Észak-Magyarország, 1959. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-28 / 74. szám

Szombat, 1959­. március 28. FSZAKMAGYARORSZÁG Munkában a putnoki kommunisták Gondolatok egy pártbizottsági ülésről Minden határozat annyit ér, amennyit végrehajtanak belőle .. Eleinte jelszóként hangzott,­­ ma már a szocialista fejlesztés ismert közmondása lett e néhány szó; a gondolat mély tartalmat fejez ki. És egyben perspektívát ad a jövőre néz­ve. Eleven példának itt van mind­járt a Központi Bizottság március 6-i határozata. Ez a határozat a reális lehetőségekből kiindulva, megálla­pítja: módunk van rá, hogy kellő szorgalommal hamarabb elérjük azt a magasabb életnívót, amit későbbre terveztünk. Feltétele ez: a gazdasági adottságok figyelembevételével nö­veljük a termelékenységet és szilár­dítsuk meg a mezőgazdaság szocialis­ta szektorát. A párthatározat egyben kérdés a dolgozók felé. — Akarunk jobban élni, gyorsabb tempóban fej­lődni? Ha igen, úgy a saját érde­künkben fogadjuk meg a párt taná­csát. Ez világos beszéd. A határozat nagy visszhangot kel­tett. A válasz egyöntetű volt: elfo­gadjuk az ajánlatot s dolgozunk érte. Mi van még hátra? Ez: ki, mit és hogyan! Éltető matériává kell gyúrni a gondolatot — kezdjünk hozzá. A putnokiak már hozzákezdtek. Kibővített járási pártbizottsági ülé­sen tárgyalták meg a határozatot s megbeszélték a teendőket. A közös elgondolás lényege a lenini munka­stílust tükrözi: megszervezni és el­lenőrizni a végrehajtást, s a vezetési szint megjavítása érdekében — mint erre Kádár elvtárs utalt a nagy-bu­dapesti pártbizottság ülésén mondott beszédében — helyesen „gazdálkod­ni” a káderekkel. A putnoki kommunisták úgy lát­ják, — és helyesen látják —, hogy a vezetési szint megjavítását a párton belül kell kezdeni. Hiszen az alapos, körültekintő pártmunka egyik leg­fontosabb alapja a sikeres szocialista építésnek. Nem hangzatos kinyilat­koztatás ez, hanem az élet igazsága, amely a putnoki járást sem kerülte el. Szembetűnő például, — hogy il­lusztráljuk mondanivalónkat — az a termelési fellendülés, ami az ipari üzemekben tapasztalható. Felemelő az a megértés is, amit a dolgozó pa­rasztok tanúsítottak a­­ mezőgazda­ság átszervezésének utóbbi időszaká­ban. Egyedüli magyarázata ennek a fellendülésnek és megértésnek: nem maradt nyomtalanul a párt­ szava a munkások és dolgozó parasztok kö­rében. Ugorjunk csak vissza egy évet! 1958 első negyedében a Putnoki Bányaüzem nem teljesítette tervét. — Segíteni kell a bajon! — mondták. De hogyan? A járási pártbizottság és az üzem kommunistái rátaláltak a­­ megoldásra. Aktívan és taggyűlése­ken beszélték meg a helyzetet, meg­­keresték a baj okát s javaslatukra az üzemvezetés intézkedett. Megjavítot­ta a műszaki vezetést, a pártszerve­zet pedig arányosan elosztotta a kommunistákat a munkahelyeken. És a kommunistáknak igazuk lett. Fellendült a termelés, azóta minden negyedévet sikerrel zárnak. Sőt! Bod­rogi Jenő elvtárs, a bányaüzem igaz­gatója így tolmácsolta a bányászok üzenetét a kibővített pártbizottsági ülésen: Vállaljuk, hogy — a pártha­tározat szellemét követve — a ma­gyar pártkongresszus tiszteletére 8 vagon terven felüli szenet termelünk, a termelékenységet 3 százalékkal növeljük, 600 ezer forintot