Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
1978. december 10., vasárnap Dugonics álmoskönyve Az álomfejtés egykor nagyon elterjedt szokás volt. Minden álomnak különös jelentősége volt — vallották régen a babonás emberek — következtetni lehet belőle a jövőre. Számos álmoskönyvet adtak ki, amelyekből meg lehetett tudni, hogy mit jelentenek az éjjel látott dolgok. Ezek az álmoskönyvek a sok használattól többnyire egészen elrongyolódtak, így korunkra aránylag kevés példány maradt. Egy ilyen nyomtatvány került a múltkor a kezembe. Címlapja hiányzik, így a megjelenés helyét és évét nem lehet megállapítani, a betűtípusok alapján a XVII. században került ki a sajtó alól. Egy időben Kaprinai Istvánnak, az 1786-ban elhunyt történetírónak a tulajdonában volt, utána Dugonics Andrásnak, a nagyhírű regényírónak a birtokába került. A könyvecske tudálékos magyarázatából megtudhatjuk, hogy kétféle álom van. Az egyik az éjfél előtti. „Az a nyál, ki az emberben gyülekezik, ilyenkor ellepi szívét az embernek, és az ő vérét megundokítja, megszállja, és ez természetnek ellene való álmot hoz.” Ezeket az álmokat nem kell megfigyelni, ezek semmit sem jelentenek. Bezzeg más a későbbi, az éjfél utáni! Ekkor — mint olvashatjuk — „az mi szívünk bántás nélkül lévén, csodás dolgok forognak előttünk”. Ezekből már következtetni lehet a jövőre. A kis füzet abc-sorrendben meg is magyarázza, hogy a különféle jelenségeknek, tárgyaknak, történeteknek mi az értelme. Lássunk belőle néhányat! —■ Álgyat látni kisütni. Rémülés. Balha, ha sok rajtad: Heában való reménysége. Barmot hegyen látni: Nem jó semmire. Asszony, ha válik férfiúvá, avagy férfiú asszonyemberré. Ha nőtlen megnőszik, ha nős paráznaságot jegyez, avagy fondorlást. Betegeskedni: Rabnak jó, másnak gonosz. Bötüket tanulni: Munkás embernek jó, hivalkodónak gonosz. Azoknak is jó, kik gyermeket kívánnak. Cardinállá tétetnek akaratod ellenére: Fő tisztre emelnek, melyben elég bút vallasz. Disznód ha vagyon: Egészség. Ebet kicsidedet látni: Gyönyörűség, de a fejér eb jobb, mint a más színű. Angliai ebet látni, kinek a szája és fél combja fekete, a többi penig fejér. Fő ember téged csalárdságával megkerül. Kakas, ha tyukmányat tojik: Betegséget jegyez. Két drabantokat egy szánban látni: Bizzál igaz dolgodhoz, megoltalmaz, tatol ellenségeid ellen. Királyt szorgalmatosnak látni és levelet forgatni: Rövid nap valaki megbusul. Menyecskét csupa mezitelent látni, csak konty a fejében: Heában való kívánság, pironkodás. Tyúkmonyat tojni, mint tyúk: Gyermeket nevelni. A felsorolást sokáig lehetne folytatni, de már ennyiből is kiderül, hogy őseinknek sokkal erősebb volt a képzeletük, mint nekünk, legalább álmukban. Manapság nehéz olyan embert találni, aki azt álmodja, hogy tyúkmódra tojást tojik. A könyvecske hasznossága mindenesetre kézenfekvő, nélküle bizonyára senki sem gondolna arra, hogy fekete-fehér angliai eb megálmodása után idejekorán felkészüljön a főemberek csalárdsága elleni védelemre. Hirtelen emberek persze a múltban is akadtak, olyanok, akik kételkedtek az álmoskönyv igazságában. Közéjük tartozott az egykori tulajdonos is, Dugonics. Az utolsó álommagyarázat után sajátkezű írásával a következő bejegyzést találjuk: „Zenebonáskodni, bolond álomkönyvet írni. Dugonics, 1795.” Vértesy Miklós ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Szünidei mind nyári mikulások. Keményebb napokon egy, másfél órával a fáfront előtt kidűltünk, a szilícium talicskázása elvette minden erőnket. Amikor végre befejezhettük — mindegy hová — rogytunk le. A „főnök”, az öreg nem tartott velünk. Mindent elvégeztünk már, de ő még újra és újra talált valami matatnivalót. Bóklászott, kalapálgatta a szívlapátokat, zsírozgatta a szállítószalagot, bement a szín alá, ahol felhőkben szállongott a szilíciumpor. Megtapogatta a géppofákat — kibírja-e még a cseréig? — Miért nem ül már le fater? Szóval utánozhatatlan módon mozdult, kezével tett egy türelmetlen moccanatot, és folytatta a motoszkálást. Hagytuk magára, bennünket nem bántott, megvoltunk a magunk fáradtságával. Néha mély, rekedtes hangon percekig köhögött, kezét ökölbe szorítva tartotta szája elé. Meggörnyedt hozzá, s nem volt nehéz rajta észrevenni az erőlködést, titkolni szeretné betegségét. • Miért nem hagyja itt már ezt az egész hóbelevancot fater? Elmehetne valami könnyebb helyre, ahol nem kell szívni ezt a fémport. A düh ekkor, egyszer villant csak meg szemében, s talán fogait is összeszorította, amint válaszolt. — Iskolám, szakmám, máshoz idomulásom nincs. Amikor munkát kerestem, ez jutott. Itt küszködtem meg évekig, míg a tanya után beleszoktam a mindennapi nyolc órába. Mehetnék más helyre, könnyebb fizetésért a nagyfőnökök szeme elé? Akkor itt minden megszorulna. Nem találnának rá embert. Erre ott fent ritkán gondolnak a fizetésnél. Nem is bánom. Nemcsak a pénzért csinálom. Nekem ez a feladatom, a munkám. Csontváz ház emeleteire kaptatunk fel. Az épület — az Avas-délen — az összeszerelt panelek befejezetlenségével áll. Mindenhol réseken tör magának utat a fény, s a fal mellé húzódunk, mert korlát még A malterfoltos egyenruhájú kőműves brigádvezetővel benézünk egy majdani másfélszobás lakásba. Már megbeszéltük a megbeszélni valókat. A felajánlásokat, a teljesítményt, a brigádtagok összetartását, a kulturális vállalásokat, meg hogy elismerik pénzben és juttatásokban munkát, jó a közérzetük. — Mit ronthat el a panelházon a kőműves? — Csak a váz, amit kapunk. Úgy is mondhatnám, a csontok közé építjük be a porcokat, felismerhetővé alakítjuk az épületet. Eltüntetjük a házgyár apróbb hibáit, befalazzuk a technológiai lyukakat, kitöltjük a réseket, repedéseket. Mi utánunk már csak a szakiparosok jönnek. Ha mi nem dolgozunk tisztességesen, már ők sem javíthatják ki, amit itt hagytunk. Rajtunk is múlik, ki milyen lakásba költözik. Lépkedünk lefelé. Úgy megy előttem, ahogy csak a több mint húsz évi munka utáni fáradtság mehet. Baktatva, meg-megbiccenve, himbálódzva. Megnézünk egy pár kész, „bepucolt” lakást. Nehogy azt gondolja, nálunk a brigádvezető csak irányít, parancsol. Ha szükség van rá, és elég gyakran van rá szükség, én is újra kezembe veszem a szerszámot. Nem azért, mert annyira nyughatatlan természet lennék. Azt is tudom, ügyeskedéssel a „lehetőségek” kihasználásával némelyek háromszor jobban élnek, mint én. De nekünk még nagyon sok lakásra van szükségünk. A magam erejét adom hozzá, hogy minél több legyen. Ez a munkám. Martinbéli környezet, lent a „hajóban”. Fölöttünk a kemencék tűzterében másfélezer fokos üvöltésben alakul acéllá a vas. A salakos leteszi szerszámait, a lapátot, a csákányt a pajszert, a talicskát. Sok éves tapasztalat árán tudja, váltott a tüzelés, ilyenkor „meghabzik” a salak s a biztonsági csatornán keresztül pontosan oda folyik le, ahol az előbb dolgozott. A pihenőhely: hajdani pallóból készített ülőalkalmatosság. Fölötte, egy kampón kétcsatos, elhasznált iskolás táska. Tartalma: kenyér, só, szalonna, bicska. Jobbkézről a munkásruha zubbonya, pattogzott zománcú drapp kancsó, az óránként váltogatott hűtött vízzel. A sótól kérges bar hét ing, trikó egész nap a salakoson van. Itt fordított feladatot látnak el. Védnek a hőségtől, nem melegítenek. A salak a várt módon, rendben megindul. Égőpirosból, sötétvörösbe vált, aztán feketéslilába, majd kéken, buborékokban megszilárdul. A salakos feláll, a slaggal nagy nyomással vízzel söpri meg, most kell ezt tenni, lesz felcsákányozni. A fojtogató mepci mellé még gőz ,s vegyül, asztmásan, nehezen lélegzünk. Várunk még vagy 10 percet, aztán újra kezelésbe veszi a területet. — Pár évig dolgozik még ez a martin. Én itt dolgoztam át az életemet, veszítettem el az erőmet. Már annyira összeszoktam ezzel az átkozott salakkal, hogy néha beszélek is hozzá, mintha valami élőlény lenne. Voltak nehéz pillanatok, amikor csak pár másodperc hiányzott és odaégtem volna. Szerencsére a huszonvalahány év alatt még táppénzem sem voltam. Az új acélműben már nem lesz salakos. Ez jó. De amíg felépül, addig ebben az öreg, füstös, poros, veszélyes acélműben kell a gyár kenyerét megtermelni. És én is itt maradok, amíg az utolsó adagot ki nem engedik a csapolónyíláson. Aztán elmegyek nyugdíjba. Addig ez a munkám. Dróthálóval körbekerített munkahely Tapolcán. Messzebb a Janó, közelebb karnyújtásnyira az Éden kemping. A cölöpözők — a Veres Péter brigád — szállása egy lakókocsi, szürkén húzódik meg a terület sarkában. Hat ember étkező, alvó, pihenő, tisztálkodó helye. — Megnézhetném? Az ajtón olyan kilincs, mint a vonatfülkék ajtajai.^ Beszélgetünk a vándoréletről, s közben megnézzük az életük biztos pontját, a kocsit. Leghátul három emeletes vaságy, bevetve. Előttük mindkét oldalon keskeny, magas szekrények sorakoznak, egyikben a munkaruhát tartják, a másik való hazajárónak. Olajkályha, lóca, hűtőszekrény, kétlapos rezsó a kisebbikablak előtt. Középen kecskelábú, gyalulatlan asztal, rajta konzervdobozból eszkábált hamutartó. A sarokban vödrölt, szappantól szürke alumíniumlavór. Másképp nem is tehetnék, mindenben alkalmazkodnak 1.egymáshoz. A napok szigorú, meghatározott, időrendben és módon folynak, íratlan és megbeszéletlen szabályok, törvények szerint. A hajnali ébresztők, a mosakodás, az étkezések, a munka elosztása, az ebéd, a vacsora, az esti pihenő, az éjjeli alvás. Balmazújvárosiak. — Jónak nem élni — mondja a brigádvezető, aki nemcsak a brigádot vezeti. — Több mint 17 éve csinálom már ezt a vándoréletet, és jobban csak azért nem mozdulok már másfelé, mert kibírom nyugdíjig. Beleszoktam, meg is szerettem, ez a munkám. Udvardy József a róka úgy hozzátartozik az életükhöz, mint az étkezések, vagy veszekedések. Persze, bent a munkahelyén is észrevétlen maradt a róka. Néha egyik-másik kolléga rácsodálkozott, akkor azt hitte, hogy talán észrevette, hiszen a bestia ott terpeszkedett az íróasztalán, s ha nem is morgott, a szeme úgy fénylett és világított, hogy nem nagyon értette, hogy nem látta senki, csak ő. Elbúcsúzott a feleségétől, kisietett a buszmegállóba, a főnök járt az eszében, a nap megpróbáltatásai, de közben a rókára figyelt, érezte teste melegét, a szuszogását, meleg párája máris kövér izzdságcseppként csurgott végig a hátán. A busz persze tömött volt, mint minden reggel munkába menet. Felfúrta magát, s a kedvetlen, álmos emberek mégis utat nyitottak neki. Egy fiatal lány még a helyét is át akarta adni, nyilván észrevette, hogy rosszul érzi magát. Tenyere és homloka izzadt, gyengeség fogta el és remegés. Hát persze. Nem is a rosszullét, ki veszi azt észre? Hanem a róka szaga. A tömött buszon is igyekeztek elhúzódni mellőle az emberek. Megérezték a róka szagát. Vagy inkább azt, hogy ő egy rókás ember. Odabent is úgy tűnt, hogy a kollégák másképp viselkednek, mint szoktak. Nem mintha egyébként nagyon figyeltek volna rá. Tudomásul vették, hogy van, elvégzi rendesen a munkáját, nem barátkozó természet, humortalan, már fiatalember korában is kissé sótlan, agglegényes, nős létére is. Ez nem bántotta, csak ritkán, ha már nagyon útjába volt a róka. Olyankor úgy érezte, jó volna velük tartani, berúgni az eszméletlenségig, valami fölösleges bolondságot csinálni, énekelni az éjszakában, kikezdeni a rendőrrel, ráborítani az asztalt a főnökére. De ezek a gondolatok csak ritkán zavarták. Tudomásul vette, hogy az élete olyan, amilyen. A róka különben sem hagyta fölösleges dolgokon töprengeni. Nemcsak tetteire, gondolataira is vigyázott. Azt hitte, így lesz ez már haláláig. De ma valami szokatlan feszültséget érzett, bajt szimatolt. Pedig nem volt rá semmi oka, az állat meg sem moccant. Még akkor sem,amikor valóban behívatta a főnök. Hellyel kínálta, de ő állva maradt, vigyázott a rókára. A főnök beszélni kezdett, s ő úgy reagált, ahogy mindig is szokott, nem figyelt oda. Tudta, válaszokat nem vár tőle senki, még a kérdésekre sem, elég hp, figyelmes arccal hallgat, fülével csak a hangsúlyokra, a beszéd ütemére, lejtéseire, pianóira és fortéira ügyel. Közben azt gondol, amit akar. A feleségére, a gyerekeire, akik nincsenek, de lehetnének, s akikre legalább gondolni jó volt. A főnök az ablak mellett állt, így vette észre a pókot is. Az ablak sarkában halálos nyugalommal, nem sietve, nagy biztonsággal dolgozott egy már alig vergődő zümmögő légy becsomagolásán. A főnök monoton hangja, mintha kissé élénkebb lenne most. Mennyi ideje is lehet idebent? Öt perce, tíz, tizenöt? Elég régen, lassan talán el is mehet, egy csöppet már figyelni kéne, hogy az utolsó mondatra tudjon valamit általánosságban felelni. És akkor történt a baj. A főnök odalépett hozzá, váratlanul, élesen csattant a hangja. Most sem tudta, hogy mit mondott, de a meglepetéstől hátraugrott. Ez volt a végzetes mozdulat. A főnök ugyan semmit sem vett észre, de ő érezte, hogy a róka megmozdult, felébredt. Rémülten, dermedt ujjakkal tapogatta meg a nadrágját, a róka csakugyan mozgott. A főnök egyre magasabb hangon beszélt, nyilván szidta, elégedetlen volt vele, s talán tetszett is neki az ő ijedt arca. Azt hitte, hogy tőle rémült meg. Tiltakozni akart, de nem volt rá ideje, a róka megkarmolta. Felszisszent és hátralépett. A főnök követte. Egyre idegesebben, hangosabban szidta, gesztikulált, ujjaival, öklével az orra alatt hadonászott. Azt gondolta, szól neki, azt mondja, rosszul érzi magát, hagyják most abba, majd máskor... De érezte, a főnököt most nem lehet megállítani. Dühös lett és felháborodott. Hát miért nem érti meg szavak nélkül is, hogy ez most nem alkalmas idő, ő most nem tud figyelni, nem tud védekezni. Úgy érzi, a róka most nem megvédi, hanem éppen ellenkezőleg, valami őrültségbe hajszolja. A főnök ismét közelebb lépett. Akkor sikoltott fel. A róka beleharapott. Arcát a kezébe temette, iszonyú fájdalom hasított bele. A főnök talán egy pillanatra megtorpant, azután elmosolyodott. Úgy gondolta, hogy talán túl messzire ment. Lám, ez a szerencsétlen, hogy megszégyellte magát. Tud ő az emberek nyelvén beszélni. Nem is kiabált tovább, nem gesztikulált, csak még néhány mondatot akart befejezésül elmondani, immár csendesen, monotonon. A célját elérte. De ez a szerencsétlen most elsírja magát. Olyan furcsán kapkod a nadrágjához. Mi baja? Megbolondult? Megbolondult. A róka teljesen megőrült. Megérezte a vér, az ő vére meleg páráját. Újra beleharapott. Fölüvöltött. A főnök dermedt arccal hallgatott el. Csodálkozva és kissé ijedten nézett rá. De mit törődött most ő a főnökkel. A róka egyre beljebb fúrta a fejét, iszonyú fájdalmat okozva. Nem bírta tovább. Egyetlen mozdulattal letépte magáról a nadrágot. A róka észre sem vette. A feje már ki sem látszott a testéből. Újra és újra beleharapott. Talán már a máját rágja, vagy talán a szívét? Úgy érzi, a szívét! Két kézzel ragadta meg a rókát, húzta, cibálta, ütötte, de a bestia észre sem vette, csak rágta, rágta. Már hangosan üvöltött a fájdalomtól. A főnök elképedten menekült a sarokba. Ő pedig ütötte, csépelte a rókát, s az lassan megértette, hogy valami baj van. Most egy hatalmas rántással végre letépte magáról. Hogy megszabadult tőle, szembefordult vele és belerúgott. A róka most értette meg, mi történt, menekülni próbált, de az ajtó zárva volt. Utánavetette magát. Akkor már tudta, hogy megöli. A róka menekült. Rohant utána, bútorokat lökött fel, egy vázát vágott utána, s az ablak csörömpölve tört ezer darabra. Magánkívül volt, nem törődött semmivel, senkivel. Most végre megfizet. Az évek, évtizedek szenvedései véget érnek. A róka elrohant mellette, belerúgott, hogy felhemperedett. Diadalittas ordítással nyugtázta a találatot. Az állat most az íróasztal alá menekült, utánavetette magát, elkapta a farkát, kiráncigálta az asztal alól és ütötte. A róka egérutat nyert, rohant, egyenesen a főnök felé. Akkor felkapta a hatalmas * bronz hamutartót és hozzávágta a rókához. Eltalálta, * pont a fejét találta el, látta, hogy ez volt a döntő találat. A főnök vérző homlokkal, ájult fen terült el. Mellette ott feküdt a róka és nem mozdult többet. Ez megállította őt is. Most vette csak észre, hogy közben berohantak a kollégák, ketten a főnököt támogatták fel, hamar magához tért. Többen ráugrottak, hogy őt fékezzék meg, nehogy újabb őrültségre vetemedjen. De ő már teljesen nyugodtan, lerázta őket magáról. Csendesen a róka mellé térdelt. A róka elpusztult. Csakugyan elpusztult. Mindig vágyott arra, hogy megölje a rókát, elpusztítsa, nélküle éljen, mint más ember, akinek nincs és sohavolt rókája. És most, hogy a róka elpusztult, mégis valami érthetetlen bánat és szorongás töltötte el a lelkét. Simogatta a szőnyegen fekvő merev testet, nézte zöld szemét, melyben megtört a fény, nem világított már, mint a vekker, számlapja és mutatói. Sírni kezdett. Simogatta és siratta a rókát. » I