Észak-Magyarország, 1997. július (53. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-28 / 174. szám

4 ÉSZAKt MagyarországLevelezés, Szólástér 7. parancsolat: ne lopj! Kezembe vehettem a Karol Vaculík által megírt és összeállított s a TÁTRÁN kiadásában 1978-ban megjelent „Staré slovenské umenie” (Régi szlovák művészet) című és három világnyelvű ismertetéssel is ellátott, 523 oldalas, terjedelmes könyvet, mely a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria műkincseinek ismertetését tartalmazza. Az igazat megvallva ennek a kiadványnak „Umelecké poklady Slovenskej národnej galérie” (A szlovák nemzeti galéria műkincsei) címet adtam volna. A könyv tartalma ugyanis ezt kívánná „némi” helyreigazításokkal. Nagyon is csodálkozom azon, hogy ezeket hivatalos magyar helyeken még nem tették meg... A szerző bizonyára magyar művészeti kiadványok és lexikonok adatai alapján „gazdagította” a szlovák művészeti irodalmat olyan szellemben, mely mosolyra készteti az olvasót, amikor az ismertetés elejétől végéig azt kívánja tudtul adni a világnak, hogy Szlovákia 12 évszázadon keresztül folytonos államisággal szerepelt Európa történelmében, jóllehet Szlovákiáról” csak 1920-tól beszélhetünk, amikor Trianonban körülnyírbálták hazánkat. Addig a mai Szlovákia területe hazánk részét képezte és „Felvidék” vagy „Felső-Magyarország” néven szerepelt a köztudatban. Aki ennek ellenkezőjét igyekszik sulykolni honfitársai fejébe, az csalafinta módon félrevezeti, butítja őket és meghamisítja a történelmet. Sokan megfeledkeznek arról, hogy a Felvidék felvirágoztatásában a XIII. századtól kezdve az árpádházi királyok által és a később betelepített németek döntő szerepet játszottak. Ők lendítették fel a bányászatot, az ipart és iskoláikkal egyre magasabb fokra emelték az említett terület kultúráját is. A szlovák réz, ezüst és arany abban az időben nemzetközi fogalommá vált...” írja a szerző többek között! A nagy ipari fellendülés gazdag városi polgárságot eredményezett, gazdagodtak az egyházak is, vonzották hazánkba a külföldi építészeket, művészeket. Mint egykor Itáliában a pápák, városatyák támogatták a művészet fellendülését, a Felvidéken ezt a tevékenységet a gazdag arisztokraták, mint pl. Csákyak, Andrássyak, Esterházyak, Pálffyak, Erdődyek, Thurzók az egyházzal karöltve segítették elő. Ezek gyűjteményeiből több műalkotás került a Szlovák Nemzeti Galéria tulajdonába. Amellett, hogy a szerző nem nemzetiség, hanem származás szerint szlováknak kiáltja ki például Brodskit, Bencúrt, Mednanskit, Angyalt, Fadruszt, Stroblt, Manuckit (Mányokit), Markót stb. 10 szobrászt, 140 faszobrászt és 55 festőt annak ellenére, hogy nevüket sem ő, sem a művészettörténelem nem ismeri, „ismeretlen szlovák művészként” könyveli el, holott az ilyeneket minden kultúrállam múzeumában vagy művészettörténetében „ismeretlen művészeként tüntetik fel. Ilyen „csodálatos” leletekre sokan felfigyelhettünk 1976-ban a zólyomi vár középkori egyházügyi kiállításán is. Nem árulná-e el Vaculík úr, hogy milyen módszerrel tudják felismerni egy ismeretlen alkotóművész nemzetiségét? Pedig ez a „tudományos” módszer Nobel-díjat érdemelne... Butaság a nevek etimológikai boncolgatásából kiindulva valakinek a nemzetiségét megállapítgatni, mert ezt az illető élete és munkássága igazolhatja. A magyar szellemiség, a helytállás idegen népek környezetében rengeteg idegent vonzott hazánkba, tett igaz magyarrá és az ilyeneket nem illik gyetvai népviseletbe öltöztetni. Kell-e erre szemléltetőbb példa, mint a szláv származású és csodálatos magyarrá lett Petőfi Sándor? Deme Dezső Miskolc Gulyásparti Diósgyőrben Kedves meghívást kapott a Diósgyőri Nyugdíjasklub a Baloldali Nőmozgalom vezetésétől a Győri-kapui MSZP alapszervezetek házába egy gulyáspartira. Felkérték őket, hogy egy kis műsorral járuljanak hozzá házi ünnepségük színesebbé tételéhez. Ennek a felkérésnek nagy örömmel tettek eleget. A