Esti Kurir, 1933. június (11. évfolyam ,123-145. szám)

1933-06-22 / 139. szám

1933 VI. 22. CSÜT.a 11 A Pixarro-fivérek ,imi 13. Copyright by Esti Kark­­ o nyugodtan szállt embereivel a vi­torlás tutajokra. Puna-szigetén nagy ba­rátsággal fogadták a spanyolokat, úgy­hogy Pizarro elhatározta: itt várja be, míg erősítést kap Panamából. A sziget elég kellemes tartózkodási helynek látszott, termékeny, jól meg­művelt földekkel s­élelemben sem volt hiány. Csakhogy az indiánok barátságos magatartása hamarosan megváltozott. A közeli Tumber lakói értesültek arról, hogy régi barátaik, a csodálatos idege­nek megérkeztek és sokan közülök át­mentek hozzájuk látogatóba. Ez a pana­maiaknak nem tetszett, mert ők meg örök háborúságban éltek Tumbez lakói­val. Ismét kezdődött a tolmácsok intri­kája, most már támogatva a tumbezi vendégektől is. A vendéglátó indiánok kezdtek visszahúzódni s érezhetően fe­szült lett a viszony a szigetlakók és a spanyolok között. Az indiánok lázadása Egy napon Felipillo lihegve rontott be Pizarróhoz: — Parancsnok, kinevettél, mikor mondtam, hogy Puna lakói árulók. Most meggyőződhetsz róla, hogy igazam volt. — Mi történt? — A szigetlakók főnökei e pillanat­ban tanácskoznak, hogyan támadják meg a tábort. Pizarro azonnal parancsot adott Her­­nandónak: húsz emberrel vegye körül a tanácskozó főnököket s fogja el őket. A megjelölt helyen csakugyan ott találtak tizenkét törzsfőt, akik égre-földre eskü­­­dözve tagadták, hogy bármit is terveztek volna a spanyolok ellen. Hernando habozott, mit csináljon ve­lük. Körülötte a tumbeziek dühösen or­dítoztak elfogott ellenfeleikre. Hernando vállat vont:­­ — Csináljatok velük, amit akartok. A tumbeziek egy pillanat alatt lemé­szárolták a tizenkét védtelen embert. Pi­zarro kedvetlenül fogadta a hírt. — Most azután — mondta — akár tanácskoztak a lázadásról, akár nem, bi­zonyos a lázadás. Jó lesz megerősíteni az őrségeket. Jóslata másnap reggelre bevált. Alig virradt, iszonyú ordítás harsant fel köröskörül: négyezer nyilakkal, dár­dákkal és rézfejszékkel felszerelt indián harcos egyszerre rohanta meg a tábort. Csakhogy a spanyolok készen várták őket. Mikor közel értek, sortűz reszket­­tette meg a levegőt, minden lőfegyver egyszerre szólalt meg s ha nem is nagy pusztítást, de annál nagyobb rémületet keltett az indiánok soraiban. Azért nem futottak el, de mindenesetre lényegesen meggyöngült rohamuk. Most következett a második csapás: Hernando Pizarro páncélos lovasai élén belevágtatott a most már felbomló tömegekbe. A spa­nyolok a szó szoros értelmében kaszál­ták a visszamenekülő indiánokat, akik akármennyien voltak is, úgy tűntek fel a vasba öltözött óriásokkal szemben, mint a hangyák egy rettentő csizma alatt. Rengetegen estek el, míg a spanyolok­nak összesen négy halottjuk volt csak. Igaz, hogy magát Hernando Pizzarót is súlyosan megsebesítette egy dárda a bal combján. Csakhogy ezeknél az emberek­nél a seb nem számított, alig volt köztük, akit tucatjával nem borítottak volna a különböző csaták emlékei. A Puna-szigeti tartózkodás azonban et­től a reggeltől kezdve nem volt túlságo­san kellemes. A spanyolok csak csapat­ban járhattak, az erdő hemzsegett a bosszúszomjas indiánoktól s minden pil­lanatban elkészülhettek egy újabb álta­lános támadásra is. Ezért valósággal fellélegzettek, amikor végre megjelent a vécén várt utánpótlás. Két hajó érkezett száz emberrel és lovak­kal. Pizarro nyomban elhatározta, hogy elhagyja a szigetet és átkel Tumberbe. Tumbez,a nagy csalódás Mindenki feszült idegekkel, izgatottan készült a tumbezi bevonulásra. Akik is­merték a várost az előző expedícióból, csodákat meséltek szépségéről, gazdagsá­gáról, asszonyairól. A katonák most szá­mítottak az első nagy zsákmányaratásra a megígért Eldorádóban. A parton egy kis meglepetés várta őket. Pizarro maga hajón, kelt át serege legna­gyobb részével, de poggyászát és egy kis csapatot indián vitorlás tutajokon szállít­tatott át. Mikor a vezér poggyászát tartal­mazó tutaj partot ért, hirtelen