Észak-Magyarország, 1990. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-29 / 229. szám

1990. szeptember 29., szombat Megmérettetett, és... A vezérigazgatónak mennie kell A történet rém egyszerű: Jóász Gábor, az Észak-ma­gyarországi Állami Építő­ipari Vállalat vezérigazga­tóját az újonnan alakult vál­lalati tanács nem erősítette meg tisztében, 16 igen és 10 nem szavazatot kapott, de mivel a kétharmados több­ség nem jött össze, a vezér­­igazgatónak mennie kell. Azonnali hatállyal felfüg­gesztették posztjából, és ka­pott hat hónapot arra, hogy a cég ügyeit átadja utódjá­nak. Igaz, ez utóbbi még nincs meg, az építőipari vál­lalatot Jóosz három helyet­tese viszi mindaddig, míg a kiírandó pályázat eredmé­nye meg nem születik. (Mel­lesleg: hol van itt az egy­személyi vezetés? Újból kol­­lektivizálunk?) Szóval, két évvel a nyug­díjkorhatár előtt, 58 évesen Jóász Gábor, az ÉÁÉV (volt) vezérigazgatója az „utcára került”. — Került? — Végezetül igen. Hiszen itt többé nincs helyem. — Gondolom, nem számí­tott ilyen végre ...? — Mit tagadjam, nem. Le­het, optimista voltam, de bíztam abban: megerősíte­nek, folytathatom azt, amit elkezdtem. Tizenegy éve ke­rültem ide, és azóta egy év kivételével nyereséges volt a cég. Amikor 1981-ben be­fejeződtek a kiemelt beru­házások, az sokk­ként ha­tott ránk, veszteségesek let­tünk, de hamar kilábaltunk a kátyúból. Az utóbbi évek­ben pedig nőtt a vagyo­nunk, hozzákezdtünk a vál­lalat átalakításához, javítot­tunk a dolgozók szociális el­látottságán, és eredménye­sek voltunk. — Előttem van egy kimu­tatás a vállalat helyzetéről. Ebben többek között az is szerepel, hogy a cég jelen­legi likviditási helyzete ki­fejezetten rossz, és hogy ez az év eddig veszteséges. — Mit mondjak erre? Igaz. De: mutasson egy olyan vállalatot, amely nem tar­tozik, és amelynek nem tar­toznak. Nekünk a kintlévő­ségünk háromszáz millió fo­rint fölött van, és nem egé­szen kétszáz millió forinttal tartozunk. Sorban állunk, mint azt hiszem minden magyarországi állami válla­lat manapság. A veszteség? Az év végén, és nem év köz­ben kell minősíteni. Az épí­tőipar mindig az évzárásra hozta magát. Mi legalábbis. — Ez mind szép és jó. Te­hát adva egy viszonylag jól prosperáló cég ... — Voltunk már jobbak is... — Jó. Akkor folytatom: szóval adott egy jó hírnevű ÉÁÉV, és annak egy olyan vezérigazgatója — bocsánat, volt vezérigazgatója —, amely megbukott... — A mai napig is sikeres embernek érzem magam, hi­szen irányításom alatt az ÉÁÉV elismert lett, és az, hogy a vállalati tanács 16 tagja mellettem szavazott, azt hiszem, jelent valamit. — Tíz viszont azt mond­ta: nem kell a Jáosz. — Azt. Persze ez a válla­lati tanácsosság is abszur­dum. Azoktól függök, akik tőlem függenek. Tehát, ha valakinek több prémiumot, magasabb fizetést, előlépte­tést szavazok meg, azok mellettem voksolnak. De én soha nem voltam ilyen. Hoz­tam népszerűtlen intézkedé­seket­­, de a vállalat érde­kében. Következetes, nyílt, őszinte voltam az emberek­kel, számonkértem munká­jukat, és nem alkudtam meg. Lehet, ha az ellenke­zőjét teszem, ma is igazga­tó vagyok. Persze, akkor az is előfordulhatna: nem len­ne már cég ... — Amiket eddig elmon­dott, az mind azt bizonyít­ja: saját megítélése alapján jó vezetőt tett passzra a vállalati tanács. Akkor hát...? Nem játszott közre az, hogy egy építőipari cég élén gépészmérnök, és mint olvasom névjegykártyáján, okleveles hegesztőmérnök állt? — Nem hiszem. Gyárépí­tők vagyunk. Munkánk két­harmada gépészeti jellegű. Képesítésem