Észak-Magyarország, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-27 / 252. szám

ÉSZAK-MAGYA­ZORSZÁG Xuan Thuy látogatásai Szombaton hazánkba érkezett Xuan Thuy államminiszter, a VDK Párizsban tárgyaló békedelegációjának vezetője. Szombaton a miniszter látogatást tett Péter Jánosnál, majd találkozott a Hazafias Népfront OT vezetőivel és az Orszá­gos Béketanács képviselőivel. Fock Jenő, a Minisztertanács elnöke ma hivatalában fo­gadta Xuan Thuyt. A VDK Párizsban tárgyaló delegációjá­nak vezetője később az MSZMP székházában felkereste Ko­mócsin Zoltánt, az MSZMP KB Politikai Bizottságának tag­ját, a Központi Bizottság titkárát. Vietnami vendégünk dél­után megjelent a DJVSZ VIII. kongresszusának megnyitó­­ülésén. Pártmunkások kitüntetése árvízvédelmi emlékéremmel Az idei nagy árvíz elleni védekezés és a belvízkárok­­ elhárítása során megyénkben több pártmunkás kiemelkedő szervező- és irányítómunkát végzett. Tegnap, október 26- án, hétfőn délelőtt meghív­­­­ták őket Miskolcra, az Észak­­magyarországi Vízügyi Igaz­gatóság székházába, ahol * megjelent ár. Bodnár Fe­renc, az MSZMP Központi­­ Bizottságának tagja, a me­gyei pártbizottság első titká­ra is. Vezse Sándornak, az igaz­gatóság vezetőjének jelenlé­tében értékelte a meghívott pártmunkások áldozatkész munkáját, majd Vaskó Mi­hálynak, a megyei pártbizott­ság titkárának, Fejes László­nak, a megyei pártbizottság osztályvezetőjének, továbbá dr. Németh Pálnak, a Sátor­aljaújhelyi, Imri Gyulának, a Szerencsi, Mező Istvánnak, a Mezőcsáti és Molnár András­nak, a Mezőkövesdi járási Pártbizottság első titkárának, valamint Kovács Miklósnak, a Leninvárosi Pártbizottság első titkárának átnyújtotta az Árvízvédelemért emlék­érmet. 2 Megkezdte munkáját a DJVSZ kongresszusa (Folytatás az 1. oldalról) vendégekkel dr. Ajtai Mik­lóst, az MSZMP Politikai Bi­zottságának póttagját, a kor­mány elnökhelyettesét, vala­mint Sarlós Istvánt, a Fővá­rosi Tanács elnökét. Köszön­tötte a külföldi részvevőket, köztük Jevgenyij Mihajlo­­vics Tyazselnyikovot, a leni­ni Komszomol Központi Bi­zottságának első titkárát, a szovjet delegáció vezetőjét és Anatolij Visziljevics Filip­­csenko űrhajóspilótát, a Szov­jetunió hősét, aki a szovjet delegáció tagjaként érkezett a kongresszusra, Losonczi Pál, a Népköztár­saság Elnöki Tanácsának el­nöke üzenetet intézett a ta­nácskozáshoz. Az üzenet a többi közt hangsúlyozza: “ Bizalommal és remény­séggel tekintünk a tanácsko­zás elé. Tudjuk, hogy, bár a küldöttek különböző világré­szekből és országokból jöttek, sokféle nyelven beszélnek, mégis az egység, az egybe­hangolt cselekvés készségé­nek szelleme hatja át őket. Ezután dr. Horváth István, a KISZ Központi Bizottságá­nak első titkára mondott ün­­nepi beszédet. A DIVSZ Végrehajtó Bi­zottságának nevében Angelo Oliva, a világszövetség elnö­ke mondott megnyitóbeszé­det. Hangsúlyozta: — Ez a kongresszus fontos politikai esemény a DÍVSZ életében s nem túlzás azt mondani, hogy most a bu­dapesti tanácskozás fel for­dul öt földrész fiataljainak figyelme. Beszéde után szünet követ­kezett, majd megválasztották a kongresszus 35 tagú elnök­ségét. Délután nagy taps köszön­tötte a szónoki emelvényre lépő Xuan Thuyt, a Vietnami Dolgozók Pártja Központi Bi­zottságának titkárát, állam­­minisztert, a VDK Párizsban tárgyaló küldöttségének ve­zetőjét. Xuan Thuy elöljáróban a vietnami nép forró, testvéri üdvözletét tolmácsolta a kongresszusnak. A VDK párizsi delegáció­jának vezetője hangsúlyozta: a vietnami nép az imperializ­mus elleni harc első sorai­ban küzd. Az USA-agres­­­szorok és csatlós csapataik sú­lyos bűntényeket követnek el a vietnami nép ellen, s úgy tűnik, még mindig