Észak-Magyarország, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

1978. december 10., vasárnap Dugonics álmoskönyve Az álomfejtés egykor nagyon elterjedt szokás volt. Minden álomnak kü­lönös jelentősége volt — vallották régen a babonás emberek — következtetni lehet belőle a jövőre. Szá­mos álmoskönyvet adtak ki, amelyekből meg lehe­tett tudni, hogy mit je­lentenek az éjjel látott dolgok. Ezek az álmoskönyvek a sok használattól több­nyire egészen elrongyo­­lódtak, így korunkra aránylag kevés példány maradt. Egy ilyen nyom­tatvány került a múltkor a kezembe. Címlapja hi­ányzik, így a megjelenés helyét és évét nem lehet megállapítani, a betűtípu­sok alapján a XVII. szá­zadban került ki a sajtó alól. Egy időben Kaprinai Istvánnak, az 1786-ban el­hunyt történetírónak a tulajdonában volt, utána Dugonics Andrásnak, a nagyhírű regényírónak a birtokába került. A könyvecske tudálékos magyarázatából megtud­hatjuk, hogy kétféle álom van. Az egyik az éjfél előtti. „Az a nyál, ki az emberben gyülekezik, ilyenkor ellepi szívét az embernek, és az ő vérét megundokítja, megszállja, és ez természetnek ellene való álmot hoz.” Ezeket az álmokat nem kell meg­figyelni, ezek semmit sem jelentenek. Bezzeg más a későbbi, az éjfél utáni! Ekkor — mint olvashat­juk — „az mi szívünk bántás nélkül lévén, cso­dás dolgok forognak előt­tünk”. Ezekből már kö­vetkeztetni lehet a jövő­re. A kis füzet abc-sor­­rendben meg is magya­rázza, hogy a különféle jelenségeknek, tárgyak­nak, történeteknek mi az értelme. Lássunk belőle néhányat! —■ Álgyat látni kisütni. Rémülés. Balha, ha sok rajtad: Heában való reménysége. Barmot hegyen látni: Nem jó semmire. Asszony, ha válik fér­fiúvá, avagy férfiú as­­­szonyemberré. Ha nőtlen megnőszik, ha nős paráz­­naságot jegyez, avagy fondorlást. Betegeskedni: Rabnak jó, másnak gonosz. Bötüket tanulni: Mun­kás embernek jó, hivalko­­dónak gonosz. Azoknak is jó, kik gyer­­meket kívánnak. Cardinállá tétetnek aka­ratod ellenére: Fő tisztre emelnek, melyben elég bút vallasz. Disznód ha vagyon: Egészség. Ebet kicsidedet látni: Gyönyörűség, de a fejér eb jobb, mint a más szí­nű. Angliai ebet látni, ki­nek a szája és fél combja fekete, a többi penig fe­jér. Fő ember téged csa­lárdságával megkerül. Kakas, ha tyukmányat tojik: Betegséget jegyez. Két drabantokat egy szánban látni: Bizzál igaz dolgodhoz, megoltalmaz, tatol ellenségeid ellen. Királyt szorgalmatos­nak látni és levelet for­gatni: Rövid nap valaki megbusul. Menyecskét csupa mezi­­telent látni, csak konty a fejében: Heában való kí­vánság, pironkodás. Tyúkmonyat tojni, mint tyúk: Gyermeket nevelni. A felsorolást sokáig le­hetne folytatni, de már ennyiből is kiderül, hogy őseinknek sokkal erősebb volt a képzeletük, mint nekünk, legalább álmuk­ban. Manapság nehéz olyan embert találni, aki azt álmodja, hogy tyúk­módra tojást tojik. A könyvecske hasznossága mindenesetre kézenfekvő, nélküle bizonyára senki sem gondolna arra, hogy fekete-fehér angliai eb megálmodása után ideje­korán felkészüljön a fő­emberek csalárdsága elle­ni védelemre. Hirtelen emberek per­sze a múltban is akadtak, olyanok, akik kételkedtek az álmoskönyv igazságá­ban. Közéjük tartozott az egykori tulajdonos is, Du­gonics. Az utolsó álomma­gyarázat után sajátkezű írásával a következő be­jegyzést találjuk: „Zene­­bonáskodni, bolond álom­könyvet írni. Dugonics, 1795.” Vértesy Miklós ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Szünidei mind­ nyári mikulások. Kemé­nyebb napokon egy, másfél órával a fáfront előtt ki­dűltünk, a szilícium talics­kázása elvette minden erőn­ket. Amikor végre befejez­hettük — mindegy hová — rogytunk le. A „főnök”, az öreg nem tartott velünk. Mindent elvégeztünk már, de ő még újra és újra talált valami matatni­valót. Bók­lászott, kalapál­gatta a szív­lapátokat, zsírozgatta a szállítószalagot, bement a szín alá, ahol felhőkben szállongott a szilíciumpor. Megtapogatta a géppofákat — kibírja-e még a cseréig? — Miért nem ül már le fater? Szóval utánozhatatlan módon mozdult, kezével tett egy türelmetlen mocca­­natot, és folytatta a mo­­toszkálást. Hagytuk magára, ben­nünket nem bántott, meg­voltunk a magunk fáradt­ságával. Néha mély, rekedtes han­gon percekig köhögött, ke­zét ökölbe szorítva tartotta szája elé. Meggörnyedt hoz­zá, s nem volt nehéz rajta észrevenni az erőlködést, titkolni szeretné betegségét. • Miért nem hagyja itt már ezt az egész hóbele­­vancot fater? Elmehetne valami könnyebb helyre, ahol nem kell szívni ezt a fémport. A düh ekkor, egyszer villant csak meg szemében, s talán fogait is összeszorí­totta, amint válaszolt. — Iskolám, szakmám, máshoz idomulásom nincs. Amikor munkát kerestem, ez jutott. Itt küszködtem meg évekig, míg a tanya után beleszoktam a min­dennapi nyolc órába. Me­hetnék más helyre, kön­­­nyebb fizetésért a nagyfő­nökök szeme elé? Akkor itt minden megszorulna. Nem találnának rá embert. Erre ott fent ritkán gondolnak a fizetésnél. Nem is bá­nom. Nemcsak a pénzért csinálom. Nekem ez a fel­adatom, a munkám. Csontváz ház emeleteire kaptatunk fel. Az épület — az Avas-délen — az össze­szerelt panelek befejezet­­lenségével áll. Mindenhol réseken tör magának utat a fény, s a fal mellé hú­zódunk, mert korlát még A malterfoltos egyenru­hájú kőműves brigádveze­tővel benézünk egy maj­dani másfélszobás lakásba. Már megbeszéltük a meg­beszélni valókat. A fel­ajánlásokat, a teljesítményt, a brigádtagok összetartását, a kulturális vállalásokat, meg hogy elismerik pénz­ben és juttatásokban munkát, jó a közérzetük. — Mit­ ronthat el a pa­nelházon a kőműves? — Csak a váz, amit ka­­­­punk. Úgy is mondhatnám, a csontok közé építjük be a porcokat, felismerhetővé alakítjuk az épületet. El­tüntetjük a házgyár apróbb hibáit, befalazzuk a techno­lógiai lyukakat, kitöltjük a réseket, repedéseket. Mi utánunk már csak a szak­iparosok jönnek. Ha mi nem dolgozunk tisztességesen, már ők sem javíthatják ki, amit itt hagytunk. Rajtunk is múlik, ki milyen lakásba költözik. Lépkedünk lefelé. Úgy megy előttem, ahogy csak a több mint húsz évi munka utáni fáradtság mehet. Bak­tatva, meg-megbiccenve, himbálódzva. Megnézünk egy pár kész, „bepucolt” lakást.­­ Nehogy azt gondolja, nálunk a brigádvezető csak irányít, parancsol. Ha szük­ség van rá, és elég gyakran van rá szükség, én is újra kezembe veszem a szerszá­mot. Nem azért, mert an­­­nyira nyughatatlan termé­szet lennék. Azt is tudom, ügyeskedéssel a „lehetősé­gek” kihasználásával néme­lyek háromszor jobban él­nek, mint én. De nekünk még nagyon sok lakásra van szükségünk. A magam erejét adom hozzá, hogy minél több legyen. Ez a munkám.