Észak-Magyarország, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-27 / 252. szám
ÉSZAK-MAGYAZORSZÁG Xuan Thuy látogatásai Szombaton hazánkba érkezett Xuan Thuy államminiszter, a VDK Párizsban tárgyaló békedelegációjának vezetője. Szombaton a miniszter látogatást tett Péter Jánosnál, majd találkozott a Hazafias Népfront OT vezetőivel és az Országos Béketanács képviselőivel. Fock Jenő, a Minisztertanács elnöke ma hivatalában fogadta Xuan Thuyt. A VDK Párizsban tárgyaló delegációjának vezetője később az MSZMP székházában felkereste Komócsin Zoltánt, az MSZMP KB Politikai Bizottságának tagját, a Központi Bizottság titkárát. Vietnami vendégünk délután megjelent a DJVSZ VIII. kongresszusának megnyitóülésén. Pártmunkások kitüntetése árvízvédelmi emlékéremmel Az idei nagy árvíz elleni védekezés és a belvízkárok elhárítása során megyénkben több pártmunkás kiemelkedő szervező- és irányítómunkát végzett. Tegnap, október 26- án, hétfőn délelőtt meghívták őket Miskolcra, az Északmagyarországi Vízügyi Igazgatóság székházába, ahol * megjelent ár. Bodnár Ferenc, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a megyei pártbizottság első titkára is. Vezse Sándornak, az igazgatóság vezetőjének jelenlétében értékelte a meghívott pártmunkások áldozatkész munkáját, majd Vaskó Mihálynak, a megyei pártbizottság titkárának, Fejes Lászlónak, a megyei pártbizottság osztályvezetőjének, továbbá dr. Németh Pálnak, a Sátoraljaújhelyi, Imri Gyulának, a Szerencsi, Mező Istvánnak, a Mezőcsáti és Molnár Andrásnak, a Mezőkövesdi járási Pártbizottság első titkárának, valamint Kovács Miklósnak, a Leninvárosi Pártbizottság első titkárának átnyújtotta az Árvízvédelemért emlékérmet. 2 Megkezdte munkáját a DJVSZ kongresszusa (Folytatás az 1. oldalról) vendégekkel dr. Ajtai Miklóst, az MSZMP Politikai Bizottságának póttagját, a kormány elnökhelyettesét, valamint Sarlós Istvánt, a Fővárosi Tanács elnökét. Köszöntötte a külföldi részvevőket, köztük Jevgenyij Mihajlovics Tyazselnyikovot, a lenini Komszomol Központi Bizottságának első titkárát, a szovjet delegáció vezetőjét és Anatolij Visziljevics Filipcsenko űrhajóspilótát, a Szovjetunió hősét, aki a szovjet delegáció tagjaként érkezett a kongresszusra, Losonczi Pál, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke üzenetet intézett a tanácskozáshoz. Az üzenet a többi közt hangsúlyozza: “ Bizalommal és reménységgel tekintünk a tanácskozás elé. Tudjuk, hogy, bár a küldöttek különböző világrészekből és országokból jöttek, sokféle nyelven beszélnek, mégis az egység, az egybehangolt cselekvés készségének szelleme hatja át őket. Ezután dr. Horváth István, a KISZ Központi Bizottságának első titkára mondott ünnepi beszédet. A DIVSZ Végrehajtó Bizottságának nevében Angelo Oliva, a világszövetség elnöke mondott megnyitóbeszédet. Hangsúlyozta: — Ez a kongresszus fontos politikai esemény a DÍVSZ életében s nem túlzás azt mondani, hogy most a budapesti tanácskozás fel fordul öt földrész fiataljainak figyelme. Beszéde után szünet következett, majd megválasztották a kongresszus 35 tagú elnökségét. Délután nagy taps köszöntötte a szónoki emelvényre lépő Xuan Thuyt, a Vietnami Dolgozók Pártja Központi Bizottságának titkárát, államminisztert, a VDK Párizsban tárgyaló küldöttségének vezetőjét. Xuan Thuy elöljáróban a vietnami nép forró, testvéri üdvözletét tolmácsolta a kongresszusnak. A VDK párizsi delegációjának vezetője hangsúlyozta: a vietnami nép az imperializmus elleni harc első soraiban küzd. Az USA-agresszorok és csatlós csapataik súlyos bűntényeket követnek el a vietnami nép ellen, s úgy tűnik, még