Észak-Magyarország, 1990. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-29 / 229. szám
1990. szeptember 29., szombat Megmérettetett, és... A vezérigazgatónak mennie kell A történet rém egyszerű: Jóász Gábor, az Észak-magyarországi Állami Építőipari Vállalat vezérigazgatóját az újonnan alakult vállalati tanács nem erősítette meg tisztében, 16 igen és 10 nem szavazatot kapott, de mivel a kétharmados többség nem jött össze, a vezérigazgatónak mennie kell. Azonnali hatállyal felfüggesztették posztjából, és kapott hat hónapot arra, hogy a cég ügyeit átadja utódjának. Igaz, ez utóbbi még nincs meg, az építőipari vállalatot Jóosz három helyettese viszi mindaddig, míg a kiírandó pályázat eredménye meg nem születik. (Mellesleg: hol van itt az egyszemélyi vezetés? Újból kollektivizálunk?) Szóval, két évvel a nyugdíjkorhatár előtt, 58 évesen Jóász Gábor, az ÉÁÉV (volt) vezérigazgatója az „utcára került”. — Került? — Végezetül igen. Hiszen itt többé nincs helyem. — Gondolom, nem számított ilyen végre ...? — Mit tagadjam, nem. Lehet, optimista voltam, de bíztam abban: megerősítenek, folytathatom azt, amit elkezdtem. Tizenegy éve kerültem ide, és azóta egy év kivételével nyereséges volt a cég. Amikor 1981-ben befejeződtek a kiemelt beruházások, az sokkként hatott ránk, veszteségesek lettünk, de hamar kilábaltunk a kátyúból. Az utóbbi években pedig nőtt a vagyonunk, hozzákezdtünk a vállalat átalakításához, javítottunk a dolgozók szociális ellátottságán, és eredményesek voltunk. — Előttem van egy kimutatás a vállalat helyzetéről. Ebben többek között az is szerepel, hogy a cég jelenlegi likviditási helyzete kifejezetten rossz, és hogy ez az év eddig veszteséges. — Mit mondjak erre? Igaz. De: mutasson egy olyan vállalatot, amely nem tartozik, és amelynek nem tartoznak. Nekünk a kintlévőségünk háromszáz millió forint fölött van, és nem egészen kétszáz millió forinttal tartozunk. Sorban állunk, mint azt hiszem minden magyarországi állami vállalat manapság. A veszteség? Az év végén, és nem év közben kell minősíteni. Az építőipar mindig az évzárásra hozta magát. Mi legalábbis. — Ez mind szép és jó. Tehát adva egy viszonylag jól prosperáló cég ... — Voltunk már jobbak is... — Jó. Akkor folytatom: szóval adott egy jó hírnevű ÉÁÉV, és annak egy olyan vezérigazgatója — bocsánat, volt vezérigazgatója —, amely megbukott... — A mai napig is sikeres embernek érzem magam, hiszen irányításom alatt az ÉÁÉV elismert lett, és az, hogy a vállalati tanács 16 tagja mellettem szavazott, azt hiszem, jelent valamit. — Tíz viszont azt mondta: nem kell a Jáosz. — Azt. Persze ez a vállalati tanácsosság is abszurdum. Azoktól függök, akik tőlem függenek. Tehát, ha valakinek több prémiumot, magasabb fizetést, előléptetést szavazok meg, azok mellettem voksolnak. De én soha nem voltam ilyen. Hoztam népszerűtlen intézkedéseket, de a vállalat érdekében. Következetes, nyílt, őszinte voltam az emberekkel, számonkértem munkájukat, és nem alkudtam meg. Lehet, ha az ellenkezőjét teszem, ma is igazgató vagyok. Persze, akkor az is előfordulhatna: nem lenne már cég ... — Amiket eddig elmondott, az mind azt bizonyítja: saját megítélése alapján jó vezetőt tett passzra a vállalati tanács. Akkor hát...? Nem játszott közre az, hogy egy építőipari cég élén gépészmérnök, és mint olvasom névjegykártyáján, okleveles hegesztőmérnök állt? — Nem hiszem. Gyárépítők vagyunk. Munkánk kétharmada gépészeti