Esti Kurir, 1932. január (10. évfolyam, 1-25. szám)
1932-01-05 / 3. szám
Kedd, 1932 január 5 Copyright by Esti Kurír 17. Lindáit vállat vont. — Tudja a jóisten! — felelte keserűen. — Ami éppen eszükbe jut, azt csinálnak vele. Lehet, hogy bekasztlizzák néhány hónapra függelemsértés miatt, de ha rosszkedvükben vannak, az is megtörténhetik, hogy haditörvényszék elé állítják.— De hiszen nem tett egyebet, csak a jogát követelte, — tiltakoztam. — Ahhoz csak mindenkinek joga van, hogy enni kérjen! — Barátom, — jegyezte meg Lindán !—, tanulja meg, hogy ezeknek a szemében a légionista nem ember és a légionistának soha semmire nincsen joga. Legföljebb egyhez: megdögölni! — Dehát akkor hogyan van az, hogy mégis valamennyien, akik itt vagyunk, önként jelentkeztünk? — kiáltottam fel döbbenten. — Dehogy is valamennyien, — vont vállat újra Lindán. — Elsősorban is legalább a fele azoknak, akik itt vannak, soha hírét sem hallotta a légiónak és abban a tudatban jelentkezett, hogy a rendes francia sorkatonasághoz fogják beosztani, a másik felét megfizetett ügynökök toborozták, akik hetet-havat igérnek és a szerencsétlenek csak akkor eszmélnek rá, hogy mi történt velük, amikor már aláírták a belépési nyilatkozatot és amikor már nem lehet semmin segíteni többé. — Dehát nem lehet ezen még valahogy változtatni?! — kiáltottam elképedve. — Hát az csak nem lehet, hogy ennyire semmibe vegyenek minden emberi jogot és igazságot! — Már mondtam magának, — felelte Sindauer, a légionistának nincsen joga, csak a megdögléshez. És hogy mennyit ér el vele az ember, ha panaszt akar tenni, azt most láthatta a legjobban! Felháborodva és kétségbeesetten hallgattam Lindon kijózanító szavait és csak most kezdtem érezni, hogy tulajdonképen milyen meggondolatlanságot követtem el, amikor fejvesztett rémületemben a légióba való felvételre jelentkeztem. A regényekből és a romantikus leírásokból természetesen máskép képzeltem a dolgot. Az elárvult szalmazsák Lesújtott hangulatomból Lindán szava térített magamhoz. A szálas német fiú oldalba bökve, Roggio árván maradt szalmazsákja felé mutatott: — Foglalja el gyorsan, — mondta —, most legalább magának is lesz fekvőhelye. — És ha Roggio visszajön? — kérdeztem. Lindán fanyar grimaszba vonta a száját. — Attól félek, hogy egyhamar nem engedik vissza, — mondta szárazon. — Azt hiszem, Reggiónak szerencséje lesz, ha néhány hónapi várfogsággal megússza az ügyet. Akármennyire undorodtam is a saját embertelenségemtől, az életösztön mégis erősebb volt bennem és bizony végül is arra gondoltam, hogy nem tölthetem az egész elkövetkező éjszakát a kazamata nyirkos padlóján. Odasomfordáltam tehát Reggio szalmazsákjához és egyszerűen birtokomba vettem, amit a szobatársak meglátszik rendben lévőnek is találtak. Alig helyezkedtem el azonban új lakhelyemen, amikor ismét lábdobogás közeledett a folyosó felől. Lindaura néztem, a tekintetemmel jelezve, hogy ime, tévedett, mert máris hozzák vissza Reggiót. Csakhamar kiderültonban, hogy túlságos jóhiszeműséggel néztem a helyzetet. Az ajtóról odakint leemelték a vaspántot és az ajtónyitásban csakhamar ismét megvillant a katonák feltűzött bajonettje. Ezúttal azonban egy őrmester vezette a csapatot, aki éppen csak hogy bedugta fejét az ajtón és röviden, pattogva bekiáltott: — Valamennyien kifelé! Megdöbbenve és rossz sejtelmekkel eltelve szedelőzködtünk fel helyeinkről és elvenként megindultunk a kijárat felé. A legtöbb arcon öröm villant át, mert valószínűleg az járt a fejükben, hogy ha akármi várakozik is reájuk odakint, legalább egy időre kinn lehetnek a szabad levegőn, amelytől oda régen el vannak zárva. Kivezénylés a büntetéshez Az őrmester úgy látszik lassúnak találta készülődésünket, mert sürgetően förmedt a még hátramaradókra és ugyancsak nem takarékoskodott a káromkodásokkal. Végre valamennyien sorban álltunk és megindultunk ki a folyosóra, ahol, amint kiderült, a folyosó egész hosszában