összespó­rolunk az anyagmegtakarítással, mindezt egyéb módon még megtetéz­zük másfélmillió forinttal! Ez történt. És nem csak a bánya­üzemben. A párthatározat felbuzdí­totta a dolgozókat, s a határozat nyomán kifejtett pártmunka — a meggyőzés, a pártpropaganda — gyümölcsözött. A pártbizottság ülé­sére egyetlen gazdasági vezető sem ment „üres tarisznyával”. Ki ezt, ki azt az üzenetet vitte. A gépállomás dolgozói közül négyen így üzenték elhatározásukat: „Boksa­ József és Vona Géza traktoros 115, Pesó és Po­gány brigádvezető pedig 110 száza­lékra teljesíti tervét.” És sorolhat­nánk tovább. A számok talán ride­gek, de..de a sok 115 és 110 szá­zalék jelenti a gyorsabb fejlődést, a magasabb életszintet. Ezek az illusztris példák vallanak: bőven van itt lehetőség a fejlődésre! És nagyon helyesen cselekedett a putnoki pártbizottság, amikor szá­molt ezzel a lehetőséggel. A pártbi­zottság egyik ipari vonatkozású ha­tározata így szól: A termelékenység növelése végett biztosítani kell, hogy a Putnoki Bányaüzem végrehajtsa 4041 méteres vágatkihajtási tervét. Mi a biztosíték rá? Feltétlenül a leg­döntőbb: a dolgozók aktivitása. Má­sik — mezőgazdasági — határozata azt mondja: Biztosítani a termelő­­szövetkezetek megszilárdítását. Mi a biztosíték rá? Megint csak az aktivi­tás. A téglagyáriak már fel is talál­ták magukat. — Szavunkat adjuk rá, hogy minden társadalmi munkában gyártott téglát a termelőszövetkeze­teknek adunk építkezési célra — üzenték. Fellendíteni a szocialista munkaversenyt — tartalmazza az ötödik határozati pont. A putnoki kommunisták határoza­ta tehát reális. „A magyar dolgozók milliói ezer és ezer módon, minden központi felhívás nélkül is segítik szo­cialista céljaink megvalósítását” — mondja a Központi Bizottság hatá­rozata. Az erővel — ezzel a hatal­mas erővel — azonban gazdálkod­junk okosan! Nem azt várja a párt a kommunistáktól, hogy gazdasági mutatókat készítsenek és célszerű arányokat szabjanak meg. Erre nincs szükség, elvégzik ezt a szakemberek. A kommunisták feladata a mozgósí­tás, a példamutatás, az áldozatválla­lás. Azaz, a szó szoros értelmében vé­gezzenek pártmunkát! És éppen az a nagyon pozitív jelensége a putnoki járási pártbizottság ülésének, hogy a kommunisták erre mutattak rá. Az ülés jól összhangba hozta a XXI. kongresszus és a Központi Bizottság határozatát, amennyiben felismerte, hogy a járás területén is egyik leg­fontosabb követelménye a pártmun­kának: teljes bizalommal támasz­kodni a dolgozó ezrekre és tízezrek­re. A kommunisták feladata, hogy ezt a nagyon lényeges momentumot megértessék az állami és gazdasági vezetőkkel is. A pártbizottsági ülés­nek éppen ez volt az egyik célja az­zal, hogy kibővített ülésére meghívta az állami és gazdasági vezető káde­reket. A pártbizottsági ülés az úgyneve­zett második lépcső volt a megyében a megyei aktíva után. A feladat ez­zel nem ért véget. A jó végrehajtás érdekében haladjon tovább a szerve­zés az ipari üzemekben, gépállomá­sokon, termelőszövetkezetekben. Eredmény csak úgy lesz, ha a legki­sebb pártszervnél is aprópénzre vált­ják a párthatározatot. Buzgón, — de túlkapásoktól mentesen — szervez­zék a szocialista munkaversenyt, szorgalmazzák az önköltségcsökken­tést, buzdítsanak a