ab­ban bizakodnak, hogy meg­törik Vietnam ellenállását. A vietnami nép azonban legyőzhetetlen! — mondotta a kongresszus részvevőinek viharos tapsa közben. Xuan Thuy a továbbiak­ban részletesen szólt a pári­zsi tárgyalásokról. Ezután Angelo Oiiva, DJVSZ elnöke olvasta fel a a VII. kongresszus üzenetének szövegét, amelyet a fiatalok vietnami, laoszi és kambo­dzsai testvéreiknek küldtek. A­­­ DJVSZ VIII. kongres­­­szusa kedden folytatja mun­káját Bűntettek Réczei László profes­­­szor, az Országos Béke­bizottság alelnöke, az Egyesült Államok indo­kínai háborús bűntetteit kivizsgáló nemzetközi bi­zottság tagja nyilatko­zott a bizottság stockhol­mi ülésszakáról. A pro­fesszor hangoztatta: bizottság elé terjesztett a okmányokból kiviláglott, hogy a tömeggyilkossá­gok, amelyeket az ame­rikai kormány elszige­telt eseteknek, egyes alá­rendelt vezetők egyéni túlkapásainak igyekezett feltüntetni, valójában e háború és a katonai ki­képzés intézményesített katonai célja. A kiképzés annak sugalmazásából indul ki, a­hogy a vietnamiak ala­csonyabb rendűek, meg­ölésük nem ér fel az „emberölés” bűnével. Kedd, 1970. október 27. Ausztria tizenöt éve N­yugati szomszédunk, Ausztria, egyik legnagyobb történelmi sorsfordulójának másfél évtizedes ju­bileumát ünnepli. Az 1955. májusában kötött osztrák államszerződést új alkotmánytörvény megalkotá­sa követte, amelyet október 26-án fogadott el az osztrák törvényhozás. Az államszerződés nyomán Ausztria örö­kös semlegességet vállalt, s hivatalosan törvénybe iktat­ták: Ausztria „minden rendelkezésére álló eszközzel” megtartja és megvédi függetlenségét. Mindenekelőtt arra kell emlékeztetni, hogy az állam­szerződés — amelynek az alkotmánytörvény természetes következménye és gyümölcse volt —­ hosszú évek nehéz tárgyalásai után jöhetett csak létre. Az államszerződésig (különösen a NATO 1949-ben történt megalakulása után) az amerikai politika egész sor kísérletet tett arra, hogy Ausztria nyugati részét — a három nyugati nagy­hatalom megszállási övezeteit — valamilyen formában egy előretolt stratégiai bázissá szervezze. Az utóbbi másfél évtized tapasztalatai azt mutatják: helyes volt a Szovjetunió és az európai szocialista orszá­gok értékelése, amikor az államszerződést az európai biztonság létrehozására irányuló politika jelentős győ­zelmének tekintették. A tizenötödik évfordulón meg lehet állapítani, hogy a változó osztrák kormányok a semlegesség alapvető kato­nai és politikai elemeit tiszteletben tartották. Természetesen 1970. májusában, amikor — Ausztria történetében először — szociáldemokrata kormány lé­pett hivatalba, ismét politikai mérlegre került az oszt­rák semlegesség. Megállapítható, hogy a Kreisky-kor­­mány, elődeihez hasonlóan, tiszteletben kívánja tartani, sőt meg akarja szilárdítani Ausztria semlegességét. Ami Kreisky személyét illeti, ő már 1964-ben egy, éppen Bu­dapesten tartott előadásában kifejtette meggyőződését: „minél inkább alapelvünk a semlegesség, annál erősebb lesz Ausztria helyzete Európában”. Hasonló hangot ütött meg Kirchschläger külügymi­niszter, amikor a semlegesség megszilárdítását és az osztrák semlegesség folytonosságát hangsúlyozta. Összefoglalva: az alkotmánytörvény 15. évfordulóján a helyzetet az jellemzi, hogy Ausztria általános külpoliti­kai vonala nem változott, s az osztrák semlegesség csor­bítatlan. Ez természetesen lehetőséget adott és ad arra, hogy a szocialista országok szorosabbá tegyék­­ Ausztriá­hoz fűződő kapcsolataikat. A mi szempontunkból külö­nösen jelentős az osztrák semlegesség, hiszen országaink törekvése a jószomszédi viszony ápolása, örömmel re­gisztrálhatjuk tehát a magyar—osztrák kapcsolatok