Észak-Magyarország, 1960. augusztus (16. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-05 / 184. szám
Vasas Kulturális Napok Diósgyőr, 1960 Akár korábban hírt adtunk róla, hogy a Lenin Kohászati Művekben ez év őszén üneplik a diósgyőri vasgyárak alapításának 190. évfordulóját. Számos ünnepségen emlékeznek meg a 190 esztendős gyár történetéről, Fazola Henrikről, a nagy alapítóról, a gyár fejlődéséről, jelenéről, jövőjéről. Az ünnepségben a kultúrmunkások is kiveszik részüket. A Vasas Szakszervezethez tartozó más művészeti csoportok közreműködésével szeptember 24 és október 2 között megrendezik a Vasas Kulturális Napokat, amelyen gazdag kulturális programmal tesznek bizonyságot munkáskultúránk fejlettségéről. Kováts György, a Bartók Béla Művelődési Ház igazgatója tájékoztatása szerint a vendéglátó Diósgyőrvasgyári Művészeti Együttesen kívül közreműködik ezen — az eddigi tervek szerint — a salgótarjáni Vasas színjátszócsoport, a Vasas Központi Művészegyüttes operarészlege, a Ganz-MÁVAG Mozdony-, Vagon- és Gépgyár és a pesterzsébeti Vasas Művelődési Ház együttese gyermekműsorokkal, továbbá önálló műsort adnak az Állami Operaház művészei. Ez alkalomból a Lenin Kohászati Művek Bartók Béla Művelődési Háza képzőművészeti szakköre, a Szinvavölgyi Művelődési Kör képzőművész szakkörével karöltve, képzőművészeti kiállítást rendez. A Vasas Kulturális Napok tiszteletére megjelentetik a diósgyőri munkásírók antológiáját, amelyben a diósgyőri munkások életét ábrázoló mai szépirodalmi írásokat teszik közzé. Nagy érdeklődésre számottartó programpontja lesz a Vasas Kulturális Napoknak a Szépirodalmi Könyvkiadó ankétja, amelyen az 1961-es kiadási tervét vitatja meg olvasóközönségével, a diósgyőri nagyüzemi munkásokkal. A 190 éves gyár történetéről ismeretterjesztő előadássorozatot rend Az ünnepségek sorozatában kerül sor a legkiválóbb munkát végző öntevékeny kultúrmunkások kitüntetésére, illetve megjutalmazására. A gyárvezetőség és a szakszervezeti bizottság külön jelvényt készíttetett erre a célra. A Vasas Kulturális Napok műsora sok művészi látnivalót ígér. Seregszemléje lesz a vasipari dolgozók kulturális fejlődésének, egyben igen jelentős, kiemelkedő eseménye Miskolc és Borsod megye kulturális életének. A vöröstorony „ágyú teraszán“ a debreceni Kodály-kórus hangversennyel köszönti a 700. évfordulóját ünneplő sárospataki várat A megyénkbe látogató külföldi és hazai turisták évek óta egyre nagyobb csoportokban keresik fel a Bodrog partján, festői környezetben épült Rákóczi várat. A sárospataki vár híres vöröstornyát 1260-ban építtette V. István. Az azóta eltelt évszázadokban a vár tovább épült újabb gótikus, reneszánsz és barokk részletekkel. A gazdag történelmi múltra visszatekintő várban jelenleg a Rákóczi Múzeumot és a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem kutatórészlegét helyezték el. Az egyetem munkatársai ugyanis geológiai, néprajzi és szociográfiai kutatásokat végeznek a volt Zemplén megye területén. A sárospataki Rákóczi vár fennállásának 700. évfordulóját augusztus 27-én ünnepük meg. Az ünnepséget a Hazafias Népfront Borsod megyei Bizottsága a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemmel és a sárospataki Rákóczi Múzeummal közösen rendezi. Az ünnepi megnyitó, majd a vár történetének ismertetése után a Rákóczi vár lovagtermében tudományos vitát rendeznek, amelyen a debreceni egyetem vezetői beszámolnak a megye területén folyó kutatások eddigi eredményeiről és tájékoztatást adnak a további tervekről. Az ünnepségen ismertetik a Rákóczi Múzeum tevékenységét is, valamint azokat a feladatokat, amelyek a közeljövőben a múzeum vezetőire és dolgozóira várnak. Este a vöröstorony ágyú teraszán az országos hírű, debreceni Kodálykórus szabadtéri hangversennyel köszönti a fennállásának 