mindig abban bizakodnak, hogy megtörik Vietnam ellenállását. A vietnami nép azonban legyőzhetetlen! — mondotta a kongresszus részvevőinek viharos tapsa közben. Xuan Thuy a továbbiakban részletesen szólt a párizsi tárgyalásokról. Ezután Angelo Oiiva, DJVSZ elnöke olvasta fel a a VII. kongresszus üzenetének szövegét, amelyet a fiatalok vietnami, laoszi és kambodzsai testvéreiknek küldtek. A DJVSZ VIII. kongresszusa kedden folytatja munkáját Bűntettek Réczei László professzor, az Országos Békebizottság alelnöke, az Egyesült Államok indokínai háborús bűntetteit kivizsgáló nemzetközi bizottság tagja nyilatkozott a bizottság stockholmi ülésszakáról. A professzor hangoztatta: bizottság elé terjesztett a okmányokból kiviláglott, hogy a tömeggyilkosságok, amelyeket az amerikai kormány elszigetelt eseteknek, egyes alárendelt vezetők egyéni túlkapásainak igyekezett feltüntetni, valójában e háború és a katonai kiképzés intézményesített katonai célja. A kiképzés annak sugalmazásából indul ki, ahogy a vietnamiak alacsonyabb rendűek, megölésük nem ér fel az „emberölés” bűnével. Kedd, 1970. október 27. Ausztria tizenöt éve Nyugati szomszédunk, Ausztria, egyik legnagyobb történelmi sorsfordulójának másfél évtizedes jubileumát ünnepli. Az 1955. májusában kötött osztrák államszerződést új alkotmánytörvény megalkotása követte, amelyet október 26-án fogadott el az osztrák törvényhozás. Az államszerződés nyomán Ausztria örökös semlegességet vállalt, s hivatalosan törvénybe iktatták: Ausztria „minden rendelkezésére álló eszközzel” megtartja és megvédi függetlenségét. Mindenekelőtt arra kell emlékeztetni, hogy az államszerződés — amelynek az alkotmánytörvény természetes következménye és gyümölcse volt — hosszú évek nehéz tárgyalásai után jöhetett csak létre. Az államszerződésig (különösen a NATO 1949-ben történt megalakulása után) az amerikai politika egész sor kísérletet tett arra, hogy Ausztria nyugati részét — a három nyugati nagyhatalom megszállási övezeteit — valamilyen formában egy előretolt stratégiai bázissá szervezze. Az utóbbi másfél évtized tapasztalatai azt mutatják: helyes volt a Szovjetunió és az európai szocialista országok értékelése, amikor az államszerződést az európai biztonság létrehozására irányuló politika jelentős győzelmének tekintették. A tizenötödik évfordulón meg lehet állapítani, hogy a változó osztrák kormányok a semlegesség alapvető katonai és politikai elemeit tiszteletben tartották. Természetesen 1970. májusában, amikor — Ausztria történetében először — szociáldemokrata kormány lépett hivatalba, ismét politikai mérlegre került az osztrák semlegesség. Megállapítható, hogy a Kreisky-kormány, elődeihez hasonlóan, tiszteletben kívánja tartani, sőt meg akarja szilárdítani Ausztria semlegességét. Ami Kreisky személyét illeti, ő már 1964-ben egy, éppen Budapesten tartott előadásában kifejtette meggyőződését: „minél inkább alapelvünk a semlegesség, annál erősebb lesz Ausztria helyzete Európában”. Hasonló hangot ütött meg Kirchschläger külügyminiszter, amikor a semlegesség megszilárdítását és az osztrák semlegesség folytonosságát hangsúlyozta. Összefoglalva: az alkotmánytörvény 15. évfordulóján a helyzetet az jellemzi, hogy Ausztria általános külpolitikai vonala nem változott, s az osztrák semlegesség csorbítatlan. Ez természetesen lehetőséget adott és ad arra, hogy a szocialista országok szorosabbá tegyék Ausztriához fűződő kapcsolataikat. A mi szempontunkból különösen jelentős az osztrák semlegesség, hiszen országaink törekvése a jószomszédi viszony ápolása, örömmel regisztrálhatjuk tehát a magyar—osztrák