adva volt eh­hez. És különben is, ami­kor legutóbb minősítettek, azt mondták rólam, hogy irányításom alatt javult a vállalatvezetés politikája, érzékenyebbek lettünk a ha­táridőre és a minőségre, a piaci igényeknek megfele­lően megtettük a szervezet­korszerűsítéseket, rendezet­tekké váltak a vállalaton belüli érdekeltségi viszo­nyok ... — Tessék mondani: mi­kor jelentették mindezt ki? — Másfél évvel ezelőtt. Akkor írta le számomra a vállalati tanács, hogy legyek határozott, következetes, mint eddig voltam. — Ez a megállapítás te­hát a rendszerváltás idősza­ka előtt történt. Mondja: ar­ra nem gondolt, hogy azért kell mennie, mert MSZMP- tag, és városi népfront-el­nök volt? — Vélem, nem a politikai hozzáállást, hanem a szak­mai hozzáértést nézték. Igaz, párttag voltam. Csak az, és semmi más. HNF-elnöki tisztemben is a tisztességre törekedtem, ezért nem tet­tem nagy népszerűségre szert. De kellett valaki, aki ezt a tisztet vigye. Vállal­tam. Meggyőződésből. Azzal akkor sem, most sem di­csekszem, hogy 1956-ban be­citáltak a rendőrségre, meg­vertek, megfenyegettek. Tet­tem a dolgomat. Akkor is, most is ... — Most is ...? — Pakolok. Amikor kihir­dették a szavazás vég­eredményét, felálltam, és azt mondtam: kívánom az ÉÁÉV-nek, hogy ugyanolyan sikeresen működjék a to­vábbiakban is, mint tette azt irányításom alatt... Illésy Sándor in memóriám Ladányi László Szeptember 26-án, életé­nek 76. évében Kínában el­hunyt dr. Ladányi László jezsuita szerzetes, Miskolc szülötte. Csaknem fél évti­zeden át élt távol hazájától a messzi Kínában, hogy ott a katolikus egyház érdeke­it képviselje. Neve az olvasónak talán nem sokat mond, de a Kí­­na szakértők között nagy el­ismerésnek örvendett, mű­vei közismertek. 1914-ben született Diós­győrött. Középiskoláinak el­végzése után a budapesti Zenekonzervatóriumban he­gedülni tanult, majd meg­szerezte a jogi doktorátust. Huszonkét éves korában belépett a Jézus Társaság­ba, ahonnan elöljárói — a kezdeti képzés után — a Kína­ misszióba küld*1 k Hongkongba került 1919- ben, ahol 29 éven át adta ki a „China News Analysis -t a kínai hírek elemzését 1987-ben jelent meg A ka­tolikus egyház Kínában cí­mű könyve New Yorkban egy évvel később pedig megírta t több, mint 500 ol­dalas tanulmányát „A kínai kommunista párt 1921-től 1985-ig és a marxizmus” cí­műt, amelyet Londonban adta­k ki. Jórészt abban az idő­szakban élt Kínában, amely a vallásüldözések, a lelkiis­mereti szabadság és az alap­vető ember­i jogok sárba t­orásának sötét kora volt Ártatlan egyházi személyek, püspökök, papok, de világi krisztushívők is szenvedtek a rágalmaktól, zaklatások­tól, meghurcoltatásoktól, szenvedték a börtönt, és sok esetben a vértanúhalált. Mao halála után némileg enyhült a helyzet, a kínai egyház igazán szabad mű­ködését azonban —, ame­lyet várt és amelyben bí­­zottt — Ladányi László már nem érheti meg. ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Védőháló Dédestapolcsánynak? Csaknem a képet ie el a viz Ebben a festői fekvésű faluban nagyon korán kel­nek az emberek. Néhány szerencsés férfinak ad csak munkát a faluja, a többség buszra ül és Ózdra, Kazinc­barcikára, Putnokra utazik. Dolgozni nem lehet, de élni mégiscsak jó itt: erről ta­núskodik a Lapos a sok szép új házával, a sok új házhelykérelemmel. Erről a tapolcsányi öregfaluban építkezni vágyók türelmet­lensége. Itt ugyanis — lé­vén tájvédelmi körzet — 17 éve építési tilalom van. A láz-bérci­ víztárolót védték emígyen a falu szennyvizé­től. A víz- és