700. évfordulóját ünneplő ősi várat. Az ünnepség iránt máris nagy az érdeklődés. Eddig — többek között — négy baráti állam nagykövetsége jelentette be részvételét. Háromszáz fiatal pályázik a szakma ifjú mestere címre Az ózdi kohászati üzemek fiataljai között mindinkább növekszik az érdeklődés a szakma ifjú mestere címért indított vetélkedés iránt. Eddig több mint háromszázan jelentették be, hogy meg akarják szerezni a kitüntető címet. Ez évben negyven fiatal tett sikeres vizsgát. b szakmag taborszag s Borsodi művészek harca a giccs ellen (Jegyzetek a Képcsarnokban rendezett kiállításról) Az utóbbi SSSSZJStrátáink és napilapjaink hasábjain neves kritikusok, műtörténészek, publicisták és írók tollából sorozatosan jelennek meg, hétről hétre terjedelmesebb írások képzőművészetünk fejlődését, a világversenyben elért eredményeit érintő kérdésekről. Sokan és sok oldalról vitatják és világítják meg a fejlődést elősegítő vagy gátló összetevőket, ok és okozati összefüggéseket. Korábban is folytak e kérdésekről sajtópolémiák, de a jelenlegi viták főképp a legutóbbi Nemzeti Kiállítás tapasztalatai nyomán vetettek lobot Szőnyegre kerülnek képzőművészetünk elméleti vonatkozású kérdésein kívül a helyesen értelmezett művészettámogatás, a korszerű művészet kibontakozását biztosító feltételek, a helyesebb zsűrizési rendszer, a műértő közönség nevelésének gyakorlati kérdései is. Ezek közé tartozik a giccs elleni harc gyakorlati módszere, amely nem kevésbé bonyolult feladat, mint a művészet elméleti problémáinak tiszta-Vezető képzőművészeti szerveinknek az az elhatározása, hogy csak kétévenként rendeznek országos jellegű kiállításokat, abból a megfontolásból fakadt, hogy az egymást sűrűn követő nagy seregszemlék sietségre kényszerítik képzőművészeinket és nem engednek időt a bennük forrongó új meglátások művészi kiérlelésére, egyéni formaviláguk kibontakoztatására. Ezért került a közönség elé sok, nagyobb igényű mű féléretten, élménytelen, szakmai szempontból is gyenge megoldásban. Ezért tükrözte igen sok kép, szobor alkotójának nyugtalan útkeresését, s ezért szürkültek a tartalmilag, formailag is összehangolt, legértékesebb műalkotások a legdisszonánsabb hatású, kísérleti jellegű félkész termékekkel, vagy a semmitmondó mesterségbeli szokványművekkel egy kalap alá. Valósággal divattá vált az olcsón elsajátítható művészeti blöffök, fogások kultusza, nem jelenti azt, hogy amíg művészeink nem tesznek egy új, határozott lépést előre a szocialista szellemű művészet fölényének igazolására, húzódjanak vissza műtermeikbe és vonuljanak el a közönség, a nyilvánosság napfénye elől. Mert amilyen hasznos a mű megérlelésére az alapos elmélyedés, ugyanolyan gyümölcsérlelő ereje van a műértő és műélvező közönség visszhangjának, a nyilvánosság napfényének. Minél több reflektorfény vetődik az alkotóműhelyekbe, annál jobban megvilágosodik az út, amelyen a ma művészének haladnia kell, és amely út nem vezet az öncélúság, az epigonkodás, a sznobizmus zsákutcájába, ahonnan igen nehéz visszatérni a világosságra, a művészet főutcájára. Tehát minél több kiállítást! Minél több érintkezést a közönséggel, a közvélemény bíráló hangjával, mert napfényben érlelődik ízessé a gyümölcs! Enélkül holt vágányra futhat sok tisztes művészi törekvés. Ilyen gyümölcsérlelő augusztusi napfény vetődik most a borsodi művészek népes csoportjának alkotó tevékenységére a miskolci Képcsarnok helyiségeiben rendezett színvonalas kamara-kiállításon. Nemcsak képletesen, hanem szószerinti értelemben is joggal emlegetjük a napfényt, amely nagymértékben hiányzik az eddigi kiállítások színhelyéről, a múzeum termeiből, ahol a színek sohasem ragyoghatnak igazi pompájukban, legfeljebb lámpafénynél, vagyhomállyal megtörtén. A Képcsarnok világos helyiségei modern berendezésükkel, az