Eszmélet, 2011 (23. évfolyam, 89-92. szám)
2011 / 92. szám - Fodor Gábor: A törökországi örmények pusztulása az első világháborúban
Kelet-Anatólia felosztására tett újabb nyugati kísérletek támogatását a törökök nem nézték jó szemmel. A végső szakításra mégis csak a háború első pár hónapját követően került sor. A Sárikáménál elszenvedett súlyos vereség, valamint az antant Isztambul közelébe tervezett partraszállásának híre gyorsan terjedt a birodalmon belül, és az ilyenkor szokásos bűnbakkeresés célkeresztjébe végül az örmények kerültek. Bár az részben igaz, hogy az örmények Van városában kitört lázadása segítette az oroszok nyugati irányba történő előrenyomulását, továbbá olyan elszigetelt helyeken, mint pl. Zeytun, a besorozott örmények közül sokan dezertáltak, mégsem mondható, hogy az örménység egységesen antantbarát, egyben törökellenes fellépést tanúsított volna. Ennek ellenére 1915 februárjától megindultak az örményellenes szankciók első lépései. Ennek során az oszmán hadseregben szolgálatot teljesítő örmény származású katonákat lefegyverezték és munkaszolgálatra kötelezték, az otthon maradt örményektől pedig megkezdték a náluk lévő fegyverek begyűjtését (Walker 1997, 245-246). Nem tudni pontosan mikor, de nagyjából 1915. február végén, március elején kezdődhetett meg az említett kormányzati félelmek okán a kilíkiai partok mentén élő örmények kitelepítése. Az időközben egyre elkeseredettebb harcoknak köszönhetően ezek a kitelepítések kezdtek nagyobb méreteket ölteni, míg végül sor került az isztambuli örmény vezetők április 24-ei letartóztatására. A 2345 személy letartóztatása, majd vonaton történő deportálása nagyjából egybeesett az antanthatalmak Gallipolinál meginduló, addigi legnagyobb szabású támadásával, valamint a Vanban lakó örmények hatóságok elleni lázadásával. Ugyanakkor nem mindenkire vonatkoztak ezek a kitelepítési parancsok. Isztambul és Izmir lakosai (kivéve a terrorista és nacionalista csoportok tagjai), az örmény katolikus és a protestáns millet tagjai, az oszmán hadsereg örmény tagjai valamint azok családtagjai, végül pedig az állami közintézményeknél dolgozók mentességet kaptak (valamint egyes szandzsákközpontok örmény lakosai is) (Shaw 2000, 58). A kitelepítésre ítélt örmények nagy része gyalogosan volt kénytelen elhagyni otthonát, bár egyes helyeken több hetes felkészülési időt hagytak, hogy a helyieknek legyen idejük az alapvető ellátásukat biztosító élelmiszerek, állatok stb. felvásárlására, saját javaik eladására. Persze, ezeket sokszor már a város határában elrabolták tőlük. Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy a kitelepítések nem egységes forgatókönyv szerint zajlottak az ország különböző helyein. Míg a kilíkiai örmények nagy része többé-kevésbé sértetlenül, esetenként vonaton jutott el a számukra kijelölt szíriai végállomásokra, addig a kelet-anatóliai kitelepítettek nagy részét a helyi hivatalnokok, a fegyveres testületek tagjai, vagy a környéken ólálkodó nomád kurd rablóbandák lemészárolták. Ugyanakkor el kell mondani, hogy a végcélként kijelölt szíriai és iraki v/'/áy'erekben található táborokba megérkező „szerencsések” többsége sem élte meg a háború végét. A deportálásokat végül 1915. november 25-én a téli időjárásra való hivatkozással felfüggesztették. TÉNYRŐL TÉNYRE 169