Észak-Magyarország, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-07 / 133. szám

, IS 2M 4 WATARORSZAG 4 A képernyő előtt Ki mit tud?, Osztrigás Mini, meg mások Miként lehet az, hol a Ki mit tud?, amely két Mined- del korábban annyira „feldobott” valamennyiünket annyira össztársadalmi üggyé tudott tenni, ma egyre kevésbé érdekli a nézőiket, egyre kevesebb szó esik róla? Mi változtunk meg, vagy a produkciók? — ezt kérdezte tőlem egyik nézőtársam a minap, az idei Ki mit tud? harmadik elődöntője után. A válasz alighanem: is-is, sőt van, egy harmadik tényező, a körülmények változása is. Tagadhatatlanul csökkent az érdeklődés, mert a közvetlen környezeten kívül bizony már igen kevesen állnak oda az egyes versenyzők mellé, nem izgulnak továbbjutásukért — jellemző a beérkező szavazatok alacsony száma! —, jóval érdektelenebbé lett a néző. Miért? Alighanem közrejátszik, hogy húsz évvel ezelőtt a Ki mit tud? az újszerűség erejével is hatott. Új dolog volt, szinte még gyerekkorú, ám tehetségesnek mutatkozó és vállalkozó szellemű versenyzőket látni: új dolog volt egyáltalán ez a fajta nyilvános tehetségkutatás és tehetségfelmutatás; új dolog volt egy sor néptáncprodukció bemutatása, illetve ismeretlen folklórmotívumok azokban történt feldolgozása; új dolog volt az akkor még a maihoz képest kisszámú amatőr zenekarok jelentkezése, és sok egyéb. Két évtized alatt, hogy éppen a legutóbbival kezdjük, gomba mód szaporodnak a könnyűzenei együttesek, amelyek azonnal trofik szeretnének lenni, mindenesetre pénzkeresetnek tekintik tevékenységüket; megváltoztak a tehetségek felfedezésének lehetőségei, körülményei, a mechanikus Ki mit tud? már nem olyan vonzó, illetve az igazi tehetségnek nem kell a soron következő vetélkedőre várnia; az utóbbi sorozatokban feltűnt tehetséges fiatalok közül többen végleg eltűntek a nyilvánosság elől, nincs a korábbihoz hasonló felfedeztetési vonzerő. És lehetne még hosszan sorolni. Mindezekkel együtt mi, nézők is változtunk. Az eltelt két évtizedben annyi mindent láttunk a képernyőn, hogy „hozzáedződtünk” a sokféle látványhoz, már nem hat ránk az egyensúlyozó kiskatona, nem fog meg annyira a produkciók többsége. Aztán meg életünk, társadalmunk sokféle változása érdeklődési körünket is kiszélesítette, másfelé terelte, megosztotta. Talán mindezekért nincs meg a Ki mit tud?-nak a régi varázsa. Még akkor sem, ha a mai szereplők újak, frissek, próbálkozásaik mögött sok munka és tehetség rejlik. No, de miért nem hozza izgalomba azokat a nézőrétegeket, amelyek koruknál fogva még nem fásulhattak bele a vetélkedőkbe annyira, mint kortársaim?!... ♦ Töröcsik Mari háromszor. Nem azért említem, mintha sok lenne, csak éppen megjegyzendő, hogy olykor hosszú hónapokig nem hallunk róla, most meg nemrégen őt nyilatkoztatták Cannnes-ról. Tele beszélgetett Major Tamás kedden a Hon volt!... című műsorban a Régió pór-beli, a megszokottól eltérő szerepéről, s másnap már — egy műsorváltozásnak köszönhetően — ismét őt láthattuk a Maár Gyula rendezte Micsoda útjaim-ban, amikor élete eddigi szerepeiből kiemelt és a film kedvéért elénekelt, a legkülönbözőbb és műfajilag egymástól igencsak eltérő, más dalokkal, ■ azok „eljátszásával” bizonyította ismét sokoldalúságát. Sokat tud Törőcsik. Miért kell hát csak kampányszerűen láttatni?! * Kicsit hosszúra nyúlt a Feydeau századfordulós párizsi csacskaságából készült Osztrigás Midi című zenés komédia. Fényes Szabolcs zenéjével, Szenes Iván forgatókönyvével kellemes időtöltés volt. Horváth Ádám rendezése kissé visszafogott, kerülte az alapmű harsányságait. Kitűnő színészek sorjáztak az egyes szerepekben, a szereplőgárda élén pedig Galambos Erzsi ragyogott, bizonyítva; a zenés-táncos játékoknak napjainkban ő a legjobb művelője. * A T6 éves Gobbi Hildát köszöntötte