jellegű. Képesítésem adva volt ehhez. És különben is, amikor legutóbb minősítettek, azt mondták rólam, hogy irányításom alatt javult a vállalatvezetés politikája, érzékenyebbek lettünk a határidőre és a minőségre, a piaci igényeknek megfelelően megtettük a szervezetkorszerűsítéseket, rendezettekké váltak a vállalaton belüli érdekeltségi viszonyok ... — Tessék mondani: mikor jelentették mindezt ki? — Másfél évvel ezelőtt. Akkor írta le számomra a vállalati tanács, hogy legyek határozott, következetes, mint eddig voltam. — Ez a megállapítás tehát a rendszerváltás időszaka előtt történt. Mondja: arra nem gondolt, hogy azért kell mennie, mert MSZMP- tag, és városi népfront-elnök volt? — Vélem, nem a politikai hozzáállást, hanem a szakmai hozzáértést nézték. Igaz, párttag voltam. Csak az, és semmi más. HNF-elnöki tisztemben is a tisztességre törekedtem, ezért nem tettem nagy népszerűségre szert. De kellett valaki, aki ezt a tisztet vigye. Vállaltam. Meggyőződésből. Azzal akkor sem, most sem dicsekszem, hogy 1956-ban becitáltak a rendőrségre, megvertek, megfenyegettek. Tettem a dolgomat. Akkor is, most is ... — Most is ...? — Pakolok. Amikor kihirdették a szavazás végeredményét, felálltam, és azt mondtam: kívánom az ÉÁÉV-nek, hogy ugyanolyan sikeresen működjék a továbbiakban is, mint tette azt irányításom alatt... Illésy Sándor in memóriám Ladányi László Szeptember 26-án, életének 76. évében Kínában elhunyt dr. Ladányi László jezsuita szerzetes, Miskolc szülötte. Csaknem fél évtizeden át élt távol hazájától a messzi Kínában, hogy ott a katolikus egyház érdekeit képviselje. Neve az olvasónak talán nem sokat mond, de a Kína szakértők között nagy elismerésnek örvendett, művei közismertek. 1914-ben született Diósgyőrött. Középiskoláinak elvégzése után a budapesti Zenekonzervatóriumban hegedülni tanult, majd megszerezte a jogi doktorátust. Huszonkét éves korában belépett a Jézus Társaságba, ahonnan elöljárói — a kezdeti képzés után — a Kína misszióba küld*1 k Hongkongba került 1919- ben, ahol 29 éven át adta ki a „China News Analysis -t a kínai hírek elemzését 1987-ben jelent meg A katolikus egyház Kínában című könyve New Yorkban egy évvel később pedig megírta t több, mint 500 oldalas tanulmányát „A kínai kommunista párt 1921-től 1985-ig és a marxizmus” címűt, amelyet Londonban adtak ki. Jórészt abban az időszakban élt Kínában, amely a vallásüldözések, a lelkiismereti szabadság és az alapvető emberi jogok sárba torásának sötét kora volt Ártatlan egyházi személyek, püspökök, papok, de világi krisztushívők is szenvedtek a rágalmaktól, zaklatásoktól, meghurcoltatásoktól, szenvedték a börtönt, és sok esetben a vértanúhalált. Mao halála után némileg enyhült a helyzet, a kínai egyház igazán szabad működését azonban —, amelyet várt és amelyben bízottt — Ladányi László már nem érheti meg. ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Védőháló Dédestapolcsánynak? Csaknem a képet ie el a viz Ebben a festői fekvésű faluban nagyon korán kelnek az emberek. Néhány szerencsés férfinak ad csak munkát a faluja, a többség buszra ül és Ózdra, Kazincbarcikára, Putnokra utazik. Dolgozni nem lehet, de élni mégiscsak jó itt: erről tanúskodik a Lapos a sok szép új házával, a sok új házhelykérelemmel. Erről a tapolcsányi öregfaluban építkezni vágyók türelmetlensége. Itt ugyanis — lévén tájvédelmi körzet — 17 éve építési tilalom van. A láz-bérci víztárolót védték emígyen a falu