Észak-Magyarország, 1997. szeptember (53. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-01 / 203. szám

4 ÉSZAK-Magyarország Lengyel gyerekek boldog mosolya Szegi és Szegilong községek képviselőtestületei a Polgárvé­delmi Parancsnokság felhívás­ra vállalták a lengyel árvízká­rosult gyerekek fogadását, nya­­raltatását. Ez a két kicsiny fa­lu, bár anyagi lehetőségei igen szerények, mégis úgy érezte, hogy ezt a nemes ügyet minden­áron támogatnia kell. Önkor­mányzataink megkeresésére több vállalkozó ajánlotta fel se­gítségét együttérzésük jeléül. Nélkülük önkormányzataink nem tudták volna biztosítani a lengyel gyerekek felhőtlen, örömteli nyaraltatását. A gyermekcsoport augusz­tus 8-án reggel érkezett meg Szegilongra, kisebb késéssel. A lakosság nagy-nagy szeretettel fogadta a vendégeket. Kis pihe­nő után szombat reggel elláto­gatott a csoport a sárospataki várba, majd a végardói stran­don pihentek délután. Az elkö­vetkező napokban sűrű progra­mot szerveztünk részükre. Meglátogatták többek között a szegi pincészetet, sétahajózá­son vettek részt Tokaj és Sáros­patak között, megtekintették a miskolctapolcai barlangfürdőt. Elmentek városnézésre Tokaj­ba, Szerencsre, Bodrog-parti sé­tán is részt vettek. A pihenőna­pokon focimeccset játszottak a lengyel és a magyar gyerekek. A csoport augusztus 21-én reggel indult vissza hazájába, könnyes szemmel búcsúztak Szegi és Szegilong lakosaitól és egy megköszönő transzparenst is elhelyeztek a falu hirdetőtáb­lájára. „Köszönjük szépen Sze­gilong”. A lengyel gyerekek így fejezték ki hálájukat a két tele­pülésnek. Szegi és Szegilong önkormányzata pedig ezúton szeretne köszönetet mondani a cégeknek Szegedtől Egerig be­zárólag és mindazoknak a helyi vállalkozóknak, a lakosságnak, akik pénzzel, élelemmel vagy bármiféle segítséggel hozzájá­rultak ennek a nemes célnak a megvalósításához, a lengyel gyerekek örömteli, boldog mo­solyához. Szabó András, Szegilong polgármestere A derenki búcsúra is jöttek lengyelek­Fotó: Farkas Maya Segíts magadon! Gondolkodtak már azon, Ma­gyarországon kit nevezhetünk gazdagnak? Tulajdonképpen mindenkit. Nem kell meglepőd­ni. Ön is biztosan van, amiben úgy érzi, többet tud, lehetnek ezek ötletek, tervek. És persze a pénz, ami a legtöbb emberben felmerül a gazdag szó hallatán. Észrevehettük, akik igazán gazdagok a pénzben, egyáltalán nem biztos, hogy bővelkednek jó ötletekben, tervekben. Tud­juk, hogy a gazdag mindig el­játszadozhat a szegénnyel, mert nála van a pénz, azaz a hatalom. Ha azt akarod, hogy pénzt kapj kölcsön, hitesd el, hogy van pénzed... Mindenki a világon a maga érdekeit tartja szem előtt, ez már így volt, van és lesz. Nem mindegy, hogy hogyan, mert ha annak a „nagy úrnak” jó, nem jó a népnek, és így a társada­lom lefelé süllyed, ami nem iga­zán a XXI. század célja. Jogo­san merül fel a kérdés, mi a megoldás. Odafigyelni, meghallgatni azokat is, akik ötletgazdagok és együtt alkotni nagyot azzal, akinek a pénze is megvan hoz­zá. A varázsszó: együttműkö­dés. (Erre már nyugaton régen rájöttek, az eredmény: jobban fejlődnek mint mi, magyarok.) Jó tudni, hogy az ember ne szá­mítson itt más