Esti Kurir, 1931. június (9. évfolyam, 122-145. szám)
1931-06-30 / 145. szám
8. oldal Gabit küldte előre a bunda kikémlelni a terepet. Gabi felment valamelyik ház emeletére s csengetett az egyik előszobaajtón. A kezében levelet szorongatott, amelyik persze kitalált címre szólt. Ha a többszöri csengetésre senki sem jelentkezett, Gabi egy feszítővassal felnyitotta az ajtót, aztán leszaladt az utcára, ahol három-négy gyakorlott, régi betörő várta már. Ezek felmentek, az előkészített nyitott ajtón keresztül besétáltak a lakásba és végezték munkájukat. Gabi addig lent, kapu előtt ügyelt. Ha a csengetésre jelentkezett valaki, Gabi felmutatta a levelet, mire kiderült, íogy az másnak szól. Tévedtem, bocsánatot kérek! ... Ezt nevezték ők „oblindizésnek“, ami aeg veszedelmesebb betörőmunka. Hiszem a lakók bármikor hazajöhetnek, a betörő helyzettel nem ismerős, pillanatokon rmlik az élete. Igaz viszont, hogy ha sikerül egy-egy ilyen lakásbetörés,, alig lehet a tettes nyomára jönni. Itt, ebben a különös, soha nem látottársaságban Sisek Gabi mellett éreztem először a bűnöző világ szolidaritását. Gyerekszemmel is valahogy megláttam,ogy ez egy külön társadalom, a társadalomból kitaszítva, melynek sajátos erkölcsei, ki nem monott törvényei, tagozódásai, ellentétei és roblémái vannak Később, mikor már mások is összearátkoztunk velem, egy öreg zsebtolvajmutatott a sarokban álló hosszú, eleíns „szép fiúra — Látod azt? Az egy táplovag. Nőből Hát az nem ember, fiam! Lopni, berni, szembenézni veszedelemmel, az ide nőtől szívni ki a dohányt, az nem munka ... ''táplovag, a makró, ennek a társadalmak kiközösített alanya, akit, ha lehet, tán jobban lenéznek, mint egy tisztessés polgárt. Reggel bejött az anyám. Inkább szedtem magam, semmint elérzékenyülti. Csak fogtam a kezét és néztem, így potyognak a könnyei — miattam. "elemes?!... Kis szatyorban ennivalót izott, jólesett a hazai falat a rendőri szt után. Nem volt sok idő beszélgetésre, vittek a Markóba, hatalmas rabszállító kocsiban zsúfoltan fák egymás mellett nők, férfiak. Olyak, akiket razzián fogtak el, olyanok,iket letartóztattak, vagy körözés során vittek rendőrkézre. Ott álltam között, nyurga, sápadt kamasz, úgynevezett tatkoró bűnöző, aki az autó ablakjain keresztül búcsúztam a pesti utca, a felelőtlen csavargásoktól, a kis ikefogó barátoktól, — a szabadságom il Markában ! Markóban akkor minden jegy elkelt. palatnyi hely nem volt a hatalmas életben, alig lehetett az újonnan érkezőelhelyezni. Engem a negyedik emeleti számú cellájába vittek, mikor becsapódott mögöttem a cella, megszédültem. Állott, savanyu szag pedett a mellemre és jobbról, balról tetetlen kérdések, figyelmeztetések ködtek felém. Úgy álltam a zsúfolt, szszagú cellámban, mint egy megrémült gyermek. Azoknak, akik benn szalmakokon feküdtek, vagy a fal mellett faszkodtak, láthatóan tetszett, ahogyan van, levegő után kapkodva, köszönésis megfeledkezve bámulok magam elé, aki rossz helyre tévedt, reg, börtön viselt rablók, betörők szoktak ebben a teremben, ahol J . Páncél Piri volt a szobafőnök. f , patinás kasszafútó, arisztokratája amának, aki egy középkori várúr meg állt a kis betörők, zsebtolvajok, rabközött, parancsolt, rendelkezett, kihatásokat tartott és büntetett, s előttem akkor még ismeretlen jásszá nyelvvel ostromoltak. Ez volt