Esti Kurir, 1934. szeptember (12. évfolyam, 197-221. szám)
1934-09-18 / 210. szám
1934 IX. 18. KEDDI tílurtmAfedett fényképmásolatban közli a Népszava a körlevelet, amelynek homlokán a TESz hivatalos címe díszült, aláírója Szőrtsey József, a szövetség ügyvezető elnöke. A szöveg a következő: „Kedves Barátom! Bizonyára tudomással bírsz arról, hogy a TESz elnöksége a Nemzeti Munkahét alkalmából megszavaztatja a községeket, egyesületeket és egyes tagjait, hogy kit tartanak az elmúlt 15 esztendő alatt a nemzeti társadalmi szervezkedések terén a legtöbb és legérdemesebb munkát végző egyénnek, őszintén megmondom, hogy ambicionálnám a nemzet napszámosa címet, mert úgy érzem, hogy 15 évi pirikásságom révén minden elfogultság nélkül igényt tarthatok erre az elismerésre. Bizalommal fordulok hozzád és kérlek — feltéve, hogy méltónak és érdemesnek tartasz — támogassatok szavazatotokkal. Mellékelten küldök egy pár darab szavazólapot...“ A megjegyzés pedig ehhez a szöveghez ... de vájjon kell-e hozzá megjegyzés? Nem beszél-e önmagában éppen olyan gyermeteg őszinteséggel, mint amilyen leplezetlen módon az ügyvezető igazgató a maga — szinte bájos — hiúságát leleplezi? S miért ne? Vájjon miért ne kapja meg a nemzet napszámosa címét és jellegét? Az a forró verejtékben küzdő, végkimerülésében is adót fizető, semmiféle hivatalos állásban rangot és könnyebbséget nem élvező polgár miért ne emelné az igazgató urat lelkesedéssel, rajongással vállaira? Hiszen ezek a vállak annyi minden egyéb mellett igazán elbírhatnak még egy ügyvezető igazgatót, akinek tizenöt esztendős munkássága olyan áldást hozó volt, olyan nemzetmentő eredményektől tündöklő, hogy az ügyvezető igazgató úr, mikor minden felesleges álszemérmet félredobva nemcsak szavazatokat kér, de még technikai eloszlásuk tekintetében is tanácsokkal szolgál, nehogy az egyszerű és bohó véleménynyilvánítás esetleg váratlan meglepetésként érje — mondom, hogy az igazgató úr egészen feleslegesnek tartja érdemeit, eredményeit, munkásságának látható jeleit felsorolni. De végtére: mirevaló is volna? Nem kell itt egyebet tudni, mint azt, hogy lesz egy Nemzeti Munkahét. S már ebből adva van, hogy a munka legdemokratikusabb figurája a napszámos és hogy viszont a közérdem legszebb címe a „nemzet napszámosáé, kit illethetne mást e cím, mint a rendező szövetség ügyvezető igazgatóját? „Sans phrase“ — indokolás nélkül, mint a világtörténelem egyik legérdekesebb abbéja mondotta. Ha lett volna aggodalmunk — nekünk, akik a nemzeti munka minden, legszerényebb megnyilvánulásáért is boldog örömmel állunk ki és elismeréséért küzdünk mindig —, ha lett volna aggodalmunk, hogy esetleg hangzatos címek alatt nem egyszer személyi törekvések, egyéni hiúságok bújnak meg, most el kell hogy oszlassuk őket. Nem, itt egyéni törekvések és személyes hiúságok megbújásáról szó sem tehet. Az ambíció olyan nyíltan, olyan önfeledt őszinteséggel jelentkezik, amilyenhez hasonlóval eddig alig találkoztunk. De mégis: nem kockázatos dolog egy kicsit az ügyet a szavazás ingatag módszerére bízni? Igaz, hogy előre elküldött szavazólapok csökkentik a rizikót. Ámde ki tudja? Az ördög nem alszik. S majd akad, aki a nemzet napszámosát egy világhírű tudósban, vagy pénzét vesztett kölcsön jegyzőben, vagy háború rokkantjában, vagy a Névtelen Adófizetőben látja megtestesítve. Nehezen küszködő, kérges