Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-07 / 236. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 Aggodalommal és bizakodva néztem a Miskolci Nemzeti Színház új évadja elé az évadnyitó társulati ülés után, mint azt annak idején a lapban el is mondtam. Nos, azért idézem ezt fel, mert az első bérleti bemutató, Szomory Dezső színművének, a II. Lajos királynak premierje után tartozom az igazságnak annak regisztrálásával, hogy a jelzett két érzés küzdelmében most a bizalom kerekedett bennem felül. A nem könnyű darabot a pályakezdő rendező, Dezsényi Péter irányításával olyan előadásban kínálta az együttes, hogy a néző igazán szép élményekkel távozhatott a színházból, jól értelmezett, s megvalósított produkció emlékét vihette magával haza. Szomory Dezső művei nem honosak a miskolci színpadon. A II. Lajos király bemutatásával — mondhatnánk — némi adósságot is törlesztett a színház. De valóban adósságot napjainkban? Vajon mennyire él érdeklődés Szomory iránt a ma közönségében, ki olvassa műveit, irodalmárokon kívül ki vállalkozik agyondíszített nyelvének már-már folyondárszerűen kígyózó összetett mondataiból, közbevetett félmondataiból, meg-megszakított, később újrakezdett gondolataiból a mondandó kiolvasására? A premier rácáfolt aggodalmamra, bár ebből még nem következik, hogy minden előadáson ilyen lelkes fogadtatásban lesz része a színészek nagyon szép szövegmondásának, sőt összemondásának, amelyből szinte muzsikálva hangzott ki a tulajdonképpeni mondandó, mintha a prózai szövegek valamiféle operai szöveggé változtak volna olykor. Azt mondtam korábban, ha a színészek ezt a szöveget megtanulják és szépen elmondják, már sokat tettek. Hát sokkal, de sokkal többet tettek! Erre még vissza kell térnem. Azon is töprenghettem, vajon napjainkban, amikor Mohács újraértékelésének lehetünk tanúi történelemtudományban, irodalomban egyaránt, Szomory Dezső 1922-ből való, tehát 65 éves Mohács-képe reális-e, vagy sem. Azt hiszem, ennek eldöntése is mellőzhető, hiszen bár a II. Lajos király történelmi témájú színmű, mondandója általánosabb, emberibb, s nem befolyásolja a ma emberének Mohácsmegítélését. Arról kell inkább szólnom, miként jelenítette meg a színház együttese az adott színművet, amelyet Hegedűs Géza „egy összeomló világ lírai látomásá”-nak nevez. Történelmi környezetben, a magyar történelem egyik nagy tragédiájához kapcsolódva beszél a darab szerelemről, hűségről, vezetői felelősségről, hatalomvágyból elkövetett árulásról, klikkérdekekről, torzsalkodásról és mindezek mögött a magasabb érdekek feláldozásáról. Ez a magasabb érdek ez esetben az ország sorsa volt, a vesztett mohácsi csata után annak feldarabolása következett. Dezsényi Péter az eredetileg négyrészes színművet két részben játszatta. Az első két összevont rész a budai királyi palotában, a második rész első fele Móré püspök tolnai palotájában, az utolsó rész pedig a pozsonyi Szent Márton templomban játszódik. Konkoly Thege Klára m. v. első és harmadik színhelyi díszletei komoran impozánsak, a püspöki ház kertje érződik némileg hiányosnak, üresnek. Szakács Györgyi jelmezei a tőle megszokott magas művészi színvonallal, rangokat érzékeltető pompával szolgálják a jó megvalósulást; legfeljebb a Szapolyaira rakott sok-sok bundaruhát — nyár van! — sokallhatom. Petrovics Emil ütőhangszeres kísérőzenéje értékes hangulati aláfestő; tolmácsolásáért Holpert János nevét kell feljegyezni. A rendező legfőbb érdeme a jó értelmezés és az előadás gördülékenységének biztosítása. Elérte, hogy a szinte még ifjonc király és hasonló korú felesége, Mária királyné beszélgetéseiben egyaránt átsüssön az ifjonti szerelmen a királyi koronával járó felelősségtől való félelem is; a tömegjelenetekben, például a rendek és a zászlósurak nagyszabású összecsapásában gondosan ügyelt az egymásba vágó, egymásba fonódó indulatos töredékszövegek jó