­­ Martinbéli környezet, lent a „hajóban”. Fölöttünk a kemencék tűzterében más­félezer fokos üvöltésben alakul acéllá a vas. A salakos leteszi szerszá­mait, a lapátot, a csákányt a pajszert, a talicskát. Sok éves tapasztalat árán tud­ja, váltott a tüzelés, ilyen­kor „meghabzik” a salak s a biztonsági csatornán keresztül pontosan oda fo­lyik le, ahol az előbb dol­gozott. A pihenőhely: hajdani pallóból készített ülőalkal­matosság. Fölötte, egy kam­pón kétcsatos, elhasznált iskolás táska. Tartalma: ke­nyér, só, szalonna, bicska. Jobbkézről a munkásruha zubbonya, pattogzott zo­máncú drapp kancsó,­ az óránként váltogatott hűtött vízzel. A sótól kérges bar hét ing, trikó egész nap a salakoson van. Itt fordított feladatot látnak el. Védnek a hőségtől, nem melegíte­nek. A salak a várt módon, rendben megindul. Égőpi­rosból, sötétvörösbe vált, aztán feketéslilába, majd kéken, buborékokban meg­szilárdul. A salakos feláll, a slaggal nagy nyomással vízzel söpri meg, most kell ezt tenni, lesz felcsá­kányozni. A fojtogató me­­pci mellé még gőz ,s vegyül, asztmásan, nehezen lélegzünk. Várunk még vagy 10 percet, aztán újra kezelésbe veszi a te­rületet. — Pár évig dolgozik még ez a martin. Én itt dolgoz­tam át az életemet, veszí­tettem el az erőmet. Már annyira összeszoktam ezzel az átkozott salakkal, hogy néha beszélek is hozzá, mintha valami élőlény len­ne. Voltak nehéz pillanatok, amikor csak pár másodperc hiányzott és odaégtem vol­na. Szerencsére a huszon­­valahány év alatt még táp­pénzem sem voltam. Az új acélműben már nem lesz salakos. Ez jó. De amíg fel­épül, addig ebben az öreg, füstös, poros, veszélyes acélműben­ kell a gyár ke­nyerét megtermelni. És én is itt maradok, amíg az utolsó adagot ki nem enge­dik a csapolónyíláson. Az­tán elmegyek nyugdíjba. Addig ez a munkám. Dróthálóval körbekerített munkahely Tapolcán. Mes­­­szebb a Janó, közelebb karnyújtásnyira az Éden kemping. A cölöpözők — a Veres Péter brigád — szállása egy lakókocsi, szürkén húzódik meg a terület sarkában.­ Hat ember étkező, alvó, pi­­­henő, tisztálkodó helye. — Megnézhetném? Az ajtón olyan kilincs,­­ mint a vonatfülkék ajtajai.^ Beszélgetünk a vándorélet­­­ről, s közben megnézzük az­ életük biztos pontját, a ko­csit. Leghátul három eme­letes vaságy, bevetve. Előt­tük mindkét oldalon kes­keny, magas szekrények sorakoznak, egyikben a munkaruhát tartják, a má­sik való hazajárónak. Olaj­kályha, lóca, hűtőszekrény, kétlapos rezsó a kisebbik­­ablak előtt. Középen kecs­kelábú, gyalulatlan asztal,­ rajta konzervdobozból esz­­kábált hamutartó. A sarok­ban vödrölt, szappantól szürke alumíniumlavór. Másképp nem is tehetnék,­ mindenben alkalmazkodnak 1.­­egymáshoz. A napok szigo­rú, meghatározott, időrend­ben és módon folynak, íratlan és megbeszéletlen szabályok, törvények sze­rint. A hajnali ébresztők, a mosakodás, az­ étkezések, a munka elosztása, az ebéd, a vacsora, az esti pihenő, az éjjeli alvás. Balmazújvárosiak. — Jónak nem­­ élni — mondja a brigádvezető, aki nemcsak a brigádot ve­zeti. — Több mint 17 éve csinálom már ezt a vándor­­életet, és jobban csak azért nem mozdulok már más­felé, mert kibírom nyugdí­jig. Beleszoktam, meg is szerettem, ez a munkám. Udvardy József a róka úgy hozzátartozik az életükhöz, mint az étkezé­sek, vagy veszekedések. Persze, bent a munkahelyén is észrevétlen maradt a róka. Néha egyik-másik kolléga rá­csodálkozott, akkor azt hitte, hogy talán észrevette, hiszen a bestia ott terpeszkedett az íróasztalán, s ha nem is mor­gott, a szeme úgy fénylett és világított, hogy nem nagyon értette, hogy nem látta senki, csak ő. Elbúcsúzott a feleségétől, kisietett a