szennyvizétől. A víz- és csatornatársulat megalakult, a munkák elkezdődtek, így hamarosan újra lehet építkezni ezen a részen is. Dédestapolcsányban van egy parányi varroda, ahol harminc asszony dolgozik. (Nyugodt, jó légkörről most sem lehet beszélni, hiszen a hideg vízre alig elég az a pénz, amit nem könnyű munkájukkal meg tudnak keresni, de voltak itt cudarabb napok is. — A szabadszállási Lenin Tsz, mint fővállalkozó üzemelteti ezt a varrodát a budapesti Sztár Ruházati Kisszövetkezet égisze alatt. Amikor elhatároztuk, hogy vízműtársulást szervezünk, felkértük a szabadszállásiakat, vállalják a rájuk eső részt, járuljanak hozzá 850 ezer forinttal a vízevezetékhez, csatornázáshoz, ők ettől mereven elzárkóztak, mondván, amúgy sem gazdaságos a varrodánk, messze is van tőlük... Különben is, miért fizetnének a szabadszállásiak a dédestapolcsányiak komfortjáért? Közölték velünk, majd a varroda dolgozóival, hogy szedelőzködjünk, mert felszámolják a kis üzemet. Mi ebbe semmiképpen nem akartunk belenyugodni, elvégre harminc családot érintett a dolog... Nagynagy szerencsékre összehozott bennünket a véletlen az újonnan alakult Inkubátor Kft.-vel, amely a kezdő vállalkozások menedzselésére alakult hozzáértő emberekből. A kft. egyelőre ideiglenesen szedte rendbe a varroda szénáját, azért ideiglenesen, mert itt állunk a helyhatósági választások előtt, tehát a végleges formát már az új önkormányzattal karöltve lehet kialakítani. Az év végéig a Gamesz kötött szerződést a Sztár Szövetkezettel, aztán az önkormányzat majd rt.-t, vagy kft.-t alakít vele — sorolja az előzményeket Demeter Gyula, megbízott tanácselnök. (Ilyen esetek hallatán válik igazán érthetővé, miért ragaszkodnak a falvak lakói az önállósághoz, miért lesz — remélhetőleg — jó az önkormányzás, miért akar mindenki helyben felnőtt, helyben lakó polgármestert. Soha semmi jó nem származik abból, ha távolról szólnak bele a közösség életébe, hiszen honnan is tudnák ott, hogy emitt mi a jó. Ha pedig tudják is, az érdekeik — lásd a szabadszállási példát — ellentétesek a helyben élőkéivel.) A varroda munkásnői is nagyon jól tudják — senki jobban náluk —, hogy miről van szó. Röpke percek alatt kerek-perec megfogalmazták : — Kizsákmányolnak minket, mégpedig a lehető legszadistább módon. Mégsem normális dolog, hogy egy bélelt női szoknya megvarrásáért 23 forintot kapjunk. Egy komplett kosztümért 55 forintot fizetnék. Ráadásul olyan anyagokból kell ezeket exportképessé bűvölnünk, amely csak a mosogatórongyhoz hasonlítható. — Ha nem nyereséges az üzem, akkor a hiba másutt keresendő. Mi tisztességgel és nagyon sokat dolgozunk. — Azt hiszik Szabadszálláson és Budapesten is, hogy velünk mindent meg lehet csinálni. Sajnos, igazuk van. Mi nem tudunk eljárni a városokba, mert órákkal korábban indulnak a buszok, mint ahogyan kinyit az óvoda. Mi nem ugrálhatunk, örüljünk, hogy van munkánk. — De mennyiért? Háromnégyezer forint a bérünk. Olyan kevés, hogy csak kéthárom asszony fizet — ők is csak hébe-hóba — személyi jövedelemadót. Ha fizetnek is, mert olyan sokat dolgoztak abban a hónapban, mindössze 103—104 forintot. Ebből talán látni lehet, hogy mit mernek tenni a vidéki munkásasszonyokkal. — Kilenc éve dolgozom itt, azóta egy fillérrel nem tudok többet keresni. Akkor persze jobb volt, mert többet ért a pénz. — Néhányan Tardonáról járunk be, gyalog, vagy stoppal, mert már buszjárat sincs. Mi valahogy visszafejlődünk minden tekintetben. A