Esti Kurir, 1933. június (11. évfolyam ,123-145. szám)
1933-06-22 / 139. szám
1933 VI. 22. CSÜT.a 11 A Pixarro-fivérek ,imi 13. Copyright by Esti Kark o nyugodtan szállt embereivel a vitorlás tutajokra. Puna-szigetén nagy barátsággal fogadták a spanyolokat, úgyhogy Pizarro elhatározta: itt várja be, míg erősítést kap Panamából. A sziget elég kellemes tartózkodási helynek látszott, termékeny, jól megművelt földekkel sélelemben sem volt hiány. Csakhogy az indiánok barátságos magatartása hamarosan megváltozott. A közeli Tumber lakói értesültek arról, hogy régi barátaik, a csodálatos idegenek megérkeztek és sokan közülök átmentek hozzájuk látogatóba. Ez a panamaiaknak nem tetszett, mert ők meg örök háborúságban éltek Tumbez lakóival. Ismét kezdődött a tolmácsok intrikája, most már támogatva a tumbezi vendégektől is. A vendéglátó indiánok kezdtek visszahúzódni s érezhetően feszült lett a viszony a szigetlakók és a spanyolok között. Az indiánok lázadása Egy napon Felipillo lihegve rontott be Pizarróhoz: — Parancsnok, kinevettél, mikor mondtam, hogy Puna lakói árulók. Most meggyőződhetsz róla, hogy igazam volt. — Mi történt? — A szigetlakók főnökei e pillanatban tanácskoznak, hogyan támadják meg a tábort. Pizarro azonnal parancsot adott Hernandónak: húsz emberrel vegye körül a tanácskozó főnököket s fogja el őket. A megjelölt helyen csakugyan ott találtak tizenkét törzsfőt, akik égre-földre esküdözve tagadták, hogy bármit is terveztek volna a spanyolok ellen. Hernando habozott, mit csináljon velük. Körülötte a tumbeziek dühösen ordítoztak elfogott ellenfeleikre. Hernando vállat vont: — Csináljatok velük, amit akartok. A tumbeziek egy pillanat alatt lemészárolták a tizenkét védtelen embert. Pizarro kedvetlenül fogadta a hírt. — Most azután — mondta — akár tanácskoztak a lázadásról, akár nem, bizonyos a lázadás. Jó lesz megerősíteni az őrségeket. Jóslata másnap reggelre bevált. Alig virradt, iszonyú ordítás harsant fel köröskörül: négyezer nyilakkal, dárdákkal és rézfejszékkel felszerelt indián harcos egyszerre rohanta meg a tábort. Csakhogy a spanyolok készen várták őket. Mikor közel értek, sortűz reszkettette meg a levegőt, minden lőfegyver egyszerre szólalt meg s ha nem is nagy pusztítást, de annál nagyobb rémületet keltett az indiánok soraiban. Azért nem futottak el, de mindenesetre lényegesen meggyöngült rohamuk. Most következett a második csapás: Hernando Pizarro páncélos lovasai élén belevágtatott a most már felbomló tömegekbe. A spanyolok a szó szoros értelmében kaszálták a visszamenekülő indiánokat, akik akármennyien voltak is, úgy tűntek fel a vasba öltözött óriásokkal szemben, mint a hangyák egy rettentő csizma alatt. Rengetegen estek el, míg a spanyoloknak összesen négy halottjuk volt csak. Igaz, hogy magát Hernando Pizzarót is súlyosan megsebesítette egy dárda a bal combján. Csakhogy ezeknél az embereknél a seb nem számított, alig volt köztük, akit tucatjával nem borítottak volna a különböző csaták emlékei. A Puna-szigeti tartózkodás azonban ettől a reggeltől kezdve nem volt túlságosan kellemes. A spanyolok csak csapatban járhattak, az erdő hemzsegett a bosszúszomjas indiánoktól s minden pillanatban elkészülhettek egy újabb általános támadásra is. Ezért valósággal fellélegzettek, amikor végre megjelent a vécén várt utánpótlás. Két hajó érkezett száz emberrel és lovakkal. Pizarro nyomban elhatározta, hogy elhagyja a szigetet és átkel Tumberbe. Tumbez,a nagy csalódás Mindenki feszült idegekkel, izgatottan készült a tumbezi bevonulásra. Akik ismerték a várost az előző expedícióból, csodákat meséltek szépségéről, gazdagságáról, asszonyairól. A katonák most számítottak az első nagy zsákmányaratásra a megígért Eldorádóban. A parton egy kis meglepetés várta őket. Pizarro maga hajón, kelt át serege legnagyobb részével, de poggyászát és egy kis csapatot indián vitorlás tutajokon szállíttatott át. Mikor a vezér poggyászát tartalmazó tutaj partot ért, hirtelen