kapcsolatok sokoldalú fejlődését, amely kifejezésre jutott vezető államférfiaink kölcsönös látogatásaiban is. A szocialista országok, így hazánk álláspontja természetszerűen az, hogy minden erővel meg kell őrizni azokat az értékeket, amelyeket az osztrák örökös semlegesség legszigorúbb megtartása az európai béke számára jelent. — ie — A három tiszt meglepődött. Ismerték Kertészt, tudták, hogy nem hord rózsaszín szemüveget. Mi biztatót talál hát ebben a megoldhatatlan helyzetben ? — Látom — folytatta Kertész ezredes —, csodálkoztok a dolgon. De hát gondoljátok meg! Számíthatott az ellenség arra, hogy Zalay alezredes átvizsgálja a lőszert, hogy Tárnok őrnagy átfésüli a gyakorlat színhelyét? Nem! Arra a véletlenre sem számíthatott, hogy a két parancsnok éppen az utolsó lőszeres kocsinál beszélget majd, s hogy később a ládahalomnál tartózkodnak. Mindez csak látszólag nehezíti a mi helyzetünket. Valójában azonban szerencse, mert egy csomó lehetőséget kizár. Az ellenség arra számított, hogy kénytelenek leszünk a rengeteg eshetőség között tétovázni. De ezek most mind kiesnek. A dolog így sokkal egyszerűbb, igaz, hogy titokzatosabb is. Látjuk, hogy se tíz, se húsz lehetőségük nem volt a lőszercserére, nem válogathattak az alkalmak között. De bizonyos, hogy egyetlen mód mégis nyílt számukra. Kieszeltek egy trükköt, és ügyesen végrehajtották. A többi lehetőség nem érdekelte őket, s mint kitűnt, azok szóba se jöhettek volna, elestek tisztjeink óvatossága és a szerencsés véletlenek folytán. Most, amikor nyomozni kezdünk, nem is kell időt áldozni rájuk. Ebert százados beszámolója azért biztató, mert szilárdan körvonalazza az ügyet, keményen meghúzza az eset kontúrjait. A rendszer zárt, és egyetlen kulcs nyitja. Erre kell rátalálnunk. Ti hárman, holnap reggel útnak indultok, hogy megleljétek ezt a kulcsot. A parancsnok: Beke őrnagy. Fél kilenc volt, amikor három nappal később a gépkocsi megállt a bakonyi magaslaton, s az elhárító tisztek kiszálltak belőle. A letaposott fű még őrizte a lövegek és a nehéz vontatók nyomát, de az erdei tisztás, ahol a násfai tüzérek május 8-án reggel tüzelőállást foglaltak, egyébként kihaltnak látszott. Sütött a nap, a szép, kirándulásra alkalmas időhöz gondtalan jókedv illett volna. Ez azonban a három férfiből, teljesen hiányzott. A fák közül még három katona lépett elő: Tárnok őrnagy, a gépkocsi vezetője és egy Király nevű idősebb őrmester, aki szolgálatvezető volt az alegységnél, amelynek lövege elpusztította a Vadgalambot. Tárnok őrnagy részletesen ismertette az elhárítókkal, hogyan festett a terep a gyakorlat reggelén, megmutatták, hol foglaltak állást a lövegek, hol álltak a tehergépkocsik, hova rakták a lőszeres ládákat. — Saóval, eure, Letetnek... — Bocsánat — szólt közbe Ébert százados —, ön most inkább északfelstet fellé mutat_„ — Á, persze* —Tárnok beleorrott a tévedésbe. — Nos, szóval annál a bükkfánál... igen, ott beszélgettünk lombsátor alatt, s Zalay elvű társ a ládákon ült. Később, amikor a tűzbemérő ... Beke ezt már ismerte. Ami új volt, az a homályos gyanú, hogy Tárnok őrnagy nem mindig tájékozódik jól a terepen. Ezt a hiányt térképpel pótolni lehet ugyan, de kétségtelen, hogy az ösztönös térérzék, tájékozódási képesség nagyon hasznos. Tárnokból, úgy látszik, ez hiányzik. Nem illik, és nem is érdemes szemére vetni, ez olyasmi volna, mintha azért rónánk meg valakit, mert rövidlátó és szemüvegre van szüksége. Ettől még kitűnő tiszt lehet. De Beke azért megjegyezte magának a dolgot. A kis csoport a bükkfához ért, s a pillantások a letarolt gyepre tapadtak, oda, ahol nemrég a