Esti Kurir, 1932. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1932-01-05 / 3. szám

Kedd, 1932 január 5 Copyright by Esti Kurír 17. Lindáit vállat vont. — Tudja a jóisten! — felelte kese­rűen. — Ami éppen eszükbe jut, azt csi­nálnak vele. Lehet, hogy bekasztlizzák néhány hónapra függelemsértés miatt, de ha rosszkedvükben vannak, az is megtörténhetik, hogy haditör­vényszék elé állítják.­­— De hiszen nem tett egyebet, csak a jogát követelte, — tiltakoztam. — Ahhoz csak mindenkinek joga van, hogy enni kérjen! — Barátom, — jegyezte meg Lindán !—, tanulja meg, hogy ezeknek a szemé­ben a légionista nem ember és a légionis­tának soha semmire nincsen joga. Legföljebb egyhez: megdögölni! — Dehát akkor hogyan van az, hogy mégis valamennyien, akik itt vagyunk, önként jelentkeztünk? — kiáltottam fel döbbenten. — Dehogy is valamennyien, — vont vállat újra Lindán. — Elsősorban is leg­alább a fele azoknak, akik itt vannak, soha hírét sem hallotta a légiónak és ab­ban a tudatban jelentkezett, hogy a ren­des francia sorkatonasághoz fogják be­osztani, a másik felét meg­fizetett ügynö­kök toborozták, akik hetet-havat igérnek és a szerencsétlenek csak akkor eszmél­nek rá, hogy mi történt velük, amikor már aláírták a belépési nyilatkozatot és amikor már nem lehet semmin segíteni többé. — Dehát nem lehet ezen még valahogy változtatni?! — kiáltottam elképedve. — Hát az csak nem lehet, hogy ennyire sem­mibe vegyenek minden emberi jogot és igazságot! — Már mondtam magának, — felelte S­indau­er­, a légionistának nincsen joga, csak a m­egdögléshez. És hogy mennyit ér el vele az ember, ha panaszt akar tenni, azt most lát­hatta a legjobban! Felháborodva és kétségbeesetten hall­gattam Lindon kijózanító szavait és csak most kezdtem érezni, hogy tulajdonképen milyen meggondolatlanságot követtem el, amikor fejvesztett rémületemben a lé­gióba való felvételre jelentkeztem. A regé­nyekből és a romantikus leírásokból ter­mészetesen máskép képzeltem a dolgot. Az elárvult szalmazsák Lesújtott hangulatomból Lindán szava térített magamhoz. A szálas német fiú oldalba bökve, Roggio árván maradt szal­mazsákja felé mutatott: — Foglalja el gyorsan, — mondta —, most legalább magának is lesz fekvő­helye. — És ha Roggio visszajön? — kérdez­tem. Lindán fanyar grimaszba vonta a szá­ját. — Attól félek, hogy egyhamar nem en­gedik vissza, — mondta szárazon. — Azt hiszem, Reggiónak szerencséje lesz, ha néhány hónapi várfogsággal megússza az ügyet. Akármennyire undorodtam is a saját embertelenségemtől, az életösztön mégis erősebb volt bennem és bizony végül is arra gondoltam, hogy nem tölthetem az egész elkövetkező éjszakát a kazamata nyirkos padlóján. Odasomfordáltam te­hát Reggio szalmazsák­jához és egysze­rűen birtokomba vettem, amit a szobatár­sak meglátszik rendben lévőnek is talál­tak. Alig helyezkedtem el azonban új lak­helyemen, amikor ismét lábdobogás kö­zeledett a folyosó felől. Lindaura néztem, a tekintetemmel jelezve, hogy ime, téve­dett, mert máris hozzák vissza Reggiót. Csakhamar kiderült­­­onban, hogy túlsá­gos jóhiszeműséggel néztem a helyzetet. Az ajtóról odakint leemelték a vaspán­tot és az ajtónyitásban csakhamar ismét megvillant a katonák feltűzött bajo­­nettje. Ezúttal azonban egy őrmester vezette a csapatot, aki éppen csak hogy bedugta fe­jét az ajtón és röviden, pattogva bekiál­tott: — Valamennyien kifelé! Megdöbbenve és rossz sejtelmekkel el­telve szedelőzködtünk fel helyeinkről és elvenként megindultunk a kijárat felé. A legtöbb arcon öröm villant át, mert való­színűleg az járt a fejükben, hogy ha akármi várakozik is reájuk odakint, leg­alább egy időre kinn lehetnek a szabad levegőn, amelytől oda régen el vannak zárva. Kivezénylés a büntetéshez Az őrmester úgy látszik lassúnak találta készülődésünket, mert sürgetően förmedt a még hátramaradókra és ugyancsak nem takarékoskodott a­­ káromkodásokkal. Végre valamennyien sorban álltunk és megindultunk ki a folyosóra, ahol, amint kiderült, a folyosó