értelmezésére, hogy e jelenet ne csak félelmetes és zenei hangzású legyen, hanem az adott mohácsi veszélyhelyzeten túlmutató is. Igen érzékletesen kitűnik az előadásból a mindenkori viszálykodás, a veszély felismerése halogatásának, az önámításnak csalárdsága, s érződik, hogy Szapolyai árulás értékű távolmaradásával Mária iránti szerelme visszautasítását is bosszulni kívánja. (Feljegyezték, hogy Szomory Dezső hajdan a próbákon mindig beleszólt a munkába, ha csak egy kötőszót nem úgy ejtett a színész, mint ő megírta. Azt hiszem, itt elégedett lett volna a szövegmondással. A darab értelmezésével meg mi lehetünk azok.) Mozgalmas, látványos játékot kaptunk, néhány hosszan elnyúló dialógus ellenére sem ült le a játék soha, sohra egyenletes maradt. Igen nagy szereplőgárdát mozgat a darab (negyven név olvasható a színlapon!), szinte minden alakja lényeges szerepet tölt be, legyen feladata bár kisebb, mint a legfőbbeké. Érdemben szólni csak a legfőbbekről tudok. Elsősorban a címszerepet alakító Mihályi Győzőről. Azt a fiatal királyt láttatta meg, aki nem is szívesen viseli rangját, hiszen atyjától, Ulászlótól is elsősorban a mindent kívülről szemlélést — „dobzse!” — örökölte, nem kívánja a hatalmat, nem is tud élni vele, hatalma inkább eszmei, s amikor a rendek csak vele hajlandók a csatasíkra vonulni, vállalja, de utolsó pillanatig reméli, hátha mégsem kell mennie. Szerelmes, filozofikus hajlamú ember, mintha előre érezné tragédiáját. Mihályi eddigi, sikerekben gazdag pályájának legszebb lapjaira kívánkozik ez a II. Lajos. Csakúgy Molnár Zsuzsának Mária királyné megformálása; a királyi párban ő a racionálisabb alkat; szerelmes feleség, talán a király jobbik fele. A rendek és a zászlósalvak vitájában való szereplése a nagy királynőket idézi. Szapolyaival való két nagy jelenete az asszonyi hűség és emberi fensőbbség remek deformálása. Szapolyai János erdélyi vajda alakjában Körtvélyessy Zsolt elsősorban a független urat hangsúlyozta; azt a főurat állította elénk, aki tudatában van önmaga hatalmának, kicsit kívülállóként figyeli a többiek kardcsörtető hangoskodását, de ugyanakkor nem tudja leplezni fájdalmát, hogy ő csak Jankó gróf a többiek szemében, összetett figura jó eszközökkel való ábrázolása. E három legfőbb szereplőn kívül feltétlenül külön elemzést érdemelne Bregyán Péter kényszerhelyzetben fővezéri szerepet vállaló, komor Tomáry Pálja, Somló István halk-bölcs, mindent tudó-sértő György barátja, Matus György méltóságteljes, a helyzetet kicsit hideg fővel átlátó De Burgio nunciusa, Sallós Gábor önelégült, de ingadozó Szálkán prímása, Somló Ferenc hangoskodó, robbanékony Báthory nádorja, ifj. Mucsi Sándor harcias Szabi Mihályé, Dóczy Péter csupa bölcsesség udvari bolondja. Egy-egy kisebb szerepben Palóczy Frigyes, Zubornyák Zoltán, Mátyás Jenő, Szabados Ambrus, Vass László, Gyarmathy Ferenc, Várhelyi Dénes, Szegedi Dezső, M. Szilágyi Lajos hozott jól jellemzett alakot. De megemlítendő még a négy udvari hölgy — Dutkon Mária, Bús Erika, Hajducsek Györgyi, Adámy Zsuzsa —, valamint Teszáry László, Pécskay Tibor, Ónody László, Farkas Sándor, Ittes József, Csabai János, Burányi Péter, Osváth Tibor neve is. A II. Lajos király, színházunk idei első bérleti darabjának előadása, szép reményekre jogosít. Lehet, hogy szokatlan Szomory nyelve, de érdemes érte a nézőtérre ülni. Élvezetes, szép előadást kaptunk a premieren. És hihetőleg, később is ... Vagy még jobbat ... Benedek Miklós Lajos király Bemutató a Miskolci Nemzeti Színházban Mihályi Győző: II. Lajos király (Fotó: Jármay) 1987. október 7., szerda Bár Kazincbarcikát a vegyipar fellegvárának tartják, lakói között mégis vannak olyanok, akik nem mindennapi, régi foglalkozást űznek. Az egyik ilyen ritka foglalatosság a szalmaképkészítés is, melyet már nem, de hosszú éveken keresztül űzött Ecseki Ferencné. — Ahonnan én jöttem — mondja — az Alföldről, hoztam