Észak-Magyarország, 1958. július (14. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-13 / 164. szám

Vasárnap, 1958. július 1I. ÉSZAKMAGYARORSZÁG TALÁLKOZÓ M­ár a pályaudvaron talált egy vasútit, aki aggályos érdeklő­désére gondos szívvel megmagya­rázta, hogy hol van az Istenfélő utca és mely villamosra kell szállnia oda­felé. Aztán szálljon le és menjen balkézre, a kéményeken túl, ott megint balra és ott kérdezze meg újra, mert ott lesz az valahol. Há­lálkodott, paraszti hálával és négy ujját nyújtotta oda köszöntésül a vasútinak, akinek falába volt és a jegyeket szedte el az érkezőktől. Felszállt a villamosra, hogy élete nagy találkozójára repítse, erre a megkoplalt, kidacolt randevúra. A villamos vidám, reggeli zajokkal sza­ladt át a felserkent városon s szívé­ben izgatott kis kacajok feleltek a folyton csengő csilingelésre. Megcsodálta a sok fontosk­odást, amellyel éltek itt köznapi életükben is az emberek; a járművek fenyegető zörejét, melyek közt biztos kezével vezette a villamos-ember a csilingelő kocsit. Megámulta a feltornyuló, gazdag kő­míves­ házakat, s a napot, mely annyiszor látta őt kapuja alatt a mezőre sietni, s mely most, e reg­gel, csak a legfelső ablakok tükrében fénylett meg. E gazdag, nagyérdemű házak homlokára és párta­díszeire tűzte a reggelek reményét, mely e pillanatban az ő reménye is volt, és oly gazdag, hogy tán mindenkié.­­ S ha e boldog pillanatában valaki a reggeli remény utazói közül megfag­gatta volna a száján feltolakodó du­­dorászó nótafoszlányok felől, kivall­­ja, igen, kikiabálja szíve hejehujás vidámságát. Amit a vaspálya utasai­nak unalmat elverő beszélgetéseiből elzárt, e reggel vidám színfoltjai sze­mébe hozták, örömnek. Most el­mondta volna, így, repülve az Isten­félő utca tizenkettő felé, hogy sorsa szerint döntő találkozója lesz, ideg­­izgatóbb randevú és vérforralóbb a kamaszévek tilos örömeinél. Ott, a vagonok derűtlen, börtönszerű zár- zKUZMArsIVT rnc,714T..­kájában csak azt mondta: a bátyám- J URMANYI GUSZTÁV, h­amegyek,-ebbe -meg-ebbe-a város- ♦ ha, itt most e percben kicsorduló­­ szive vidáman vallotta volna szörnyű ♦ sorsa imádságosan derűs hepiendjét: ♦ ahhoz a Fiútestvérhez, az egyetlen ♦ testvérhez megyen, akit testvériben ♦ szive évek óta hajszol a közös tövű ♦ affinitás vak és azonos vegyértékű­­ elemek kémiai kétségbeesésével. ♦ Egyedülséges, szomorú élete úgy lát­ ♦ szott, ide tornyult, ebbe a nagy és ♦ felséges városba, hogy értelmetlen ♦ élete itt nyerjen boldogságos elégté- t telt abban a boldog egymásratalálás- ♦ ban, amit a Testvérével teszen az Is- * tenfélő utca tizenkettő szám alatt. ♦ rá­épült vele a villamos a megál­t modott testvéri karokba. Kit tudja, ez a Fiútestvér, ha rávést a* gyermekemlékek törmelékei alól,­ mennyi szívfájdalommal volt utána,­­ a közös ágyék másik gyümölcse után,­ akit a sors a menhelyek odvába so­* dort, kapzsi parasztok baromfiait­­ hajkurászni, meddő asszonyok hátát t cirógatni, vagy termékeny nevelőszü-Z lók gyermekeit ringatni bölcsekben?! Látta maga előtt a négyéves korábant elszakadt