lőszeres ládák feküdtek. Egy valaki nézett a magasba: Paál főhadnagy. A feszült csendben hirtelen megszólalt: — A lombkoronát, úgy tudom, senki sem kutatta át... Beke azonnal kapcsolt. — Arra gondolsz, hogy kötéllel? . . . — Pontosan! Tegyük fel, hogy a gyakorlat előtt valaki elrejtőzött odafent. lomb sűrű, senki sem vehette észre. Cinkosa, aki itt volt a katonák között, a kellő pillanatban a fa alá lépett. Fölemelte az egyik ládát, s ráakasztotta a gyorsan ledobott kampóra. Egy pillanat, s a zsákmány már el is tűnt, fent a magasban, a lombok között. De épp ily gyorsan le is ereszthették a másik, az éleslőszert rejtő faládáit. A tüzérbemérő háttal állt, s az egész akció zajtalan volt... Beke azonnal döntött: — Fölmegyünk! Ha nehezebben is, mint a kamaszkorban megmászott eper-, meg cseresznyefákra, a két tisztnek sikerült felkúsznia a lombok közé. — Nehogy csalogánnyá változz, őrnagy elvtárs! — tréfált Paál főhadnagy. — Ne félts, énekből mindig elégségesem volt! — Egy fészket már látok... De ez... ez fontosabb itt. Az ágon, amelyre Paál felkapaszkodott és Bekét is felsegítette, szögescipő talpának nyomai látszottak, friss horzsolások, melyek az ágon átvetett, megterhelt kötél, meg a kéregbe akadt, beletépő vaskampó okozhatott. Feltétlenül ember okozta nyomok voltak, s az, hogy éppen ezen a bükkfán akadtak rájuk, nem hagyott kétséget: aligha egy szerelmespár mászott fel ide, mialatt a fa tövében ott feküdtek a lőszeres ládák ... — Túl szép lenne — dörmögte Beke. — Az is! Ezek a nyomok mindent megmagyaráznak. — Félek, hogy a fellegekben jársz. — Nem is a földön! — mosolygott elégedetten a főhadnagy. — Nézz le, legalább öt méter magasan vagyunk! ’(Folytatjuk) 8. Ülést tartott a SZOT elnöksége tábbfejletteséről tárgyaltak. A SZOT elnöksége határozottan állást foglalt abban, hogy a szakszervezeti taggyűlést továbbra is az alapszerv legfelsőbb fórumának kell tekinteni. A választott vezető testületeknek e tanácskozáson kell a szervezett dolgozók véleményét kikérni és a korábbi határozatok végrehajtásáról beszámolni. Indokolt azonban, hogy a szakszervezeti taggyűlések kötelező megtartásában több szabad kezet kapjanak az alapszervezetek. Lehetővé kell tenni, hogy évente ne négyszer, hanem kétszer legyen kötelező a taggyűlés, azzal a fenntartással, hogy minden esetben amikor a döntésre kerülő téma indokolja, össze lehessen hívni a taggyűlést. Ezt a javaslatot majd a magyar szakszervezetek XXII. kongresszusa elé terjesztik. Az új Munka Törvénykönyvében rögzített szakszervezeti jogok hatályba lépése óta csaknem három év telt el. Megállapították, hogy a vállalati kollektívák megelégedéssel fogadták a kibővített szakszervezeti jogokat, s élnek velük, gyakorolják azokat. A szakszervezetek eddig a közös szabályozási, a döntési és az egyetértési jogkört gyakorolták leginkább. Sokan nem ismerték még fel, hogy a véleményezési, az ellenőrzési és a beszámoltatási jog is jelentős eszköz az üzemi demokratizmus fejlesztésében. Találkozni azzal a szemlélettel is, amely a vétójogot tekinti alapvetőnek, e felfogás híveit meg kell győzni arról, hogy ez csak a végső eszköz a dolgozók jogainak védelmében. A vitákat elsősorban egyeztetéssel kell megoldani. A SZOT elnöksége megállapította, hogy a szakszervezeti jogok köre elegendő újabbak kialakítása nem szükséges, a meglevőket kell határozottabban alkalmazni gos A Szakszervezetek OrszáTanácsának elnöksége hétfőn ülést tartott a SZOT székházában. A tanácskozás elé terjesztett javaslatok alapján a szakszervezeti jogok érvényesülésének tapasztalatairól és a szakszervezeti taggyűlések helyzetéről, to