többtermelésre. És mindenekelőtt a kommunisták legyenek legszorgalmasabbak és leg­ötletesebbek. Másként nincs erkölcsi alapjuk az említettek gyakorlásához. A pártbizottsági ülés a határozat szellemében járt el akkor is, amikor tanácsolta a gazdasági vezetőknek, hogy folytassanak merész káderpoli­tikát. A rohamosan fejlődő technika korát éljük s ennek elengedhetetlen tartozéka, hogy értsünk a gépek ka­pacitásának növeléséhez. Magyarul: tudjunk a gépek nyelvén. A putnoki járásban volna lehetőség a káder­­utánpótlásra. Sok az érettségizett fiatal — mondta Ladányi elvtárs, a pártbizottság egyik vezetője, de nem akarnak a termelőmunkába állni, szívesebben dolgoznak íróasztal mel­lett. Pedig — mondjuk meg őszintén — manapság az érettségi nem más, mint bizonyos műveltségi szint. Nem szakma, — bár soha nem is volt az. Viszont hasznos annak, aki szakma­­tanuláshoz használja fel. Ez a fiatal generáció képezné a jövő gazdasági vezetésének egyik alapját. És ennek megértetése is — hangsúlyozva az egyénre vonatkozó hasznot — párt­munka. Látjuk tehát, hogy a putnoki járási pártbizottság kibővített ülése józanul mérlegelte a helyzetet, s reálisan je­lölte meg a feladatokat. A kezdés ki­tűnő. Hogy a folytatás milyen lesz? Ez is pártmunka kérdése. Úgyszintén az eredmény. Mert ha a járás végre­­hajtja mindazt, amit elhatározott, akkor­ nyugodtan mondhatja: az or­szágos feladatból reájutó részt becsü­lettel teljesítette — jól végezte párt­feladatát. CSALA LÁSZLÓ * 3 ­ A bolt és a bolto g gakran megcsodálom én a vi­déki földművesszövetkezeti boltokat. Szívesen álldogálok a pult előtt és nézem, hogy jönnek-mennek a vásárlók. Ehelyt — ha jól figyel az ember — sok mindent megtudhat a faluról. Megtudhatja, hogyan él a nép, mert a szatyrok, amelyekkel járnak, elmesélik. Azért is jegyzem oly figyelmesen, mert emlékszem a régebbi időkre is, hogy mit és­ miből mennyit vásárolnak az emberek. Me­sélhetnek aztán énnekem! Mindennél többet mond egy földművesszövetke­­zet havi forgalma. Abban pedig nincs hiba! Állok és nézem, hogy szorgalma­toskod­ik a boltos, fontoskodnak a vásárlók. A mérleg szüntelenül il­­leg-billeg és hangzik a beszéd is eképpen: — Ugyan, Béla kérem, nem jött még abból a csíkos kartonból, ami­ből a múltkor vásároltam. Tudja, a gyereknek... Vagy: — Óh, én nem ezt gondoltam. In­kább valami ... hm . .. valami drá­gábbat, ha van. Aztán: — Jaj, engem agyonver az ember. Háromszáz forintot elköltöttem. Két-három óra alatt sokan meg­fordulnak a boltban. Felnőttek is, gyermekek is. Vagy pedig valaki csak egy tasak paprikáért ugrott át innen a szomszédból, de közben eszébe jutott, hogy ... — s aztán fél­óra múlva megint: — Jaj, otthon közben leégett a rántás! Szalad sze­­gény, csak úgy lobog a szoknyája S mindez igen mulatságos is egyben No és a polcok! Azok pedig meg­rakva mindenféle áruval. Selyem, szövet, edény, ékszer, ásó, festék meg... — ki tudná azt mind fejben tartani? Azaz: a boltos, ő mindent tud. Ismeri mindennek a helyét és ha azt mondom, hogy adjon nekem öt deka kék szeget, behunyt szemmel oda talál. Már az árát is mondja menetközben. Városon, az itteni bol­tosoknak valamivel könnyebb a dol­guk. A játékboltban nem árulnak paprikát, de vidéken, a vegyesbolt­ban árulnak