Fiútestvér arcát, emlékte-­ lenül, csak szívében sejtve meg, s* csak bévül, a lélek meleg plasztikjá­t ba formázottan, amit éveken át, aZ társtalanság bánata munkált szomo-* rúan szelídre, rárévülőn gyengéd em-* berarcra — s a villamos most oda-* viszi, hogy megsímogassa és létezésé-* vel feloldja, vér égé melegével élővél forrósítsa. ♦ Szép, rokoni meleg gondolatai vol­t­tak és le kellett szállni, jó emberek szóltak neki, hogy itt szálljon le, ha az Istenfélő utcába igyekszik. Leszállt. Itt, a hosszú, repítő uta­zás után a városkép megváltozott. A házak között tisztes távolság uralko­­­­dott, kiskertek, székfüvekkel és zsák­­iával, mint odahaza, s a házak va­­­lamivel megereszkedtek, de most mindig ez volt a Város, ahol egy nél­­­külözött Fiútestvér lakott, akit fel♦ kell találjon egy kutya rongy élet♦ gyötrő kietlensége után. ♦ Útbaigazították, balra voltak a ké-­ mények, miket el kellett mellőznie . Megindult. Rossz sikerbőröndje húzta­ a karját, de boldogan vitte, nemso­­­kára egymásra talál a két testvér * Elérzékenyült. Paraszti mesékre gon * dolt, melyek egy ősi igazságtevés­ révületében a harmadik fiúnak jut-* tátják a fele királyságot, a legkisebb* lánynak a legdelibb legényt, a leg- $ ékesebb vénasszonynak a terüljas2~* tálka csodáját. S a mesék logikája munkálta szívében a hitet, hogy nagyobbik testvér sorsa gúzsából ki­szökken, hogy megmentse őt és a felekirályságból egy meleg sarok egy darab kenyér és egy simító jó *só jusson rá. ül­ő* a táska rejtette élete munkájá­nak összeredményét: nehéz volt, százlépésenként váltotta fáradt kezein. Az Istenfélő utca messze volt, mint minden utca, melyet ke­resünk valami fontosért. De mi ez a végső, strapás akkord élete szomorú műfajában, az egész összértéktelen­­ségéhez számítva? Most, hogy vége volt már, és az Istenfélő utca nem szaladt el előle a boldogsággal, merte végiggondolni az életét, mert ezt így kell végiggondolni, teher alatt járva. Emlékezett egy négyéves kislányra, meg egy nagyobb fiúgyerekre, akire azt mondták, hogy Bátyja, akiket idegen irodákba regisztráltak és nem, velőszülők gondjaira bíztak. Óriási fekete bakancsra emlékszik, mikben nehéz volt a járás télen és heves fáj­dalmakra, mikor nyaranta ellenséges kövekben leverte körmeit, s egy kü­lönös nagy fájdalomra, mikor a má­sik bakancsost, a Fitestvért egy más nevelőszülő vitte el. S a változó anyákra, téniasszonyokra, nénémék­­re, kik az emberi természet oly szé­les skáláját tárták fel előtte. Emlé­kezett az iskolára, ahol a hátsó pad­­ban ült, s a libalegelők szabadegye­temére, hol sorstársai demokráciájá­ban, a mesék és az eszterláncb­érnák vidámságában kapott életre. Bo­bos barkett-ruhákra emlékezett, rávar­rott nagy zsebekkel, s egyszer ko­pasz fejére, mikor megszökött. És Juli nénik és Borisnénik, és édesgyer­mekek vajaskenyere futottak át benne fájón, telepfelügyelőnek szi­gorú tárgyszerűsége, és az első csók valamely szalmakazalban, gazdale­gény idillje a lelenclánnyal, meg minden. De mindez most nem volt többé fontos, mert úton van, a leg­jobb úton, az