segítségére, tü­deje, gyomra, egyebe is önálló­an dolgozik, az egész is éljen meg a maga erejéből! Az a támasz, amelyet az em­ber az életben a leggyakrabban használ, a remény. Reményke­dünk, talán megváltozik a hely­zetünk, bár a kilátás ugyan el­szomorító, sok esélyt látni nem lehet. Egy biztos, a világ tények és nem dolgok összessége, ahol mindenki úgy él, ahogy tud, nem úgy, ahogy szeretne. Gáwel Andrea Miskolc „Ügyfél- és Jogsegélyszolgálat Szerkesztőségünk ügyfélszolgálata minden héten szerdán­ként délelőtt 9-12 óráig áll olvasóink rendelkezésére a Sajtó­ház II. emeletén a 221-es szobában. Jogsegélyszolgálatunk ma hétfőn délután 4-6 óráig a sajtó­ház II. emeletén a 212-es szobában áll olvasóink rendelkezé­sére. Tanácsokat és felvilágosítást ad Demeter Lajos ügyvéd. Levelezés« Szólástér „Szólástér Habsburg Ottó ne legyen díszpolgár? !Hazaffy”-as büszkeség dagasz­totta a keblemet, mikor olvas­tam az Észak-Magyarország ez év augusztus 14-i számában: több szécsényi szervezet tiltako­zik Habsburg Ottó úrnak, a Pán­európai Unió elnökének a hely­ség díszpolgárává avatása ellen. Hurrá, vivát, evőé! Él még a ma­gyar virtus! Botondhoz hasonló­an, csak így tudjuk betörni Euró­pa „Bizánc-kapuját”. De hát, polgárok! az igaz: az osztrák katonai bíróság Habs­­burg-Lotharingiai I. Ferenc Jó­zsef uralkodása alatt végeztette ki az Aradi 13 vértanút. De mit ír erről Gosztonyi Péter, a Svájcban élő magyar történész 1956 után? „Ma már tudjuk, hogy 400-450 főre tehető a ki­végzettek száma. De: az 1848-49-es szabadságharcot követően, ha 45 embert végez­tek ki az osztrák hadbíróságok, akkor sokat mondok.” (Amikor Európa homlokán táncolt a ma­gyar. Észak-Magyarország, 1995. október 21.( Ám ezért Habsburg Ottó elnök urat lehet okolni?! Ezzel a logikával fele­lősségre lehetne vonni a szent­­benedekfalvi saktert is, mert -feltehetőleg - anno dacumal az ősei feszítették meg Jézust! Próbáljunk már végre leszok­ni az értelmetlen, káros, idejét­múlt előítéletekről! Mert feledhe­tetlen, nemrég elhunyt kedves bajtársunk, Tollas Tibor egyik gyönyörű versében így emlék­szik meg dédapja öccséről, Kohl­­mann József 48-as honvéd ezre­desről, aki utód vádként biztosí­totta Kossuth külföldre távozá­sát. Ezt írta: „Bem apóval, a tö­rök seregben/muzulmán lett, s Fejzi pasaként/Krimnél harcolt a muszka ellen./Elűnődtem:­­ ilyen a Végzet­­/Őt: még a török fogadta be/Engem: a hajdan „la­banc” német. Hiszem, és vallom, ha a Nagyságos Vezérlő Fejedelem - isteni csodaként - feltámadna, hazájáért végzett önzetlen mun­kásságáért, baráti jobbot nyújta­na Habsburg Ottó elnök úrnak! Ne válasszák meg Szécsény­­ben Habsburg Ottót díszpolgár­nak. Nem baj. Ő, ettől még nem lesz előttünk ,kisebb”! De, a til­takozó, egyesületek vezetői, azok talán,nagyobbak” lesznek? Csörnök Jenő Miskolc Semlegesség a köbön Ismét és már sokadszor lángolt fel a vita a világnézetileg sem­leges oktatás körül, annak állí­tólagos veszélybe kerülése mi­att. Számomra azért érthetet­len az egész, mert magát a fo­galmat is fából vaskarikának tartom. Egész egyszerűen el­képzelhetetlen, hogy bárki egyaránt rokonszenvezzen pél­dául Hitler Mein Kampf-jának vízióival, Marx