Észak-Magyarország, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

1989. február 4., szombat sport Mira is döntetlen Quebecben, a kanadai Kevin Spraggett és a szovjet Artur Juszupov közötti férfi sakkvilágbajnoki negyeddöntő 8. játszmája az 51. lépésben döntetlennel zárult. Így az állás: Spraggett— Juszupov 4-4. Mivel a hosszabbítás sem hozott döntést, a két nagymester szombaton újra asztalihoz ül, de amikor már rövidített játékidejű (60, 30, 15 perc) partikat váltanak, mindaddig, amíg valamelyikük nem nyer. Az első, egyórás játszmában Spraggett vezeti a világos bábukat. Elfelejtett arcok (3.) „A mezítlábastól az Adidas-korszakig kísértem a magyar sportot” — önről, 1985-ben történt nyugdíjazása óta szinte nem is hallottam — mondtam Hári Sándornak, a Borsod Megyei Tanács V. B. ifjúsági és sportosztálya egykori helyettes vezetőjének. — Nincs bennem sértődöttség! Bejárónk volt munkahelyemre, jóban vagyok mindenkivel, gyakran beszélgetünk. Sohasem akartam a sportosztályon nyugdíjasként „ügyködni”, ahol egyszer prímásként tevékenykedtem, oda nem szabad brácsásként visszamennem. — Amikor elköszönt — a társadalmi aktívák jutalmazási ünnepségén — kifejtette: újra kopogtatni fog... — Valóban mondtam ilyet, és komolyan is gondoltam. — Mit tervezgetett? — Úgy „okoskodtam”, hogy a mögöttem álló évtizedek tapasztalataiból képes leszek egy-két dolgot hasznosítani. Szóval..., valamelyik szakszövetségben biztosan megtaláltam volna a helyem. Az atléták hívtak, meg — ha jól tudom — a kajakosok is. — Nemet mondott? — Mivel roppant kevés időm van, úgy ítéltem és ítélem meg most is, hogy emiatt felelősséggel képtelen lennék dolgozni. — Nyugdíjas és mégis kevés az ideje... Nem értem! — Családi házban lakom, olykor azt sem tudom, hogy mihez kezdjek. Hobbikertem is van. Három gyerekemről és az öt unokámról nem is beszélve! Vagyis úgy néz ki, hogy a sporttal — aktívan — már nem fogok foglalkozni. — Versenyekre jár? — Természetesen! Miskolcon, a Népkert közelében lakom. A városi sportcsarnokba gyakran bekopogtatok, és megfordulok a BÉV SC rendezvényein is. Szükségem van a kikapcsolódásra. Aztán a tévéből, a rádióból és az újságokból naprakész információkkal rendelkezem. Az olimpiai közvetítéseket például éjjel-nappal hallgattam, néztem. — Elárulná, hogy melyik klubbal volt a legjobb viszonyban? — A DVTK és a KVSE vezetőivel értettem meg a legjobban magam. De a többiekkel sem volt „bajom”. — Melyik szakszövetséget kedvelte? — Az atlétikait. — Miért? — Mert fiatal koromban atléta voltam, 1500 méteren versenyeztem. A háború azonban kettétörte a pályafutásomat. — Később hogyan alakult a személyes sorsa? — 1946-ban kerültem Miskolcra, 1949-től 1963-ig függetlenített ifjúsági vezetőként dolgoztam. 1963-tól nyugdíjba vonulásomig pedig — különböző beosztásokban — sportvezetőként tevékenykedtem. Főelőadóként kezdtem a Testnevelési és Sportszövetségben, majd elnökhelyettesként szolgáltam, végül osztályvezetőhelyettes voltam. 1950-től 1985-ig vállaltam részt Borsod sportéletének szervezéséből, irányításából, felügyeletéből. — Mire a legbüszkébb? — Sok mindenre! Aktív éveim alatt a megyében több, mint 400 sportlétesítmény épült. Azt hiszem, hogy napjainkban ilyenről már álmodni sem szabad. Kivettem a részem a tornaünnepélyek, a falusi spartakiádok, a tömegsport szervezéséből is. Egy-egy nagyobb akció keretében 30— 40 ezer fiatalt mozgattunk meg. Nosztalgiával gondolok vissza például az OSN rendezvényeire. Ha egy mondattal kellene hosszú pályafutásomat jellemezni, akkor ezt mondanám: a mezítlábastól az Adidas-korszakig kísértem a magyar sportot! — Mi a