itt a próba, hogy valaki mennyirejáratos a bűnözők világában, argójában. — Milyen bidhéd (bü/Mise]ejményed) van? — kérdezte négy szalmazsáktrón magasságából Páncélpírt Nem tudtam válaszolni. Most egyszer^ etfelől röpködtek felém az érthetetlen kérdések. — Megdobtad a zöld mackót? (Ez kasszafutóst jelent, mint később megtudtam.) . Kéglisrenk? (Lakásbetörés.) ... Szafréval buktál? (Lopott holmival fogtát el.) Buta szejjer (polgár), aki megbukik kész srenk után, szajréval a kezében! .. . Támolyogva mentem a cella sarkába. Most éreztem csak, milyen kezdő, senki vagyok a betörők, tolvajok világában, amelynek, azt hittem, már ismert és elismert alakja lettem. Egy Fenyő Ernő nevű fiatal fiú, a cella hamupipőkéje vigasztalt. Ez még roszszabb sorban élt itt, mint én. Úgynevezett elkalmi betörő volt, akit a hivatásos betörők mindenkinél jobban lenéztek. Éjszaka betört egy kirakatot és tettenérték. Folyton azt hangoztatta, hogy ő nem betörő, csak véletlenül keveredett az egész ügybe; ezzel azután Páncél Piri és a cellatársak előtt végleg eljátszotta tekintélyét. Vele takaríttattak, ő rendezte a szalmazsákokat, ő kapott sorban utoljára kenyeret, Fenyő ezt csináld, Fenyő azt csináld, Fenyőnek nem volt egy nyugodt perce a cellában. Mikor besötétedett, Páncél Piri mégis pártfogásába vett. Leültetett maga mellé a szalmazsákra és vallatott. Tetszett neki, hogy tizenötéves koromban már hivatásos betörőnek vallom magam és a betörőpálya legnehezebb részét választottam terepül: a lakás- és villafosztogatást. Piri oktatott. Elmagyarázta, hogy a cellában csupa nehéz, márkás ember van. Ezektől tanulhatok! Nem szólva ő róla, az egyik matracon hevert Csicsics, az akkori idők egyik legvakmerőbb falbontó betörője, aztán egy Milivoj nevű horvát eredetű zsebtolvaj, aki vagyonokat lopott össze esztendők során s elfogatásáról oldalakat írtak a lápok. A tanitják a kezdőt Másnap már meg tudtam különböztetni a „frejjert“ a ,,félcsiszolttól“ és a „linktől". A szejjer a tisztességes ember, akit lenéz, megvet és gyűlöl a bűnöző. A félcsiszolt az, aki apróbb bűncselekményeket követ el, bűnözőnek érzi magát, de nem hivatásszerűen lop vagy rabol. A link, akit már befogad a szervezet, akinek nincs is már polgári foglalkozása, nincsenek elérzékenyülései a fegyházban, nem mondja, hogy ha egyszer innen kikerül, tisztességes ember lesz ... A link a fegyházban is terveket sző, uj társakkal szövetkezik s ha kiszabadul, másnap folytatja ott, ahol elhagyta. Az öreg cellalakók lassan megszerettek. Pontosan elmondatták velem a hűvösvölgyi betörés történetét s megállapították, hogy ezért, mint fiatalkorú, maximálisan két hetet kaphatok. A cellában szabályos törvényszéki tárgyalásokat tartottak. Hárman, az öregebbek közül összeültek, ők voltak a tanács. Egy negyedik az ügyész, ötödik a védő. Aztán odaállították s mintha bíróság előtt lennék, vallanom kellett. Vallanom és védekeznem a keresztkérdések özönében, hogy mire valóban bíróság elé kerülök, már csiszoltam mindenre felkészülten álljak oda. A lényeg, hogy alkalmi betörőnek tüntessem fel magam, s mint enyhítő körülményre hivatkozzam „meggondolatlan gyerekfejemre", „nyomoromra" s hogy a háborúban „apa nélkül nőttem fel", nem volt, aki jóra tanítson ... Azt hitem, ha bíró elé kerülök, már mindent tudok. Már nem lehet keresztkérdésekkel