tenyerű polgárban. Nem volna helyesebb a szavazást mellőzni? S kinevezéssel dönteni el a delont? . . . .I sus.JR!. Revolveres rablók kirabolták a füles postahivatalt, de órákon belül elfogták őket Vakmerő gangsztertámadás egy falusi posta ellen A rádiókészültségbe helyezett csendőrök sikeres nyomozása Felsőőr, szeptember 17. (Az Esti Kurír tudósítójának telefonjelentése.) Tegnap éjszaka amerikai szavakmerő rablótámadás történt a trianoni határ menti, de már Ausztriához csatolt teljesen magyar lakosságú Füles községben, ahol három álarcos bandita töltött revolverekkel ártalmatlanná tette a postahivatal személyzetét, majd a kasszát kirabolva, elmenekültek. Amilyen elszántsággal és körültekintéssel hajtották azonban azt végre, olyan mozivászonra illő gyorsasággal leplezte is le a modern technika vívmányaival felszerelt csendőrség. Az izgalmas postarablás részletei a következők: Éjjel egy óra tájban három kerékpáros ember érkezett a fülesi postahivatal elé, ahol álarcot öltve, rövid pár perc leforgásán belül, a magukkal hozott szerszámok segítségével felnyitották a postahivatal bonyolult Wertheim-zárát, majd pedig töltött revolverekkel a kezeikben, benyomultak az elsötétített postahivatalba, ahol természetesen már senki sem tartózkodott. . Az álarcos rablók erre zavartalanul megkezdték a kassza feltörését, amikor váratlanul kinyílt a postahivatalba nyíló egyik ajtó és annak nyílásában egy hálom fába öltözött idősebb férfi ijedt arca jelent meg. A következő pillanatban azonban már két revolver csöve meredt feléje a kézi villanylámpák fényében. Silich György postamester volt, akinek a postahivatallal szomszédos második szobában van a hálószobája s a gyenge neszre felriadva, ijedten rohant be a hivatali szobájába. A banditák felszólították, hogy maradjon mozdulatlanul és szótlanul, mert a legkisebb gyanús mozdulatra sortüzet eresztenek beléje. A felszólításra a postamester feltartott kézzel belépett a hivatali helyiségbe, de a következő percben már újból felszakították az ajtót, ahonnan másodszor a postamester felesége rohant be, akit a hangos kiabálás hozott a hivatalba. Most mindkettőjüket sakkban tartották a láthatólag mindenre elszánt álarcos banditák, majd az egyik rabló hozzájuk lépett és mindkettőjüket megkötözve, egymás mellé fektette őket a földre. Természetesen arról sem feledkeztek meg, hogy rongyokkal betömjék a házaspár száját, nehogy segítségért kiabáljanak. Egyikük őrtállása mellett ezután ketten felfeszítették a kézikasszát és abból 1150 schilling készpénzt, valamint 1520 schilling értékű postabélyeget vettek ki, majd a koromsötétségben hagyva hátra a postmestereket, eltűntek a sötét éjszakában. Hajnali öt óra leheten már, amikor Silich György postamester nagynehezen kiszabadít ■ totta kezeit a vastag kötelékekből és a posta- s rablásról értesítette a csendőrséget. Ezt is csak gyalogfutárral tudta elintézni, mert a banditák elővigyázatosságból átvágták a telefonvonalat is, hogy kellő egérutat biztosítsanak maguknak. Másfél órával később telefonon és rádió útján már az összes határmenti és osztrák községek csendőrörseit értesítették a postarablásról és a három bandita meneküléséről. A mozgósított csendőrjárőrök az országút minden vándorát szigorú igazoltatásnak vetették alá. A nárcfalvi csendőrjárőr a reggeli órákban három nagy sebességgel közeledő turistaruhás