véleménye a most zajló folyamatokról? — Szinte nem is tudom követni a változásokat! Ha csak a legutóbbi időkig tekintek vissza: sporthivatalból testnevelési és sportosztály, majd ifjúsági és sportosztály lett. Most bevezették a kétszintű irányítást, de már hallani az újabb átszervezésekről, összevonásokról. Nincs nyugalom, éspedig azért, mert rosszul mennek a dolgok. Régi magyar betegség, ha valami nem megy, átszervezünk. A magyar sportmozgalmat — ha jól számolom — hétszer szervezték már át a felszabadulás óta. Ez egy kicsit sok! — Nem tart attól, hogy a pénztelenség következtében elsorvadnak az alapok? — Elszaporodtak a leépítések, megszüntetések. A klubok súlyos helyzetben vannak, képtelenek lépést tartani az áremelésekkel. Az állami támogatás szakadatlanul csökken, vagy megszűnik. A kieső bevételek pótlására már-már mutatványos cselekedetekre kényszerültek az egyesületek. Ha pedig akcióik nem sikerülnek, nem marad más hátra, mint a megszüntetés, leépítés. Amikor a Fradi, a Vasas, a Bp. Spartacus, a Zalaegerszeg — és még sor olhatnám — „viselt dolgairól” értesültem, nagyon elkeseredtem. A költségvevésekből milliók hiányoznak, a tízhúsz szakosztályból itt-ott már csak négy-öt marad ... Borsodban valamikor 1250 szakosztályt és 26 ezer igazolt sportolót tartottunk számon. Most mindennek a fele van meg. De az is igaz, hogy manapság háromszor annyi bért fizetnek ki a sportban dolgozóknak, mint korábban. Lejárt az önzetlenül tevékenykedők ideje. Kiveszett a személyes áldozatvállalás, no és az egyre jobban nehezedő gazdasági helyzet is sokat árt. A testkultúrát mindenki pénzért szolgálja, ma már az aktívák is tartják a markukat, szinte nincs is már klasszikus értelemben vett társadalmi munkás. Persze ez is egy folyamat következménye, hiszen a megélhetés költségei..., de nem is folytatom. — Ha összefut volt munkatársaival, barátaival, miről diskurál velük? — Általában csak nyugdíjas-találkozókon randevúzunk. Felelevenítjük a régi történeteket, megbeszéljük a napi, tehát aktuális sportpolitikai témákat, de általában kerüljük a nosztalgiázást. Egy apróság nekünk, régi motorosoknak fáj! Éspedig az, hogy mostanában eltörpül az, amit mi három-négy évtized alatt tettünk. Az sem éppen szívderítő, hogy a tegnap sportvezetői, aktívái közül egyre kevesebben élnek, és ha találkozunk, egészségi állapotunkkal kezdjük ... Persze, személy szerint nagyon remélem, hogy sok-sok nagyszerű magyar sportsikert élhetek még meg! Kolodzey Tamás Budapest Spurijáért díszplakett Polgár-szülőknek A „bennfenteseik”, a család ismerősei, barátai számára nyilvánvaló, hogy a Polgár-lányok — Zsuzsa, Zsófia és Judit — immár évek óta tartó sikersorozata elképzelhetetlen lenne az ideális családi háttér, a példás szülői gondoskodás nélkül. Olyan, tökéletes munkamegosztás alakult ki az évek során Polgár László és felesége, Klára asszony között, amelyben az édesapa a menedzser, a gyermekei útját egyengető, értük minden harcot, ha kell, kellemetlenséget vállaló gyámolító szerepét tölti be, az édesanya pedig — édesanya, csupa nagybetűvel... A fővárosi Tanács vezetői úgy gondolták, a „sakkszülők” is megérdemlik, hogy jusson nekik is valami abból a reflektorfényből, amely lányaikra hull. Ezért a Budapest Sportjáért díszplakettet adományozták Polgár Lászlónak és feleségének, amelyet pénteken Lehoczky István, Budapest Főváros Tanácsának elnökhelyettese nyújtott át. Elhunyt Nepela A csehszlovák műkorcsolyázás eddigi egyetlen olimpiai bajnoka, Ondrej Nepela 38 éves korában gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. Az egykori kitűnő versenyzőt egy mannheimi kórházban