Tőkéjének gaz­daságfilozófiájával és Aquinói Szent Tamás bölcseleteivel. Mint ahogyan azt is nehéz fel­tételezni, hogy az iskolában ezek rövid lényegét és még vagy hetvenhét féle eszmei irányzatot ismertetnének a pa­cifizmustól az iszlám funda­mentalizmusig bezárólag. Majd a stúdium azzal fejeződne be: na, gyerekek, akkor válassza­tok magatoknak csillagot! Elméletileg a nihilizmus biz­tosítaná az egyenlő távolságtar­tást, de ha elővesszük az értel­mező szótárt, kiderül, hogy na­gyon is jól körülhatárolható, markáns világnézetről van szó. Meg különben is: 1. minden sza­bály, elv, erkölcs, törvény tagadá­sa, 2. a lét értelmetlenségét, a cselekvés hiábavalóságát hirdető, az emberi haladást tagadó felfo­gásról, magatartásról van szó. Még a 30-as években egy szabolcsi földbirtokos szájából hangzott el vita közben az ak­kor szállóigévé vált mondás: „nekem édes mindegy, hogy a birtokaimat a nyilasok, a kom­munisták vagy a jezsuiták akarják-e szétosztani”. Vagyis szembeszállók mennyel és po­kollal, ha a vélt, önös érdekei­met veszélyeztetve látom. Ha ez a magatartás egyesek szerint világnézeti semleges­ségnek számít, ám lelkük rajta. Kiss József Miskolc Kutyába se vesznek? Dehogynem! S még csak nem is rosszakaratból. Sőt! Merő segí­tőkészség, jóindulat késztette azt a hentes-eladót árujának kí­nálatára, akinek jóvoltából erre a következtetésre jutottam. Amint a pultnál nézelődtem a baromfiak során, csirkecom­bok, farházak és nejlontasakba csomagolt aprólékok felhalmo­zott kupacai tárultak elém. Gyorsan kértem 2 darab com­bot - már régen elég ennyi két öregnek -, majd tanácstalanul vettem szemügyre a farhátat, amiből leves készülhetne. Egy darabot restelltem kérni, kettő meg... nemcsak egy értelemben sok nekünk. Ekkor sietett segítségemre az eladó. Kézbe vette, felemelte az aprólék-csomagot, aminek valóban kedvező ára volt. Örömmel tettem hát be kosa­ramba, s már előre élveztem, hogy milyen ízletes borsólevest készítek belőle. Itthon aztán teljesen lelombozódtam. A ta­­sakban 80 dkg mellcsont ékte­lenkedett. Sehol egy zúza, szív, hát, nyak, ami a felirattal szemben a csomagocska apró­lék tartalmára utalna. A húst gondosan fejtették le a csontról, az exportra kerül szépen dobo­zolva, s mint csirkefilé szerez dicsőséget a magyar élelmiszer­­iparnak. Elismerem, ez szüksé­ges és rendben is van. De kinek jut eszébe az ennyire lefaragott csontot a húsáruk között embe­ri fogyasztásra kínálni?! Ha egy másik polcon kutyaeledelként tárolták volna, azokat a kutyá­kat is sajnálnám, amelyeknek csak ilyeneket juttat a gazdá­juk. Hiszen a jobb sorsú ebek drága, külföldi kutyaeledeleket zabálnak, mert újgazdagoknál a státusszimbólumoknak ez kijár. Az, hogy ezek a csontok ilyen szépen tasakolva kispénzű, nagycsaládos, nyugdíjas embe­rek asztalára kerülnek, egyene­sen megalázó. Ennek az árunak nem kellene az élelmiszerek kö­zött lennie, hiszen ipari célra - pl. enyv készítésére - gazdasá­gosan felhasználhatnák, így azonban... Nem tudom, kik gaz­dagodnak a kisemberek meg­alázásából, nyomorúságából. Gáspárné Bartha Sarolta Miskolc 1997« Szeptember 1«, Hétfő Elveszett a beteg Az alábbi levelem megírására több