Észak-Magyarország, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-26 / 282. szám
1988. november 26., szombat Muhi a magyar történelemben Megyénk területén egyre fokozódó megbecsülésben részesülnek történelmi emlékhelyeink, akár eseményekhez (Tanácsköztársaság, felszabadulás stb.) vagy személyekhez (II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos stb.) kapcsolódnak. A történelmi emlékhelyek sorában országosan is kiemelkedő jelentőségű a tatárjárás legnagyobb ütközetének helye: Muhi. Az 1930-as években a csata közelgő 700. évfordulójával kapcsolatosan Leszih Andor, a miskolci múzeum régész-történésze 1934-1941 között négy ízben folytatott ásatásokat a középkori Muhi falu feltételezett helyén. 1928-ban Poga falu nevét a török korban elpusztult Muhi emlékére a közelgő évfordulóra való tekintettel, s a történelmi múlt emlékét ápolva változtatták Muhira, így máig is őrzi e helység neve a köztudatban „gyászos” jelzővel illetett esemény emlékét. A muhi csatával kapcsolatos emlékmű állításához aligha szükséges hosszasabban bizonygatni, hogy a tatárjárás hazánk történetében korszakos jelentőségű, így él évszázadok óta a nemzeti köztudatban, nemzedékek sorának agyába idézi emlékét a Himnusz is. Éppen ezért a nemzeti múlt, a hagyományok ápolása szempontjából az emlékműállítás feltétlenül indokoltnak látszik. A történelmi tudat egymás mellett tartja számon Muhit és Mohácsot, mint két történelmi tragédia jelképeit. Mohácson már méltó emlékkel rótta le kegyeletét a késő nemzedék. A köztudatban Muhi a keserű tragédia, a pusztulás szimbóluma, a „nemzethalál” víziójával terhelten. A valóság azonban korántsem ennyire lehangoló. 1241. április 9-én a Sajó két partján, valahol a mai Ónod és Muhi község közötti folyószakasznál - ahol híd vezetett át a folyón - állt egymással szemben a nagyjából egyenlő létszámú magyar és tatár sereg. A magyar had, amelyet személyesen IV. Béla király vezetett, mintegy 170 km-es utat megtéve, napi 25-30 km-es izenetekkel ért a Sajó mellé, amelynek keleti partját a tatárok tartották megszállva. IV. Béla sikeres felderítés után a mongol tábor helyzetét megismerve nem kísérelte meg a folyón való átkelést, nehogy csapdába rohanjon. A hídhoz állandó őrséget állított, s mivel úgy vélték, hogy a megáradt Sajón a tatárok máshol nem tudnak átkelni, a magyar sereg teljes biztonságban érezhette magát. Egy nyugati harcmód szerint vezetett seregtől megkívánható biztonsági intézkedéseknek maradéktalanul eleget tettek. A tatárok ellen azonban ez kevésnek bizonyult. A történelmi köztudatban, sőt a vonatkozó szakirodalomban is az a vélekedés szerepel, hogy a magyar tábort szekérvár vette körül, amely a csata során végzetessé vált. Valójában a szekérvár adott korban anakronizmus, ezt a védekezési formát a XV-XVI. században használták a gyalogság védelmére szolgáló megerősített állásként (elsőként a husziták), védve egyben a sereg málháját is. Lovasságot - s a magyar sereg könnyű- illetve nehézlovasságból állt - azonban soha nem kerítettek körül szekerekkel. A viszonylag gyorsan haladó magyar sereg egyébként sem hozhatott volna magával annyi szekeret, amely a mintegy 15 ezer főnyi emberanyag és a lovak körülkerítésére elegendő lett volna. A csatáról részletes képet adó Rogerius nem írt megerősített táborról, hasonlóképpen a menekülőtől híreket kapott Frigyes császár sem. A tatárok számára az lett volna a legkedvezőbb, ha a magyarok megkísérlik az átkelést. Mivel erre nem került sor, a tatárokat vezénylő Batunak más választása nem maradt: neki kellett az átkelés kockázatát vállalni. A magyar sereg azonban - a mongolokhoz viszonyítva - túlságosan erős volt ahhoz, hogy nyílt támadással átjuthasson a hídon és döntő sikert arathasson. A tatárok által annyira kedvelt átkaroló hadmozdulat hozhatott itt is sikert. Batu a középhaddal a híd ellen indult, az egyik szárnyat vezető Szubotáj lefelé, a másik szárny felfelé indult a Sajó mentén és megkísérelte a magyarok által lehetetlennek tartott átkelést. Egy orosz szökevénytől értesültek a magyarok a híd elleni roham tervéről s azt a megerősített őrség visszaverte április 10-én éjjel. Április 11-én hajnalban az újabb roham hozott sikert a tatárok számára, ugyanis közben átvergődtek a folyón a tatár sereg szárnyai, s a hídőrség - a bekerítést elkerülendő - visszavonult a táborba. Most már átkelhetett a teljes tatár sereg a Sajó jobb partjára. Az átkelés azonban korántsem volt egyszerű még úgy sem, hogy a szárnyak támogatták Batut. Ha nem csak Kálmán herceg (a király öccse) és Ugrin kalocsai érsek meg a templomos lovagok próbálkoztak volna a támadást - magukra hagyatva - visszaverni, hanem IV. Béla is kellő segítséget ad nekik, a csata mindenképpen másként alakul. A túlzott óvatosság vagy tehetetlenség, illetve taktikai hiba súlyosan megbosszulta magát. Természetesen azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a támadás hajnalban történt, s a tábor az igazak álmát aludta, hiszen a nyugati hadviselésben ismeretlen az éjszakai és hajnali csata. Az, hogy éjjel már visszavertek egy tatár rohamot, megnyugvással tölthette el a harcosokat. Ahhoz idő kellett, míg egy páncélos vitéz fegyverzetét és lovát harcképessé tették, s míg a csapat zárt alakzatba fejlődött. Mire ez megtörtént, már késő volt. A muhi csata így iskolapéldája annak, hogyan használhatták ki a tatárok az összeszokottságukból, gyorsasági fölényükből adódó előnyöket. A kedvezőtlen körülmények ellenére a magyar sereg ellenállása mindenesetre igen erőteljes lehetett, mert krónikás adat szerint, Batu már a visszavonulás gondolatával foglalkozott, mikor Szubotájnak - Dzsingisz kán öreg vezérének - sikerült meggyőznie, hogy ne csüggedjen, s akkor a győzelem az övék lesz. A meglepetésszerű tatártámadás zűrzavart okozott a magyar táborban, amelynek feltehetően nagyobb része könnyűlovas volt, akik bizonyára gyorsabban rendeződtek, mint a páncélosok. Látva azonban a zűrzavart és a fejetlenséget, alighanem még az előtt megfutamodtak, mielőtt eldőlt volna az ütközet. A laza tatár bekerítő csapatokon alighanem könnyen, nagyobb veszteség nélkül átvághatták magukat. Az összeszokottabb, lassan hadrendbe álló páncélosok maradtak így csak a tábor védelmére. A könnyűlovasság támogatása nélkül, az addigi harcban amúgy is megfogyatkozva már esélyük sem lehetett a sikeres ellenállásra, a tatárok immár jelentős számbeli túlsúlya miatt. Feltehető, hogy a tatárok hagyták elmenekülni a könnyűlovasságot, arra nem is igen lehetett erejük, hogy a táborban maradottak és a menekülők ellen egyforma erővel s egyszerre küzdjenek. Számukra a nehézfegyverzetű lovagok által oltalmazott király és az előkelők foglyul ejtése illetve megölése volt a fő cél, ennek mindent alárendeltek. Ez sem sikerült azonban számukra maradéktalanul. Ha a legnagyobb „vad”, a király elmenekülhetett, viszonylag csekély számú kísérővel, s még a súlyosan sebesült, ezért csak lassan haladó Kálmán herceg is kijutott a gyűrűből az őt fedező páncélosokkal, akkor igencsak meggondolkodtató az a mind a kortársaknál, mind az utóbbi évszázad