fegyveres katonák várakoztak reánk. Amikor kettesével beálltunk a baljóslatú sorfal közé, a katonák megindultak velünk, végig a korridoron, amelyen néhány órával ezelőtt engem bevezettek és most ugyanazon az úton visszafelé tartva, kiértünk az erődsánc udvarára. Azon az eszkorton kívül, amely bennünket kísért, már körülbelül egy századnyi katonájan sorakozott fel az udvarra. Amikor ennek a századnak az arcvonala előtt bennünket az eszkort kíséretével felállítottak, a kommandirozó őrmester odalépett egy fiatal hadnagyhoz, aki az erődsánc egyik sarkában cigarettázva és láthatólag unatkozva álldogált és lejelentette elővezetésünket. A kellemes arcú fiatal tiszt szórakozottan vette tudomásul a jelentést, aztán biccentett a fejével, mire az őrmester elsietett a főépület felé, ahonnan csakhamar újabb hat fegyveres katona kíséretében feltűnt Reggio összekötözött alakja. Dermedten néztünk egymásra és nem tudtuk elképzelni, hogy mi következhetik. Rajtam annyira erőt vett az izgalom, hogy minden óvatosságról megfeledkezve, az eszközt egyik hozzám legközelebb álló katonájához fordultam és saga megkérdeztem: — Mit akarnak csinálni vele? A katona elképedve nézett végig rajtam, aztán felelet helyett dühösen oldalba vágott a puskája tusával. Alig hogy Reggiót a sorfal előtt megállították, két katona valami furcsa alkotmánnyal érkezett meg, ugyancsak a főépület felől. Ez az alkotmány olyasféle volt, mint a régebben használatos szőnyegporoló állványok és csak annyiban különbözött ezektől, hogy a középső összetartófája hiányozott, a talapzatán pedig széles lukak voltak, amelyek arra szolgáltak, hogy az egész állványzatot jól meg lehessen rögzíteni a földben. Roggiót kikötik A két katona, aki ezt a porciószerű alkalmatosságot idáig cipelte, rögtön neki is látott a munkának és faékek segítségével a földhöz cövekelte az állványt. Amikor ezzel elkészültek, a hadnagy intésére egy profesz lépett Roggióhoz és most már a lábát is összeszíjazta. A szerencsétlen olasz halálverítékben fürdött, mert nem tudott mást képzelni, mint hogy most felakasztják. Lindau azonban, aki járatosabb lehetett ezekben a dolgokban, megkönnyebbülten súgta nekem: — Nincs semmi baj! Csak kikötés lesz!... Csak!... A profesz most egy körülbelül kétujjnyi vastagságú kötelet húzott át Reggio összeszíjazott kezén és a kötél másik végét átdobta a poroiószerű állványon, amelynek másik oldalán a két katona elfogta az átdobott kötélvéget és kezdték felfelé húzni összekötözött kezénél fogva a szerencsétlen olaszt. Amikor már olyan magasra feszítették testét, hogy éppen csak lába hegyével érte a földet, lerögzítették a kötelet és Reggio így maradt függve. Az első percben ez a büntetés nem tűnt szemünkben túlságosan súlyosnak, csak akkor eszméltünk rá, hogy milyen kínokat állhat ki, amikor vagy egy negyedóra elteltével észrevettük, hogy arca keserves grimaszokba torzul és egyre nehezebben zihálva kapkodja a lélegzetet. Ez alatt a negyedóra alatt a mi helyzetünk sem volt irigylésreméltó, mert ott a fegyveres őrök között, mint bűntetteseknek kellett végignéznünk mozdulatlanul egyik társunk szenvedését. Csakhamar azonban megkönnyebbülve lélegeztünk fel, mert a fiatal hadnagy eldobva a cigarettáját, sarkon fordult és ránk ügyet sem vetve elsietett a főépület irányában, amiből azt következtettük, hogy ezzel az egész büntető aktusnak vége. Középkori megszégyenítő barbárságok Csakhamar rá kellett jönnünk azonban, hogy brutális és embertelen fegyelmi szervezettel állunk szemben, amely mindenre való tekintet nélkül, könyörtelenül és kímélet nélkül sújt le áldozataira. A hadnagy távozása csak annyiban hozott változást, hogy most az őrmester foglalta el a helyét a profesz mellett. Nekünk azonban továbbra is ott kellett állnunk egyhelyben, mozdulatlanul és egyre nayobb elképedéssel és felháborodással értük, hogy Reggio arca egyre kínosabban vonaglik és ajkai előbb remegni kezdenek, majd szinte