csatornatársu­lat megalakult, a munkák elkezdődtek, így hamarosan újra lehet építkezni ezen a részen is. Dédestapolcsányban van egy parányi varroda, ahol harminc asszony dolgozik. (Nyugodt, jó légkörről most sem lehet beszélni, hiszen a hideg vízre alig elég az a pénz, amit nem könnyű munkájukkal meg tudnak keresni, de voltak itt cu­­darabb napok is. — A szabadszállási­­ Lenin Tsz, mint fővállalkozó üze­melteti ezt a varrodát a budapesti Sztár Ruházati Kisszövetkezet égisze alatt. Amikor elhatároztuk, hogy vízműtársulást szervezünk, felkértük a szabadszállásia­kat, vállalják a rájuk eső részt, járuljanak hozzá 850 ezer forinttal a vízevezeték­­­hez, csatornázáshoz, ők et­től mereven elzárkóztak, mondván, amúgy sem gaz­daságos a varrodánk, mes­­­sze is van tőlük... Külön­ben is, miért fizetnének a szabadszállásiak a dédesta­­polcsányiak komfortjáért? Közölték velünk, majd a varroda dolgozóival, hogy szedelőzködjünk, me­rt fel­számolják a kis üzemet. Mi ebbe semmiképpen nem akartunk belenyugodni, el­végre harminc családot érintett a dolog... Nagy­­nagy szerencsékre összeho­zott bennünket a véletlen az újonnan alakult Inkubá­tor Kft.-vel, amely a kezdő vállalkozások menedzselé­sére alakult hozzáértő em­berekből. A kft. egyelőre ideiglenesen szedte rendbe a varroda szénáját, azért ideiglenesen, mert itt állunk a helyhatósági választások előtt, tehát a végleges for­mát már az új önkormány­zattal karöltve lehet kiala­kítani. Az év végéig a Ga­­mesz kötött szerződést a Sztár Szövetkezettel, aztán az önkormányzat majd rt.-t, vagy kft.-t alakít vele — sorolja az előzményeket De­meter Gyula, megbízott ta­nácselnök. (Ilyen esetek hallatán vá­lik igazán érthetővé, miért ragaszkodnak a falvak la­kói az önállósághoz, miért lesz — remélhetőleg — jó az önkormányzás, miért akar mindenki helyben fel­nőtt, helyben lakó polgár­­mestert. Soha semmi jó nem származik abból, ha távolról szólnak bele a kö­zösség életébe, hiszen hon­nan is tudnák ott, hogy emitt mi a jó. Ha pedig tudják is, az érdekeik — lásd a szabadszállási példát — ellentétesek a helyben élőkéivel.) A varroda munkásnői is nagyon jól tudják — senki jobban náluk —, hogy mi­ről van szó. Röpke percek alatt kerek-perec megfogal­mazták : — Kizsákmányol­nak minket, mégpedig a le­hető legszadistább módon. Mégsem normális dolog, hogy egy bélelt női szoknya megvarrásáért 23 forintot kapjunk. Egy komplett kosztümért 55 forintot fizet­nék. Ráadásul olyan anya­gokból kell ezeket exportké­pessé bűvölnünk, amely csak a mosogatórongyhoz hasonlítható. — Ha nem nyereséges az üzem, akkor a hiba másutt keresendő. Mi tisztességgel és nagyon sokat dolgozunk. — Azt hiszik Szabadszál­láson és Budapesten is, hogy velünk mindent meg lehet csinálni. Sajnos, iga­zuk van. Mi nem tudunk eljárni a városokba, mert órákkal korábban indulnak a buszok, mint ahogyan ki­nyit az óvoda. Mi nem ug­rálhatunk, örüljünk, hogy van munkánk. — De mennyiért? Három­négyezer forint a bérünk. Olyan kevés, hogy csak két­­három asszony fizet — ők is csak hébe-hóba — sze­mélyi jövedelemadót. Ha fi­zetnek is, mert olyan sokat dolgoztak abban a hónap­ban, mindössze 103—104 fo­rintot. Ebből talán látni le­het, hogy mit mernek tenni a vidéki munkásasszonyok­kal. — Kilenc éve dolgozom itt, azóta egy fillérrel nem tudok többet keresni. Akkor persze jobb volt, mert töb­bet ért a pénz. — Néhányan Tardonáról járunk be, gyalog, vagy stoppal, mert már buszjárat sincs. Mi valahogy vissza­fejlődünk minden tekintet­ben. A választás