Esti Kurir, 1934. szeptember (12. évfolyam, 197-221. szám)

1934-09-18 / 210. szám

1934 IX. 18. KEDDI tílurtmA­­fedett fényképmásolatban közli a Népszava a körlevelet, amelynek homlokán a TESz hivatalos címe dísz­ült, aláírója Szőrtsey József, a szövet­ség ügyvezető elnöke. A szöveg a kö­vetkező: „Kedves Barátom! Bizonyára tudomással bírsz arról, hogy a TESz elnöksége a Nemzeti Munkahét alkal­mából megszavaztatja a községeket, egyesületeket és egyes tagjait, hogy kit tartanak az elmúlt 15 esztendő alatt a nemzeti társadalmi szervezkedé­sek terén a legtöbb és legérdemesebb munkát végző egyénnek, őszintén megmondom, hogy ambicionálnám a nemzet napszámosa címet, mert úgy érzem, hogy 15 évi pirikásságom ré­vén minden elfogultság nélkül igényt tarthatok erre az elismerésre. Biza­lommal fordulok hozzád és kérlek — feltéve, hogy méltónak és érdemesnek tartasz — támogassatok szavazatotok­kal. Mellékelten küldök egy pár darab szavazólapot...“ A megjegyzés pe­dig ehhez a szöveghez ... de vájjon kell-e hozzá megjegyzés? Nem be­szél-e önmagában éppen olyan gyer­meteg őszinteséggel, mint amilyen lep­lezetlen módon az ügyvezető igazgató a maga — szinte bájos — hiúságát le­leplezi? S miért ne? Vájjon miért ne kapja meg a nemzet napszámosa cí­­m­ét és jellegét? Az a forró verejtékben küzdő, végkimerülésében is adót fizető, semmiféle hivatalos állásban rangot és könnyebbséget nem élvező polgár miért ne emelné az igazgató urat lelkesedéssel, rajongással v­ál­laira? Hiszen ezek a vállak annyi min­den egyéb mellett igazán elbírhatnak még egy ügyvezető igazgatót, akinek tizenöt esztendős munkássága olyan áldást hozó volt, olyan nemzetmentő eredményektől tündöklő, hogy az ügy­vezető igazgató úr, mikor minden fe­lesleges álszemérmet félredobva nem­csak szavazatokat kér, de még techni­kai eloszlásuk tekintetében is taná­­­­csokkal szolgál, nehogy az egyszerű és bohó véleménynyilvánítás esetleg vá­ratlan meglepetésként érje — mon­dom, hogy az igazgató úr egészen fe­leslegesnek tartja érdemeit, eredmé­nyeit, munkásságának látható jeleit felsorolni. De végtére: mirevaló is volna? Nem kell itt egyebet tudni, mint azt, hogy lesz egy Nemzeti Mun­kahét. S már ebből adva van, hogy a munka legdemokratikusabb figurája a napszámos és hogy viszont a közér­dem legszebb címe a „nemzet napszá­mosáé, kit illethetne mást e cím, mint a rendező szövetség ügyvezető igazgatóját? „Sans phrase“ — indoko­lás nélkül, mint a világtörténelem egyik legérdekesebb abbéja mondotta. Ha lett volna aggodalmunk — ne­künk, akik a nemzeti munka minden, legszerényebb megnyilvánulásáért is boldog örömmel állunk ki és elismeré­séért küzdünk mindig —, ha lett volna aggodalmunk, hogy esetleg hangzatos címek alatt nem egyszer személyi tö­rekvések, egyéni hiúságok bújnak meg, most el kell hogy oszlassuk őket. Nem, itt egyéni törekvések és személyes hiú­ságok megbújásáról szó sem tehet. Az ambíció olyan nyíltan, olyan ön­feledt őszinteséggel jelentkezik, ami­lyenhez hasonlóval eddig alig találkoz­tunk. De mégis: nem kockázatos dolog egy kicsit az ügyet a szavazás ingatag módszerére bízni? Igaz, hogy előre el­küldött szavazólapok csökkentik a ri­zikót. Ámde ki tudja? Az ördög nem alszik. S majd akad, aki a nemzet nap­számosát egy világhírű tudósban, vagy pénzét vesztett kölcsön jegyzőben, vagy háború rokkantjában, vagy a Névtelen Adófizetőben látja megtestesítve. Ne­hezen küszködő, kérges