indiánok rohantak elő s a kisérő katonákat egy pillanat alatt lekaszabolták. Közben egy másik tutaj is odaért Pizarro ruháival. Ezt is megrohanták az indiánok. Itt azonban már el voltak készülve a kísérők a támadásra, minden erejükkel védekeztek s teli torokkal "kiáltoztak segítségért. Valamivel délebbre szállt partra Hernando Pizarro is néhány lovasával. A segélykiáltásokra nyomban nekifordította csapatát az iszapos partnak, rövid küzködés után átgázolt a verekedőkig, mire az indiánok rémülten elmenekültek. A vezér poggyásza meg volt mentve, de a megölt három embert nem lehetett feltámasztani tösbbé.Jiilfe ,, Pizarro elkedvetlenedve és csodálkozva fogadta a hírt a támadásról. Nem értette a dolgot, hiszen neki Tumberben csak barátai voltak s ezt a barátságot a Puna szigetére átjött tumbeziekkel megerősítette. Mi történhetett itt? Még nagyobb volt azonban a csalódás, mikor bevonultak Tumberbe. A gyönyörű, rendezett, gazdag városra nem lehetett ráismerni. Mintha földrengés döntötte volna romba a házakat, alig egy-kettő, állt még s azok is megrongált falakkal, üszkösödő tetővel. A csodálatos, arannyal ékes templom romokban hevert, az erődítés föl volt dúlva. Egy élő lelket nem lehetett látni az egész városban. A csalódás egyenesen tragikus volt. Ez hát a híres El Dorado? Ez az utcán heverő arany országa? Az utcán szemét és törmelék hevert. Egy kutyát nem lehetett látni, nemhogy a beígért szép asszonyokat. Idebolonditották őket mindenféle mesékkel, otthagyták békés otthonukat, hogy elpusztított házakban szimatoljanak, valami ottmaradt kukoricakenyér után s kövek közt botorkáljanak az arany fantomját lesve? Pizarro lovasokat küldött a közeli erdőbe, hogy fogjanak neki lumbezieket, akiktől megtudja, mi történt. A járőrök szerencsével jártak, számos idevaló indiánt hoztak magukkal, sőt az egyik elfogta a város parancsnokát, a curacát is. Az indián parancsnok reszketve állt Pizarro elé. — Ne félj — mondta a spanyol. — Nem lesz semmi bántódásod. De tudni akarom, ki pusztította el ezt a várost. Ti magatok? — Uram, hogy tettünk volna ilyet? — tiltakozott a curaca. — Ki olyan bolond, hogy elégesse feje fölött a fedelet, hogy beessen az eső? — Hát akkor ki tette? — Az áruló punaiak, — felelte az indián városparancsnok. — A folytonos harcok közben egyszer kezükre került a város és akkor elpusztították. — S a lakosság? — Elmenekült a közeli hegyekbe. Mikor meghallotta, hogy Pizarro embereit megtámadták, a curaca nagy felháborodást mutatott s kijelentette, hogy a bűnösöket kinyomoztatja és meg fogja büntetni. Pizarro nem nagyon hitt neki, de eddigi tapasztalatai alapján belátta, hogy kegyetlenséggel, erőszakossággal nehezen boldogul az indián lakosság óriási tömegeivel. Ezért elővette azt a módszert, amelyhez első látogatása alkalmával folyamodott. Biztosította Tumber parancsnokát, hogy mindenki háborítatlanul visszatérhet és újra felépítheti házát, művelheti földjét, ő csak azért jött, hogy elismertesse urának, a spanyolok császárának hatalmát és megismertesse Peru népével az igaz hitet, — de sem személyüket, sem vagyonukat bántani nem akarja. Molina az indiánok között Molina lovag és társa elestek? —kérdezte aztán Pizarro. Molinát, aki a hős tizennégyek közül való volt, a király szintén lovaggá nevezte ki. Az indián parancsnok bólintott. De ez a válasz oly bizonytalannak látszott, hogy Pizarro még egyszer megkérdezte: — Puna harcosai ölték meg? A curaca megrázta a fejét. •— Ők maguk ölték meg magukat. A tolmácsok segítségével azután kibontakozott a Tumberben maradt két spanyol fantasztikus életének és halálának históriája. Eleinte megbecsülték magukat Molina és a társa. Választottak egy-egy szép fiatal nőt, gyönyörű kőházat kaptak lakásul, beválasztották őket a harcosok tanácsába. Nagy hasznukat is vették, a két rettenthetetlen spanyol nem egyszer csaknem egymaga verte vissza a folytonosan támadó punaszigetieket. Az általános elismeréstől és köztisztelettől