kerékpárosra lett figyelmes, akik a magyar határ irányába haladtak, öt szuronyos csendőr nyomban elállta az utat és igazolásra szólította fel a kerékpárosokat, akik erősen méltatlankodtak a különös fogadtatás felett. Az igazoltatás során kiderült irataikból, hogy mindhárman ketting brunni munkanélküli mechanikusok. Ez a körülmény még gyanúsabbá tette őket, mire nyomban előállították mindhármukat a csendőrségre, ahol vállalóra fogták az állítólagos turistákat, majd a mind ellentmondóbb feleletek után megmotozták őket, amikor is ruháik belső zsebeikből hiánytalanul előkerültek az ellopott sillingek és bélyegek. A banditák ekkor belátták, hogy további agadásuknak nincs célja és töredelmes beismerő vallomást tettek. Elmondották, hogy a munka és kenyér híján határozták el magukat a postarablásra. Tervüket gondosan előkészítették. Egy üzletbetörést, mint mondották, kockázatosabbnak tartottak, mert a mai rossz gazdasági viszonyok mellett ki voltak téve annak, hogy nem találnak ott semmi értéket és így érlelődött meg bennük a postarablás gondolata. Végül is az elég félreeső fülesi postahivatalban egyeztek meg. Elhatározásuk után nyomban kerékpárra ültek és még a délutáni órákban megérkeztek Kottingbrunnból Fülesre. Először körültekintő külső terepszemlét tartottak, majd egyikük bement a postahivatalba, ahol levelet adott fel. Alapos megfigyelés után ismét kerékpárra kaptak és visszatértek a szomszédos községbe, ahol az erdei bozótok között várták be az éjszakát. Aztán újból kerékpárra pattanva, hozzáláttak tervük végrehajtásához. Kerékpáron azonban csak a község határáig mentek, ott bokrok közé rejtették a gépeket és álarcosan, gyalog indultak a postahivatal kifosztásához. Előzőleg azonban mindhárman készenlétbe helyezték töltött revolvereiket. A sikerült rablás után álarcban mentek vissza kerékpárjaikhoz, majd teljes iramban menekültek Szikra község irányába. Mint vallomásaikból kiderült, arra nem számítottak, hogy a postamester le tudja oldani kötelékeit, viszont a hivatalnyitás idejére már rég biztonságban lettek volna. Vallomásaikból kiderült az, hogy több bűncselekmény is terheli lelkiismeretüket, a korábbiak azonban mindig sovány eredménnyel végződtek és ezért határozták el magukat egy nagy oblásrn br,a bűntényre, hogy hosszabb időre biztonságba helyezhessék magukat. A három postarablót bilincsekbe verve még ma délelőtt Bécsbe szállították s a Landesgericht fogházába kisérték. Huszonnyolc városi tisztviselőt nyugdíjaznak Miskolcon (Az Esti Kurír tudósítójának telefonjelentése.) A nyugdíjazási törvény értelmében a városoknak kétyszernyugdíjazásokat kell végrehajtaniuk, így nyugalomba kell küldeni a tisztviselőket, akik elérték a szolgálati vagy korhatárt, vagy akik képzettség és szorgalom hiányában nem alkalmasak a szolgálat ellátására. Miskolcon most van folyamatban a nyugdíjazási eljárás. A törvényhatósági bizottságban helyet foglaló pártok vezetői Hodobay Sándor dr. polgármester elnöklésével összeállították a nyugdíjazandó városi tisztviselők listáját, amelyen huszonnyolc név szerepel. A nyugdíjazást a közigazgatási bizottság által megválasztott hármas bizottság fogja végrehajtani. A huszonnyolc állás január elsejével üresedik meg és kerül újból betöltésre. A nyugdíjazásra kijelöltek között, három magasabb fizetési osztályba sorozott tisztviselő is szerepel. A