egész hosszában fegy­veres katonák várakoztak reánk. Amikor kettesével beálltunk a baljós­latú sorfal közé, a katonák megindultak velünk, végig a korridoron, amelyen né­hány órával ezelőtt engem bevezettek és most ugyanazon az úton visszafelé tartva, kiértünk az erődsánc udvarára. Azon az eszkorton kívül, amely ben­nünket kísért, már körülbelül egy szá­zadnyi katonájan sorakozott fel az ud­varra. Amikor ennek a századnak az arc­vonala előtt bennünket az eszkort kísére­tével felállítottak, a kommandirozó őr­mester odalépett egy fiatal hadnagyhoz, aki az erődsánc egyik sarkában cigaret­tázva és láthatólag unatkozva álldogált és lejelentette elővezetésünket. A kellemes arcú fiatal tiszt szórakozottan vette tudo­másul a jelentést, aztán biccentett a fejé­vel, mire az őrmester elsietett a főépület felé, ahonnan csakhamar újabb hat fegyveres katona kíséreté­ben feltűnt Reggio összekötö­zött alakja. Dermedten néztünk egymásra és nem tudtuk elképzelni, hogy mi következhetik. Rajtam annyira erőt vett az izgalom, hogy minden óvatosságról megfeledkezve, az eszközt egyik hozzám legközelebb álló katonájához fordultam és sag­­a megkér­deztem: — Mit akarnak csinálni vele? A katona elképedve nézett végig raj­tam, aztán felelet helyett dühösen oldalba vágott a puskája tusával. Alig hogy Reggiót a sorfal előtt megállí­tották, két katona valami furcsa alkot­mánnyal érkezett meg, ugyancsak a fő­épület felől. Ez az alkotmány olyasféle volt, mint a régebben használatos sző­nyegporoló­ állványok és csak annyiban különbözött ezektől, hogy a középső össze­tartófája hiányozott, a talapzatán pe­dig széles lukak voltak, amelyek arra szol­gáltak, hogy az egész állványzatot jól meg lehessen rögzíteni a földben. Roggiót kikötik A két katona, aki ezt a porciószerű al­kalmatosságot idáig cipelte, rögtön neki is látott a munkának és faékek segítségével a földhöz cövekelte az állványt. Amikor ezzel elkészültek, a hadnagy intésére egy profesz lépett Roggióhoz és most már a lábát is összeszíjazta. A szerencsétlen olasz halálverítékben fürdött, mert nem tudott mást képzelni, mint hogy most felakasztják. Lindau azonban, aki járatosabb lehetett ezekben a dolgokban, megkönnyebbülten súgta nekem: — Nincs semmi baj! Csak kikötés lesz!... Csak!... A profesz most egy körül­belül kétujjnyi vastagságú kötelet húzott át Reggio összeszíjazott kezén és a kötél másik végét átdobta a poroiószerű állvá­nyon, amelynek másik oldalán a két ka­tona elfogta az átdobott kötélvéget és kezdték felfelé húzni összekötözött kezé­nél fogva a szerencsétlen olaszt. Amikor már olyan magasra feszítették testét, hogy éppen csak lába hegyével érte a föl­det, lerögzítették a kötelet és Reggio így ma­radt függve. Az első percben ez a büntetés nem tűnt szemünkben túlságosan súlyosnak, csak akkor eszméltünk rá, hogy milyen kíno­­kat állhat ki, amikor vagy egy negyedóra elteltével észrevettük, hogy arca keserves grimaszokba torzul és egyre nehezebben zihálva kapkodja a lélegzetet. Ez alatt a negyedóra alatt­ a mi helyze­tünk sem volt irigylésreméltó, mert ott a fegyveres őrök között, mint bűntettesek­nek kellett végignéznünk mozdulatlanul egyik társunk szenvedését. Csakhamar azonban megkönnyebbülve lélegeztünk fel, mert a fiatal hadnagy eldobva a ciga­rettáját, sarkon fordult és ránk ügyet sem vetve elsietett a főépület irányában, ami­ből azt következtettük, hogy ezzel az egész büntető aktusnak vége. Középkori megszégye­nítő barbárságok Csakhamar rá kellett jönnünk azon­ban, hogy brutális és embertelen fegyelmi szervezettel állunk szemben, amely min­denre való tekintet nélkül, könyörtelenül és kímélet nélkül sújt le áldozataira. A hadnagy távozása csak annyiban ho­zott változást, hogy most az őrmester fog­lalta el a helyét a profesz mellett. Nekünk azonban továbbra is ott kellett állnunk egyhelyben, mozdulatlanul és egyre na­­yobb elképedéssel és felháborodással értük, hogy Reggio arca egyre kínosabban vonag­lik és ajkai előbb remegni