azonban hamar elbizakodtak s kezdtek viszszaélni kiváltságos helyzetükkel. Az is előfordult, hogy egy-egy arany ékszert, amelyet megláttak valamelyik harcos nyakában, egyszerűen leakasztottak onnan. Ebből azonban nem lett volna baj, a tumberiek szemében nem sokat számított az arany. Büntetlen merészségeiktől azonban Molináék még jobban elbizakodtak s kezdtek nőket rabolni. S ha még csak lányokat raboltak volna, elnézik nekik, mert a derék tumbeziek egyenesen megtiszteltetésnek vették, ha az előkelő idegenek az ő leányukat választották. Peruban többnejüség divatozott s egy-egy leányrablásnál az volt az indiánok véleménye, hogy a fehérek legfeljebb egy uj asszony eltartásának gondját vették a nyakukba. De később Molináék már nem nézték, ha valamelyik nő megtetszett nekik, lány-e vagy aszszony, egyszerűen megragadták az utcán és a házukba hurcolták. Senki sem mert a sikoltozó nők segítségére sietni, a két páncélos katonától mindenki rettegett. Panaszra mentek a curacához, aki azonban a kényes esetet nem döntötte el a saját felelősségére, hanem az uralkodó elé terjesztette az ügyet. Közben az idő múlt, a döntés késett és Molináék szabadon garázdálkodtak. Úgy éltek Tumber-ben, mintha az egész város birtokuk volna s az indiánokat rabszolgáiknak tekintették, akiknek testével szabadon rendelkezhetnek. Végül elbizakodottságukban túlságosan vakmerő kalandra vállalkoztak. Molina egy napon így szólt a barátjához: — Te, unom már ezeket a tumbezi nőket. — Nem ismered őket. — Azt hiszem, eleget ismerek közülük. — röhögött Molina. — A legjavát nem. Mert az igazán szépek az inkának jutnak. Ha egy leány tízéves és igér valamit, már viszik a Nap szüzei közé. Molina elgondolkozott: MIC® — Meg kellene látogatni azt a kolostort. i"is* — Megőrültél? A fejedelem menyaszszonyait? — A fejedelem? Az is csak egy indián. A csizmám sarkával taposom el, ha akarom. Halálos kaland A másik ellenkezett, de aztán hajlott a rábeszélésre, ő is csak olyan féktelen, erejét túlbecsülő, semmitől vissza nem rettenő kalandor volt, mint a társa. Anynyi minden gazságot követtek el már büntetlenül, hogy mintha csak ki akarták volna tapasztalni, mi a hatalmuk határa, elszánták magukat erre az époly gonosz, mint példátlanul vakmerő kalandra. Megvárták, mig besötétedik s azután fellopództak a várba. Az őrség útjukat állta, de ők egyszerűen félrelökték a keresztbevetett dárdákat. Senki sem mert utánuk menni, megszokták már garázdálkodásaidat. Azt hitték, hogy megint valami nő után járnak, biztosan valamelyik várban lakó katona lánya, vagy felesége után. Arra, hogy a fejedelem menyasszonyaira merték vetni a szemüket, senki se gondolt. Ők pedig egy-kettőre odaértek a Nap szüzeinek kolostorába. A kapuban ismét feltartották őket. Itt azonban a két spanyol nem volt oly kíméletes, az őrszemeket karddal fevárrta, még mielőtt gondolhattak volna a támadásra. Aztán berohantak az épületbe. Férfi nem teljesített szolgálatot a Nap szüzei körül, a nők sikoltva futottak előlük. Végre beszorították valamennyit a középső nagy terembe, ahol szertartásaikat szokták végezni a Napisten tiszteletére. Molina végignézett a siró asszonyokon: — Igazad volt, egyik szebb, mint a másik. Nehéz közülük válogatni, hazavizszük valamennyit. Voltak vagy ötvenen. — Előre, kifelé! Kezdték terelni a nőket, mint a birkákat. A kiáltozó, zokogó asszonyok mögött kivont karddal ment a két spanyol, akik ezúttal óriási gyönyörűségükben még a kolostor kifosztásáról is megfeledkeztek. Otthagyták a nehéz arany áldozati kelyheket, a roppant ezüsttájakat, csak a nőket vitték. (Legközelebbi számunkban folytatjuk.) Siessen tetentkezni halautazásimkca Utaise^ Jelentkezési nap | junius 22 Olaszország, Szicília, Jiatta, náp&us, Q& — i t&gacs'iág, Dalmácia 13al Wí 7’241 Jlészvétel dil íBudapesttol ^Budapestig 262.~ penga Jelentkezés és prospektus az Esti Kurír Ulacesi Osztályánál m Budapest, V. Vilmos császár-ut 34 * Toldon : 12-2-88 és 20-4-0 5 fi- -4 *