akit, mint a hollandul ellen elkövetett rabló­­merénylet gyanúsítottját, megszólítottak és be­kísérték a rendőrségre. A fiatalember itt iga­zolta magát; elmondotta, hogy algíri szárma­zású, constantinei lakos, 26 éves munkás és Párizsból jött Lüttichbe munkát keresni. Lüt­­tichben egy kis hotelben szállott meg, de mi­vel nem kapott munkát, még aznap este útra­­kelt, hogy visszamegy Franciaországba. Zse­béből igazolásul elő is húzott egy Párizsba szóló III. osztályú vasútijegyet. Miközben az izgatottan viselkedő afrikai legény a kihallgató rendőrtisztviselő íróasz­tala előtt állott — beérkezett a jelentés a brüsszel—lüttichi vonalon történt gyilkosság­ról is. A lüttichi rendőrség detektívjei pilla­natok alatt szétfutottak a városban, hogy megálló pizsák, vaj­­on az algíri valóban a vá­rosban lakott-e. Félórán belül kiderült, hogy az őrizetbe vett fiatalember éjjel két órakor, tehát fél órával a kölni vonat megérkezése után jelent meg az egyik kis szállodában, ahol szobát bérelt. A kis hotelszobát alaposan át­kutatták a rendőrség emberei s csakhamar egy magyar újságlapra bukkantak, amely­nek másik felét vértől ázottan találták meg a gyorsvonat másodosztályú fülké­jében, ahol a magyar kereskedőt meggyilkolták. A gyilkos kalapáccsal verte agyon áldozatát E súlyos bizonyítékkal szemben is konokul tagadott a gyanúsított. Most gyors és ered­ményes munka következett. A városban szét­széledt detektívek előtt közben ugyanis az egyik kávéház tulajdonosa szenzációs bejelen­tést tett. A kávés, akinek üzlete a pályaudvar közelében van, elmondotta, hogy egy isme­retlen ember éjszaka egy bőröndöt hagyott nála megőrzés céljából. Ez a bőrönd, mint a későbbi vizsgálat megállapította, a meg­gyilkolt Schwartz Viktor tulajdona volt. A bőrönd kulcsát az algíri legény hotelszobá­jának egyik fiókjában találták meg néhány perccel később. A nyurga, villogószemű algíri legény egy óráig tartó kemény faggatás után megtört és­­ vallani kezdett...­­ Ő ölte m­eg a brüsszel-lüttichi vonaton utazó fiatal kereskedőt, akit csak úgy ta­

Next