tudományos feldolgozásaiban olvasható kitétel, hogy a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Ha a tatár győzelem mindent elsöprő lett volna, akkor aligha indokolható az az „óvatosság”, hogy a menekülők után csak három nappal ért Pest alá a tatár sereg, időt adva ezzel a városnak, hogy fölkészüljön a védelemre vagy a menekülésre. A Dunán csak 1242 elején - mikor befagyott - mertek átkelni a tatárok, s a jól megszervezett dunántúli védelemnek viszonylag nem okozhattak nagy kárt. Hogy telt az idő, egyre inkább semmivé vált a gyors Sajó menti győzelem eredménye. A magyar sereg jelentős része megmaradt, a védelem újjászerveződött, a tatár haderő viszont az ellenállási gócok felszámolása és a megszállás biztosítása következtében fokozatosan fogyott, illetve szétaprózódott. A magyarok óvakodtak, hogy újabb nyílt csatában megütközzenek a tatár erőkkel, mindenütt kitértek az útjukból, s a megerősített helyekre - várakba, városokba - húzódtak. Egy esztendővel a Sajó menti csata után - amely korántsem volt magyar szempontból megsemmisítő vereség - a tatárok helyzete az országban egyre inkább tarthatatlanná vált. Ennek s nem mint a köztudat tartja, a kánválasztásnak következménye, hogy a tatárok elvonultak, anélkül, hogy a királyt kézre kerítették volna, s az országot adófizetővé, illetve tatár tartománnyá tették volna. Tehát a tatár hadjárat végeredményben sikertelennek bizonyult, a feudális magyar állam kiheverte a csapást, s a tatárok elvonulása után képes volt arra, hogy az országot orvul hátbatámadó Badenbergi Frigyes osztrák herceg által elfoglalt területeket visszaszerezze, s hogy újabb és újabb hadjáratokat indítson szinte évenként a tatárdúlást nem szenvedett nyugati szomszédok ellen. Ne tévesszen meg bennünket a kortársi híradások és IV. Béla okleveleinek rémülete, katasztrófahangulata. A valóságban a tatár hadjárat nem ért célt. Az ország erejét megtörni nem sikerült sem katonailag, sem gazdaságilag, a demográfiai veszteségeket is kiheverte - ha nehezen is - Magyarország, nem jutott a semmibe tűnt Khorezm sorsára. A király megmenekülése megóvta hazánkat az esetleges trónviszályoktól. A magyar-kun szövetség szertezúzása sem sikerült, mert alig néhány évvel a tragikus szembefordulás útján újra, immáron véglegesen egységbe kovácsolódott a két nép, s ez az egység már a IV. László-kori viharokat is kiállta! Nem sikerült a tatároknak megálljt parancsolni a keleti magyar külpolitikának sem, hiszen IV. Béla újra felélesztette az orosz területekre vonatkozó aspirációit s mikor ezzel fölhagyott, a tatároknak ez egyáltalán nem kedvezett, sőt ellenük irányult az orosz-magyar szövetség. Muhi voltaképpen egy magyar szempontból győzelmes háború vesztes csatája. A létesítendő emlékmű így nemcsak egy fájó vereségre, hanem a hazáját védő nép-végeredményben sikeres, bár nagy véráldozatok árán - ellenállásának mementója. Mivel a csata pontos helyének megállapítása a jelenlegi adatok alapján nem lehetséges, célszerű az emlékművet olyan helyre állítani, ahol biztosítva van minél nagyobb tömegek számára megtekintése, és az hogy évről évre a csata napján kegyeletünket leróhassuk. dr. Csorba Csaba ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Szobor - békevágyból Fénnyel még valahogy csak bírta az öreg Nap ezen a novemberi vasárnap délutánon, ott a Hegyköz kapujában, Mikóházán, de - bőrünkön éreztük - melege már réges-régen odaveszett. Bizony hideget fújnak a szelek napjainkban a kis haza e szegletében is. Fagyoskodtunk, toporogtunk, felgyűrt