viszont játékot is. Azért tehát fárasztó is ez a munka. Mégis szívesen csinálják, s igen ritka em­ber, aki megbánta, hogy a pult mögé állt. Itt van például Orosz Béla, a he­jő­­keresztúri földművesszövetkezet boltvezetője. Kívülálló ember nem is gondolná — én is csak most tőle hallom —, mennyi minden múlik jó vagy rossz munkájukon. Az ő gond­juk, hogy időben, pontosan leadja­nak minden rendelést, az üzemágve­­zetők segítségével kapcsolatot tartsa­nak a vállalatokkal és lelkiismereti kérdést csináljanak abból, hogy a falu soha ne szenvedjen hiányt. No, Keresztúr nem is szenved. Orosz Béla bizony nem gondota volna valamikor, hogy boltos lesz belőle, de az lett. Most hirtelen ki sem lehet számolni, hány kiló sót, cukrot, miegymást mért már szét nyolc esztendő alatt, de az bizonyos, olyan tapasztalatokat szerzett, ame­lyekért érdemes volt pult mögé áll­ni. Mindennap s minden órában kap­csolatban van az emberekkel. — Az pedig nagyon fontos — mondja. S folytatja is, amit elkez­dett: — Tudod, szerintem az a 10 boltos, aki megismeri vevőit, jó kap­csolatot épít ki velük, mert a vevőt nem mindig az áru csábítja, hiszen megtalálhatja ugyanazt egy másik boltban is, hanem az, hogy mennyi­­re figyelmes iránta a boltos. — A jó kereskedő — mondja és mosolyog, mert talán eszébe jutott neki is a régi anekdota — eladja a rossz árut is. Míg a rossz kereskedő — inkább ne is válassza ezt a szak­­mát. Hogyan értelmezi ezt? — Úgy, hogy legyen becsületes. * Földmű­vesszö­vetkezeti mozgal­munk sok ilyen új típusú boltost ne­velt már ki a parasztság soraiból. Büszkék is rá nagyon. És joggal. (­v) (Fotó: Szabados György) AD mocsvári úí­ Miklós riportsorozata: TANÁCSKÖZTÁRSASÁG! Emberek vagyunk paksi Miklós bácsit kifárasztot­­­ta a késő éjszakába nyúló vita. •Nem szokott ő még hozzá a nagy be­szédekhez, nem kenyere neki, meg aztán­­ jobban szeret ő a beszéd he­lyett inkább dolgozni. A direktórium tagjai a ládházi földnélküliek föld­igényléséről döntöttek és legalább félórát vett igénybe, amíg a több mint háromszáz nevet felsorolták. Aztán pedig külön-külön mindegyi­ket megvitatni, hogy kinek mennyi szántó, illetve házhely jogos? Mert ugye, aki már rendelkezik némi te­lekkel, annak természetesen nem jut­tathatnak mindjárt az első reform­nál. Vannak azonban kirívó esetek, ahol nagyobb a család, vagy nősülni szándékozók igényeltek telket, azo­kat feltétlen előre kell venni. A leg­nagyobb probléma persze az, hogy miből elégítsék ki ezt a sok igény­lést. Nem mehetnek a szomszéd falu határába, mert akkor az ónodiak, vagy az emődiek indulnak ellenük, kapára-kaszára. Egyelőre úgy néz ki, hogy a felosztásra kerülő földek a felét sem biztosítják annak, amit igényeltek. — Hát honnan vegyünk? — csa­pott az asztalra Paksi bácsi — a bolt­ból, kilószámra?!... — Márpedig földnek lenni kell! — erősködtek a többiek, — mert a pro­letárdiktatúra hatalmát falun csak akkor tudjuk megszilárdítani, ha földhöz juttatjuk a nincsteleneket, nemcsak ígérünk, hanem adunk is. Ezen elvitatkoztak egy-két órát. A direktórium tagjait külön-külön kellett meggyőzni, ami nem volt olyan egyszerű dolog. Éjfél is elmúlt már, mire betették maguk mögött az ajtót. Felhős, borús áprilisi éjszaka bo­rult a falura. Paksi