felháborító eset után szán­tam rá magamat. A legutolsó augusztus 4-én történt, amire még most is ugyanolyan rossz érzéssel tudok csak gondolni. Az a nap éveket vett el az éle­temből! Férjem 1992-ben megbete­gedett, agylágyulás érte, ami­nek következtében a bal olda­la lebénult, és szellemileg sem beszámítható, bár néha van­nak tiszta pillanatai. Azóta ál­landóan a kórházakat járja, több műtéten esett át, s ezek következtében 1994. óta toló­kocsira szorul. Ezután a men­tő - állapotától függően - na­ponta vagy kétnaponta hordta kontrollra a Semmelweis Kór­ház sebészetére. Az ő munká­jukkal és hozzáállásukkal ma­ximálisan meg voltam eléged­ve, és a mentővel sem volt semmi probléma. Az utolsó műtétre december­ben került sor, s ezután már csak 2-3 havonta hordta a men­tő a Megyei Kórházba, összesen 3 alkalommal vitték felülvizs­gálatra, s mind a 3 alakalom­mal „elfelejtették” hazahozni. Az első esetben a Megyei Kórház érsebészetére vitték kontrollra az érműtéte után. Reggel a mentő elvitte, s mivel még 14 órakor sem volt itthon, már ideges voltam, hiszen tud­tam, hogy az ambulancián 13 óráig van rendelés. Felhívtam a kórházban az egyik ismerősö­met, s megkértem, nézzen utá­na, hol van a férjem. Ő találta meg a folyosón ülve, s kért mentőt, az ő intézkedésének köszönhetően „már” 17 órára hazahozták. A második esetben szintén kontrollra ment, s mivel dél­után még mindig nem volt itt­hon, felhívtam a mentőket. Ott már „nem emlékeztek”, tagad­ták, hogy a beteget reggel elvit­ték. Többszöri hívásom után - hol a mentő, hol a kórház egyes osztályai hívtam - még mindig nem volt meg a férjem. A men­tőnél - ahol gondolom megunta az ügyeletes, hogy „zaklatom” - azt mondta, érdeklődjem 3 nap múlva. Ekkor közöltem, rend­ben, hívom a rendőrséget és ve­lük megkerestetem. Gondolom ez hatott, mert pár perc türel­met kért, s közölte, hogy férje­­met befektették a Szent Ferenc Kórházba. A mai napig nem ér­tem mi történt akkor, hogy si­került 5 perc alatt kideríteni, amire egész nap nem tudtak válaszolni. Az ominózus harmadik eset augusztus 4-én történt, ami már annyira felzaklatott, hogy tollat ragadtam. Szokás szerint reggel 9 óra körül megjött a mentő és bevitte a férjemet a Megyei Kórház rehabilitációs szakrendelésére, mivel az érse­bészet cipőt javasolt, ehhez kel­lett méretet venni a lábáról. Je­lenleg a kórházban, ott, ahol a rehabilitációs szakrendelés van, felújítás folyik. Az ambu­­lanciás rendelés 14 óráig tart. Először 14 óra körül érdeklőd­tem a mentőnél, ahol megnyug­tattak, már elmentek érte. 16 órakor ismét felhívtam őket, s ugyanazt a választ kaptam. 19 óra körül ismét telefonáltam - elismerem, nem a legjobb mo­doromat használva -, s követel­tem, hogy azonnal nézzenek utána, hova lett a férjem. A mentőstiszt közölte, hogy a ko­csi elment érte, s ekkor tudtam meg, hogy mi történt. Valaki - nem tudom, hogy ki volt az, de ismeretlenül is köszönet, ami­ért legalább végignézett a folyo­són, mielőtt bezárta - s vette észre, hogy egy beteg ül a szé­ken,­­ s ő kért mentőt -, így ke­rült haza 20 órára a férjem, cse­kély 12 óra után. Egyszerűen érthetetlen a számomra, hogy az asszisz­tensnő, amikor