sok­oldalú fejlődését, amely kifejezésre jutott vezető állam­­férfiaink kölcsönös látogatásaiban is. A szocialista országok, így hazánk álláspontja termé­szetszerűen az, hogy minden erővel meg kell őrizni azo­kat az értékeket, amelyeket az osztrák örökös semleges­ség legszigorúbb megtartása az európai béke számára jelent. — ie — A három tiszt meglepődött. Ismerték Kertészt, tudták, hogy nem hord rózsaszín szemüveget. Mi biztatót talál hát ebben a megoldhatatlan helyzetben ? — Látom — folytatta Ker­tész ezredes —, csodálkoztok a dolgon. De hát gondoljá­tok meg! Számíthatott az el­lenség arra, hogy Zalay al­ezredes átvizsgálja a lőszert, hogy Tárnok őrnagy átfésüli a gyakorlat színhelyét? Nem! Arra a véletlenre sem szá­míthatott, hogy a két pa­rancsnok éppen az utolsó lő­szeres kocsinál beszélget majd, s hogy később a láda­halomnál tartózkodnak. Mindez csak látszólag nehe­zíti a mi helyzetünket. Va­lójában azonban szerencse, mert egy csomó lehetőséget kizár. Az ellenség arra szá­mított, hogy kénytelenek le­szünk a rengeteg eshetőség között tétovázni. De ezek most mind kiesnek. A dolog így sokkal egyszerűbb, igaz, hogy titokzatosabb is. Lát­juk, hogy se tíz, se húsz le­hetőségük nem volt a lőszer­cserére, nem válogathattak az alkalmak között. De bizonyos, hogy egyetlen mód mégis nyílt számukra. Kieszeltek egy trükköt, és ügyesen vég­rehajtották. A többi lehetőség nem érdekelte őket, s mint kitűnt, azok szóba se jöhet­tek volna, elestek tisztjeink óvatossága és a szerencsés véletlenek folytán. Most, ami­kor nyomozni kezdünk, nem is kell időt áldozni rájuk. Ebert százados beszámolója azért biztató, mert szilár­dan körvonalazza az ügyet, keményen meghúzza az eset kontúrjait. A rendszer zárt, és egyetlen kulcs nyitja. Erre kell rátalálnunk. Ti hárman, holnap reggel útnak indul­tok, hogy megleljétek ezt a kulcsot. A parancsnok: Be­­ke őrnagy. Fél kilenc volt, amikor há­rom nappal később a gépko­csi megállt a bakonyi ma­gaslaton, s az elhárító tisz­tek kiszálltak belőle. A leta­posott fű még őrizte a löve­­gek és a nehéz vontatók nyo­mát, de az erdei tisztás, ahol a násfai tüzérek május 8-án reggel tüzelőállást foglaltak, egyébként kihaltnak látszott. Sütött a nap, a szép, kirán­dulásra alkalmas időhöz gondtalan jókedv illett volna. Ez azonban a három férfi­ből, teljesen hiányzott. A fák közül még három katona lépett elő:­ Tárnok őrnagy, a gépkocsi vezetője és egy Király nevű idősebb őrmester, aki szolgálatvezető volt az alegységnél,­ amely­nek lövege elpusztította a Vadgalambot. Tárnok őrnagy részletesen ismertette az elhárítókkal, hogyan festett a terep a gya­korlat reggelén, megmutat­ták, hol foglaltak állást a lö­­vegek, hol álltak a teher­gépkocsik, hova rakták a lő­szeres ládákat. — Saóval, eure, Letetnek... — Bocsánat — szólt közbe Ébert százados —, ön most inkább északfelstet fellé mu­tat_„ — Á, persze* —­Tárnok be­­leorrott a tévedésbe. — Nos, szóval annál a bükkfánál... igen, ott beszélgettünk lombsátor alatt, s Zalay elv­ű társ a ládákon ült. Később, amikor a tűzbemérő ... Beke ezt már ismerte. Ami új volt, az a homályos gya­nú, hogy Tárnok őrnagy nem mindig tájékozódik jól a te­repen. Ezt a hiányt térkép­pel pótolni lehet ugyan, de kétségtelen, hogy az ösztö­nös térérzék, tájékozódási képesség nagyon hasznos. Tárnokból, úgy látszik, ez hiányzik. Nem illik, és nem is érdemes szemére vetni,­ ez olyasmi volna, mintha azért rónánk meg valakit, mert rövidlátó és szemüvegre van szüksége. Ettől még kitűnő tiszt lehet. De Beke azért megjegyezte­ magának a dol­got. A kis csoport a bükkfához ért, s a pillantások a leta­rolt gyepre tapadtak, oda, ahol nemrég a lőszeres