bácsi gondjaiba merülten ballagott hazafelé az utcán, amikor zaj ütötte meg a fülét. Előbb kutyaugatás, majd sietős léptek dob­banása. — Nocsak! — torpant meg — mi történik? Csak nem az őrség zavar valakit? Ösztönösen a garád mellé húzó­dott és jól tette, mert a templomka­nyar felől futva közeledett valaki. Annak a valakinek a hátán pedig ide-oda himbálózott a zsák. Paksi bácsi várt néhány pillanatot, majd amikor egy vonalba ért vele, hirtelen kilépett az út szélére. — Állj, az istenedet! — Óh, — hangzott a meglepett fel­kiáltás. A­­sák huppant, tolvaj illant, de­­ Paksi bácsi erős keze elkapta a karját. — Ki vagy? — A sötétben nem is­merte fel hirtelen. Amaz — most már megismerte, — a hibásbeszédű csor­dásbojtár, a cigány Károly volt. Úgy cseppent a faluba, nem is tudták hogyan, neve sem volt talán sze­génynek, hát elkeresztelték Károly­­nak. — Mit keresel te itt, Károly? — Én... Mi... Miklós bátyám, é.. -é .. .éppenséggel, ha... hogy is­mondjam, semmit. A ... a — tyú­koknak viszek egy csepp kukoricát. — A más góréjából, mi? — I... igen. — Honnan vetted? — csapott rá Paksi. A dadogó ember ijedtében még da­dogni is elfelejtett. — Én ezt éppen Paksi bátyámtól, az isten áldja meg. Egy pillanatra meglendült a karja, hogy mérgében istenesen megcsapja a cigányt, hiszen amíg ő más embe­rek boldogulásáért vitatkozik, nem kímélve erejét, és idejét, ime meg­lopja ez a senkiházi, pedig ő is sze­gény ember. Az őszinte vallomás azonban mégis lelohasztotta ezt az indulatot és másképpen döntött. Hi­szen hát mit is csinálhat ezzel a sze­rencsétlen emberrel, aki bizonyos, hogy más számára lopta a kukori­cát, mert tyúkja nincsen, nem is volt soha. — Jól van, cigány. Hanem most rögtön vidd vissza, amit elhoztál. Holnap majd döntünk rólad a direk­tóriumban. — Jaj, istenem mi az, Miklós bá­tyám? Paksi bácsi elnevette magát: — Ne félj cigány. • A­z ülésről jegyzőkönyv maradt fenn. Másnap este valóban be­idézték a cigányt és előtte is hossza­san vitatkoztak, mi legyen a bünte­tése. Egyik-másik direktóriumi tag súlyos büntetés kiszabását kérte, mert utóbbi időben elszaporodott a lopások száma, amelyek feltehetően mind a cigányokhoz származnak vissza. Ekkor azonban felállt és közbeszólt Eötvös Ferenc református pap. (Eöt­vös Ferenc már 18-ban, a polgári demokratikus forradalom kitörése után is pozitív szerepet töltött be a faluban. Mint a Nemzeti Tanács tagja, számos olyan intézkedést ho­zott, amely a kisemberek boldogulá­sát eredményezte. Később a Tanács­köztársaság hatalomrajutása után a * direktóriumba is beválasztották és * csak július-augusztus felé, amikor * mind nagyobb túlerővel támadott az­­ intervenció, vonta ki magát ebből a­­ munkából.) ) — Emberek! — kezdte a pap. J Mindenki elhallgatott, ő pedig így­­ folytatta:­­ — Emberek vagyunk és legyünk téte­­ leinkben is emberségesek. Javító, ne-­­ velő szándékúak. Lopott-e ez a cigány­­ eddig is? Valószínű, de nincs róla bi­­i­zonyítékunk. Most azonban — s új sarokban remegő cigányra mutatott­­ — tökéletes megbánást tanúsított. — Igaz, Károly? ! A cigány nyelt egy nagyot és­­ hangtalanul jelezte, hogy igen. Az­ i után kiküldték, s most Paksi bácsi­­ vette át a szót:­­ — Én is azt hiszem, igaza van a« . tisztelendő úrnak. Nem