választás előestéjén mindenki az önkormányzatról beszél Dédestapolcsányban (is). Azt várják, hogy az önkormányzat „Dédestapolcsány nagyközség és környéke köré nagy, az országos inflációt megtörő védőhálót húzzon.” Hm! Szegény-szegény önkormányzat! Ha ez neki sikerülhetne!!! Sikerélményre azonban bizton számíthat, mert ennek a községnek a lakóiból még nem veszett ki a közösségi gondolkodás, sőt a közösségért tevés szelleme. Közös erővel — nagyon sok munkával — felújították már az egyik templomot, parókiát építettek és három tanteremmel bővítették az általános iskolát, nemsokára elkészül a tapolcsányi ravatalozó is ... A lakosság tervei között — az elérhetetlenek mellett — sok a reális, az olyan, amely egy jó karmester vezényletével egyhamar megvalósítható. Vasárnap hat jelölt közül választanak polgármestert. Lévay GyörgyiFotó: Farkas Maya Kizsákmányolnak minket Álnév. Mario Dali’ # Aglio kanyarítja képei, vagy írásos publikációi alá ezt a rövidítést, ami feltételezhetően saját nevéből „konstruált” betűszó. Hogy olaszul van e ennek valamilyen jelképes értelme, vagy elterjedt szokás e az ottani képzőművészek között az ilyen konstruálás, azt nem tudom, de Miskolcon bemutatott munkáival kapcsolatba hozva, jelképesnek érzem. Jelképesnek abban az értelemben is, hogy munkásságában igen hangsúlyozott szerepet látszik játszani a konstrukció, az egyszerűre szikárított bonyolultság, a befejezés látszatát sugalló kezdet és a folytathatóság benyomását keltő befejezettség. Különösen szobraira — de inkább struktúrák ezek — érvényes ez az észrevétel, amelyek egyetlen olyan idom variációi, összekapcsolásai és felbontásai, amelynek csak körvonalai vannak, de határa nincs. Ennek megfelelően (mod.) struktúrái végtelenek, továbbfolytathatóan határtalanok, méghozzá minden irányba, mintha valóban szerkezeti modulok lennének nem egy művész kedvenc motívuma, amely önsokszorozódási lehetőségei mellett, mégis csak egy. Valahogy olyan ez, mint Brancusi Végtelen oszlopának és a Hallgatás asztalának összeötvöződése. Ha a modern szobrászat e két végtelenül leegyszerűsített remekének formatulajdonságait egymással kiegészíthetőnek, összeolvaszthatónak fogjuk fel. Olyant írom, de mégsem ugyanaz, mert ez esetben, valami mozgalmasabbal, ha úgy tetszik játékosabbal van dolgunk, (mad.) nem egyetlen művészi gondolat kifejezésére használja ugyanis idoma, motívuma lehetőségeit, hanem szinte minden festménye és plasztikája fő alkotóelemévé avatja. S persze el-el játszadozik annak a lehetőségével, hogy mivel lehet és lehetne még ezt a formát kiegészíteni. A kiegészítés aztán ugyanúgy lehet anyagi, mint térbeli, amikor a formát éppen az általa körülhatárolt tér tölti ki, vagy egészíti ki. Egyik kritikusa parallelopipedonnak, negatív gömbszeletnek nevezi ezt a térformát — én, inkább a gömb kifordíthatósága felé tett művészi felismerésnek, ami hasonló lelemény lehet a párhuzamosok végtelenben való találkozásának ábrázolásához, vagy az elgörbült tér illusztrálásához. Mario Dall’Aglio (mad.) maga is foglya lett ennek a görbült térnek, kifordított gömbnek, mert festményein, szobrain, egyaránt az ebből való szabaduláshoz keresi a kiutat. Közben térelem- kombinációinak, variációinak újabb és újabb remekeit komponálja alkotásokká, s úgy küzd saját térformájával, hogy egyre átjárhatatlanabbul szövi maga köré. (mad.) kiállítása a Miskolci Galériában, október 14-ig tekinthető meg. Gyöngyösi Gábor