elszórtan elhelyezett művészi kerámiákkal is méltó keretet biztosítanak a kiállításra került, jól válogatott képkollekciónak. A képletesen értelmezett napfény termékenyítő erejét pedig fokozza az, hogy ezek a helyiségek a főutca egyik legforgalmasabb szakaszán vannak, ahol naponta a járókelők tízezreinek szeme akad meg a kiállított festményeken. Akik eddig nem tudták — mert az évente rendezett országos kiállításokat elkerülték —, hogyan is fest, mit is fest az a sokat emlegetett Feledy Gyula, Csabai Kálmán, Vati József, Imreh Zsigmond, Kunt Ernő, Tóth Imre, az újabban feltűnt Cs. Nagy András és a többi ismert borsodi művész — számszerint mintegy huszonöten —; itt könnyen eléri őket, ha akár jártában-keltében bekukkant az utcáról is átlátható, két világos termecske belsejébe, ötletes, életrevaló kezdeményezés ez a kiállítás a közönség képzőművészeti érdeklődésének ébrentartására és azoknak a nehézségeknek áthidalására, amelyekkel képzőművészeinknek addig is, meg kell küzdeniük, amíg az új kiállítási csarnok megépül. A Képcsarnok azonban még ezután is vállalhat ilyen feladatokat, kisebb teret igénylő kiállítások rendezésében, ami növelni fogja a rohamosan fejlődő Miskolc nagyvárosi jellegét, kulturális életének lüktető tempóját, egészséges versenyszellemét, életközelségét. A Kipzőművészeti Alap kesítő szalonjai, képcsarnokai, mint a szocialista műkereskedelem letéteményesei, fontos szerepet töltenek be a suba alatt vagy nyíltan ma is burjánzó giccstenyészet és a kevésbé fejlett ízlésű dolgozók becsapása ellen folyóharcban. Ez a harc állandó feladata a miskolci Képcsarnoknak, s a borsodi kiállítás megrendezése csak nagyobb nyomatékot, hangsúlyt ad e harci feladatának. Tudom és természetesnek találom, hogy éppen legjelentékenyebb művészeink nem azokat a műveiket bocsátják a műkereskedelem szárnyaira, amelyekkel esetleg világsikereket is arathatnak. De, hogy művészi becsvágyukból itt sem engednek, annak, és a Képcsarnok céltudatos, giccsellenes harcának bizonyítéka ez a kiállítás. A kollekció túlnyomórészt tájképekből és csendéletekből, táj- és ember együttlélegzését ábrázoló művekből tevődik össze. Azt mondhatnánk, nem rakétakészlete, inkább közelharci fegyvertára ez művészeinknek. De nem így van. Tóth Imre és Cs. Nagy András új, erőteljes munkái például határozottan további előretörést jeleznek kiformálódó, erős egyéniségük szempontjából. Az utóbbi esztendőben nagy utat tett meg Mazsaroff Miklós is, ahogy tapolcai tájainak artisztikus megjelenítése elárulja. Feledy Gyula egyik szentpéteri bányatelepről készült műve, Imreh, Kunt, Ficzere. Itt kiállított művei és még egy sor igen érték, kés alkotás, köztük Vati József friss szín és formavilágot megvillantó, megragadó két csendélete, arról győzi meg a szemlélőt, hogy a borsodi művészek a műkereskedelemnek, azaz a magánlakások díszeinek szánt művei legfeljebb műfajilag, de nem fajsúlyban térnek el a közületiknek festett műveiktől. Itt is kényesen vigyáznak művészi hitelükre — ahogy ez a válogatott kollekció tanúsítja. Hiányzanak az alakos kompozíciók. — Seres János kisméretű képe nem pótolja e hiányt —, s általában szegény a gyűjtemény figurális művekben, sokszor azonban a kisebb igényűnek látszó, művészileg azonban magas szinten megoldott alkotás hasonlíthatatlanul nagyobb értéket képvisel, mint a hibás, a művész szakmai felkészültségét meghaladó nagyméretű festmény. Anélkül, hogy a kiállított művek részletes taglalásába bocsátkoznánk — amit ez esetben már csak azért is kerülünk, mert a művásárlók egyéni ízlését helytelen befolyásolni — leszögezhetjük, hogy a tárlat kitűnően szolgálja azt a rendeltetését, hogy felvegye az eredményes harcot a giccs ellen. Megmutassa a művészet dolgaiban járatlanabb közönségnek is: mi a különbség giccs és művészi