Esti Kurir, 1938. augusztus (16. évfolyam, 172-195. szám)

1938-08-18 / 185. szám

1938 augusztus 18 11 ‘A burgonya termelői és fogyasztói árának nagy különbözete ' A legutóbbi hivatalos becslés a burgonyatermést a tavalyi 25,59 millió q-val szemben 23,3 millióra, tehát 20 millió q-val kisebbre be­csülte. Közben azonban jótékony esőzések voltak az ország legtöbb részében és így kereskedőkörökben számolnak azzal, hogy a legköze­lebbi hivatalos becslés 23,3 millió­­-nál nagyobb becslést fog produ­kálni. A gazdák is bíznak ebben és így élénken érdeklődnek a kiviteli lehetőségek iránt. Ezideig ugyanis exportról alig lehetett szó, mert Európa legtöbb országában jobb a burgonyatermés, amiért is a ma­gyar burgonya versenyképességét fuvarkedvezményekkel akarták biz­tosítani és ilyen irányban történtek is intézkedések. A burgonyapiacon érdeklődéssel várják tehát a fejleményeket az ex­port alakulása körül, mert a bel­földi forgalom miatt állandó a pa­nasz. Attól függetlenül ugyanis, hogy a burgonya termelői és fo­gyasztói ára között nagy a differen­cia, illetve a jó terméshez képest a fogyasztásnak túl magasan kell meg­fizetni a burgonyát, a hozatalok kö­rül is lényeges változások észlelhe­tők. Az a körülmény ugyanis, hogy csak a burgonya-egykéz részére fel­adott burgonyaszállítmányok men­tesülnek feladásnál a díjfizetés alól, annyit jelent a gyakorlatban, hogy a kereskedelem tevékenysége a mi­nimumra redukálódott. Általános vélemény szerint ennek tudható be, hogy a burgonyaszállítmányok ed­dig talán felét sem teszik ki annak a mennyiségnek, amelyet más évben ilyen időtájban Budapestre szállíta­­nak. Ezért várják a gazdák türelmet­lenül, hogy az export relációban ja­vulnak-e az értékesítési lehetőségek, mert azáltal, hogy a budapesti ho­zatalok a különböző megkötöttsé­gek folytán csökkentek, a gazdák kezén — ha a terméshez fűzött vára­kozások helytállóknak bizonyulnak — ősszel nagyobb készletek marad­nak, úgyhogy a gazdák is fontosnak tartanák, ha a burgonyaforgalmat minden megkötöttség alól felszaba­dítanák. — Szünet a MABI-ban. Az intézet értesíti az érdekelteket, hogy 1938 augusztus 18-án hivatalaiban és ren­delőintézetében munkaszünetet tart. A sürgős esetek ellátására e napon az egyes szakrendelések d. e. 10—12-ig ügyeletes orvosi szolgálatot teljesíte­nek. k AZ ESTI KURÍR SZENT ISTVÁN-NAPI *1 / -napos ünnepi weekendje a 2/­ BALATONRA *. HÉVÍZRE! »ir immunlR Indulás augusztus 19 én, pénteken Részvételi jegyét a szobafogla­­dé után Visszaérkezés augusztus 21-én lás miatt már most biztosítja . Az árakban benfoglaltatik péntek vacso Siófokon___23 P től tás, szoba, borravalók, adók és oda Ledén ZZ * TM 20 f től vissza Hl. oszt személyvonat útiköltsége füreden 25 P től Bogláron________26 P től Elhelyezés a legjobb penziókban Almadin________ 25 P től A vonaton előre foglalt ülőhelyek Földváron____­__24 P-től Vin­nonTSZI 25 P-tő Szárszón— ... . 22 P-től Jelentkezést elfogad és felvilágosítás Fonyód Bélatelepen 30 P től nyújt az Esd Kurír Utazási Osztálya, ____________| Vilmos császár-út 34 — Telefon 12­ 64 05 / f ómoravicai Ungár Béla tragikus halála Szabadka, augusztus 17. (Az Esti Kurír tudósítójának te­lefonjelentése.) Szabadkán — mint az Esti Kurír tegnap jelentette, — meghalt ómoravicai Ungár Béla bácskai földbirtokos, aki hosszú éveken keresztül egyik vezető té­nyezője volt a délvidéki magyarság­nak. A hatvanéves ómoravicai Un­­gár Béla tragikus módon önkezével vetett véget életének. A dúsgazdag földbirtokos az utóbbi években sú­lyos idegbetegséget kapott. Állan­dóan azt hangoztatta, hogy sem­mije nincs, koldusszegény, végezni fog magával. Hozzátartozói egy bécsi szanatóriumban kezeltették, majd Ausztria elcsatolása után egy svájci szanatóriumban gyógyítot­ták.