csütörtök este érte a halál. Nepela az 1972-es szapporói olimpián, három világbajnokságon (1971, 1972, 1973) és öt Európa-bajnokságon (1969,1973) szerzett aranyérmet. Két VB-n (1969, 1970) lett második, három kontinenstalálkozón (1967, 1968, 1969) a dobogó harmadik fokára álhatott. Pályafutása befejezése után a „Holiday on Ice"* jégrevü tagja volt, majd 1986 augusztusától Mannheimben edzősködött. Tanítványai közé tartozott a nyugatnémet bajnoknő, Claudia Leistner is, aki január 21-én Európa-bajnoki győzelemmel köszöntötte mestere születésnapját. Nepela ezt a sikert már csak televízión keresztül kísérhette figyelemmel. ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 15 Ellesett pillanatok . Csak a laikusok gondolják, hogy a fotóriporter kényelmesen elfoglalja őrhelyét, aztán ül a hosszú, méla lesben és vár. Várja a kedvező pillanatot, hogy lenyomja a gombot, s megörökítse „azt” a bizonyos érdekes mozzanatot. Ha ez ilyen egyszerű lenne!... Csakhogy nem az! A megállapítás vonatkoztatható a fotózás valamennyi területére, különös nyomatékkal a sporttárgyú képek készítésére. A sokféle, -fajta mozgás közül elkapni a legtöbb mondanivalót tartalmazót, azt, amelyik egy-egy sportágról a leginkább árulkodik, bizony, a legfelkészültebbeket is próbára teszi. Szakemberek szerint a sportfotózás mutatja meg, ki a legény a gáton, mennyi fantáziával bír a fényképezőgépet kezelő. A fentiekben közreadunk néhány felvételt, amelyeket az utóbbi hetek terméséből válogattunk. Ezek valamilyen ok miatt eddig még nem kerültek felhasználásra, mindez azonban korántsem értéktelenségük kifejezése. A nagy halomból való válogatás ötletszerűségét nem tagadjuk, úgy véljük azonban: a szabadtéri nyitányt megelőzően érdemes néhány ellesett pillanatot a nyivánosság elé tárni. Érdekesek, tanulságosak ezek a felvételek, sok mindenről árulkodnak. Érzéseket, arcokat, megnyilvánulásokat fedezhetünk fel rajtuk. Úgy is fogalmazhatunk: ellesett pillanatok a sport világából. A fotókat Juhász Emese és Mák József készítették. (doros) • Anyu karjai között lenni csodálatos dolog! A miskolci városi sportcsarnokban igen nagy népszerűségnek örvend a gyermektorna, sok szülő kíséri el a kicsiket a foglalkozásokra. Türelmesen megvárják csemetéiket, akik a gyakorlást hatalmas lelkesedéssel, ügybuzgalommal végzik. S amikor vége az edzésnek, rohanvást lehet indulni az ölelő karok közé. Az arc feszült figyelemről árulkodik, a csücsörítés arra enged következtetni, hogy az asztal másik végén olyan ellenfél áll, akire bizony illik odafigyelni, most alighanem fonák nyesés következik, a labdamenet ezzel viszont nem ér véget. A ,,poéngyártáshoz’ elengedhetetlen az abszolút koncentrálás. Szó, ami szó, kevesen cserélnének a tatamira boruló cselgáncsozóval. Helyesen is cselekednének, mert pillanatnyi helyzete nem sok jóval kecsegtet, mindennek nevezhető, csak éppen derűsnek, felhőtlennek nem. A kutyaszorítóból egyébként mindig van kiút, „csak" éppen rá kell találni. • Ember legyen a talpán, aki első ránézésre tévedhetetlenül megállapítja a kép „tartalmát”! Egy edzéspillanat? Nem, nem, pedig teljesen úgy fest. Eláruljuk: kupamérkőzésen történt az eset, mégpedig egy támadás befejezése után. A „bukfencező" játékos természetesen nem saját akaratából került a padlóra, de manapság a kézilabdázás korántsem nevezhető a kisasszonyok sportolónak. „Ejnye, lányok, nem erről volt szól" — mintha éppen ilyen, vagy ehhez hasonló mondatot fogalmazna a röplabdaedző a pillanatnyi szünetben. A sportolók arcán nyoma sincs a felhőtlen örömnek, s ilyenkor nem túlságosan nehéz dolog a találkozó állására következtetni.