alkotás között. Itt érheti a vásárlót olyan szerencse, hogy a vételárnál sokszorosan nagyobb érték birtokába jut, de ha a zugügynökök karmaiba kerül, csak az a ,,szerencse" érheti, hogy drága áron kell okulnia saját kárán. A giccs-probléma *z'12*an^ nem merül ki. Van ugyanis az éremnek egy másik oldala is. A giccs ellen felvonuló művésznek sohasem szabad elfelejtenie, hogy ő nemcsak a giccs ellen folytatott harcnak, hanem a szocialista szellemi talajon sarjadt képzőművészet felsőbbrendűségének igazolásáért világméretekben folyó küzdelemnek is egyik katonája. JAROSLAV HASEK: TIZENKÉT FERENCES BARÁT IV egy esztendeje, hogy megismertem a beckovi kolostor tisztelendő szerzeteseit. Igen kedves franciskánus szerzetesek voltak, és én szeretném mindazt elmondani, amit átéltem náluk. Megérkeztem a Vág menti Beckovba, hogy az ottani lakosok között felkutassam a kunok maradékait. Nem fontos, hogy mindezt jobban megmagyarázzam, mert az egészből csak annyi igaz, hogy ezzel az ötlettel csempésztem be magam a kolostorba — röviden szólva, hogy a tiszteletre méltó apátot egyszerűen félrevezettem. Kopogtam a kolostor kapuján és átnyújtottam névjegyemet. A névjegy hátoldalán a következő állt: Főtisztelendő uram, önhöz fordulok a kunok ügyében, akiknek nyomait fürkészem itt, a Vág mentén. Alatta szerényen: „Éjszakai szállást kérek és engedélyt arra, hogy tanulmányozzam akolostor levéltárát.” A páter, aki a kaput kinyitotta, tüstént behívott, az előcsarnokba és eltávozott, hogy bejelentsen engem Eusebius apátnak. Kisvártatva megjelent maga Eusebius. Kezét nyújtotta és zavartan előadta, hogy mit sem tud a kunokról. Vagyis éppen annyit tudott, mint én, ami azonban a kolostor levéltárát illeti, arra vonatkozóan közölte velem, hogy rendelkezésemre áll, és hogy addig maradhatok a kolostorban, ameddig csak akarok. Aztán bevezetett a refektóriumba, ahol a tisztelendő szerzetesek sakkoztak. Az apát bemutatott a szerzeteseknek, aztán Liberatus páter a szobámba vezetett. Az ablakból pompás kilátás nyílt a Vágra. A páter kinyitotta az ablakot, és — kezével nagy kört írva le — a tájra mutatott: — Ez mind a miénk! — Termékeny sík vidékre pillantottam ki, végestelen végig aranylott a gabona. A zöld rétek, a kék erdők, körös-körül minden a beckovi ferencesek birtoka volt. Liberatus isten áldásáról beszélt nekem, szeme lelkesedéstől, orcája a zsírtól ragyogott. Meghívott szobájába, ablakaiban rózsa és bazsalikom illatozott, kinyitotta nekrényét és előszedett belőle egy doboz olajos szardíniát, felnyitotta, megkínált vele, egy másik szekrényből meg egy üveg konyakot vett ki. Ittunk, cigarettáztunk és beszélgettünk mindenféléről — az árvízről, amitől tartottak az emberek, de amit buzgó imák elhárítottak. — A szent évről — a temetésről — arról, hogy a mindenható Isten miképpen gyarapítja a gabonát — és arról is, hogy milyen szép a széna, meg a lepelvezetett a kolostor tornyába és miközben a■ egy mélyen alant álló épületcsoportra mutatott — elmondta, hogy ott a kolostor majorsági épületei vannak, körülbelül négyszáz darab lábasjószág istállózik bennük, köztük háromszáz disznó és hogy ezen majorságon kívül van még egy tyúk farmjuk is. Valamivel odébb még egy juhászat négyszáz juhval, még egy kicsit odébb, az erdő mellett egy tanyájuk van, ahol fácáncsibéketenyésztenek. A környékbeli erdőkben nyolc erdőőrt és két erdészt foglalkoztatnak. Vad van elegendő, őz, dámszarvas, nyúl, fogoly és vaddisznó Liberátus páter mindezt igen élénken leírván összekulcsolta kezét, és így szólt: ..Isten kegyelme nagy”. — Eközben már kerestek is minket, hogy az estebéd tálalva van. Tizenketten ültünk egy hosszú asztal körül és míg felálltunk és kurta fohászt rebegtünk —, hogy Isten kegyesen jó étvágyat adjon nekünk —, a szerzetesek máris tálaltak. Konyhájuknak