Istenfélő úton, csak az utca végén balra kell fordulnia. — Ez az Istenfélő utca már? — kédezte egy asszonytól, aki egy vö­dör vízzel szerencsétlenke­dett egy kövezetlen, gyepverte úton. Az volt. Az Istenfélő utca már nem volt város, a márványos, magas há­zak városa, ahol a balkonokat mez­telen férfiak támogatták jólöltözött népek kilátására. A házak itt a föld felé alázatoskodtak, s a hozzájuk ra­gasztott nyári kunyhók a disznóóla­kon és tyúkólakon át a földre hajol­tak valamiért. A mesék logikája szívében ellent a mondott a látvány józanító va­lóságának. A Fitestvér, aki a sors sár­kányát le kell győzze és meg kell fel­e­leljen a három fogas kérdésre, rész­­t szabbik felét választotta a királyság­­­ nak, s ő már nem volt annyira rom­­­­latlan, hogy ezt a különbséget a két * tartomány között ne vegye észre. * Szíve fázott a félelemtől, mert ami-­­ vel találkozott, a millió, oly ismerő­sen az élete volt, ami elöl futott egy rokonhoz, vagy a vonat alá. Rossz léckerítés fogta, körül a tizenkét szá­mot, itt rozsdás pléhvel kifoltozva a rés. Szomorúan mosolygott, a vulkán fikertáska szinte a földig görnyesz­tette hirtelen. A villamoson még nap­fény táncolt szeme sugarán, most ta­lán könny. Valaki háttal a kapunak galyfát aprított, s egy kutya fásultan űzte magáról a kemény legyeket fo­gaival. Az ember kék ruhában volt és bakancsáról ismerte­ meg, hogy ezt csak ő lehet, a Fitestvér. A kapu­s felnyögött, mint szokott olyan he­­­lyen, hol gondok is ágyrajárnak az­­ emberi szívekkel, s ők egymásra nézh­t­tek. A paraszti legendák sohasem tudták miről lehet egymást felismer­ni az embereknek, akiket elvarázsolt valamilyen szándék. Szemeik emberi tükörül szolgáltak egymás felé. So­káig néztek még, — mit*— bele, egy­más szemébe. A kutya felállt, világ­történelmet gyanított, s harmadik­nak bement velük a kis házba. Búcsúzó alkonyat Kialvóban a nap utolsó sugara. Kattogva, sziszegve, szikraesőt hányva robog be a vonat az esti homályba. Kis falum harangja nyugovóra kondul, s bezsong az ablakon lágyan, búcsúzóul. Esti árnyak tánca: akácos integet, száz levél suttogja halkan: Isten veled! A Rima partján a fehér margaréták tengere búcsúztat, csöndben állnak glédát, legfeljebb egyikük-másikuk bólogat, s szép fehér fejével int búcsúcsókokat. Mintha a pataknak vidám csobogása most egy pillanatra szomorún megállna, mintha az ismerős házak ablakába az alkonyat gyöngye, kék könnye hintázna.. Szivem összeszorul, két karom kitárom, csak a torony látszik már a láthatáron. Aztán azt se látom, rejti könnyes pára, s kattogva, sziszegve, szikraesőt hányva vágtat, visz a vonat veszejtő világba...