­­ Ez év tavaszán hazahozták Sza­badkára, de ő azt a kívánságát fe­jezte ki, hogy teljesen egyedül akar élni ómoravicai birtokán. Orvosa Szabadkáról hetenként felkereste. Egy ápoló és egy inas őrizte min­den lépését. Tegnap mégis bekövet­kezett az eddig elhárított tragédia. Ungár Béla tegnap délután né­hány percre felügyelet nélkül ma­radt, mire magához véve beretvá­­ját, kiosont a szántóföldekre, ahol egy szénakazal tövében elvágta ereit, átvágta a nyakát és felmet­szette a hasát is. Ebben a borzal­mas állapotban eszméletlenül ta­lálták meg a mezei munkások, au­tóra tették és beszállították egy szabadkai szanatóriumba. Itt mű­tétet akartak rajta végrehajtani, de erre már nem került sor, mert Un­gár a műtőasztalon meghalt. A dúsgazdag földbirtokos évekkel ezelőtt nagy összegeket áldozott a délbácskai magyarság kulturális ak­cióira és szociális téren is ismertté tette nevét. Halála az egész Bácská­ban nagy részvétet keltett. Kiter­jedt rokonság gyászolja. Hozzátar­tozóinak egy része Magyarországon él. * Marna Egy diadalmas élet mmmmammmmammmmammmammmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm CARUSO CSODÁLATOS SORSA ÉS KARRIERJE írták: BARÁT ENDRE és LÉVAY ENDRE COPYRIGHT BY ESTI KURÍR 38 Újra kezdeni!. Mily szívesen tenné. Újra kezdeni, úgy mint azelőtt, olyan hevülettel és láz­zal és bizonytalanságban is biz­tos megérzéssel... Mikor kiszállt az autóból és megindult a Waldorf Astoria pirosszőnyeges lépcsőjén és benn a felvonóban, ami lakosztálya felé röpítette, m oly könnyűnek érezte magát, mint boldog emlé­­kezetű­ suhanckorában. Aznap éjjel nehezen aludt el, nyugtalanul hánykolódott a ha­bos párnák között. Csak hajnal felé osont végre fölébe az álom, melyből föl-fölriadt néhányszor. ★ És reggel beállított Ada. Ada ... Még mindig a régi Az elmúlt két esztendő alig vál­toztatott rajta. A haja sötét, mint az álok, szája piros és él­veteg, foga mosolyos, fehér fény­ben villan elő. Szeme is a régi ragyogása. De a szája két sarkán, mintha ott lappangana már elő-előtünő, apró ráncocskák formájában az élet csalódottsága, keserűsége. Az unalom, a kiábrándultság el­­törölhetetlen jelei, melyek halá­lig ráfagynak az emberi arcra s könyörtelenül hirdetik a gon­dot, a kést, a haragot és virrasz­­tós éjszakákat, a pezsgő szédü­letét és a nyomort, szomjúságot és unalmat... Ha Caruso figyelmesebben vizsgálgatta volna ezen a regge­len Adát, tisztán megfigyelhette volna rajta a jólét és a hányó­dlás visszás nyomait. És észre­­vehetett volna az asszony külső megjelenésében is valami ha­nyatlást. A jólöltözött nő benyo­mását keltette még most is, ta­gadhatatlanul, de mai elegan­­ciája egyáltalában nem mutatta már azt a pazar gondtalanságot, a fényűzést, melyben Adának Caruso oldala mellett része volt. A férfi nem vette észre azt a szelid, diszkrét, de oly nehezen rejtezhető kopást, mely ott árul­kodott Ada szemén, hangján és öltözékén is. Kezet fogtak. Enrico keze re­megett, hogy újra megsimíthatta Ada hűvös, karcsú ujjait. Úgy szorította meg az asszony kezét, mint aki elveszettnek hitt drága­követ markol. Abban a pillanatban, ahogy meglátta a nőt s beledöbbent az öröm szivetszúró izgalma — nem gondolt arra, hogy Ada mi­lyen kegyetlenül bánt vele, hogy megalázta és hogy mennyi ten­ger fájdalmat okozott neki. Egy cseppet sem tudott rá hara­gudni. Oly érzelgős hangulat zú­dult rá — képes lett volna most leborulni hűtlen felesége előtt, átfogni a lábait és megköszönni, hogy eljött, hogy visszajött... De igyekezett uralkodni ma­gán. — Visszajöttél? — csak eny­­nyit mondott, közömbösre han­golt szóval. Ada azonban asz­­szonyi ösztönnel kiérezhette, mennyi lázas reménység rejtő­zik ebben az egy szóban. — Visszajöttem ... — felelte halkan, míg fejét kissé félrefor­­dította. — Beszélnem kell veled, Enrico! — Igen ... Ülj hát le. Hadd nézzelek ... Nem változtál sem­mit ... — Ő ... — Ada a régi kacér­­sággal igazgatta meg acélos fé­nyű haját. Caruso agyában vadul kerge­­tőztek a gondolatok. Meglob­bant szívvel és érzékkel nézte a régi kedvest. Visszajött hát, visz­­szahozta a szíve. Mégsem felej­tett el engem. Vágyódott utá­nam ... Vagy a fiuk miatt? Persze, az anyai érzés ... Milyen boldogság! Visszaidézte a régi, meghitt, családias hangulatú estéket, mi­kor a derűs otthont Ada moso­­­lya világította be. Ó, ha még­­egyszer