Esti Kurir, 1933. július (11. évfolyam, 146-171. szám)

1933-07-19 / 161. szám

Mindez azonban elhatározásán mit sem változtatott és nem tudta egy pilla­natra sem elttántorítani attól a meg­­gyökeredzett szándékától, hogy Millyt sorsának osztályosává, életének társává tegye... Nem merte a végsőkig feszíteni a húrt és éppen ezért tisztában volt vele, hogy haladéktalanul vissza kell térnie Gráb­a a hadtestéhez, ha a császár haragját nem akarja még jobban magára vonni. Elutazása előtt azonban még egyszer alkalmat keresett rá, hogy Millyvel za­vartalanul beszélhessen és — amennyire a helyzet megengedte — kiönthesse előtte a szívét. Megpróbált gondtalan és elfogulatlan arcot mutatni, a leány ösztönös érzése azonban a tettetett derűn keresztül is megérezte a szerelmüket fenyegető ve­szedelmet. — Milyen borzasztó, — suttogta pa­naszosan —, hogy mi nem lehetünk soha hosszú ideig egymás mellett, mint mások, akik szeretik egymást! ... Pe­dig, ha tudnád, János, hogy mit jelent ,számomra az az érzés, ha magam mel­lett tudlak, ha a szemedbe nézhetek, ha az erős kezedet megfoghatom!... Olyan boldoság ez, amelyről, minél jobban megszoktam, annál nehezebb lemonda­nom... És most megint el kell menned!... »Csupa rejtély és titok­­zatosság« Erre a fájdalmas feljajdulásra a férfi eddig erőltetten vidám arca is elborult. De csak egy pillanatig — aztán szinte önmaga megnyugtatására is igyekezett elhessegetni a feltolakodó kételyeket. — Az a fontos, hogy bízzál bennem! ■■— mondta sürgető, meggyőző hangon. — Láthatod, minden alkalmat felhasz­nálok, hogy közeledben lehessek ... most azonban a hivatalos szolgálat megint visszaszólít... De reméljük, drága Millym, hogy­ ez nem fog már sokáig így tartani! Hiszen elképzelhe­ted, hogy nekem is éppen olyan nehe­zemre esik akár csak rövid időre is el­szakadnom tőled, mint neked ... A lány hozzásimult, a legteljesebb magaelengedéssel, aztán hirtelen fel­vetve a tekintetét, félénken, kissé szé­gyenkezve megkérdezte: — Akkor hát miért? ... Ha a felesé­ged lennék, mindig melletted maradhat­nék és egy percre sem kellene elhagy­nunk egymást... Orth János lehajtotta fejét, hogy hir­telen zavarát elrejtse és azután csak rö­vid szünet után, kissé bizonytalanul fe­lelte: — Ez igaz, Milly!... De kérlek, légy türelemmel, meglásd, ennek is rövide­sen eljön az ideje!... Máskor elegendő volt egy ilyen kije­lentés, most azonban valahogy nem tudta megnyugtatni vele a leányt. — Én megbízom benned, János — mondta a leány egyszerűen —, de azért mégis úgy éreztem, mintha valami ve­szély fenyegetné boldogságunkat. Miért ez a bizonytalanság, miért ez a haloga­tás? ... Hiszen ha csakugyan szándé­kodban van engem feleségül venni, nyu­godtan odaállhatsz a szüleim elé és meg­kérheted a kezemet — ők is kedvelnek téged és bizonyos vagyok benne, hogy semmi akadálya nem volna annak, hogy a dologhoz beleegyezésüket adják... Az állítólagos Orth János még mindig zavarodottan kerülte a leány tekintetét. Most volt azon a ponton, amikor szinte elemi erővel kívánkozott ki belőle az igazság, hogy egyszer végre teljes őszin­teséggel kitárhassa a szívét és meg­mondhassa a leánynak mindazt, ami már hosszú hetek óta kétségbeejtő erő­vel nyomta a lelkét. Csakhogy ugyan-­­­akkor a félelem elfojtotta a szavát — a félelem attól, hogy ugyanakkor, amikor feltárja a valóságot, elveszíti a leányt, akit pedig mindennél jobban szeretett... — Igen, tudom, — dünnyögte zava­rodottan és vonakodva. — De egyelőre az a helyzet, hogy bármennyire szeret­ném is, bizonyos okokból még nem áll­­h­atok elő ezzel a kéréssel... Milly arca egy árnyalattal halvá­nyabb lett. — Látod, most megint különös és érthetetlen vagy! — kiáltotta panaszos szemrehányással a hangjában. — Min­dig, valahányszor erre a témára kerül a szó ... Ilyenkor csupa rejtély és titok­zatosság vesz körül, mintha