Eszmélet, 2003 (15. évfolyam, 57-60. szám)
2003 / 57. szám - Hankiss Elemér: Idegen világban? és Lengyel László: A távol közelében
00 OLVASÓJEL hibáztassunk azért, hogy Magyarország ezt a fordulatot nem tudta végrehajtani a Vörös Hadsereg nélkül, s hogy Európa oly hosszú időn keresztül foglalkozott Hitler megbékítésével, és hogy a horthysta elit bűnös módon megtámadta a Szovjetuniót, sőt, még a holokausztot is lemenedzselte...? (Persze a felelősség megoszlik az egyes csoportok és egyének között, senki sem gondolhatja, hogy Kállay azonos volna mondjuk Sztójay Dömével...) Ha historizálni akarjuk a magunk „nyugat-európaiságát” vissza Mátyásig, vagy a véres kezű Szent Istvánig, vagy előre a törökökig és a Habsburgokig, persze megtehetjük, jóllehet nehéz volna mindezt a történettudomány legkorszerűbb vizsgálataival alátámasztani. Magyarország a kelet-európai, azon belül a közép-kelet-európai régióhoz tartozott és tartozik ma is. Hankiss elképzelése nem következik sem Bibó István, sem Szűcs Jenő, sem Pach Zsigmond Pál, sem Niederhauser Emil, sem Ránki vagy Berend Kelet-Európa-koncepciójából és kutatásaiból, és nem ismerek egyetlen komoly tudományos munkát 1945 óta, amely ezt az álláspontot alátámasztaná. Ebben az értelemben Magyarország nem visszatér Európába... Valamilyen módon csatlakozik. Fontosabbnak tűnik, hogy nálunk az újabb időkben a leghatásosabb és legsúlyosabb európai lenyomatot a náci Németország katonáinak csizmái jelentették a holokauszttal meg az egész magyar zsidótörvényes antiszemita hagyománnyal. Nekünk a XX. században ez az Európa jutott, meg Trianon a maga fehérterrorista következményeivel. Itt még a fajvédőként indult antifasiszta Bajcsy-Zsilinszky Endre emlékét is, úgy tűnik, igazából csak a kommunisták őrizték meg. (A karácsonykor agyonlőtt Bajcsyról évek óta nem emlékeznek meg sem karácsonykor, sem más alkalomból a rendszert váltott Magyarország „demokratikus” médiahősei, miközben még a társadalmi méretű elbutulásra (a szappanoperák és valóság-show-k uralma stb.) is találnak nap mint nap mentegető érveket. Hankiss Elemér említett történelmi hipotézise kapcsán az unalomig ismételt kedvenc tézisem jut eszembe, hogy miért is alakult volna ki polgári demokrácia ott, ahol nem létezett demokratikus polgárság, legfeljebb mutatóban. (Antall körül alighanem Hankiss volt az egyetlen valóban humanista és demokratikus polgár, akit nagyon nem szerettek a Horthyt újratemető „polgárok”.) Az már az 1947-ben a hidegháború feltételrendszerében - minden más reális nemzetközi alternatíva hiányában - kibontakozó szovjet típusú rendszerváltás következménye volt, hogy a demokratikus polgárság kis csoportja is a perifériára került, marginalizálódott, sokukat ki is telepítették, megalázták. De hát maga Hankiss jegyzi meg a Rákosi-diktatúra idején elszenvedett sérelmek kapcsán, hogy bármennyi megaláztatás is érte családját 45 után, később maga is felismerte, hogy „minden pusztítás és rettenet ellenére volt valami torz történelmi igazságszolgáltatás abban, ami történt. Megnyílt a lehetőség egy nagy társadalmi átrendeződésre, az addig nyomo