gyülekezés alatt már érezhető volt az a családias közvetlen légkör. A vezető Kádár Lászlóné üdvözölte a vendégeket, a jelen lévő tagokat, majd rátért a szervezet munkájának értékelésére, melyben hangsúlyozottan kapott helyet, hogy saját programjuk mellett bekapcsolódtak az országosba is. Munkájuk lényeges sajátosságaként említette, hogy náluk mindenki egyformán végzi a feladatát, nem lehet elkülönülést érezni a vezetőség és a tagság között. Emlékeztetett rá: szervezetük öt évvel ezelőtt alakult, jóban rosszban együtt dolgoztak, s reményét fejezte ki, hogy ezután is ilyen szellem fog uralkodni közösségükben. Végül köszöntötte a névnapjukat ünneplő nőtagjaikat. Nyírő Pál önkormányzati képviselő meleg, baráti szavakkal köszöntötte a tagságot és az elkövetkező időkre hasznos és eredményes munkát kívánt mindenkinek. A Diósgyőri Nyugdíjasklub nevében Kerékgyártóm, Zsóka művészeti vezető üdvözölte az összejövetel résztvevőit, felolvasta a névnapjukat ünneplők neveit, majd a klub vezetője Barkainé, Ilike mindegyiküknek egy-egy szál szegfűt adott át. Kezdetét vette a műsor. Énekkari számokat hallhattunk, majd zenei aláfestéssel szép szavalatok következtek, végezetül tréfás jelenetekkel lepték meg a jelenlévőket. A szervezet ötéves fennállásának tiszteletére az egyik nőtag saját készítésű tortát hozott be öt szál gyertyával, mely nagy tetszést aratott. Köszönet illeti a kis csoport munkáját, amelyik finom gulyással, süteménnyel kedveskedett a megjelenteknek. A rendezvényt meglátogatta Káli Sándor Miskolc alpolgármestere és Hardányi András önkormányzati képviselő frakcióvezető is. Kocsis József Miskolc 1997. július 28., Hétfő __Szólástér Egy vasárnapi harangszóhoz Véletlenül tudtam meg, egy kórházi látogatás alkalmával, hogy július 20-án déli 12 óra után a harangok a II. világháborús második hadsereg elesettjeiért szólnak. A bácsi, aki az erről szóló újságcikket idézte, már szinte alig élt. De azért látogatójával felolvastatta a neki címzett köszöntő lapot, amin az akkori összes kitüntető címet felsorolták. Érezhető volt, kitüntetéseire még ma is mennyire büszke. Önkéntelenül eszembe ötlött egy beszélgetésünk emléke egy régi szomszédunkkal, aki részt vett a doni harcokban: szerintem ő 20-30 év múltán is félreértelmezte az ott történteket. Mivel én épp akkoriban olvastam Nemeskürty Istvánnak a „Requiem egy hadseregért” című dokumentumokon alapuló írását, őszintén megdöbbentett a túlélő beállítódása. Ugyanis a harcokban részt vevőnek halvány fogalma sem volt arról, hogy ő pusztán figura egy játszmában, ahol ráadásul sikerült elhitetni vele, hogy ő hős. Gyerekkoromban szívesen jártam egy nagynénémhez, akinek trafikja volt, tele kanárival. Trafikot annak idején azért kaphatott, mivel férje még az első háborúban megsebesült. Púpos lett. Egy másik nagybátyám „vitéz”-séget kapott. Gyermekként azon meditáltam: ugyan hogyan is lehet valaki „vitéz”? Egyik ismerősöm a második világháborúból még ma is várja édesapját, ugyanis „csak” eltűnéséről kaptak egy tábori lapot. Egy szomszéd 16 éves húga az első miskolci bombázásnál halt meg, amikor a Bizony Ákos utcát érte bombatámadás. Jómagamnak, az akkor 5 évesnek a Sztálin-orgonák fénye maradt meg a háborúból, meg a menekülések, no és az éhezés. Mostanság az HBO Tv csatorna jóvoltából láthattunk néhány háborús dokumentumfilmet, a legutóbbi évtizedekből, Kambodzsáról, vagy a vietnámi háborúról. Ezek általában az egyén oldaláról közelítenek a történetekhez, de jó néhány film már a politikusokhoz címzett. Miért is kellett mindennek így történnie? A néma halottakon kívül a nyomorékok kérdezik ezt. A Tv Híradó képei a mai balkáni borzalmakat hozzák életközelbe. De én azt kérdezem - hallgatva a vasárnapi harangzúgást, a hősökre, hősiességre emlékezést - vajon mit sündörgünk mi a NATO tagság körül? Miért jó nekünk a nagyokhoz tartozhatás érzete? A demagógiákat minden szócsövön hallhatjuk. De valójában