gallérok mögé bújva, sapkát, kocsmát füligszemig behúzva, de ennek ellenére összejöttünk legalább másfélszázan ide a majd’ világvégére, mert az összetalálkozott sok-sok egyéni, emberi szándék vállalta, vállalja a birkózást a természet kellemetlenségeivel is. Szobrot avattunk az elmúlt vasárnap Mikóházán. Pontosabban újra avattuk, mert állt már itt szobor. Évtizedekkel ezelőtt emelte az erre lakó nép. Tisztelgésül, meg mementó gyanánt. Egy nagy világégésre (az első világháborúra) figyelmeztetve, tizenhat elesett és négy megrokkant mikóházi bakára emlékeztetve. Az akkor emelt obeliszk,mely H. Emri János, B. Emri Pál, G. Emri András, J. Emri József, Frankó János, Genyő Miklós, Hajdú János, Henczel János, Jadlovszki Miklós, Laczkó Mihály, Lehotai István, Molnár János, Semega Mihály, Szarka János, Varga József, Zsarnai József hősi halottak nevét őrzi) tetején - annyi más első háborús hősi emlékműhöz hasonlóan -kitárt szárnnyal turulmadár állt. Később a madár „lerepült” az obeliszk csúcsáról. Nem jószántából, ugyanakkor bűnösnek kimondva. Pedig a madár nem volt hibás. A monda sem, amely Turult teremtett. A Turul, az eredeti turulmadár ideológiája, mítosza tiszta és szép. Hogy is magyarázta ünnepi beszédében Emri József, Mikóháza Közös Községi Tanácsának elnöke? „A turulmadár az ősi magyar mondákban szerepel. Faját pontosan meghatározni nem lehet. Az etimológusok szerint astur' (latin)-culur (ógörög) szavakból származik, s karvalyt jelent. A karvaly gyűjtőnév, s az ősmagyarság nagy általánosságban a vérengző, ragadozó madarakat jelölte e névvel, így az ősmagyar sámán hitben és mondavilágban a Turul, mint totemállat, lehetett sas, sólyom és héja is, mint ezt az előkerült régészeti tárgyak is bizonyítják. A honfoglaló magyarság Álmos vezette törzsének védője és őre volt e madár. Álmos anyjának, Emesének jelent meg álmában, és termékenyítette meg - mint azt a krónikák leírták -, hírül adva ezzel, hogy az ő ivadékaiból nagyvezérek és híres (szent) királyok születnek. Ezért volt a későbbi időkben is az Árpád-házi leszármazottak neve Turul-nemzetség, hadi címerpajzsukon pedig a turulmadár-ábrázolás, amely Magyarország régi összesített címerébe is belekerült, és évszázadokig ott szerepelt.” Ami volt, volt, ami történt, megtörtént. Vasárnap óta a mikóházi obeliszk tetejére hivatalosan is „visszaröpült” Álmos, Árpád madara. Miért? Újra a tanácselnököt idézem: „Az országban igen sok helyen van Turul-szobor. Mi a lakosság igényét elégítjük ki, amikor az emlékművön elhelyezzük e madárplasztikát.” A Turul-szobrot, amely alumínium, titán és mangán ötvözetből készült, Pécsik István miskolci szobrász készítette. Himnuszt, Szózatot éneklő ünnepet teremtve e hegyközi falu népének, melynek tagjai múltat nem feledve, s tisztelve benne minden haladót, emberit, voksukat ez alkalommal is a békére, a munkára, az emberi boldogulásra adták. Múlt vasárnap óta Turul (is) hirdeti a Hegyköz kapujában: itt békés emberek laknak, békében akarnak élni, soha többé nem akarnak háborút. Hogy volt egy másfajta turul is, egy hasonló nevű szövetség? Való igaz. De ez a Turul nem az a turul! De ha már szóba került az is, azt sem feledjük el mindenekelőtt azért, hogy meg ne ismétlődhessen. Sohasem. De ez már egybecseng az előbbi bekezdés gondolatával, tartalmával , a béke őszinte vágyával. Hajdú ImreFotó: Balogh Imre A község első világháborúban elesett hőseinek tiszteletére egykoron állított obeliszk tetejére ismét visszakerült a Turulmadár A szobrot Pécsik István miskolci szobrász készítette