­ (1933. IX.) FÜZES LÁSZLÓ: ESTI ANZIX Lámpasor hinti sárga fényét, koromáztatta barna földre, gőzöl a gyárnak éhes szája, tüzes indulót dübörögve. Itt nincsen álom, csak a munka, vörös vasak, meg tüzes élet, fel-felvillanó autogének, szeánszra járó sok kísértet. Nyugvást az este ide nem hoz, műszakok jelzik idő sorsát, sínek, robogás, sípok füttye, az éjjel csendjét széjjelszórják. (58. IV. 14.) És egy-egy nap ha poros útját kormos egünkön már befutja, a megriasztott sötétségben hajnalig vig a széles utca. Szusszanó autók kéve fénye festi ablakok üvegházát, csípős benzinszag illatával villanó csókok cicomázzák. Mint jó falattal teli bögre, gőzöl az este tátott szája, jó tudni azt, hogy aki alszik, álmát az egész rend vigyázza. -000- HUDY FERENC: Pompás élet nekem se jutott, hozzám az öröm ritkán tévedt, mily szánalmas, keserves robot megzsarolni a mindenséget. Borban, lányokban, léhaságban elmerülni égő szemekkel. A szívben újabb hasadással felébredni valahol, reggel Ennyi és minden Dobálni az üres éveket gyűrve, taposva egyre — másra, hajszolni, mit el nem érhetett az önzés mohó kívánsága ... S míg tobzódtam e pocsolyában, — hittel, szótlanul, észrevétlen várta a pesrcet, hogy meglássam, — mellettem állt, a­ feleségem... ­ TARBAY EDE. Q -000-" llLuus r­ázlatok a Balaton partján édes ment át­ében a részegségig mélyen elmerültem, fejem fölött az égő fény­virágok kinyíltak, míg a hervadó világok a boltozatra hosszú karcot vonva zuhantak be az alvó Balatonba.­­ Ma tétlenül és bölcsen múlt a nap, a földre roskadt szilvafák alatt néztem a hold sületlen kifli­ arcát, a felhőket, megannyi pelyhes barkát, amint lebegtek tisztán fönn az égen, sóspárából szőtt parttalan vidéken. GULÁCSY MAGDA: A szerelem forrásánál A megúnt városokon túl, messze kinn, a szőlő­díszes teraszok homlokát, hajnalonta­ járt, víg ösvény futja át. É S a forrás fölé bársony baldachin borul kupolaként. Ott a rózsaszín vizekben, mindenki megnézi magát, mert isteni a kép, amit benne lát, folyton ringatná mosolyát habjain. Egy reggel én is melletted futottam örömet látni. Bár a kezed fogtam, közénk feszült a lázító gondolat, a sejtelmektől édes-furcsa iz, és kettőnk arcán egyetlen perc alatt zavaros lett a kristálytiszta víz. ....... ■ ■ .. QOO ■ m mmm KOVÁCS LAJOS: Tavaszi szellő lébben a földön Fény felé bókol, hajlak az ág, Csillan a napfény, bő sugarakban Öntözi, omtj­á ég — aranyát. Megáll a gazda, — gyermeke hívj. Várhat a dolga — égre tekint. Füstöl a kémény, körötte rég várt Ősi barátjuk gólya kering, és tavasz csókja csattan a földön, Szűk már a börtön, feslik a szép Hóvirág szirma, ibolya kéklik, Festi ruháját orgonakék. Megállok én is, szemem lehunyom, Csókol a napfény, szép — csoda szép* Enyém a világ szívdobogása Hordozom gondját, s jó örömét: Tavaszi öröm éneke HOSSZÚ BARNA szú­­nyogcsontbegyűjtő úgy ront be az irodába mint egy vérszomjas bambát: — Azért mégiscsak felháborító! — támad rá az egyik tisztviselőre. — Mit írtak önök az én SZTK-igazolványomba? Itt van! Nézze! — Én semmit sem lá­tok — válaszol nyugod­tan, de azért harcra ké­szen a kopaszodó hiva­talnok. — Még hogy­semmit. N­ohát... akkor én fel­olvasom. Neve: Bosszú Barna, foglalkozása: szúnyog­csontbegyűjtő. született: 1968 január 6 ... — Mi itt a hiba, ked­ves szúnyog... izé... Bosszú. — Min­? Még azt kér­dezi? Hát létezik az, hogy valaki 1968-ban született?... és nem Bosszú, hanem Hosszú a nevem! — A papír beszél szaktársam, a papír be­szél ... minden lehetsé­ges, a csodák századá­ban élünk. — De kérem, tréfál? Engem kinevettek, ami­kor az SZTK-ban fel­mutattam ezt az igazol­ványt­­. . — SAJNÁLOM. Nem áll módomban törlést eszközölni, különben is maga ezek szerint még meg sem született...?! — Javítsa ki, kérem. Maga állította ki.. . — Az igaz, de ön dik­tálta . . . — Hát akkor mégis­csak élek. — Azt már nem! ön még csak később fog megszületni. — De kérem.31 — Sajnálom, maga még nem él... — Két gyerekem van. — Csak lesz, ha ön előbb megszületik, ki­járja az iskolát, felnő, szakmát tanul, aztán megházasodik, jön a gólya, a gyerek... Ez az élet rendje... hát ne akarja ezt megváltoztat­ni, kérem. — Nézze!!! — Nem látom! ön még nem él.­.. — Élek! — A papír beszél,íj fehéren fekete... — Élek, hát nézzen már rám. Itt állok, be­szélek, mozgok és köve­telem, maga ... maga..­. bürokrata... — Kikérem magam­nak én ... én ... távoz­zon!!!... Távozzon!! — Megyek, de előbb ezt a hatost, látja? ... ezt itt, itt ni, ezt a ha­tos számot javítsa ki kettesre.. . — Nézze én... hát értse meg maga még nem él! — Hát jó. Mivel iga­zoljam, hogy élek? Itt van a rendőrségi... — KEVÉS! Különben is a fénykép... hozzon újabbat. Hozzon szüle­tési bizonyítványt, a gyerekeiét is, aztán együttélésit és orvosit. Ez a legfontosabb. Ha az orvos igazolja, hogy él, én mindent­­ megteszek, amit tehetek. Minden további nélkül kijavítom a hatost kettesre. De ehhez négy tanú is szükséges... — Szóval nem javítja ki a hatost? — Nem! Mert maga még nem is volt csecse­mő . . . Hosszú az asztalra csap, felkapja a tollat, s a hatos helyére kettes számot rajzol. A kopasz felkiált: — Mit csinál?! Ez ok­irat hamisítás! a 12. pa­ragrafus értelmében.­­ Hosszú mosolyogva, felháborító nyugalom­mal válaszol: — Engem még nem büntet a törvény, én még nem élek! Aztán egy hirtelen mozdulat­tal végigönti a tintát a kopasz fején. — Bürokrata! A KOPASZ itatás közben dörmögi után kapkod, elgondolkozva maga elé: — Tényleg él.. érde­kes... SZEGEDI LÁSZLÓ A DÖNTŐ ÉRV ♦ c­lakArdy ÉVA: : Ha virág lennék...­ ­ Ha virág lennék, érted nyílanék. ♦ Kis asztalodon lennék gazdag­ok. ♦ Szint és illatot lehelnék neked, ♦ örök mosollyá tenném életed. Ha búza lennék, lennék kenyered, hogy tápláljalak, erősítselek. Hoznék hitet és vinnék gondokat, belőlem válna derűs gondolat. 1 Ha tölgyfa lennék erdő sűrűjén, 2 koporsódnak se lennék oly kemény. 2 Veled mennék, hogy lenn a föld alatt 2 ölelő karral ott is óvjalak. I ­OQO­ ♦ KISS KÁROLY: oí nyá* d­í .. • Cinkék, rigók és seregélyek csapata ma dalolni kezdett. S a nyarat pelyhező ág-végek vad kórusa is velük zengett. Hangolt a szél s ez össze-vissza kósza jelekből egyre, másra áradt a nyári szellő ritka szimfóniás szép jeladása. Egy fiú jött, s egy lány előtte ringatta testét, mint egy kelyhet, melyet már csordultig tetőzve megtöltöttek kamasz szerelmek. Nézték egymást, szemükkel itták az ősi, borzongó csodákat S kis sugarak, gonosz parittyák meleg sóhajokat dobáltak. Nem élt még semmi s minden élt ahogy egy csókban minden élhet. S egy cinkepár a rózsafánál azt bizonygatta: szép az élet.

Next