mire jó ez nekünk? Az újságokban csak a NATO tagságot igenlő véleményekről olvashatunk. Ha politikusaink a szürke embermasszában az egyént is észrevennék, aki áldozattá válhat, akkor talán a mindenáron harcolhatnék nézőpontja helyett inkább a tárgyalásos lehetőségeket szorgalmazhatnánk. Hamis lehet a semlegesség óhajtása is (lásd akár Jean Ziegler okfejtését pl. Svájcról a „Vizsgálat egy minden gyanú fölött álló ország ügyében” könyvében), de épp így hamis lehet a mindenáron való csatlakozás szorgalmazása is. A kulisszák mögé nem láthatunk. A politikai forgószínpad szerint a politikusok jönnek-mennek. No és ha valamelyik döntésük nem volt jó? A politikus akkorra már úgyis másutt van. A következményekkel meg küszködjön a következő érdekcsoport. No és ha esetleg az ország háborúba sodródik? Láthattuk a második hadseregnél: akár százezer ember hogyan válik áldozattá. A mindenkori politikai érdek áldozatává. Mert ez is benne van a vasárnapi harangzúgásban. Mindenkori aktualitással. „Mert nem számít jónak, bármi legyen a látszata, Csak a valóságban segít...’’(Bertold Brecht: ,A Vágóhidak Szent Johannája”) Virágh Gyuláné Miskolc, Kishunyad út 42. Miskolcon a Szemere-kertben kopjafa emlékeztet a Don-kanyar áldozataira Fotó: Vajda János Egyetértek önnel, Kovács László polgártársam! 1997. június 30-án délelőtt 10 óra után néhány perccel a Miskolci Polgármesteri Hivatal előtti téren egy jól megtermett 35 év körüli fiatalember állt. Nyakában akasztva nagyméretű tábla lógott, rajta a szöveg: „Tiltakozom a Polgármesteri Hivatal jogtipró, halogató taktikája miatt...” stb. E táblát mint utóbb megtudtam Kovács László tartotta, aki az ott megjelenő újságíró-fotóriporternek elmondotta, hogy kiváló tanuló gyermekeivel együtt nagyon rossz szociális körülmények között él, melynek megoldására a polgármesteri hivataltól ígéretet kapott, s erről ott írást is mutatott, de az csak ígéret maradt. Ezt a tényt észlelve, szívem szerint én is odaálltam volna Kovács László mellé, hogy tiltakozását erősítsem, mert a polgármesteri hivatal halogató taktikájának én is, mint több miskolci lakos, szenvedő alanya vagyok.Történt ugyanis, hogy az 1996. szeptember 23-i Észak-Magyarország számában „Haláltánci lépések a Tízeshonvéd utcában” cikket írtam, így kívántam felhívni a figyelmet az utca túloldalára gyalogosan közlekedőkre leselkedő veszélyforrásra. Előzőleg a polgármesteri hivatal városüzemeltetési osztályvezetőjének írásban is felhívtam a figyelmét gyalogátkelő létesítésének szükségességére. Ennek eredményeként 1996. október 16-án helyszíni bejárás is történt, melynek során ott eldöntötték az illetékesek „labirint korlát, átkelőfelfestés, kétoldali kivilágítás, sebességkorlátozó tábla, gyalogosátkelő-tábla kihelyezésével a gyalogátkelő 1996 december végéig megépül. Azóta eltelt néhány hónap, mi türelemmel vártunk, majd - mint az egyik társasház elnöke ez év március 19-én újból írtam az illetékes osztályvezető úrnak, s tőle alig 40 nappal később választ kaptam melyben közölte: az ÉMÁSZ által történő térkivilágításra várnak, ami „várhatóan május végére megtörténik”. Azóta sem történt semmi. A jelzett helyen az önkormányzat által megépíttetett és drága pénzen eladott üzletek száma megsokszorozódott, de a gyalogos közlekedés változatlan. Idős, alig járni tudó nyugdíjasok, kisgyermekkel kézenfogva járó szülők, nem egyszer gyermekkocsit toló édesanyák bujkálnak a páratlan oldali lánckorlátok alatt, vagy éppen az óvodába, vagy onnan elölbe viszi gyermekét a kísérő édesapa. Fiatal diákok rohannak a lánckorlátokat átugorva az üzletsorok felé, s eközben dübörögnek a kétirányban közlekedő villamosok, s váltakozó sebességgel száguldanak a gépjárművek, s ezek között - mert hogy a mai napig nincs védett gyalogátkelő járják haláltánc(lépéseiket)” a gyalogosan közlekedő állampolgárok. Tóth Károly Miskolc, Tizeshonvéd út 17. „Az ember volt kegyetlenebb!” Halálra ítéltek