szederjessé válnak. Ifjabb negyedóra telhetett el, de ennek a pokoli kínzásnak csak nem akart végeszakadni. Az őrmester egykedvűen állt a helyén, láthatólag nem volt újság számára az efajta jelenet, mi pedig hangtalanul és a döbbenettől némán meredtünk szerencsétlen társunkra. Számomra annyira elviselhetetlen volt ennek a bestiális kínzásnak a nézése, hogy elfordítottam a tekintetemet. Nem akartam látni a szegény ördög vergődését, de egy hangos jajkiáltás csakhamar ismét ráterelte a figyelmemet. Ahogy megint a szegény kikötött olaszra néztem, láttam, hogy feje lecsuklik a mellére, egész teste görcsösen összerándul, aztán mozdulatlanul ismét megmered. Elájult! Az őrmester intésére az állvány mögött álló két katona odaugrott a kötélhez és lejebb engedte Reggio testét, amely mint élettelen tömeg zuhant végig a földön. Most azt vártam, hogy feloldozzák a kötelékeit és ahogy állapota nyilván megköveteli, kórházba fogják szállítani. Mindebből azonban semmi sem történt. Sőt! Orvosnak hite-hamva sem volt, ehelyett azonban a két katona egy-egy vödör vizet kerített valahonnan és végigöntötték vele az ájultan fekvő Reggiót. A borzalmas színjáték vége A hideg vízsugártól a szerencsétlen márgához tért, felnyitotta a szemét és egy mély, fájdalmas nyögés szakadt ki a melléből. Alig hogy az első életjeleket adta* az őrmester intett* a két közlegénynek, akik félredobva a vödröket, ismét megfeszítették a kötelet, úgyhogy Reggio megint a magasba emelkedett és az egész kínszenvedés elölről, kezdődött. Az eszkorttól körülvett légionista utánpokoli a borzadás moraja zúgott végig, de a következő pillanatban valamennyien elnémultunk, mert az őrmester vésztjósló, és fenyegető arccal fordult felénk: — Ha valamelyik kutyának valami mondanivalója volna, csak szóljon! — kiáltotta. — Majd idekerülhet a barátja mellé! Valamennyien ismertük már annyira helyzetünket, hogy tudtuk, hogy elég egy pisszenés ahhoz, hogy fenyegetéseit valóra váltsa. Nem tehettünk egyebet, mint hogy kétségbeesett mozdulatlansággal, szinte lecövekelve álltunk a helyünkön és beletörődtünk abba, hogy végig kell szenvednünk az egész barbár aktust. Végtelennek tűnő percek másztak ólomlábakon, negyedóra múlt negyedórára és a profesz mellett működő két katonának egyre rövidebb időközökben kellett leengedniök és felmosniök az ájult Reggio. Körülbelül két óra hosszat tartott ez a szörnyű és embertelen eljárás, amelynek Roggio szerencséjére az vetett véget, hogy időközben egészen besötétedett. Valamennyien megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, amikor a profesz végre leoldozta az összekötözött kézen átvetett kötelet és a két katona felkapta a fehérel a félholt Roggiót, akit gólyaülésben tartva vittek vissza a főépület felé, bennünket pedig ismét közrefogott az eszközt és testben-lélekben megtörve- visszatérhettünk nyomorúságos házamat a börtönünkbe. .. Amikor az ajtó bezárult mögöttünk, teljesen kimerülve és lélektelenül dőlt végigl mindenki a szedmazsákján és annyira meg voltunk törve, hogy még szitkozódni és átkozódni sem volt erőnk. Itt, ebben a pinceszerű helyiségben, ahová napközben is alig tévedt be egy egy fénysugár a keskeny ablakokon keresztül, most már koromsötét volt, de mi ebbel a pillanatban sem a sötétséggel, sem azéhségünkkel nem törődtünk, esa■s annak örültünk, hogy végre nyugton hagynak. Magam is, noha előző nap délutánja óta, nem ettem, már egész jól megszoktam a koplalást, amelyből azután a légióbili későbbi szolgálat alatt éppen eleget kivehettem a részemet. 9. olda Elhagyjuk az erődöt Mikor a kiállott izgalmaktól elcsigázva álomba zuhantunk, ez az adás sem adott igazi megnyugvást, úgyhogy reggel valamennyien fáradtan és összetörve ébredtünk. Most már én is félelemmel és szorongással gondoltam a jövőre, amelynek útján csak nemrégen tettem meg az első lépéseket és amely már eddig is kevés jóval kecsegtetett. (Legközelebbi számunkban folytatjuk.)