végzett, nem vette észre, hogy a férjem még mindig ott ül, nyugodtan el tu­dott menni?! Hogy lehet valaki ilyen lelkiismeretlen, hogy egy magatehetetlen beteget otthagy egész nap ülni a folyosón eljen, szomjan, hiszen még a napi szükségleteit sem tudja elvé­gezni segítség nélkül. A papír­jaira egy szó nem sok, annyi sincs ráírva, azt sem tudom, vé­gül is vettek-e méretet, lesz-e cipője? A legutolsó eset után megfo­gadtam, hogy legközelebb bár­hogy ellenzik is a mentősök, ak­kor is el fogom kísérni. V.M.-né Mályi * * * : Az olvasónk által leírt ese­tekről megkérdeztük a két érin­tett szervezet, a mentőszolgálat és a megyei kórház vezetőinek a véleményét is. Az alábbi vála­szokat kaptuk: * * * Tisztelt Főszerkesztő Úr! V. M.-né emlékezete feltehető­en hiányos, hiszen a levelében írt vádak alaptalanok, amelyet természetesen menetlevelek ta­núsítanak. V. M.-né sajátkezű aláírása szerepel a menetleve­leken, amikor vizsgálatok után már a déli órákra ismét haza­szállították a férjét. A levélben említett harmadik esetnek van némi igazságtartalma, amire azonban a választ nem tudom, hogy a késlekedett hazaszállí­tásnak mi volt az oka, így tehát arra kérem Önt, hogy ezt a kór­háztól tudakolja meg. A tény a következő: Mi 1997. augusztus 4-én reggel 9 óra 34 perckor átadtuk a beteget a B.-A.-Z. Megyei Kórház Moz­gásszervi Rehabilitációs Osztá­lyának, ahol a mentőktől átvet­ték a beteget. Ezután a mentő­­szolgálatot 19 óra 33 perckor keresték meg azzal a kéréssel, hogy V.M.-et az osztályról is­mét otthonába kell szállítani. Két perccel a bejelentés után 19 óra 35 perckor már el is indult egy autó a betegért és 20 óra 19 perckor V. M.-né átvette a fér­jét, amelyet aláírásával igazolt. Összefoglalva azt kell tehát mondanom, hogy a mentőket semmiféle felelősség nem terhe­li az érintett ügyben. További megjegyzésként azt is hozzáte­szem, hogy naponta 350 felada­tot látunk el, 18-20 mentőautó­val. Természetesen mindenki igényét azonnal kielégíteni nem tudjuk, ezért elsőbbséget élvez a mentés és az azonnali beteg­­szállítás. Ennek ellenére a mentők mindig arra törekedtek és a jövőben is az a célunk, hogy mindenki kérését lehető­leg időben és a szakma szabá­lyainak megfelelően teljesítsük. Dr. Breitenbach Géza a mentőszervezet vezető-főorvosa * * * Tisztelt Főszerkesztő Úr! 1997. augusztus 14-én kelt le­velére válaszolva közlöm, hogy V. M.-né levélíró panaszát ki­vizsgáltam. A levélben foglaltak intézmé­nyünkre vonatkozó részét rész­ben jogosnak tartom, ezért felvet­tem a kapcsolatot az érintettel. Dr. Csiba Gábor főigazgató főorvos h. O­lvasóink figyelmébe! Kedves olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Szólástér rovatban megjelent írások nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontját tükrözik. A rovatba beküldött leveleket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytele­nek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások e helyütt sem jelenhetnek meg. Kérjük olvasóinkat, hogy a hitelesség érdekében véleményükhöz adják teljes nevüket, és csak kivételesen, személyiségük valós védelmében ragaszkodjanak nevük elhagyásához vagy rövidítéséhez.

Next