magammal a szalma ismeretét, formálhatóságának tudományát. Első szalmaképeim 1974-ből valók. Készítésének technikája abban rejlik, hogy kifejezetten csak zsúpszalma, illetve rozsszalma alkalmas a feldolgozásra, annak is csak a harmadik gerezdje. Először a megfelelő szalmaszálakat kifőzzük, becsavarjuk ruhába, hogy puhuljon, majd kihasogatjuk és a szálakat színükről vasaljuk. A szalma színe a vasaló forróságától függ. Minél melegebb a vasaló, annál sötétebb színt kapunk. Magát a mintát soha nem rajzoltam meg, rögtön szalmából készítettem el. Színtelen ragasztóval illesztettem a farostlemezre, melyet már előzőleg befestettem nitro fekete festékkel. Mikor megszáradt a ragasztás, lelakkoztam. Egy ilyenkép körülbelül 3—4 óra alatt készíthető el. A lakás minden zugában van szalmakép. Egyik kutyát, másik török palotát, a harmadik pedig egy táncoló nőt ábrázol. — Miért hagyta abba a „művészkedést” ? — Nem tett jót az egészségemnek, hogy nap mint nap a nitrofesték, a ragasztó vagy a lakk szagát szívtam. Igazi oka azonban az volt, hogy ehhez a munkához sok fényre van szükség és gyakran gyenge fényű lámpánál dolgoztam. A szememet emiatt megműtötték és bár a műtét sikerült, ezt a munkát abba kellett hagynom. Legutolsó munkám a számomra legkedvesebb tévébemondónő, Kertész Zsuzsa portréja lett volna és ezt a szalmaképet el is akartam küldeni neki. * Az utolsó szalmaképkészítő után a város első szűrrátétkészítőjével, Németh Vilmosnéval kis műhelyében beszélgettünk. — Mint nyugdíjas kedvtelésből választottam ezt a foglalkozást, mivel én régen ritmikus sportgimnasztikát tanítottam, az unalmas nyugdíjas tétlenség nem az én világom. Még a középiskolában szerettem meg a kézimunkát, itthon pedig néhány magyar népművészettel foglalkozó könyvből kaptam kedvet hozzá. Saját magam jöttem rá az igazi technikákra, persze először egészen egyszerű dolgokat készítettem. Sajnos nagyon kevés az irodalom a szűzrátétek készítéséhez és tanfolyamok sincsenek. Az eredeti motívumok piros és fekete filc variálásában készülnek, ezenkívül szoktam barna—fehér és drapp—fehér párnákat, térítőket, újságtartókat, alátéteket készíteni. Inkább ezek a színek harmonizálnak jobban a mai bútorokkal. — Hogyan készülnek ezek a darabok? — Megtervezem papíron a mintát az eredeti népművészeti formák alapján, melyekben erősen dominál a szíves és tulipános minta. Majd ezt átdrukkolom az anyagra, kivágom és rárögzítem az alapanyagra,majd lassan, a dédmamám lábhajtásos Singer varrógépével átöltögetem. Ehhez a munkához a mai gépek túl gyorsak. Egy-egy darab 8—9 óra munkát kíván. — Most éppen min dolgozik? — Amiket már elmondtam, azokon kívül zsebkendőtartót és neszesszert varrok. De a jövőben faliképekkel is megpróbálkozom, bár a tervek egyelőre még csak a csukott szemem előtt léteznek. Szívesen átadnám tudásomat a fiatalabb nemzedéknek, vállalnám az oktatást is, hátha mások is kedvetkapnak ehhez a munkához. Di Giovanni Judit A legkedvesebb szalmaképem gésát ábrázol. Három éve volt város Kazincbarcika, amikor a Ságvári téren 1957-ben felállították Ohmann Béla szobrászművész Szüret című, szökőkúttal kombinált szobrát. Ez volt az új városban az első, ma is eredeti helyén álló szobor. Ma este a képernyőn A ma esti műsorból két megkülönböztetett figyelmet igénylő adást emelünk ki. Az első műsorban látható mindkettő. 20.05 órakor kezdődik a Tanya című tévéjáték, Arbuzov művének, Németh László fordítása nyomán Havas Péter rendezte tévéváltozata, a „szovjet Nóra" története, a címszerepben Kubik Annával. A másfél órás tévéfilm után 21.45-kor a Budapesti Művészeti Hetek keretében mutatják be Verdi Rigoletto című operájának tévéváltozatát Ligeti András vezényletével és Horváth Ádám rendezésében. Képünkön a Rigoletto egyik pillanata, az előtérben a mantuai herceget éneklő B. Nagy János, a háttérben Begányi Ferenc (Sparafucile) és Pánczél Éva (Maddalena).