egy kutyát. Sharon, a nyolc hónapos rotweiler „lány” nagy bűnt követett el! Leharapta egy tacskó kutyáját sétáltató hölgy fülét. Természetesen: a megtorló szankciók jogossága vitathatatlan, de hát mégis: egyetlen megoldás a kölyökkutya meggyilkolása? Akkor, amikor a balesetet szenvedő alanya neki megbocsátott! (Észak-Magyarország, július 10.) Dugónyi kölyökkorom óta vonzódom az állatokhoz, főleg a kutyákat kedvelem. Az ebek is szeretnek engem. (A kettő nem ugyanaz! De nem ám!) Igyekszem minden kutyát megsimogatni, kivéve az emberek szétmarcangolására dresszírozott fenevadakat, és az oltatlan, mindig éhes, éppen ezért agresszív „kukáskutyákat”, mégis engem még egy kutya sem harapott meg! Főleg rotweiler nem. Pedig ismerek jópárat! Jellemző, hogy pár hónappal ezelőtt az egyik „mackótól” akartam elvenni kedvenc botját, a rotweiler veszettül morgott, de az „antennája” a farka legyezésével jelezte: nem komoly a harag. Végre megunta, hogy játékszerét olyan vehemensen rángatom ki a szájából, és felém kapott, de úgy, hogy a fél csuklóm eltűnt a pofijában! Hatalmas fogaival, melyekkel a legvastagabb csontokat is játszi könnyedséggel szétroppantott, oly „vadul” megharapott, hogy még a foga helye sem látszott meg bőrömön! Higyjék el emberek, az a fülleharapás csak egy véletlen baleset volt! De azért már ölni kell? Hiszen „a szenvedő alany megbocsátott!” (EM - július 10.) Mert: Magda Marinkót talán halálra ítélték? Azt a fiatal embert pedig, aki szüleit baltával verte agyon, fel fogják akasztani? (EM - július 11.) Kétlem! Na jó, tudom: más a kutya és más az ember, igaz! De az is igaz: más egy-két (vagy több) emberéletet kioltani, és megint más egy fül véletlen leharapása. Mert egy támadó kutya nem csak egyszer harap! Akkor sem fület! Az illetékesek példát akarnak statuálni. Hát jó, uraim! Nem jobb lenne példát statuálni a mésztelepi kolónia környékén, ahol annyi az oltatlan, gondozatlan, éhes, agresszív eb! Sok öreg néni panaszkodott már, hogy nem meri a református temetőben nyugvó férje, rokona sírját felkeresni, mert csak úgy rajzanak ki a kutyák a közeli kolóniából! (A 8-as tanposta megközelítése meg a másik kolónia miatt veszélyes!) Szomorúan vettük a megdöbbentő hírt: kedves bajtársunk, Tollas Tibor költő bevonult az Égi Menetszázadba, itt hagyott minket, örökre! Pedig, mintha csak tegnap lett volna, hogy átvettem tőle a Varázskor, forgószélben című, dedikált verseskötetét! Kedves bajtársunk, akinek a keze egy lőszer robbanás miatt súlyosan megsérült, 1947- től 1956 júniusáig volt az Á.V.H. börtöneiben, a tatabányai rabbányában, ahol nem csak a kegyetlen verőlegények, de emberek megtámadására nevelt vérengző vadállatok is őrködtek. Mit ír a volt politikai rab az Egy csajka bab című költeményében? Ugye, mindenki előtt ismeretes, hogy minden kutya, még a leggyengébb is, az utolsó erejéig megvédi ételét! Szeretett bajtárunk pedig, éhségében egy vadállattá nevelt kutya ebédjét akarta megdézsmálni. Mit tett erre a kutya? Idézném: „Megérezte ős-ösztönével./Én vagyok most az éhesebb./Farkas-szeméből szelid fényjel/Villantott könyörületet./S már megnyugodva tömtem számba/Ételét,-Nem morgott az eb./De az őr, durván rámkiáltva/Öklét sápadt arcomba vágta...Az ember volt kegyetlenebb. Csörnök Jenő Miskolc Szerkesztői Üzenet Hárj Gyuláné Miskolc Panaszát továbbítottuk a MÉH Rt. miskolci központja igazgatóságának. Válaszukat későbbi szerkesztői üzenetünkben közöljük. Kár, hogy pontos címét nem adta meg. Ügyfélszolgálat Szerkesztőségünk ÜGYFÉLSZOLGÁLATA a jövőben minden héten szerdánként délelőtt 9-12 óráig áll olvasóink rendelkezésére a Sajtóház II. emeletén a 209-es szobában. Jogsegélyszolgálat JOGSEGÉLYSZOLGÁLATUNK a nyári szabadság miatt szünetel. A legközelebbi időpontról e rovatban tájékoztatjuk kedves olvasóinkat. Olvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleiket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg.