Észak-Magyarország, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-26 / 282. szám

1988. november 26., szombat Muhi a magyar történelemben Megyénk területén egyre fokozódó megbe­csülésben részesülnek történelmi emlékhelye­ink, akár eseményekhez (Tanácsköztársaság, felszabadulás stb.) vagy személyekhez (II. Rá­kóczi Ferenc, Kossuth Lajos stb.) kapcsolódnak. A történelmi emlékhelyek sorában országo­san is kiemelkedő jelentőségű a tatárjárás leg­nagyobb ütközetének helye: Muhi. Az 1930-as években a csata közelgő 700. évfordulójával kapcsolatosan Leszih Andor, a miskolci mú­zeum régész-történésze 1934-1941 között négy ízben folytatott ásatásokat a középkori Muhi falu feltételezett helyén. 1928-ban Poga falu nevét a török korban el­pusztult Muhi emlékére a közelgő évfordulóra való tekintettel, s a történelmi múlt emlékét ápolva változtatták Muhira, így máig is őrzi e helység neve a köztudatban „gyászos” jelzővel illetett esemény emlékét. A muhi csatával kap­csolatos emlékmű állításához aligha szükséges hosszasabban bizonygatni, hogy a tatárjárás ha­zánk történetében korszakos jelentőségű, így él évszázadok óta a nemzeti köztudatban, nemze­dékek sorának agyába idézi emlékét a Himnusz is. Éppen ezért a nemzeti múlt, a hagyományok ápolása szempontjából az emlékműállítás fel­tétlenül indokoltnak látszik. A történelmi tudat egymás mellett tartja szá­mon Muhit és Mohácsot, mint két történelmi tragédia jelképeit. Mohácson már méltó emlék­kel rótta le kegyeletét a késő nemzedék. A köztudatban Muhi a keserű tragédia, a pusztulás szimbóluma, a „nemzethalál” vízió­jával terhelten. A valóság azonban korántsem ennyire lehangoló. 1241. április 9-én a Sajó két partján, valahol a mai Ónod és Muhi község közötti folyószakasz­nál - ahol híd vezetett át a folyón - állt egymás­sal szemben a nagyjából egyenlő létszámú ma­gyar és tatár sereg. A magyar had­, amelyet sze­mélyesen IV. Béla király vezetett, mintegy 170 km-es utat megtéve, napi 25-30 km-es izenetek­kel ért a Sajó mellé, amelynek keleti partját a ta­tárok tartották megszállva. IV. Béla sikeres felderítés után a mongol tá­bor helyzetét megismerve nem kísérelte meg a folyón való átkelést, nehogy csapdába rohan­jon. A hídhoz állandó őrséget állított, s mivel úgy vélték, hogy a megáradt Sajón a tatárok máshol nem tudnak átkelni, a magyar sereg tel­jes biztonságban érezhette magát. Egy nyugati harcmód szerint vezetett seregtől megkívánható biztonsági intézkedéseknek maradéktalanul eleget tettek. A tatárok ellen azonban ez kevés­nek bizonyult. A történelmi köztudatban, sőt a vonatkozó szakirodalomban is az a vélekedés szerepel, hogy a magyar tábort szekérvár vette körül, amely a csata során végzetessé vált. Való­jában a szekérvár adott korban anakronizmus, ezt a védekezési formát a XV-XVI. században használták a gyalogság védelmére szolgáló meg­erősített állásként (elsőként a husziták), védve egyben a sereg málháját is. Lovasságot - s a ma­gyar sereg könnyű- illetve nehézlovasságból állt - azonban soha nem kerítettek körül szekerek­kel. A viszonylag gyorsan haladó magyar sereg egyébként sem hozhatott volna magával annyi szekeret, amely a mintegy 15 ezer főnyi ember­anyag és a lovak körülkerítésére elegendő lett volna. A csatáról részletes képet adó Rogerius nem írt megerősített táborról, hasonlóképpen a menekülőtől híreket kapott Frigyes császár sem. A tatárok számára az lett volna a legkedve­zőbb, ha a magyarok megkísérlik az átkelést. Mivel erre nem került sor, a tatárokat vezénylő Batunak más választása nem maradt: neki kel­lett az átkelés kockázatát vállalni. A magyar se­reg azonban - a mongolokhoz viszonyítva - túl­ságosan erős volt ahhoz, hogy nyílt támadással átjuthasson a hídon és döntő sikert arathasson. A tatárok által annyira kedvelt átkaroló had­mozdulat hozhatott itt is sikert. Batu a közép­haddal a híd ellen indult, az egyik szárnyat ve­zető Szubotáj lefelé, a másik szárny felfelé in­dult a Sajó mentén és megkísérelte a magyarok által lehetetlennek tartott átkelést. Egy orosz szökevénytől értesültek a magyarok a híd elleni roham tervéről s azt a megerősített őrség vissza­verte április 10-én éjjel. Április 11-én hajnalban az újabb roham hozott sikert a tatárok számára, ugyanis közben átvergődtek a folyón a tatár se­reg szárnyai, s a hídőrség - a bekerítést elkerü­lendő - visszavonult a táborba. Most már átkel­hetett a teljes tatár sereg a Sajó jobb partjára. Az átkelés azonban korántsem volt egyszerű még úgy sem, hogy a szárnyak támogatták Batut. Ha nem csak Kálmán herceg (a király öccse) és Ugrin kalocsai érsek meg a templomos lovagok próbálkoztak volna a támadást - magukra ha­gyatva - visszaverni, hanem IV. Béla is kellő se­gítséget ad nekik, a csata mindenképpen más­ként alakul. A túlzott óvatosság vagy tehetet­lenség, illetve taktikai hiba súlyosan megbos­­­szulta magát. Természetesen azt sem hagyhat­juk figyelmen kívül, hogy a támadás hajnalban történt, s a tábor az igazak álmát aludta, hiszen a nyugati hadviselésben ismeretlen az éjszakai és hajnali csata. Az, hogy éjjel már visszavertek egy tatár rohamot, megnyugvással tölthette el a harcosokat. Ahhoz idő kellett, míg egy páncélos vitéz fegyverzetét és lovát harcképessé tették, s míg a csapat zárt alakzatba fejlődött. Mire ez megtörtént, már késő volt. A muhi csata így is­kolapéldája annak, hogyan használhatták ki a tatárok az összeszokottságukból, gyorsasági fö­lényükből adódó előnyöket. A kedvezőtlen kö­rülmények ellenére a magyar sereg ellenállása mindenesetre igen erőteljes lehetett, mert kró­nikás adat szerint, Batu már a visszavonulás gondolatával foglalkozott, mikor Szubotáj­nak - Dzsingisz kán öreg vezérének - sikerült meg­győznie, hogy ne csüggedjen, s akkor a győze­lem az övék lesz. A meglepetésszerű tatártámadás zűrzavart okozott a magyar táborban, amelynek feltehe­tően nagyobb része könnyűlovas volt, akik bizo­nyára gyorsabban rendeződtek, mint a páncélo­sok. Látva azonban a zűrzavart és a fejetlensé­get, alighanem még az előtt megfutamodtak, mielőtt eldőlt volna az ütközet. A laza tatár be­kerítő csapatokon alighanem könnyen, na­gyobb veszteség nélkül átvághatták magukat. Az összeszokottabb, lassan hadrendbe álló pán­célosok maradtak így csak a tábor védelmére. A könnyűlovasság támogatása nélkül, az addigi harcban amúgy is megfogyatkozva már esélyük sem lehetett a sikeres ellenállásra, a tatárok im­már jelentős számbeli túlsúlya miatt. Feltehető, hogy a tatárok hagyták elmene­külni a könnyűlovasságot, arra nem is igen lehe­tett erejük, hogy a táborban maradottak és a menekülők ellen egyforma erővel s egyszerre küzdjenek. Számukra a nehézfegyverzetű lova­gok által oltalmazott király és az előkelők fog­lyul ejtése illetve megölése volt a fő cél, ennek mindent alárendeltek. Ez sem sikerült azonban számukra maradéktalanul. Ha a legnagyobb „vad”, a király elmenekülhetett, viszonylag cse­kély számú kísérővel, s még a súlyosan sebesült, ezért csak lassan haladó Kálmán herceg is kiju­tott a gyűrűből az őt fedező páncélosokkal, ak­kor igencsak meggondolkodtató az a mind a kortársaknál, mind az utóbbi évszázad tudomá­nyos feldolgozásaiban olvasható kitétel, hogy a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenve­dett. Ha a tatár győzelem mindent elsöprő lett volna, akkor aligha indokolható az az „óvatos­ság”, hogy a menekülők után csak három nappal ért Pest alá a tatár sereg, időt adva ezzel a város­nak, hogy fölkészüljön a védelemre vagy a me­nekülésre. A Dunán csak 1242 elején - mikor befagyott - mertek átkelni a tatárok, s a jól megszervezett dunántúli védelemnek viszonylag nem okozhat­tak nagy kárt. Hogy telt az idő, egyre inkább semmivé vált a gyors Sajó menti győzelem eredménye. A ma­gyar sereg jelentős része megmaradt, a védelem újjászerveződött, a tatár haderő viszont az el­lenállási gócok felszámolása és a megszállás biz­tosítása következtében fokozatosan fogyott, il­letve szétaprózódott. A magyarok óvakodtak, hogy újabb nyílt csatában megütközzenek a ta­tár erőkkel, mindenütt kitértek az útjukból, s a megerősített helyekre - várakba, városokba - húzódtak. Egy esztendővel a Sajó menti csata után - amely korántsem volt magyar szempontból megsemmisítő vereség - a tatárok helyzete az országban egyre inkább tarthatatlanná vált. En­nek s nem mint a köztudat tartja, a kánválasz­tásnak következménye, hogy a tatárok elvonul­tak, anélkül, hogy a királyt kézre kerítették vol­na, s az országot adófizetővé, illetve tatár tarto­mánnyá tették volna. Tehát a tatár hadjárat végeredményben siker­telennek bizonyult, a feudális magyar állam ki­heverte a csapást, s a tatárok elvonulása után képes volt arra, hogy az országot orvul hátbatá­­madó Badenbergi Frigyes osztrák herceg által elfoglalt területeket visszaszerezze, s hogy újabb és újabb hadjáratokat indítson szinte évenként a tatárdúlást nem szenvedett nyugati szomszédok ellen. Ne tévesszen meg bennünket a kortársi hír­adások és IV. Béla okleveleinek rémülete, ka­­tasztrófahangulata. A valóságban a tatár hadjá­rat nem ért célt. Az ország erejét megtörni nem sikerült sem katonailag, sem gazdaságilag, a de­mográfiai veszteségeket is kiheverte - ha nehe­zen is - Magyarország, nem jutott a semmibe tűnt Khorezm sorsára. A király megmenekülése megóvta hazánkat az esetleges trónviszályoktól. A magyar-kun szövetség szertezúzása sem sike­rült, mert alig néhány évvel a tragikus szembe­fordulás útján újra, immáron véglegesen egy­ségbe kovácsolódott a két nép, s ez az egység már a IV. László-kori viharokat is kiállta! Nem sikerült a tatároknak megálljt parancsolni a ke­leti magyar külpolitikának sem, hiszen IV. Béla újra felélesztette az orosz területekre vonatkozó aspirációit s mikor ezzel fölhagyott, a tatárok­nak ez egyáltalán nem kedvezett, sőt ellenük irányult az orosz-magyar szövetség. Muhi voltaképpen egy magyar szempontból győzelmes háború vesztes csatája. A létesítendő emlékmű így nemcsak egy fájó vereségre, ha­nem a hazáját védő nép-végeredményben sike­res, bár nagy véráldozatok árán - ellenállásának mementója. Mivel a csata pontos helyének megállapítása a jelenlegi adatok alapján nem lehetséges, cél­szerű az emlékművet olyan helyre állítani, ahol biztosítva van minél nagyobb tömegek számára megtekintése, és az hogy évről évre a csata nap­ján kegyeletünket leróhassuk. dr. Csorba Csaba ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Szobor - békevágyból Fénnyel még valahogy csak bírta az öreg Nap ezen a no­vemberi vasárnap délutánon, ott a Hegyköz kapujában, Mi­­kóházán, de - bőrünkön érez­tük - melege már réges-régen odaveszett. Bizony hideget fúj­nak a szelek napjainkban a kis haza e szegletében is. Fagyoskodtunk, toporog­tunk, felgyűrt gallérok mögé bújva, sapkát, kocsmát fülig­­szemig behúzva, de ennek elle­nére összejöttünk legalább másfélszázan ide a majd’ világ­végére, mert az összetalálko­zott sok-sok egyéni, emberi szándék vállalta, vállalja a bir­kózást a természet kellemet­lenségeivel is. Szobrot avattunk az elmúlt vasárnap Mikóházán. Ponto­sabban újra avattuk, mert állt már itt szobor. Évtizedekkel ezelőtt emelte az erre lakó nép. Tisztelgésül, meg mementó gyanánt. Egy nagy világégésre (az első világháborúra) figyel­meztetve, tizenhat elesett és négy megrokkant mikóházi ba­kára emlékeztetve. Az akkor emelt obeliszk,­­mely H. Emri János, B. Emri Pál, G. Emri András, J. Emri József, Frankó János, Genyő Miklós, Hajdú János, Henczel János, Jad­­lovszki Miklós, Laczkó Mihály, Lehotai István, Molnár János, Semega Mihály, Szarka János, Varga József, Zsarnai József hősi halottak nevét őrzi) tete­jén - annyi más első háborús hősi emlékműhöz hasonlóan -kitárt szárnnyal turulmadár állt. Később a madár „lerepült” az obeliszk csúcsáról. Nem jószán­tából, ugyanakkor bűnösnek kimondva. Pedig a madár nem volt hibás. A monda sem, amely Turult teremtett. A Turul, az eredeti turulmadár ideológiá­ja, mítosza tiszta és szép. Hogy is magyarázta ünnepi beszédé­ben Emri József, Mikóháza Közös Községi Tanácsának el­nöke? „A turulmadár az ősi magyar mondákban szerepel. Faját pontosan meghatározni nem lehet. Az etimológusok szerint astur' (latin)-culur (ógörög) szavakból származik, s karvalyt jelent. A karvaly gyűjtőnév, s az ősmagyarság nagy általános­ságban a vérengző, ragadozó madarakat jelölte e névvel, így az ősmagyar sámán hitben és mondavilágban a Turul, mint totemállat, lehetett sas, sólyom és héja is, mint ezt az előkerült régészeti tárgyak is bizonyít­ják. A honfoglaló magyarság Álmos vezette törzsének vé­dője és őre volt e madár. Ál­mos anyjának, Emesének je­lent meg álmában, és terméke­nyítette meg - mint azt a króni­kák leírták -, hírül adva ezzel, hogy az ő ivadékaiból nagyve­zérek és híres (szent) királyok születnek. Ezért volt a későbbi időkben is az Árpád-házi le­származottak neve Turul-nem­zetség, hadi címerpajzsukon pedig a turulmadár-ábrázolás, amely Magyarország régi össze­sített címerébe is belekerült, és évszázadokig ott szerepelt.” Ami volt, volt, ami történt, megtörtént. Vasárnap óta a mi­kóházi obeliszk tetejére hivata­losan is „visszaröpült” Álmos, Árpád madara. Miért? Újra a tanácselnököt idézem: „Az országban igen sok he­lyen van Turul-szobor. Mi a lakosság igényét elégítjük ki, amikor az emlékművön elhe­lyezzük e madárplasztikát.” A Turul-szobrot, amely alu­mínium, titán és mangán ötvö­zetből készült, Pécsik István miskolci szobrász készítette. Himnuszt, Szózatot éneklő ün­nepet teremtve e hegyközi falu népének, melynek tagjai múl­tat nem feledve, s tisztelve ben­ne minden haladót, emberit, voksukat ez alkalommal is a bé­kére, a munkára, az emberi boldogulásra adták. Múlt vasárnap óta Turul (is) hirdeti a Hegyköz kapujában: itt békés emberek laknak, bé­kében akarnak élni, soha többé nem akarnak háborút. Hogy volt egy másfajta turul is, egy hasonló nevű szövetség? Való igaz. De ez a Turul nem az a turul! De ha már szóba került az is, azt sem feledjük el min­denekelőtt azért, hogy meg ne ismétlődhessen. Sohasem. De ez már egybecseng az előbbi bekezdés gondolatával, tartal­mával , a béke őszinte vágyával. Hajdú Imre­Fotó: Balogh Imre A község első világháborúban elesett hőseinek tiszteletére egykoron állított obeliszk tetejére is­mét visszakerült a Turulmadár A szobrot Pécsik István miskolci szobrász készítette

Next