indiánok rohantak elő s a kisérő katonákat egy pil­lanat alatt lekaszabolták. Közben egy másik tutaj is odaért Pizarro ruháival. Ezt is megrohanták az indiánok. Itt azon­ban már el voltak készülve a kísérők a támadásra, minden erejükkel védekeztek s teli torokkal "kiáltoztak segítségért. Va­lamivel délebbre szállt partra Hernando Pizarro is néhány lovasával. A segély­kiáltásokra nyomban nekifordította csa­patát az iszapos partnak, rövid küzködés után átgázolt a verekedőkig, mire az in­diánok rémülten elmenekültek. A vezér poggyásza meg volt mentve, de a megölt három embert nem lehetett feltámasztani tösbbé.Jiilfe ,,­­ Pizarro elkedvetlenedve és csodálkozva fogadta a hírt a támadásról. Nem értette a dolgot, hiszen neki Tumberben csak barátai voltak s ezt a barátságot a Puna szigetére átjött tumbeziekkel megerősí­tette. Mi történhetett itt? Még nagyobb volt azonban a csalódás, mikor bevonultak Tumberbe. A­­ gyö­nyörű, rendezett, gazdag városra nem lehetett ráismerni. Mintha földrengés döntötte volna romba a házakat, alig egy-kettő, állt még s azok is megrongált falakkal, üszkösödő tetővel. A csodála­tos, arannyal ékes templom romokban hevert, az erődítés föl volt dúlva. Egy élő lelket nem lehetett látni az egész vá­rosban. A csalódás egyenesen tragikus volt. Ez hát a híres El Dorado? Ez az utcán heverő arany országa? Az utcán­ szemét és törmelék hevert. Egy kutyát nem le­hetett látni, nemhogy a beígért szép asszonyokat. Idebolonditották őket min­denféle mesékkel, otthagyták békés ott­honukat, hogy elpusztított házakban szi­matoljanak, valami ottmaradt kukorica­kenyér után s kövek közt botorkálja­nak az arany fantomját lesve? Pizarro lovasokat küldött a közeli erdőbe, hogy fogjanak neki lumbezie­­ket, akiktől megtudja, mi történt. A jár­őrök szerencsével jártak, számos idevaló indiánt hoztak magukkal, sőt az egyik elfogta a város parancsnokát, a cura­­cát is. Az indián parancsnok reszketve állt Pizarro elé. — Ne félj — mondta a spanyol. — Nem lesz semmi bántódásod. De tudni akarom, ki pusztította el ezt a várost. Ti magatok? — Uram, hogy tettünk volna ilyet? — tiltakozott a curaca. — Ki olyan bolond, hogy elégesse feje fölött a fedelet, hogy beessen az eső? — Hát akkor ki tette? — Az áruló punaiak, — felelte az in­dián városparancsnok. — A folytonos harcok közben egyszer kezükre került a város és akkor elpusztították. — S a lakosság? — Elmenekült a közeli hegyekbe. Mikor meghallotta, hogy Pizarro em­bereit megtámadták, a curaca nagy fel­háborodást mutatott s kijelentette, hogy a bűnösöket kinyomoztatja és meg fogja büntetni. Pizarro nem nagyon hitt neki, de ed­digi tapasztalatai alapján belátta, hogy kegyetlenséggel, erőszakossággal nehe­zen boldogul az indián lakosság óriási tömegeivel. Ezért elővette azt a mód­szert, amelyhez első látogatása alkalmá­val folyamodott. Biztosította Tumber parancsnokát, hogy mindenki háborí­­­tatlanul visszatérhet és újra felépítheti házát, művelheti földjét, ő csak azért jött, hogy elismertesse urának, a spa­nyolok császárának hatalmát és megis­mertesse Peru népével az igaz hitet, — de sem személyüket, sem vagyonukat bántani nem akarja. Molina az indiánok között Molina lovag és társa elestek? —kér­dezte aztán Pizarro. Molinát, aki a hős tizennégyek közül való volt, a király szintén lovaggá nevezte ki. Az indián parancsnok bólintott. De ez a­ válasz oly bizonytalannak látszott, hogy Pizarro még egyszer megkérdezte: —­ Puna harcosai ölték meg? A curaca megrázta a fejét. •— Ők maguk ölték meg magukat. A tolmácsok segítségével azután ki­bontakozott a Tumberben maradt két spanyol fantasztikus életének és halálá­nak históriája. Eleinte megbecsülték magukat Molina és a társa. Választottak egy-egy szép fiatal nőt, gyönyörű kőházat kaptak la­kásul, beválasztották őket a harcosok ta­nácsába. Nagy hasznukat is vették, a két rettenthetetlen spanyol nem egyszer csaknem egymaga verte vissza a folyto­nosan támadó punaszigetieket. Az álta­lános elismeréstől és köztisztelettől azon­ban hamar elbizakodtak s kezdtek visz­­szaélni kiváltságos helyzetükkel. Az is előfordult, hogy egy-egy arany ékszert, amelyet megláttak valamelyik harcos nyakában, egyszerűen leakasztottak on­nan. Ebből azonban nem lett volna baj, a tumberiek szemében nem sokat számí­tott az arany. Büntetlen merészségeiktől azonban Molináék még jobban elbiza­kodtak s kezdtek nőket rabolni. S ha még csak lányokat raboltak volna, elné­zik nekik, mert a derék tumbeziek egye­nesen megtiszteltetésnek vették, ha az előkelő idegenek az ő leányukat válasz­­tották. Peruban többnejüség divatozott s egy-egy leányrablásnál az volt az indiá­­nok véleménye, hogy a fehérek legfel­jebb egy uj asszony eltartásának gond­­­ját vették a nyakukba. De később Mo­lináék már nem nézték, ha valamelyik nő megtetszett nekik, lány-e vagy asz­­szony, egyszerűen megragadták az utcán és a házukba hurcolták. Senki sem mert a sikoltozó nők segítségére sietni, a két páncélos katonától mindenki rettegett.­ Panaszra mentek a curacához, aki azon­ban a kényes esetet nem döntötte el a sa­ját felelősségére, hanem az uralkodó elé terjesztette az ügyet. Közben az idő múlt, a döntés késett és Molináék szabad­­on garázdálkodtak. Úgy éltek Tumber-­­ben, mintha az egész város birtokuk volna s az indiánokat rabszolgáiknak te­kintették, akiknek testével szabadon ren­delkezhetnek. Végül elbizakodottságukban túlságo­san vakmerő kalandra vállalkoztak. Mo­­lina egy napon így szólt a barátjához: — Te, unom már ezeket a tumbezi nő­ket. — Nem ismered őket. — Azt hiszem, eleget ismerek közülük. —­ röhögött Molina. — A legjavát nem. Mert az igazán szé­­pek az inkának jutnak. Ha egy leány tíz­éves és igér valamit, már viszik a Nap szüzei közé. Molina elgondolkozott: MIC® — Meg kellene látogatni azt a kolos­tort. i"is* — Megőrültél? A fejedelem menyasz­­szonyait? — A fejedelem? Az is csak egy indián. A csizmám sarkával taposom el, ha aka­rom. Halálos kaland A másik ellenkezett, de aztán hajlott a rábeszélésre, ő is csak olyan féktelen, erejét túlbecsülő, semmitől vissza nem­ rettenő kalandor volt, mint a társa. Any­­nyi minden gazságot követtek el már büntetlenül, hogy mintha csak ki akarták volna tapasztalni, mi a hatalmuk határa, elszánták magukat erre az époly gonosz, mint példátlanul vakmerő kalandra. Megvárták, mig besötétedik s azután fellopództak a várba. Az őrség útjukat állta, de ők egyszerűen félrelökték a keresztbevetett dárdákat. Senki sem mert utánuk menni, megszokták már garázdál­­kodásaidat. Azt hitték, hogy megint va­­lami nő után járnak, biztosan valamelyik várban lakó katona lánya, vagy felesége után. Arra, hogy a fejedelem menyasszo­nyaira merték vetni a szemüket, senki se gondolt. Ők pedig egy-kettőre odaértek a Nap szüzeinek kolostorába. A kapuban ismét feltartották őket. Itt azonban a két spa­nyol nem volt oly kíméletes, az őrszeme­ket karddal fevárrta, még mielőtt gondol­hattak volna a támadásra. Aztán bero­hantak az épületbe. Férfi nem teljesített szolgálatot a Nap szüzei körül, a nők si­­koltva futottak előlük. Végre beszorítot­ták valamennyit a középső nagy terembe, ahol szertartásaikat szokták végezni a Napisten tiszteletére. Molina végignézett a siró asszonyokon: — Igazad volt, egyik szebb, mint a má­sik. Nehéz közülük válogatni, hazavi­z­­szük valamennyit. Voltak vagy ötvenen. — Előre, kifelé! Kezdték terelni a nőket, mint a birká­kat. A kiáltozó, zokogó asszonyok mögött kivont karddal ment a két spanyol, akik ezúttal óriási gyönyörűségükben még a kolostor kifosztásáról is megfeledkeztek. Otthagyták a nehéz arany áldozati kely­­heket, a roppant ezüsttájakat, csak a nő­ket vitték. (Legközelebbi számunkban folytatjuk.) Siessen tetentkezni halautazásimkca Utaise^ Jelentkezési nap | junius 22 Olaszország, Szicília, Jiatta, náp&us, Q&­ — i t&gacs'iág, Dalmácia 13al­ Wí 7’241 Jlészvétel dil íBudapesttol ^Budapestig 262.~ penga Jelentkezés és prospektus az Esti Kurír Ulacesi Osztályánál m Budapest, V. Vilmos császár-ut 34 * Told­­on : 12-2-88 és 20-4-0­ 5 fi- -4 *

Next