valamit el akarnál hallgatni előttem ... Miért nem vagy őszinte hozzám, János? ... A férfi végre összeszedte magát. — Higyyél nekem, drága szívem, — mondta szilárd,­ meggyőző hangon, — én mindkettőnknek csak a legjobbat akarom s épp ezért mondom, hogy­­ nem szabad elhamarkodnunk a dolgot... Vannak még bizonyos akadályok, ame­lyekről nem beszélek, de amelyek, re­mélem, rövidesen elsimulnak és akkor semmi sem választhat el bennünket egy­mástól! ... De ezt az időt türelemmel be kell várnunk! És addig is ígérd meg,­­hogy megbízol bennem­ és megmaradsz ,számomra mindenben olyannak, mint amilyen mostanáig voltál... Megígé­red? — Megígérem, János! ... A főherceg elutazása után a dolgok egy időre visszazökkentek a rendes ke­rékvágásba és a sűrű, majdnem napon­kénti levélváltás ismét megindult Bécs és Grác között. Milly levelei, amelyek változatlan hű­ségről és kitartásról, megingathatatlan szerelemről tanúskodtak, elmondhatat­lan boldogsággal töltötték el a férfit. Sokszor, amikor a drága sorokat ol­vasta, még közelebb érezte magához a leányt, mint olyankor, amikor együtt volt vele. És jóformán napról napra erősbödött benne az a világos felisme­rés, hogy most már annyira részévé vált életének ez a gyönyörű, ragyogóan fia­tal teremtés, hogy soha és semmi áron nem volna képes megválni tőle. Anya és fiú Amint azonban a hetek múltak egy­más után, minden szerelmes elfogódott­ság mellett is rá kellett eszmélnie, hogy mindez a lobogás és önfeledt kivánko­­zás sem viszi egy lépéssel sem közelebb ügyüket a megoldás felé. Még mindig bízott abban, hogy Ru­dolf trónörökös adott alkalommal ma­gáévá fogja tenni a kettőjük dolgát — de minthogy már az első ezirányú pró­bálkozása is egyelőre kudarcot vallott, célirányosnak látszott, újabb segítőtárs és szövetséges után nézni. Az első kínálkozó alkalmat felhasz­nálva, néhány napra kivonta magát a szolgálat teendői alól és ezt az önhatal­múlag vett szabadságot arra használta fel, hogy a trauensteini kastélyban lakó édesanyját, Margit toscanai nagyherceg­nőt felkeresse. Az anya és a fiú mindig is meleg, meg­hitt lelki kapcsolatban álltak egymással, és János, noha elég korán elkerült Trauensteinből, mindvégig­ megmaradt odaadó, engedelmes fiúnak, akinek lel­kében Margit nagyhercegnő mint egy nyitott könyvben olvashatott. És most is, Trauensteinbe való érkezése után azon­nal meglátta rajta, hogy nála szokatlan problémákkal és gondokkal vivődik és ezek lehettek azok, amelyek ezúttal hoz­závezették. A főherceg első szavai rögtön arra mu­tattak, hogy anyái ösztönével helyesen sejtette meg a dolgokat. — Ugye csodálkozol, anyám, hogy ilyen váratlanul betoppanok hozzád? — kezdte János Szalvátor, mosolyt erőltetve az ajkára. — De olyan sok minden tör­tént velem az utóbbi időben, hogy szük­ségesnek tartottam megbeszélni veled és a segítségedet kérni... — Sejtettem! — bólintott a nagyher­cegnő. — És az az érzésem, hogy valami komoly dologról lehet szó! — Nagyon komoly dologról, anyám!... Meg akarok nősülni! Margit nagyhercegnő változatlan, vá­rakozó arccal nézett a fiára. —­ Ez valóban komoly dolog és súlyos, elhatározó lépés, — mondta halkan, gyöngéd melegséggel a hangjában. — Azt hiszem, felesleges hangsúlyoznom, hogy milyen boldog vagyok, hogy végre találtál valakit, akit méltónak tartasz magadhoz ... Csak az a kérdés, hogy jól meggondoltad-e a dolgot és nem voltál-e elfogult, vagy elhamarkodott a válasz­tásodban? ... János közelebb lépett anyjához és megfogta a kezét. — Tudom, hogy te még mindig gyer­meknek tekintesz,----szólt mosolyogva, — de valójában mégis csak meglett, ko­moly férfinak érzem magamat, aki szá­mot tud vetni az érzéseivel és nem hiszem, hogy csalódnék.. . Az a leány, akit jö­vendő élettársamul kiszemeltem, minden tekintetben olyan, hogy büszke lehetek rá Isten és ember előtt!... A nagyhercegnő