huszonnyolc álláson kívül október elején választás, illetve kinevezés útján betöltik Mikolc város főjegyzői, másodaljegyzői és főlevéltárosi állását is. Alja Rachmanova: A bécsi fejesasszony Rachmanova naplójának befejező kötete Halhatatlan könyvek — Dante-kiadás A «Szerelem, cseka, halál* és «Házasság a vörös viharban* szerzőjétől abban a pillanatban vált el az olvasó, amikor hazájából kiűzve, szüleitől, testvéreitől elszakítva, férjével és kisfiával nekiindult az ismeretlen, idegen nagyvilágnak. Hogyan sikerül — és sikerül-e egyáltalán — új fészket rakni ennek a hontalan kis családnak a háborusújtotta, világválságsanyargatta mai Európában, ezzel a nehéz kérdéssel kezdődik s erre felel meg Alja Rachmanova harmadik könyve. Rachmanova sorsa nemcsak azért érdekel bennünket, mert érdekes és változatos dolgok történnek vele. Sajnos, oly sok emberrel történtek érdekes és változatos dolgok az utolsó húsz esztendő folyamán, hogy arról koldul a világ. Rachmanova azért válik benső barátunkká, mert őt magát nem az érdekli elsősorban, ami vele történik, hanem nyitott szemmel és nyitott szívvel figyeli maga körül az embereket. Ami a menekült kis család sorsát illeti, abban éppen az az érdekes, hogy a mai időkben nem is olyan rendkívüli. Apja férjének a vizsgái Ausztriában nem érvényesek, újra tanuláshoz kell látnia s amíg oklevelet, állást szerezhet, az asszonyra hárul az a feladat, hogy hármuk kenyerét megkeresse. Hogyan? A mai időkben nem szokatlan módon: nem a tudásával, nem a tehetségével, hanem azzal, amire nevelésértél és képességeinél fogva legkevésbé való — azzal, ami éppen akad, az véletlenül egy boltocska, ahol az orosz egyetemi asszisztensé, Kant olvasása közben, tejet, zsemlyét, miegymást árul külvárosi embereknek. Nemcsak embersége segíti ebben a fölülemelkedésben, hanem iró volta is. Nem azért iró, mintha e pillanatban még csak gondolhatna is arra, hogy élményeit, megfigyeléseit kinyomtatva látja valaha. Hanem iró azért, mert — iró. Mert minden élmény, minden megfigyelés formát ölt benne, kislány kora óta, amikor kimeríthetetlen gazdagságú naplóját vezetni kezdte. Minden külvárosi boltosné előtt elvonul az érdekesnél érdekesebb embertípusok, komikus vagy tragikus sorsok egész sorozata. Bizonyára érzi is ezt egyik-másik s felsóhajt néha: — Ha én mesélni akarnék. A boltosnénak csak annyiban nincs igaza, hogy nem az akaraton múlik a dolog. Rachmanovának mesélnie kell, mert tud mesélni, mert Isten arra teremtette, hogy az emberi lelkek megnyíljanak előtte s ő szóba öntse ezeknek a telkeknek tartalmát. . .. Mellesleg, igen, elmondja a maga sorsát is. Ez a sors, annyi szenvedés, annyi elszenvedett méltatlanság után — ami mind nem jelentett boldogtalanságot, mert szünetlenül kísérte a szeretet és a hit — a szónak külső értelmében is jórafordul. Alja férje levizsgázik, állást kap Salzburgban, újrakezdődhetik a kulturemberekhez méltó élet — s Alja szíve a hálának valóságos himnuszát zengi el. Ennél indokoltabb, megérdemeltebb és művészileg kielégítőbb «happy end» bizony kevés könyvben akad . .. A PÉLDÁTLAN SIKERŰ KflCflSÚ TflRKfl TAVASZNEM FÉLÜNK A FARKASTÓL) FOLYTATJA DlADALÚTJÁT A PALACKBAN Ezenkívül: Sportszenzációk 6 fejezetben Fatuselésnél ne kísérletezzen! V Vegye csak a jól bevált „ZEPH9R“-kályhát ! Arapot küld HÉBER kplytmpvár. V.„ Vilmos császárul 39. (Hajós utca s rokl )