visszajönnének ezek a csodás napok ... Caruso csak ült az asszonya mellett, bocsánatot­ adóan, sze­lid mozdulattal karolta magá­hoz. Már visszafogadta volna, semmit sem bánva, kérdve, már visszavette volna, ölelte volna magához, a régi rajongással, el­halmozva igaz szerelmével. Alig hallotta, mit beszél a nő, — csak a szavak zenéjére figyelt, a dallamos, édes hangra, ami annyiszor andalította az­előtt. A turnéról beszélt Ada, fel­lépéseiről, sikereiről, meg olyas­miről is, hogy nem akarják megújítani a szerződését, szidta az igazgatót, meg az impreszá­­riót, Caruso alig hallotta, mit beszél. Akkor hirtelen megütötték fü­lét a szavak, melyek kérőn, aka­dozva, vontatottan hangzottak Ada ajkáról: — ... nem akarlak sokáig há­borgatni ... Tudod, csak most éppen... Nincs szerződésem ... És Cesare nem dolgozik és ... Tízezer dollárt kérek tőled, csak most és soha többé... Tíz­ezret ... Mi az neked? .... «Mi az nekem, mi az nekem, persze...» — Enrico Caruso hangtalanul mormolta ezt, míg gépies mozdulattal húzta elő csekk-könyvét. Gyorsan, mintha valaki a háta mögött hajtaná, szinte kapkodó kézzel állította ki a csekket. A keze csodálatos­képpen nem remegett. A lapot kitépte a könyvből és az asz­­szony felé tolta. Ada mohó szemmel figyelte a férfi mozdu­latait. Egy pillanatig nem mert a csekkért nyúlni, de aztán hir­telen kis kézitáskájába rejtette. Kínos helyzet, gondolta s már szedelőzködött is, mint aki leg­fontosabb dolgát elintézte. Még pár sablonos szóval érdeklődött Caruso és a gyermekek egész­sége felől, aztán búcsúzott, sie­tősen. — Köszönöm, Enrico, — iga­zán jó vagy... — suttogta még távozóban. Caruso udvariasan kikísérte, meghajtotta magát előtte, még mosolygott is. De aj­kát szorosan összezárta, moso­­lya ijesztően torzra sikeredett. Vérzett a szíve ... ★ Amikor Zirato, aki egysze­­mélyben titkárja és hűséges ba­rátja volt, belépett hozzá, Carm­­ót úgy találta, némán, száraz szemmel nézve a semmibe. Zi­rato tudott az asszony látogatá­sáról és sejtette, hogy miért jött. De nem tudta, vagy nem merte megakadályozni a történ­teket. Most, hogy látta, milyen rettenetes hatással volt Carusó­­ra a jelenet, szinte indulatosan, fölháborodva mondta: — Tudtam, hogy csak pén­zért jön ... Remélem, nem adott neki, drága Carusóm? Enrico keze kis félkört irt le a levegőben s aztán lemondó, keserű jelet intve, lehanyatlott: — Dehogynem adtam ... Hi­szen gyermekeim anyja ... XXXVI. FEJEZET. Találkozás egy derék család­anyával „Gyermekeim anyja ...“, ezt mormolta Caruso fájdalmasan. Most érezte csak igazán, mit je­lent számára két fia, Rodolfo és Enrico, akik lent nevelkedtek Olaszországban, a bellosguardói villában, miss Sear felügyelete alatt. Egyszerre hatalmas vágy fogta el, hogy lássa őket, hogy megsimogassa arcukat, megcsó­kolja fekete, csillogó hajukat.. . Zirato táviratára hamarosan Newyorkba érkezett a két fiú a felügyelőnő kíséretében. A Wal­dorf Astoria hangos lett kacagá­suktól. A néma folyosókon csak úgy visszhangzott a fiuk diadal­mas ordítozása, míg apjuk a nyaka közé ugrottak a viszont­látás örömében. Hogy örült nekik Caruso, mily szeretettel ölelte őket ma­gához. Egyformán szerette mind­kettőt, de azért Enricóra egy árnyalattal büszkébb volt. Ő a kisebbik, a papa kedvence, aki­nek még Milánóban, a Velasca­­utcai házban altatódalt énekelt esténként. Megnőtt azóta a kis Enrico. Tagbaszakadt, izmos si­­heder lett belőle, és oly teli tü­dővel fújta apjának híres áriáit, hogy Caruso majd halálra ka­cagta magát. — Még lepipálod az apádat, nicu Caruso! t évődött vele Pasquale Amato, a nagy barito­nista az ifjabb Enrico egyik jól sikerült operaáriája után. De nemcsak Amatóval volt jó ba­rátságban a két fiú, hanem ap­juknak csaknem valamennyi kollégájával is. Geraldine Far­­rarral épp úgy, mint John Mc. Cormackkal, az ír tenoristával. Egyszer Mr. Cormack magával hozta kisfiát Carusóékhoz. Az ifjabb Mc. Cormack bemutatko­zott Carusónak, akit fitymálva, lekicsinylően mért végig. L­­egközelebbi számunkban folytatjuk­ Caruso 1913-ban

Next