szeretettel nézett vé­gig a fia férfias alakján s becéző gyön­gédséggel simogatta meg kemény, nap­­barnította kezét. — Biztos voltam benne! — mondta halk, egyenletes hangján. — De tudod jól, kicsi fiam, hogy mi, akik különleges helyzetet foglalunk el az emberek kö­zött, sok minden olyan szempontra is kénytelenek vagyunk tekintettel lenni, ami mások számára nem probléma ... — Hiszen éppen ez az, amiért a te szeretetedhez kellett fordulnom megér­tésért és támogatásért! — vágott közbe János fellobbanva. — Az a leány, akit feleségemmé akarok tenni, bőven ren­delkezik mindazokkal a tulajdonságok­kal és képességekkel, amelyek férfit egyáltalán boldoggá tehetnek, szép, fiatal, tisztességes és erkölcsös, komoly, amellett mégis derűs lelkületű, jóindu­latú, jószívű, derék teremtés, csak ép­­­pen... — Csak éppen ...? .— Nem olyan családból való, amely­ i igei házi törvényeink értelmében egyen­rangú házasságot lehetne kötnöm . . . Igen, anyám, — folytatta dacosan fel­vetve a fejét. — Milly nem főhercegnő, nem tartozik az­­arisztokráciához, még csak a köznemességhez sem ... egyszerű, cím és rang nélküli polgárleány­. Aggódva kereste anyja tekintetét. A nagyhercegnő arcán azonban egyetlen vonás sem változott el. Szerelem­­ és józan megfontolás —■ Tudom, hogy ez talán meglepő, talán kicsit el is szoraorító számodra, anyám, — folytatta János Szalvátor , csendesen, közelebb lépve a mozdulat­lanul ülő nagyaszonyhoz, — de azért mégis az az érzésem, hogy nálad fogok elsősorban szívre és megértésre találni... — Ebben biztos lehetsz, fiam! — fe­lelte halkan, komolyan a nagyhercegnő. Ennyi volt az egész, amit m­ondott, de János ebből a szűkszavú ki­jelentésből,is feldobbanó szívvel érezte ki mindazt, ami a szavak mögött rejlett. Hálásan, egészen odasimulva karolta át anyja vállát. — Tudtam! — kiáltotta diadalmasan. — Biztosan tudtam, hogy te meg fogsz érteni és helyeselni fogod a szándéko­mat!.. . Oh, drága anyám, nem is tudom szavakkal elmondani, hogy milyen bol­dog vagyok! ... Köszönöm, neked!... Köszönöm! ... A mozdulatlan arcú asszony kicsit el­lágyulva simogatta meg a keblére hajló fejet. De aztán figyelmeztetően emelte fel a kezét. — Ez azonban még nem elég, — szó­lalt meg józanul. — Attól tartok, János, hogy az én beleegyezésem, sőt helyeslé­sem sem nyom eleget a latban, mert hi­szen, mint már figyelmeztettelek, nekünk az emberek között elfoglalt különleges helyzetünkből kifolyóan különleges kö­telezettségeink is vannak ... Elhallgatott, majd komolyan szembe­nézve a fiával, halkan megkérdezte: — Gondolod, hogy a császár őfelségét rá lehessen bírni arra, hogy ehhez a há­zassághoz beleegyezését adja? János főherceg ismét kiegyenesedett és energikusan viszonozta anyja pillan­tását. — Nem tudom, anyám! — mondta. — De abban bizonyos lehetsz, hogy min­dent el fogok követni, ami csak erőm­ből telik!... Rövid, töprengő hallgatás után hozzá­fűzte: — És annak, hogy felkerestelek, az volt a tulajdonképpeni célja, hogy ebben segítségedet kérjem, anyám! ... Hogy teljesen tájékozva légy, el kell monda­nom, hogy az elmúlt napokban Rudolf már megpróbált interveniálni az érde­kemben a császárnál... sajnos azonban, minden eredmény nélkül!... — Nos, ugy­e látod!... Úgy van, ahogy előre megmondtam ... Ferenc­z József sokkal keményebb egyéniség, sok­kal döntőbb számára a megfontolás a spontán érzelemnél, semhogy e tekintet­ben akár csak a legcsekélyebb engedé­kenységre lehetne számítani nála ... Az ő akaratával szemben pedig semmit sem tehetünk!... (Legközelebbi szám­unkban folytatjuk.) - Vasárnap 7.30 órakor indul __Kékesre Részvételi Cik­ oda-vissza az Esti Kurir legmodernebb, leguobb tipusú Reszven.il díj cda vissza luxusautócarja, jegyek kaphatók az Esti Kurir gfH Utazási Osztályánál, Budapest, V., Vilmos csá-J­­' 87^r*ut ^ szám. Telefon: 12­ 2-83 és 25 4-05

Next