zavarba hozni, már ismerem az ugrásokat a büntetőtörvénykönyv paragrafusai között, tudom, mit fog mondani az ügyész s mivel kell védekeznem. A jó tanuló biztonságával mentem a vizsgára, mikor egy fegyőr átvezetett a járásbíróság épületébe. Az első ftélet: kétévi fogház Szép,világos teremben tárgyalt a bíróság. A bíró is barátságos, közvetlen ember volt, nem kiabált, nem fenyegetett, mint ahogy vártam. Fölényesen lóbáltam sapkámat a kezemben .. . Engem nem érhet meglepetés, két hetet letöltöttem már a Markóban, úgyis szabadulok. Csak formaság az egész ... Minden egyszerűbben, csendesebben történt, semmint vártam, semmint arra Páncél Piriék előkészítettek. A bíró kísérteties részletességgel ismerte betörésem minden mozzanatát. Elmaradtak a keresztkérdések, az ügyész és védő közötti harc sem tartott soká. A báró ítéletet hirdetett. A paragrafusok özönében, amely felém zúdult, mereven figyeltem a bíró evikkerét és bajuszát. Úgy éreztem, hogy nem fontos az egész, amit mond, sem neki, sem nekem. Aztán a sok paragrafusszámból, amit idézett, egyszerre kicsengett egy mondat. Hangsúly nélkül is aláhúzott pár szó, amelynek látszólag semmi különösebb jelentősége nem volt, csak annyit jelentett, hogy két évre a fiatalkorúak fogházába zárnak. Vártam, hogy ennél a mondatnál megáll a bíró. Hogy legalább egy pillanatra rámnéz, valami vigasztaló szót mond, megfogja a kezem, mentegeti magát, történik valami, mert hiszen ezen a mondaton nem lehet ilyen közömbösen keresztülnyargalni. A bíró azonban folyamatosan olvasta az ítélet indoklását. Gondoltam, biztosan tévedtem, nem lehet, hogy két évre ítéltek, mikor a Páncél Piri két hetet mondott?! Talán csak rosszul hallok, tessék megállni bíró úr, nem lehet ilyen gyorsan elintézni a dolgot; én haza akarok menni, kérem! Elég volt az egész, visszamegyek mechanikusnak, tudom, hogy butaságot csináltam, de hát ezt mégsem lehet ilyen komolyan bírálni. Tessék hazaengedni, elég volt, nem akarok betörő lenni tovább! A biró mindebből persze nem hallhatott semmit. Más sem. Egy kisasszony a biró mellett jegyzett és fel sem nézett az irataiból. Csak annyit tudtam a végén eldadogni, amit kétfelől a fülembe súgtak, hogy fellebbezek, kérem. Aztán már vittek is viszsza a cellámba, mint egy élettelen maszszát. Keserű csomó feszített a torkomban és a túlzsúfolt cella kitágult előttem, mint mikor lázban álmodik az ember. Nem is tudtam pontosan számot adni arról, ami odaát történt a járásbíróság épületében. Csak bámultam magam elé és kerestem egy fix pontot, ahol a szemem megpihenhetne. Aztán, hogy kicsit felocsúdtam, Csicsicsnek elmotyogtam az ítéletet. Két év... Láttam Csicsics és Páncél Piri arcát, amint megmerevedik. Erre ők sem számítottak. Néhány pillanatig értetlenül néztek rám, aztán egyszerre felnevettek. — No, csak az első öt év nehéz, gyerek! — vigasztaltak. Megmagyarázták, hogy Ceglédre megyek, a fiatalkorúak fogházába; lehet, hogy jobb dolgom tesz, mint a Markában, ahol engem is, mint felnőtt bűnözőt kezelnek. A ceglédi fiatalkorúak fogházában Másnap reggel, ébresztő után indultunk Ceglédre. Hét fiatalkorú tolvaj, betörő, csavargó ment a négy őrük között a Nyu,gati pályaudvar felé. A pályaudvar közelében posztoló kofák akkor, a háború utolsó éveiben, fiatal katonaszökevényeknek néztek bennünket. Szörnyen sajnálkoztak és titokban, hogy a négy őrök észre ne vegyék, élelmet, cigarettát, pénzt dugdostak zsebeinkbe. Délelőtt leértünk Ceglédre, a csonkatornyú fogházba”. Ez megint új világ volt. Az udvaron ötven-hatvan fekete posztóruhás, kimosdatott, sovány, rosszarcú kamasz ült, mintha sok kis kéményseprő gyűlt volna össze az óriási udvaron. Az ajtó és folyosók felett táblák, amelyek a magánzárkák, közös cellák, irodák, iskolák és őrszobák helyeit jelezték. Csupa misztikum titokzatos labirintus. Én is a kis megsikált kéményseprők közé kerültem. De csak rövid ideig tartott az egész, aztán, mint új jövevény, akinek kísérőlevele is bizonyára figyelmeztetéseket tartalmazott, magánzárkába kerültem. Hosszú idő után most maradtam először magamra. Mészszagú, rideg kis cella volt ez, amelynek keskeny ablakán esze vékony fénysáv tolakodott be a priccs és a barna vaspántos ajtó közé. Most, hogy egyedül maradtam, végignyargalt bennem a hideg. Itt már nem voltam hős, nem voltam Zigomár, meghajszolt, meghasonlott, beteg kis féreg voltam, akinek társai elengedték a kezét. Itt már nem volt Páncél Piri, aki vigasztaljon, Sisek Gabi, aki bátorítson, egyedül maradtam a priccsel, a hideg meszes falakkal és a kis fénysávval az ajtó előtt. Rámszakadt a félelem és a gyengeség, amelyet eddig elnyomott a kalandok utáni szomjúság, a bűnözők társasága, amely feloldott minden polgári felelősségérzet és lelkiismeretfurdalás alól s a folyton változó miliő, amely eddig a celláig mindig érdekes és szórakoztató volt számomra. — Na, János, ez a fejezet már nem volt benn Roccambolban ... És az sem volt benne, hogy milyen borzasztóan kattan a zár, mikor így becsapják az ember mögött az ajtót! És az sem, hogy ilyen egyedül maradhat valaki azzal a kis kémlelőlyukkal, amelyben néha beles a fogházőr szeme... Dideregve, menekülni akartam magamtól. Lefeküdtem a pricesre és a vastag lószőrtakaró alatt összegubbaszkodva, sírtam. Ez sem volt benne a Roceambolban. Hosszú percek után, mikor már tényélemmel vissza tudtam fojtani számba a szipogást, a takaró alól kidugtam a fejem. Az ablakon belopakodó kis fénysáv útját figyeltem, amint végigluszadott a fehér falon s mind kisebb, vékonyabb lett, ahogy esteledett. Baráti üdvözlet és cigaretta Megkaptam a vacsorám. Szomorú, gyenge, háborús koszt volt, hozzá se nyúltam. Pedig hallottam, amint megkoccan az ajtó kis kémlelőzésének fedele és benéz az őr, hogy eszem-e? Nem törődtem vele. Visszafeküdtem és megpróbáltam sírás nélkül, „férfiasan" visszagondolni mindenre, ami velem néhány hónap alatt történt. Érzésben a tisztességes társadalom sorompója elé kerültem, amelyet ha ebben a pillanatban felhúznak, talán még vissza tudtam volna menni. De ez a nagy, gyerekes elérzékenyülés és vívódás nem tartott soká. Alig hogy elsötétedett a cella, fekhelyem mellett halk, ismételt kopogást hallottam. Először azt hittem, egér. De azután a kopogás ritmusából megéreztem, hogy valaki keres engem, valaki üzenni akar valamit. A szívem kalimpált a boldogságtól. Már nem voltam egyedül! Már éreztem, hogy valaki látatlanul is törődik velem, valakit foglalkoztat a sorsom, tudnak rólam a „fiúk", nem kell sírni, János, a haverok nem hagyják elveszni az embert! ... 4 . ..T (A legközelebbi nc^aniban /o/fljapo|J| __ Copyright lgy Esti Kurír 11. Kedd, 1931 juniu 39