kezdenek, majd szinte szederjessé válnak. Ifjabb negyedóra telhetett el, de ennek a pokoli kínzásnak csak nem akart vége­­szakadni. Az őrmester egykedvűen állt a helyén, láthatólag nem volt újság számára az efajta jelenet, mi pedig hangtalanul és a döbbenettől némán meredtünk szeren­csétlen társunkra. Számomra annyira elviselhetetlen volt ennek a bestiális kínzásnak a nézése, hogy elfordítottam a tekintetemet. Nem akartam látni a szegény ördög vergődé­sét, de egy hangos jajkiáltás csakhamar ismét ráterelte a figyelmemet. Ahogy megint a szegény kikötött olaszra néztem, láttam, hogy feje lecsuklik a mellére, egész teste görcsösen összerándul, aztán mozdu­latlanul ismét megmered. Elájult! Az­ őrmester intésére az állvány mögött álló két katona odaugrott a kötélhez és lejebb engedte Reggio testét, amely mint élettelen tömeg zuhant végig a földön. Most azt vártam, hogy feloldozzák a kö­telékeit és ahogy állapota nyilván meg­követeli, kórházba fogják szállítani. Mind­ebből azonban semmi sem történt. Sőt! Orvosnak hite-hamva sem volt, ehelyett azonban a két katona egy-egy vödör vizet kerített valahonnan és végigöntötték vele az ájultan fekvő Reggiót. A borzalmas színjáték vége A hideg vízsugártól a szerencsétlen már­gához tért, felnyitotta a szemét és egy­ mély, fájdalmas nyögés szakadt ki a mel­­léből. Alig hogy az első életjeleket adta* az őrmester intett* a két közlegénynek, akik félredobva a vödröket, ismét megfeszítették a kötelet, úgyhogy Reggio megint a magasba emel­­kedett és az egész kínszenvedés elölről, kezdődött. Az eszkorttól körülvett légionista után­­pokoli a borzadás moraja zúgott végig, de­ a következő pillanatban valamennyien el­­némultunk, mert az őrmester vésztjósló, és fenyegető arccal fordult felénk: — Ha valamelyik kutyának valami mondanivalója volna, csak szóljon! —­ kiáltotta. — Majd idekerülhet a barátja mellé! Valamennyien ismertük már annyira helyzetünket, hogy tudtuk, hogy elég egy pisszenés ahhoz, hogy fe­nyegetéseit valóra váltsa. Nem tehettünk egyebet, mint hogy kétség­­beesett mozdulatlansággal, szinte lecöve­­kelve álltunk a helyünkön és beletörőd­tünk abba, hogy végig kell szenvednünk az egész barbár aktust. Végtelennek tűnő percek másztak ólom­lábakon, negyedóra múlt negyedórára és a profesz mellett működő két katonának egyre rövidebb időközökben kellett leen­­gedniök és felm­osniök az ájult Reggio. Körülbelül két óra hosszat tartott ez a szörnyű és embertelen eljárás, amelynek Roggio szerencséjére az vetett véget, hogy időközben egészen besötétedett. Valamennyien megkönnyebbülten só­hajtottunk fel, amikor a profesz végre le­­oldozta az összekötözött kézen átvetett kötelet és a két katona felkapta a f­ehérel a félholt Roggiót, akit gólyaülésben tartva vittek vissza a főépület felé, bennünket pedig ismét közrefogott az eszközt és testben-lélekben megtörve- visszatér­hettünk nyomorúságos házamat a­ börtönünkbe. .. Amikor az ajtó bezárult mögöttünk, tel­jesen kimerülve és lélektelenül dőlt végi­gl mindenki a szedmazsákján és annyira meg voltunk törve, hogy még szitkozódni és átkozódni sem volt erőnk. Itt, ebben a pinceszerű­ helyiségben, ahová napközben is alig tévedt be egy egy fénysugár a keskeny ablakokon keresztül, most már koromsötét volt, de mi ebbe­l a pillanatban sem a sötétséggel, sem az­­éhségünkkel nem törődtünk, esa■s annak örültünk, hogy végre nyugton hagynak. Magam is, noha előző nap délutánja óta, nem ettem, már egész jól megszoktam a kopla­lást, amelyből azután a légióbili későbbi szol­gálat alatt éppen eleget kivehettem a ré­szemet. 9. olda Elhagyjuk az erődöt Mikor a kiállott izgalmaktól elcsigázva álomba zuhantunk, ez az ad­ás sem adott igazi megnyugvást, úgyhogy reggel vala­mennyien fáradtan és összetörve ébred­­tünk. Most már én is félelemmel és szo­rongással gondoltam a jövőre, amelynek­ útján csak nemrégen tettem meg az első lépéseket és amely már eddig is kevés jó­val kecsegtetett. (Legközelebbi számunkban folytatjuk.)

Next