buszmegállóba, a főnök járt az eszében, a nap megpróbáltatásai, de közben a rókára figyelt, érezte teste melegét, a szuszogását, me­leg párája máris kövér iz­­z­­dságcseppként csurgott vé­gig a hátán. A busz persze tömött volt, mint minden reggel munkába menet. Fel­fúrta magát, s a kedvetlen, álmos emberek mégis utat nyitottak neki. Egy fiatal lány még a helyét is át akarta adni, nyilván észrevette, hogy rosszul érzi magát. Tenyere és homloka izzadt, gyenge­ség fogta el és remegés. Hát persze. Nem is a rosszullét, ki veszi azt észre? Hanem a róka szaga. A tömött buszon is igyekeztek elhúzódni mel­lőle az emberek. Megérezték a róka szagát. Vagy inkább azt, hogy ő egy rókás ember. Odabent is úgy tűnt, hogy a kollégák másképp viselked­nek, mint szoktak. Nem mint­ha egyébként nagyon figyel­tek volna rá. Tudomásul vet­ték, hogy van, elvégzi ren­desen a munkáját, nem ba­rátkozó természet, humorta­­lan, már fiatalember korában is kissé sótlan, agglegényes, nős létére is. Ez nem bán­totta, csak ritkán, ha­ már nagyon útjába volt a róka. Olyankor úgy érezte, jó volna velük tartani, berúgni az eszméletlenségig, valami fö­lösleges bolondságot csinál­ni, énekelni az éjszakában, kikezdeni a rendőrrel, rábo­rítani az asztalt a főnökére. De ezek a gondolatok csak ritkán zavarták. Tudomásul vette, hogy az élete olyan, amilyen. A róka különben sem hagyta fölösleges dolgo­kon töprengeni. Nemcsak tet­teire, gondolataira is vigyá­zott. Azt hitte, így lesz ez már haláláig. De ma valami szokatlan feszültséget érzett, bajt szimatolt. Pedig nem volt rá semmi oka, az állat meg sem moccant. Még akkor sem,a­mikor va­lóban behívatta a főnök. Hellyel kínálta, de ő állva maradt, vigyázott a rókára. A főnök beszélni kezdett, s ő úgy reagált, ahogy mindig is szokott, nem figyelt oda. Tudta, válaszokat nem vár tőle senki, még a kérdésekre sem, elég hp, figyelmes arc­cal hallgat, fülével csak a hangsúlyokra, a beszéd üte­mére, lejtéseire, pianóira és fortéira ügyel. Közben azt gondol, amit akar. A felesé­gére, a gyerekeire, akik nin­csenek, de lehetnének, s akikre legalább gondolni jó volt. A főnök az ablak mellett állt, így vette észre a pókot is. Az ablak sarkában halá­los nyugalommal, nem sietve, nagy biztonsággal dolgozott egy már alig vergődő­ züm­mögő légy becsomagolásán. A főnök monoton hangja, mintha kissé élénkebb lenne most. Mennyi ideje is lehet idebent? Öt perce, tíz, tizen­öt? Elég régen, lassan talán el is mehet, egy­ csöppet már figyelni kéne, hogy az utolsó mondatra tudjon valamit ál­talánosságban felelni. És akkor történt a baj. A főnök odalépett hozzá, várat­lanul, élesen csattant a hang­ja. Most sem tudta, hogy mit mondott,­ de a meglepetéstől hátraugrott. Ez volt a vég­zetes mozdulat. A főnök ugyan semmit sem vett ész­re, de ő érezte, hogy a róka megmozdult, felébredt. Ré­mülten, dermedt ujjakkal ta­pogatta meg a nadrágját, a róka csakugyan mozgott. A főnök egyre magasabb han­gon beszélt, nyilván szidta, elégedetlen volt vele, s talán tetszett is neki az ő ijedt arca. Azt hitte, hogy tőle ré­mült meg. Tiltakozni akart, de nem volt rá ideje, a róka megkarmolta. Felszisszent és hátralépett. A főnök követte. Egyre idegesebben, hango­sabban szidta, gesztikulált, ujjaival, öklével az orra alatt hadonászott. Azt gondolta, szól neki, azt mondja, rosszul érzi magát, hagyják most abba, majd máskor... De érezte, a főnököt most nem lehet megállítani. Dühös lett és felháborodott. Hát miért nem érti meg szavak nélkül is, hogy ez most nem alkal­mas idő, ő most nem tud fi­gyelni, nem tud védekezni. Úgy érzi, a róka most nem megvédi, hanem éppen ellen­kezőleg, valami őrültségbe hajszolja. A főnök ismét kö­zelebb lépett. Akkor sikoltott fel. A róka beleharapott. Arcát a kezébe temette, iszonyú fájdalom ha­sított bele. A főnök talán egy pillanatra megtorpant, azután elmosolyodott. Úgy gondolta, hogy talán túl messzire ment. Lám, ez a szerencsétlen, hogy megszé­­gyellte magát. Tud ő­ az em­berek nyelvén beszélni. Nem is kiabált tovább, nem gesz­tikulált, csak még néhány mondatot akart befejezésül elmondani, immár csendesen, monotonon. A célját elérte. De ez a szerencsétlen most elsírja magát. Olyan furcsán kapkod a nadrágjához. Mi baja? Megbolondult? Megbolondult. A róka tel­jesen megőrült. Megérezte a vér, az ő vére meleg páráját. Újra beleharapott. Fölüvöl­­tött. A főnök dermedt arccal hallgatott el. Csodálkozva és kissé ijedten nézett rá. De mit törődött most ő a főnök­kel. A róka egyre beljebb fúrta a fejét, iszonyú fájdal­mat okozva. Nem bírta to­vább. Egyetlen mozdulattal letépte magáról a nadrágot. A róka észre sem vette. A feje már ki sem látszott a testéből. Újra és újra bele­harapott. Talán már a máját rágja, vagy talán a szívét? Úgy érzi, a szívét! Két kézzel ragadta meg a rókát, húzta, cibálta, ütötte, de a bestia észre sem vette, csak rágta, rágta. Már hangosan üvöl­tött a fájdalomtól. A főnök elképedten menekült a sa­rokba. Ő pedig ütötte, csé­pelte a rókát, s az lassan megértette, hogy valami baj van. Most egy hatalmas rántás­sal­­ végre letépte magáról. Hogy megszabadult tőle, szembefordult vele és bele­rúgott. A róka most értette meg, mi történt, menekülni próbált, de az ajtó zárva volt. Utánavetette magát. Akkor már tudta, hogy megöli. A róka menekült. Rohant utána, bútorokat lökött fel, egy vá­zát vágott utána, s az ablak csörömpölve tört ezer darab­ra. Magánkívül volt, nem tö­rődött semmivel, senkivel. Most végre megfizet. Az évek, évtizedek szenvedései véget érnek. A róka elrohant mel­lette, belerúgott, hogy fel­­hemperedett. Diadalittas or­dítással nyugtázta a találatot. Az állat most az íróasztal alá menekült, utánavetette ma­gát, elkapta a farkát, kirán­­­­cigálta az asztal alól és ütöt­­­­te. A róka egérutat nyert, ro­­­­hant, egyenesen a főnök felé.­­ Akkor felkapta a hatalmas * bronz hamutartót és hozzá­­­vágta a rókához. Eltalálta, * pont a fejét találta el, látta,­­ hogy ez volt a döntő találat. A főnök vérző homlokkal, ájul­­t fen terült el. Mellette ott fe­küdt a róka és nem mozdult többet. Ez megállította őt is. Most vette csak észre, hogy közben berohantak a kollé­gák, ketten a főnököt támo­gatták fel, hamar magához tért. Többen ráugrottak, hogy őt fékezzék meg, nehogy­­ újabb őrültségre vetemed­­­jen. De ő már teljesen nyu­godtan, lerázta őket magá­ról. Csendesen a róka mellé térdelt. A róka elpusztult. Csakugyan elpusztult. Mindig vágyott arra, hogy megölje a rókát, elpusztítsa, nélküle él­jen, mint más ember, akinek nincs és soha­volt rókája. És most, hogy a róka elpusztult, mégis valami érthetetlen bánat és szorongás töltötte el a lelkét. Simogatta a szőnyegen fekvő merev testet, nézte zöld sze­mét, melyben megtört a fény, nem világított már, mint a vekker, számlapja és mutatói. Sírni kezdett. Simogatta és siratta a rókát. » I

Next