vasárnap este a Mesterséges színész sorozatban látott portréfilm. Vitray Tamással folytatott beszélgetése többségben azokkal a Gobbi-adalékokkal szolgált, amelyeket a művésznő tisztelői sok más forrásból, vagy éppen az elmúlt év végén megjelent emlékezéskötetéből ismernek, a sorozat címéhez azonban kisebb mértékben volt hű az adás, a színészi mesterségről kevesebb szó esett viszont markánsan rajzolódott fel a művészközéleti ember, a közösségért élő és ma is tenni akaró ember portréjának néhány értékes vonása. * Unokáink is látni fogják... — s nemcsak a műsor címe szerint — a nyíregyházi és a sárospataki új művelődési házakat, amelyek már szokatlan külsejükkel is felkeltik az érdeklődést. Jó, hogy Makovecz Imre építész-tervező ebben a műsorban is megnyilatkozhatott, hogy a művelődési ház igazgatója a már funkcionáló házról beszélhetett, s kár, hogy a nyíregyházi háznál megkerültek egy lényeges kérdést: az épület meghökkentően szokatlan külleme és a belső tereinek használhatósága közötti ellentmondásokat. Mert unokáink azokat is látni fogják ... Benedek Miklós Dalosok Bogácson Vasárnap délután nagysikerű dalostalálkozónak lehetett tanúja az a három és fél ezer vendég, aki hétvégi programjául a bogácsi fürdőt választotta. Itt rendezte meg ugyanis a helyi Hórvölgye Termelőszövetkezet azt a népdalbemutatót, amelyen a szövetkezet pávakövei mellett Szlovákiából érkezett kórusok is részt vettek. A színes népviseletbe öltözött bogácsi pávakör saját gyűjtésű helyi népdalcsokrával indult a dalbemutató. őket a Szlovákiáról, Szesztáról érkezett női kóra követte, magyar és szlovák dalok tolmácsolásával. Majd a szomolyaiak következtek, akik mi másról énekelhettek volna, mint hogy „víg Szomolyán megérett a rövid szárú cseresznye”. A kórusok sorát a buzitai CSEMADOK vegyes kórus műsora, zárta, ők Bartók-, Kodály-, Smetana-műveket mutattak be. A dalostalálkozó második felében a nagyszámú érdeklődő Béres Ferenc Lisztdíjas énekművész, főleg abaúji népdalokból összeállított műsorában gyönyörködhetett. Ünnep a faluban 50 éves a serényfalvi művelődési othon Obren értel «aett, s éppen június 5-én, nagy ünnepre készült Serényfalva. Felavatták a Népházat, amelyben otthont kapott az 1918-ban megalakult színjátszó csoport, a dalárda, s az előadásokat most már nem az iskolában kellett megrendezniük. Az elmúlt évtizedek megviselték az épületet, amelyet most szépen rendbehoztak, hogy fennállásának fél évszázados ünnepségét méltó köntösben tarthassák meg. A Petőfi Sándor Művelődési Otthont körülvevő parkban sátrakat állítottak, s már kora reggel felharsant a térzene. A putnoki bányászzenekar jött műsort adni s együtt örülni a serényfalviakkal. Az épület falában annak idején emléktáblát helyeztek el az I. világháborúban elhaltak tiszteletére. Vasárnap délelőtt a Hazafias Népfront helyi vezetői, a kisdobosok és a művelődési otthon vezetői koszorúzták meg az emléktáblát. A nagyteremben a Himnusz hangjaival kezdődött meg a kulturális falunap. Lőrincz Józsefné, a községi tanács elnökhelyettese köszöntötte a megjelenteket, majd dr. Kardos Sándor, a megyei tanács vb-titkára mondott beszédet. Dr. Kardos Sándort itt választották megyei tanácstagnak, s mint mondotta, ebben a minőségében is szívesen jött az ünnepségre, s a megyei tanács nevében üdvözölte a falu dolgos, művelődést kedvelő népét. — Nagy idő ötven év — mondotta a megyei tanács vb-titkára —, most mégis próbáljuk megállítani egy pillanatra az idő kerekét, s tekintsük át az elmúlt évtizedek közművelődési történetét. Ezt követően vázolta a felszabadulásig eltelt korszakot, majd áttért azokra az évekre, amelyek alatt a szocialista kultúra szellemében folyt és folyik most is a munka a művelődési otthon falai közt. A kultúra nem dupla színjátszás, tánc és dal. A kultúra a falu szellemi felemelkedése. Ebből a faluból — annak idején szakérettségivel — sok olyan férfi került el, akikből mérnökök, közgazdászok, politikusok lettek. Közben megváltozott a kulturális élet struktúrája. A sajtó, rádió, televízió közelebb viszi az embereket a műveltséghez, a közélethez. A község fejlődését így érzékeltette az előadó: — Az elmúlt húsz év alatt több új ház épült a faluban, mint korábban száz év alatt. A házak legtöbbjében a tv mellett már kis könyvtár is van. További jellemző adat, hogy ma több a személygépkocsi Serényfalván, mint amennyi kerékpár volt a felszabadulás előtt. A kulturális élet szervezéséért kifejtett tevékenységért kitüntetéseket adott át Bodiszló Sándor, a HNF Országos Tanácsának tagja. „Kiváló társadalmi munkás” kitüntető jelvényt kapott: Jakabacska Gézáné, a népfront nőfelelőse, Gergely Árpád, a népfront községi titkára, Merész Pál, a művelődési otthon igazgatója és Lőrincz Józsefné tanácselnök-helyettes. Az ünnepi műsorban fellépett a művelődési otthon színjátszó csoportja és az irodalmi színpad. Nagy sikerrel szerepelt az Ózdi Liszt Ferenc Művelődési Ház tánccsoportja, akik — éppen úgy, mint a putnoki bányászzenekar — vendégként érkeztek a serényfalvi kulturális falunapra. Délután úttörőket és kisdobosokat avattak, majd a késő esti órákba nyúló táncmulatsággal zárult a művelődési otthon ötvenedik születésnapjára rendezett ünnepség. Kép, szöveg: Adamovics I. Fellobogózva a művelődési otthon térzenét ad a pwtwoM bönyászzenekar T983. Junius 7„ kedd Könyvhét után T isztáznunk kellene egyszer, hogy mit várunk az ünnepi könyvhéttől. Mert a könyvhét nemcsak az irodalom ünnepi eseménye, de kereskedelmi vállalkozás is, s e kettő együtt is csak része egy folyamatnak, amely nem korlátozódhat az év e néhány napjára, s amely a könyvkiadás, a közművelődés különböző csatornáin, de a közoktatáson keresztül is, az olvasó népért mozgalom döccenő „szekerén” végeredményben az egyetemes és a magyar kultúrával való azonosulást, a gondolkodó emberfők sokasodását, az alkotni kész embert erősíti. Az ünnepi könyvhetet sem kereskedelmi akcióként, sem közművelődési fórumként nem lehet s nem szabad kiszakítani teljesen az egészből, noha — mint cseppben a tenger — maga az ünnepi könyvhét alkalmas egyfajta mérleg megvonására. De dőreség lenne azt hinni, hogy ez az egyetlen hét — bármily külsőségek közepette is zajlik le — megoldja akár a könyvkiadás, akár az olvasóvá nevelés gondját. A könyv ma sem kenyere mindenkinek — idézhetném akár az ünnepi könyvhét Borsod megyei rendezvényeit nyitó ünnepi gondolatokból —, amibe persze nem szabad belenyugodnunk. De semmiképpen sem kérhetjük számon az ünnepi könyvhéttől azt, hogy miért nem? Mint ahogyan az ünnepi könyvhét idején sokasodó író—olvasó találkozók, rendkívüli irodalomórák, irodalmi műsorok sem állnak magányos szigetként — az év legkülönbözőbb napjain, a legkülönbözőbb helyeken — művelődési házakban, könyvtárakban és iskolákban — vannak író—olvasó találkozók is, irodalmi estek is, s nemcsak a könyv más ünnepi alkalmain. Mindezekkel csupán azt szeretnénk jelezni, hogy ha voltak gondok az ünnepi könyvhéttel idén is, akkor ez nem ennek a nemes, szép szándékú akciónak sajátosságából adódnak, csak tükrözik az általában is tapasztalható gondokat. Miként az eredmények is — noha hajlamosak vagyunk ezeket úgy értékelni, mint egy akció eredményeit. Az, hogy az ünnepi könyvhét idején is voltak hiánykönyvek, amelyek gyorsan eltűntek a könyvesboltokból és a könyvsátrakból is — máskor is előfordul. A könyvkiadás nagy gondja, s még nem sikerült kibogozni azt a gubancot, amely a miértre egyben a hogyan választ is megadja. De az a tény, hogy nemcsak a „botrányhős” angol regény tűnt el nagyon gyorsan. Amiért akkor sem tudok haragudni, ha ezért megharagszanak rám a könyvet hiába keresők. Eltűntek, elfogytak mások is, „fontosabb” könyvek, irodalmibbak, s tanulmánykötetek is szép számmal. Hogy miből hány példányra lenne igény, ez bizony nagy kérdés. De igazságosztó szerepre nem vállalkozhat a krónikás; olykor el kell fogadni, az egyiket azért kell megjelentetni nagy példányban, hogy a másikat — amelyet ugyancsak keresnek — megvásárolható áron kiadhassanak kevésben. A végeredménnyel — meglehet — az olvasók egyik tábora sem lesz elégedett. Amit viszont ezen az ünnepi könyvhéten jegyezhettünk fel! A korábbi évekhez képest kiegyensúlyozottabb volt a kiadás, kevesebb volt a meg nem jelent könyv, széles skálán mozgott a választék. Sok sikerkönyv volt — minden fajtából. Ezt tükrözik egyébként a forgalmi adatok is. Borsodban és Miskolcon 3 millió 880 ezer forintot forgalmazott a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalt a könyvesboltokban és a sátrakban. Ez két százalékkal több a tavalyi forgalomnál, noha az idén lényegesen kevesebb volt a drága könyv. Elfogadható árakon jelentek meg a könyvek. Igaz, hozzá kell tennünk — s ezzel utalunk is egy korábbi megjegyzésünkre — a forgalom nagyobbik része Miskolcon volt. A megyeszékhelyen 2 millió 650 ezer forint volt a bevétel. Gondunk s tennivalónk — mutatják ezt a könyvforgalmi adatok is — inkább vidéken van. A könyv, az irodalom propagandáját ott kell erősítenünk, s ezért sem fogadható el az olyan fel-felbukkanó vélemény, nézet, amely csak a nagyvárosi szerepléssel méri a könyvheti részvételt. Nem a hely, az író—olvasó találkozó tartalma adja meg rangját. Mint ahogyan egy találkozó sikerét igazságtalan a résztvevők számán lemérni. Bár e könyvhét találkozói többségükben látogatottak voltak — nem ritka volt a százon felüli hallgatóság is például Miskolcon —, a szűkebb közösségben folytatott beszélgetés adott esetben értékesebb lehet, mint a tömeggel folytatott. Az ünnepi könyvhét megyei és miskolci eseményeinek utánagondolva — néhány apró döccenő kivételével sokkal szervezettebbnek, átgondoltabbnak és sikeresebbnek is tűnt, mint a korábbi években. Az aggodalmak ellenére jónak bizonyult a miskolci könyvtér helye a Rudas László utcában, országos hírű írók, költők csakúgy voltak a meghívott alkotók között, mint innen elszármazottak és itthon maradottak. Kalász László, Balogh Attila, Serfőző Simon, Papp Lajos, Takács József, Bárczy János — hogy csak néhány nevet említsünk — vendégei voltak ennek a könyvhétnek is, a kritikus „végeken”. S hogy ez nem lebecsülendő közszereplés, arról már szóltunk. A Kelet alkotócsoport estje a Vasas Művelődési Központban ugyancsak a helyi alkotók szereplését erősítette fel, s hosszan sorolhatnánk még azokat az írókat, akik úgy jártak itt, hogy erős szálakkal kötődnek a megyéhez. Fekete Gyula, Baráth Lajos nevét említenénk, mint innen elszármazottakét. S megfordultak e találkozókon irodalmi közéletünk jelentős alkotói is. Hogy a listán több mint harminc író járt a megyében, s jó néhány „műsoron kívüli” találkozóra is sor került, mint például egy filmvetítés ürügyén Lázár Ervin beszélgetésére — hosszabb is lehetne, meglehet. De meggondolandó, valóban szükséges-e még jobban sűríteni e találkozókat, vagy mégis hasznosabb egy év, az évek folyamatában biztosítani e találkozást. Lehetett volna több rendezvény a könyvtéren, esetleg több plakát. Volt viszont — először — könyvheti újság, amely bőségesen ismertette a miskolci rendezvényeket is. Egy akció véget ért. Jó volna tudni is, nemcsak hinni — az akció vége egy folyamat kezdetét, vagy még inkább folytatódását jelenti. Hogy a könyvsátrakból szatyrainkba került könyveket, nemegyszer épp a találkozók hatására, kezünkbe vesszük, olvassuk. Az igazi találkozás mégis a könyv s az olvasó meghitt együttlétében teljesedik ki. Csutorás Annamária !