túlzott fe-« nyítési módszerrel kell őket fegyel- l mezni, hanem munkával. Mert dol-l gozni tudnak, ha akarnak, de lusták, ] az anyjuk keserves... — már meg- « bocsásson tisztelendő úr. J Helyeseltek. — Munkát kell ad- ’ fiunk minden embernek és azon töp­­­­rengjünk inkább, hogy mi módon­­ tudnánk segíteni a falu többi szegé­­y­nyein is? ! • A ládházi példa nem egyedülálló­­ -e az országban. Számos adat áll­­ rendelkezésünkre arról, hogy a ta­nácshatalom milyen fontos rendelke­zéseket hozott. Szinte Ady Endre * gondolatai elevenednek meg ezek­­­ ben az intézkedésekben:­­ „Mikor fogunk már összefogni, | Mikor mondunk már egy nagyot, › Mi elnyomottaif, összetörtek, * Magyarok és nem magyarok.” › Az eddig semmire sem becsült, › gúny céltáblájául szolgáló cigányok › szintén fellélegeznek, embereknek­­ mondhatták magukat és ez nemcsak­­ amolyan kinyilatkoztatás volt: ők is­­ szavazati jogot kaptak és gyakorol­­t­­ák is azt.­­ Következő riportunk: 1 TERMEL A GYÁR * Áltagos is­co­ai kórushangverseny és szavalóverseny a Sarlók Béla Művelődési Házban kóleti általános iskolák kórusai kö­zött kórushangversenyt hirdetett meg. A meghirdetéssel egyidejűleg ezüst vándorserleget alapított, melyért minden évben egy alka­lommal az iskolai kórusoknak ver­senyezniük kell. Első ízben a Tanácsköztársaság ünnepi hete megnyitása alkalmá­ból, március 15-én, vasárnap dél­előtt találkozott 9 általános iskolai kórus 760 növendékkel. A részt­vevő kórusok teljesítménye azt bi­zonyítja, hogy lelkiismeretesen, nagy gonddal készültek fel erre a hangversenyre, és ezért annak színvonala kiváló volt. A bíráló bi­zottságnak igen nehéz feladata volt, amikor a sok jó kórus közül az első három jutalmazott kórust ki kellett választania, illetve az ezüst vándor­­serleget odaítélnie. A tanúsított teljesítmények alap­ján az első helyezést és az ezzel já­ró ezüst vándorserleget a XXXII. sz. Miklós utcai ált. iskola ének­kara nyerte, Lukács László karnagy vezetésével. Ez a kórus kiváló hanganyagú, mély átéléssel, lendü­letesen éneklő, fegyelmezett kórus. Második az ugyancsak kiváló ké­pességű XXI. sz. általános fiúisko­la kórusa lett, Vidinszky László karnagy vezetésével. A harmadik díjat a diósgyörvás­­gyári XVIII. sz. általános leány­iskola énekkara nyerte, Bitó Sán­dorné karnagy vezetésével. Ugyancsak a Tanácsköztársaság kikiáltásának ünnepségeivel kap­csolatosan rendezte meg a kultúr­otthon a II. és III. kerületi általá­nos iskolások szavalóversenyét. Hét iskola 34 legjobb szavalója vett részt a versenyen. Legjobbnak Polo­­neczky Károly,­ a XXXII. sz., Mik­lós utcai ált. iskola tanulója bizo­nyult, második Nemes Klára, har­madik Kovács Katalin, mindketten a diósgyőri XXII. sz. ált. iskola ta­nulói, negyedik Pásztor Mária XXX. sz. iskola, ötödik Tóth Rózsa XXXII. sz. általános iskola tanuló­ja­­lett. Mind a kórushangverseny, mind a szavalóverseny megrendezésével a kultúrotthon vezetősége méltó­képpen egészítette ki a miskolci ünnepségeket. A nyertes iskolák, illetve tanulók március 25-én vették át a serleget, illetve a díjakat a Bartók Béla Mű­velődési Házban. A Lenin Kohászati Művek Bar­tók Béla Művelődési Ház vezető­sége a Tanácsköztársaság évfordu­lójának tiszteletére a II. és III. ke­

Next