ládák feküdtek. Egy valaki nézett a magasba: Paál főhadnagy. A feszült csendben hirtelen megszólalt: — A lombkoronát, úgy tu­dom, senki sem kutatta át... Beke azonnal kapcsolt. — Arra gondolsz, hogy kö­téllel? . . . — Pontosan! Tegyük fel, hogy a gyakorlat előtt vala­ki elrejtőzött odafent. lomb sűrű, senki sem vehet­­­te észre. Cinkosa, aki itt volt a katonák között, a kellő pillanatban a fa alá lépett. Fölemelte az egyik ládát, s ráakasztotta a gyorsan ledo­bott kampóra. Egy pillanat, s a zsákmány már el is tűnt, fent a magasban, a lombok között. De épp ily gyorsan le is ereszthették a másik, az éleslőszert rejtő faládáit. A tüzérbemérő háttal állt, s az egész akció zajtalan volt... Beke azonnal döntött: — Fölmegyünk! Ha nehezebben is, mint a kamaszkorban megmászott eper-, meg cseresznyefákra, a két tisztnek sikerült felkúsz­nia a lombok közé. — Nehogy csalogánnyá változz, őrnagy elvtárs! — tréfált Paál főhadnagy. — Ne félts, énekből min­dig elégségesem volt! —­ Egy fészket már látok... De ez... ez fontosabb itt. Az ágon, amelyre Paál fel­kapaszkodott és Bekét is fel­segítette, szögescipő talpának nyomai látszottak, friss hor­zsolások, melyek az ágon át­vetett, megterhelt kötél, meg a kéregbe akadt, beletépő vaskampó okozhatott. Feltét­lenül ember okozta nyomok voltak, s az, hogy éppen ezen a bükkfán akadtak rá­juk, nem hagyott kétséget: aligha egy szerelmespár má­szott fel ide, mialatt a fa tö­vében ott feküdtek a lőszeres ládák ... — Túl szép lenne — dör­­mögte Beke. — Az is! Ezek a nyomok mindent megmagyaráznak. — Félek, hogy a fellegek­ben jársz. — Nem is a földön! — mo­solygott elégedetten a főhad­nagy. — Nézz le, legalább öt méter magasan vagyunk! ’(Folytatjuk) 8. Ülést tartott a SZOT elnöksége tábbfej­letteséről tárgyaltak. A SZOT elnöksége határozot­tan állást foglalt abban, hogy a szakszervezeti taggyű­lést továbbra is az alap­­szerv legfelsőbb fórumá­nak kell tekinteni. A választott vezető testüle­teknek e tanácskozáson kell a szervezett dolgozók véle­ményét kikérni és a korábbi határozatok végrehajtásáról beszámolni. Indokolt azon­ban, hogy a szakszervezeti taggyűlések kötelező megtar­tásában több szabad kezet kapjanak az alapszervezetek. Lehetővé kell tenni, hogy évente ne négyszer, hanem kétszer legyen kö­telező a taggyűlés, azzal a fenntartással, hogy minden esetben amikor a döntésre kerülő téma indo­kolja, össze lehessen hívni a taggyűlést. Ezt a javaslatot majd a magyar szakszerve­zetek XXII. kongresszusa elé terjesztik. Az új Munka Törvény­­könyvében rögzített szak­­szervezeti jogok hatályba lé­pése óta csaknem három év telt el. Megállapították, hogy a vállalati kollektívák meg­elégedéssel fogadták a kibő­vített szakszervezeti jogokat, s élnek velük, gyakorolják azokat. A szakszervezetek eddig a közös szabályozási, a dönté­si és az egyetértési jogkört gyakorolták leginkább. So­kan nem ismerték még fel, hogy a véleményezési, az el­lenőrzési és a beszámoltatá­si jog is jelentős eszköz az üzemi demokratizmus fejlesz­tésében. Találkozni azzal a szemlélettel is, amely a vé­tójogot tekinti alapvetőnek, e felfogás híveit meg kell győzni arról, hogy ez csak a végső eszköz a dolgozók jo­gainak védelmében. A vitákat elsősorban egyeztetéssel kell megol­dani. A SZOT elnöksége megál­lapította, hogy a szakszerve­zeti jogok köre elegendő újabbak kialakítása nem­ szükséges, a meglevőket kell határozottabban alkalmazni gos A Szakszervezetek Orszá­Tanácsának elnöksége hétfőn ülést tartott a SZOT székházában. A tanácskozás elé terjesztett javaslatok alapján a szakszervezeti jo­gok érvényesülésének tapasz­talatairól és a szakszervezeti taggyűlések helyzetéről, to­

Next