adassák tisztelet! Isten, a mindenható, szerencsésen vezette a beckovi kolostor szerzetes-szakácsának kezét, és végtelen jóságában tyúklevessel ajándékozott meg minket — benne finomra szeletelt tyúkzuza és csirkemellek — valamint egy pohár madeirával és rögtön utána gesztenyével töltött fácánnal. Isten izgalmassága még nagyobbnak bizonyult, mikor fiatal libapecsenyét hoztak salátával. A szerzetesek szeme örömtől ragyogott és mielőtt feltálalták a rántott pisztrángokat, rövid szünet állt be. Ekkor újólag hálát adtunk a jóistennek. A pisztrángok pompásak voltak. Megértettük Isten jóságát, aki megteremtette ezeket a Jó , falatokat, azért, hogy jó boruk legyen a beckovi ferenceseknek. . l. Isten azonban bort is alkotott. Ée micsoda boruk volt a beckovi kolostor szerzeteseinek. 3 Olyan fenséges és pompás bor, hogy nem lehetett eleget inni belőle és újra meg újra meg kellett töltenünk poharainkat, így teltek-múltak az órák, barátságos beszélgetésben, cigarettáztunk és az apát csinos tör- trténeteket mesélt. Szó szót követett , majd Fortunatus páter beszélt, majd megint Liberatus páter és malacko-dó anekdotákat kezdték mesélni, bevezetésül ő ilyenképpen szólván: „Az ember el se hinné, milyen romlott a világ manapság. Mikor egy alka élommal a trencini kanonokságba mentem ünnep* a ebédre — a kocsis elbeszélte, micsoda disznóságot mesélt el neki egy bizonyos úr. Szavakkal * ' étkezett a pemahajder — igazán nem túl * /.ok, mert a történet a következő.” És máris gördültek a szavak — egyikét már sikát taglejtéssel festették alá és újra hozták a 1 . legfinomabb konyakot. De már hajnalodon 1»1 Trenemn felett Az Ördög vigye el! Semmi kedvem sem volt lefeküdni. Mikor a tisztelendő urak bevonultak * ■ szobáikba, kilopóztam a kolostorból és kisétáltam rá a földekre. Serény élet sürgött a mezőkön. A reggeli detrengésben az emberek a füvet kaszálták a kolostor jószágainak. Az erdő szélén öreg emberke éppen kaszáját kalapálta: „Adjon Isten jó egészséget!" — Hogy megy dolga? — kérdeztem az emberkét — Igazán nem akarok vétkezni, de hát hogy is lehetne nekem jó sorom — válaszolta az öreg. — Hogy legyen jó sorom — ismételte fájdal-masan, — mikor egész nap dolgozom a kolostor * kegyes tisztelendő urainak és ők tizenkét krajcári napszembért fizetnek nekem, ellátást nem is ad-nak — mert takarékoskodniuk kell a pápa ré fzére. ITeresztet vetett és tovább kalapálta a kaszát a reggeli csendességben — a köd felszállt a Vág fölött ás a beckovi kolostorban hol- , ökölt tizenkét ferences barát. ! Emlékplakettel tüntették ki az öt éve balesetmentesen vezető magángépkocsi tulajdonosokat Az év elején alakult meg a Magyar Népköztársaság Automobile Klubjának miskolci csoportja. Jelenleg ISO tagja van. Külön „alcsoportja" működik Ózdon, amelynek 35 tagja nagyobbrészt a kohászati üzemekben és az ózdvidéki szénbányákban dolgozik. A miskolci automobil klub eddigi működése során elsősorban a balesetmentes közlekedés céljából szaklőadásokat és filmvetítéseket rendezett. A KRESZ-ismeretek gyarapítása, valamint Borsod megye tájiés műemléki értékeinek megismerésére autótúrát szervezett Jósvafőre, Aggtelekre. "A most megtartott ■klubesten ünepélyesen átadtákazoknak a magángépkocsi-vezetőknek a „Balesetmentes hajtásért című emlékplakettet, akik öt éve balesetmentesen vezetnek. A díszes kivitelű, a gépkocsi hűtőjére szerelneemlékplakettet 14 magángépkocsi tulajdonos kapta meg. Aranynál tisztább kobalt Eddig semmiféle más fém nem vetekedhetett az arany tisztaságával. •Most a Szovjetunióban a sarkvidék Norilszk város kohászati kombinátjában újítók egy csoportja megépítette a világ első félautomata nehézfémkivonó berendezését Az új géppel megkezdték a kobalt gyártását. Az eredmények minden válarcot túlszárnyaltak: a kobalt tisztesefelülmúlja az aranyét