tenyerű pol­gárban. Nem volna helyesebb a sza­vazást mellőzni? S kinevezéssel dön­teni el a del­ont? . . . .I sus.JR!. Revolveres rablók kirabolták a füles­ postahivatalt, de órákon belül elfogták őket Vakmerő gangsztertámadás egy falusi posta ellen A rádiókészültségbe helyezett csendőrök sikeres nyomozása Felsőőr, szeptember 17. (Az Esti Kurír tudósítójának telefonjelen­­tése.) Tegnap éjszaka amerikai sza­vakmerő rablótámadás történt a trianoni határ menti, de már Ausztriához csatolt teljesen magyar lakosságú Füles községben, ahol három ál­arcos bandita töltött revolverekkel ártalmat­lanná tette a postahivatal személyzetét, majd a kasszát kirabolva, elmenekültek. Ami­lyen elszántsággal és körültekintéssel haj­tották azonban azt végre, olyan mozivá­szonra illő gyorsasággal leplezte is le a modern technika vívmányaival felszerelt csendőrség. Az izgalmas postarablás részletei a következők: Éjjel egy óra tájban három kerékpáros ember érkezett a fülesi postahivatal elé, ahol álarcot öltve, rövid pár perc leforgásán belül, a magukkal hozott szerszámok segít­ségével felnyitották a postahivatal bonyo­lult Wertheim-zárát, majd pedig töltött revolverekkel a kezeikben, be­nyomultak az elsötétített postahivatalba, ahol természetesen már senki sem tartóz­kodott. . Az álarcos rablók erre zavartalanul meg­kezdték a kassza feltörését, amikor váratla­nul kinyílt a postahivatalba nyíló egyi­k ajtó és annak nyílásában egy hálom fába öltö­zött idősebb férfi ijedt arca jelent meg. A következő pillanatban azonban már két revolver csöve meredt feléje a kézi villanylámpák fényében. Silich György postamester volt, akinek a posta­­hivatallal szomszédos második szobában van a hálószobája s a gyenge neszre fel­riadva, ijedten rohant be a hivatali szobá­jába. A banditák felszólították, hogy ma­radjon mozdulatlanul és szótlanul, mert a legkisebb gyanús mozdulatra sortüzet eresz­tenek beléje. A felszólításra a postamester feltartott kézzel belépett a hivatali helyi­ségbe, de a következő percben már újból felszakították az ajtót, ahonnan másodszor a postamester felesége rohant be, akit a hangos kiabálás hozott a hivatalba. Most mindkettőjüket sakkban tartották a láthatólag mindenre elszánt álarcos bandi­ták, majd az egyik rabló hozzájuk lépett és mindkettőjüket megkötözve, egymás mellé fektette őket a földre. Természetesen arról sem feledkeztek meg, hogy rongyokkal be­tömjék a házaspár száját, nehogy segít­ségért kiabáljanak. Egyikük őrtállása mel­lett ezután ketten felfeszítették a kézikasszát és abból 1150 schilling készpénzt, valamint 1520 schilling értékű postabélyeget vettek ki, majd a koromsötétségben hagyva hátra a postmestereket, eltűntek a sötét éjszakában. Hajnali öt óra leheten már, amikor Silich György postamester nagynehezen kiszabadít ■ totta kezeit a vastag kötelékekből és a posta- s rablásról értesítette a csendőrséget. Ezt is csak gyalogfutárral tudta elintézni, mert a banditák elővigyázatosságból átvágták a telefonvonalat is, hogy kellő egérutat biztosítsanak maguk­nak. Másfél órával később telefonon és rá­dió útján már az összes határmenti és oszt­rák községek csendőrörseit értesítették a postarablásról és a három bandita menekü­léséről. A mozgósított csendőrjárőrök az or­szágút minden vándorát szigorú igazoltatás­nak vetették alá. A nárcfalvi csendőrjárőr a reggeli órák­ban három nagy sebességgel közeledő turis­­taruhás kerékpárosra lett figyelmes, akik a magyar határ irá­nyába haladtak, öt szuronyos csendőr nyomban elállta az utat és igazolásra szólí­totta fel a kerékpárosokat, akik erősen mél­tatlankodtak a különös fogadtatás felett. Az igazoltatás során kiderült irataikból, hogy mindhárman ketting­ brunni munkanélküli mechanikusok. Ez a körülmény még gyanú­sabbá tette őket, mire nyomban előállították mindhármukat a csendőrségre, ahol válla­lóra fogták az állítólagos turistákat, majd a mind ellentmondóbb feleletek után meg­motozták őket, amikor is ruháik belső zse­beikből hiánytalanul előkerültek az ellopott sillingek és bélyegek. A banditák ekkor belátták, hogy további agadásuknak nincs célja és töredelmes be­ismerő vallomást tettek. Elmondották, hogy a munka és kenyér h­íján határozták el magu­kat a postarablásra. Tervüket gondosan elő­készítették. Egy ü­zletbetörést, mint mondot­ták, kockázatosabbnak tartottak, mert a mai rossz gazdasági viszonyok mellett ki voltak téve annak, hogy nem találnak ott semmi ér­téket és így érlelődött meg bennük a posta­rablás gondolata. Végül is az elég félreeső fülesi postahivatalban egyeztek meg. Elha­tározásuk után nyomban kerékpárra ültek és még a délutáni órákban megérkeztek Kot­­tingbrunnból Fülesre. Először körültekintő külső terepszemlét tartottak, majd egyikük bement a postahivatalba, ahol levelet adott fel. Alapos megfigyelés után ismét kerékpárra kaptak és visszatértek a szomszédos köz­ségbe, ahol az erdei bozótok között várták be az éjszakát. Aztán újból kerékpárra pat­tanva, hozzáláttak tervük végrehajtásához. Kerékpáron azonban csak a község határáig mentek, ott bokrok közé rejtették a gépe­ket és álarcosan, gyalog indultak a postahi­vatal kifosztásához.­­ Előzőleg azonban mindhárman készen­létbe helyezték töltött revolvereiket. A sike­rült rablás után álarcban mentek vissza kerékpárjaikhoz, majd teljes iramban me­nekültek Szikra község irányába. Mint val­lomásaikból kiderült, arra nem számítottak, hogy a postamester le tudja oldani kötelé­keit, viszont a hivatalnyitás idejére már rég biztonságban lettek volna. Vallomásaikból kiderült az, hogy több bűncselekmény is terheli lelkiismeretüket, a korábbiak azonban mindig sovány ered­ménnyel végződtek és ezért határozták el magukat egy n­agy oblás­rn br,a bűntényre, hogy hosszabb időre biztonságba helyezhes­sék magukat. A három postarablót bilincsekbe verve még ma délelőtt Bécsbe szállították s a Landesgericht fogházába kisérték. Huszonnyolc városi tisztvise­lőt nyugdíjaznak Miskolcon (Az Esti Kurír tudósítójának telefonjelen­tése.) A nyugdíjazási törvény értelmében a városoknak ké­tyszernyugd­íjazásokat kell végrehajtaniuk, így nyugalomba kell küldeni a tisztviselőket, akik elérték a szolgálati vagy korhatárt, vagy akik képzettség és szorgalom hiányában nem alkalmasak a szolgálat ellátására. Miskolcon most van fo­lyamatban a nyugdíjazási eljárás. A tör­vényhatósági bizottságban helyet foglaló pártok vezetői Hodobay Sándor dr. polgár­­mester elnöklésével összeállították a nyug­díjazandó városi tisztviselők listáját, ame­lyen huszonnyolc név szerepel. A nyugdíjazást a közigazgatási bizottság ál­tal megválasztott hármas bizottság fogja végrehajtani. A huszonnyolc állás január el­sejével üresedik meg és kerül újból betöl­tésre. A nyugdíjazásra kijelöltek között,­ három magasabb fizetési osztályba so­rozott tisztviselő is szerepel. A huszonnyolc álláson kívül október elején választás, illetve kinevezés útján betöltik Mikolc város főjegyzői, másodaljegyzői é­s főlevéltárosi állását is. Alja Rachmanova: A bécsi fejesasszony Rachmanova naplójának befejező kötete Halhatatlan könyvek — Dante-kiadás A «Szerelem, cseka, halál* és «Házasság a vörös viharban* szerzőjétől abban a pil­lanatban vált el az olvasó, amikor hazájából kiűzve, szüleitől, testvéreitől elszakítva, fér­jével és kisfiával nekiindult az ismeretlen, idegen nagyvilágnak. Hogyan sikerül — és sikerü­l-e egyáltalán — új fészket rakni ennek a hontalan kis családnak a háborusújtotta, világválság­sanyargatta mai Európában, ezzel a nehéz kérdéssel kezdődik s erre felel meg Alja Rachmanova harmadik könyve. Rachmanova sorsa nemcsak azért érdekel bennünket, mert érdekes és változatos dol­gok történnek vele. Sajnos, oly sok ember­rel történtek érdekes és változatos dolgok az utolsó húsz esztendő folyamán, hogy­­ arról koldul a világ. Rachmanova azért vá­lik benső barátunkká, mert őt magát nem az érdekli elsősorban, ami vele történik, hanem nyitott szemmel és nyitott szívvel figyeli maga körül az embereket. Ami a menekült kis család sorsát illeti, abban éppen az az érdekes, hogy a mai idők­ben nem is olyan rendkívüli. Apja férjének a vizsgái Ausztriában nem érvényesek, újra tanuláshoz kell látnia s amíg oklevelet, ál­lást szerezhet, az asszonyra hárul az a fel­adat, hogy hármuk kenyerét megkeresse. Hogyan? A mai időkben nem szokatlan mó­don: nem a tudásával, nem a tehetségével, hanem azzal, amire nevelésértél és képes­ségeinél fogva legkevésbé való — azzal, ami éppen akad, az véletlenül egy boltocska, ahol az orosz egyetemi asszisztensé, Kant olvasása közben, tejet, zsemlyét, miegymást árul külvárosi embereknek. Nemcsak embersége segíti ebben a fölü­l­­emelkedésben, hanem iró volta is. Nem azért iró, mintha e pillanatban még csak gondol­hatna is arra, hogy élményeit, megfigyeléseit kinyomtatva látja valaha. Hanem iró azért, mert — iró. Mert minden élmény, minden megfigyelés formát ölt benne, kislány kora óta, amikor kimeríthetetlen gazdagságú naplóját vezetni kezdte. Minden külvárosi boltosné előtt elvonul az érdekesnél érdekesebb embertípusok, ko­mikus vagy tragikus sorsok egész sorozata. Bizonyára érzi is ezt egyik-másik s felsóhajt néha: — Ha én mesélni akarnék. A boltosnénak csak annyiban nincs igaza, hogy nem az akaraton múlik a dolog. Rach­­manovának mesélnie kell, mert tud mesélni, me­rt Isten arra teremtette, hogy az emberi lelkek megnyíljanak előtte s ő szóba öntse ezeknek a telkeknek tartalmát. . .. Mellesleg, igen, elmond­ja a maga sor­sát is. Ez a sors,­­ annyi szenvedés, annyi elszenvedett méltatlanság után — ami mind nem jelentett boldogtalanságot, mert szünet­lenül kísérte a szeretet és a hit — a szónak külső értelmében is jórafordul. Al­ja férje le­vizsgázik, állást kap Salzburgban, újrakez­dődhetik a kulturemberekhez méltó élet — s Alja szíve a hálának valóságos himnuszát zengi el. Ennél indokoltabb, megérdemeltebb és művészileg kielégítőbb «happy end» bizony kevés könyvben akad . .. A PÉLDÁTLAN SIKERŰ KflCflSÚ TflRKfl TAVASZ­­NEM FÉLÜNK A FARKASTÓL) FOLYTATJA Dl­ADALÚTJ­ÁT A PALACKBAN Ezenkívül: Sportszenzációk 6 fejezetben­ Fatuselésnél ne kísérletezzen! V Vegye csak a jól bevált­­ „ZEPH9­R“-kályhát ! Ar­apot küld HÉBER kplytmpvár. V.„ Vilmos császárul 39. (Hajós utca s rokl )

Next