előestéjén mindenki az önkormányzat­ról beszél Dédestapolcsány­ban (is). Azt várják, hogy az önkormányzat „Dédesta­­polcsány nagyközség és kör­nyéke köré nagy, az orszá­gos inflációt megtörő védő­hálót húzzon.” Hm! Sze­gény-szegény önkormányzat! Ha ez neki sikerülhetne!!! Sikerélményre azonban biz­­ton­ számíthat, mert ennek a községnek a lakóiból még nem veszett ki a közösségi gondolkodás, sőt a közössé­gért tevés szelleme. Közös erővel — nagyon sok mun­kával — felújították már az egyik templomot, parókiát építettek és három tante­remmel bővítették az általá­nos iskolát, nemsokára el­készül a tapolcsányi ravata­lozó is ... A lakosság tervei között — az elérhetetlenek mellett — sok a reális, az olyan, amely egy jó kar­mester vezényletével egyha­mar megvalósítható. Vasárnap hat jelölt közül választanak polgármestert. Lévay Györgyi­Fotó: Farkas Maya Kizsákmányolnak minket Álnév. Mario Dali’ # Aglio kanyarítja ké­pei, vagy írásos pub­likációi alá ezt a rövidí­tést, ami feltételezhetően saját nevéből „konstruált” betűszó. Hogy olaszul van e ennek valamilyen jelké­pes értelme, vagy elter­jedt szokás e az ottani kép­zőművészek között az ilyen konstruálás, azt nem tu­dom, de Miskolcon bemu­tatott munkáival kapcso­latba hozva, jelképesnek érzem. Jelképesnek abban az értelemben is, hogy mun­kásságában igen hangsú­lyozott szerepet látszik ját­szani a konstrukció, az egyszerűre szikárított bo­nyolultság, a befejezés lát­szatát sugalló kezdet és a folytathatóság benyomását keltő befejezettség. Külö­nösen szobraira — de in­kább struktúrák ezek — érvényes ez az észrevétel, amelyek egyetlen olyan idom variációi, összekap­csolásai és felbontásai, amelynek csak körvonalai vannak, de határa nincs. Ennek megfelelően (mod.) struktúrái végtelenek, to­­vábbfolytathatóan határta­lanok, méghozzá minden irányba, mintha valóban szerkezeti modulok lenné­nek nem egy művész ked­venc motívuma, amely ön­­sokszorozódási lehetőségei mellett, mégis csak egy. Valahogy olyan ez, mint Brancusi Végtelen oszlopá­nak és a Hallgatás aszta­lának összeötvöződése. Ha a modern szobrászat e két végtelenül leegyszerűsített remekének formatulajdon­ságait egymással kiegészít­­hetőnek, összeolvasztható­­nak fogjuk fel. Olyan­t írom, de még­sem ugyanaz, mert ez eset­ben, valami mozgalmasab­bal, ha úgy tetszik játéko­sabbal van dolgunk, (mad.) nem egyetlen művészi gondolat kifejezésére hasz­nálja ugyanis idoma, mo­tívuma lehetőségeit, ha­nem szinte minden festmé­nye és plasztikája fő al­kotóelemévé avatja. S per­sze el-el játszadozik annak a lehetőségével, hogy mi­vel lehet és lehetne még ezt a formát kiegészíteni. A kiegészítés aztán ugyan­úgy lehet anyagi, mint tér­beli, amikor a formát ép­pen az általa körülhatárolt tér tölti ki, vagy egészíti ki. Egyik kritikusa paral­­lelopipedonnak, negatív gömbszeletnek nevezi ezt a térformát — én, inkább a gömb kifordíthatósága fe­lé tett művészi felismerés­nek, ami hasonló lelemény lehet a párhuzamosok vég­telenben való találkozásá­nak ábrázolásához, vagy az elgörbült tér illusztrálásá­hoz. Mario Dall’Aglio (mad.) maga is foglya lett ennek a görbült térnek, kifordított gömbnek, mert festménye­in, szobrain, egyaránt az ebből való szabaduláshoz keresi a kiutat. Közben térelem- kombi­náci­ói­nak, variációinak újabb és újabb remekeit komponálja alko­tásokká, s úgy küzd saját térformájával, hogy egyre átjárhatatlanabbul szövi maga köré. (mad.) kiállítása a Mis­kolci Ga­lériában, október 14-ig tekinthető meg. Gyöngyösi Gábor

Next