Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-10-22 / 208. szám

HÍD­LAP • 2005. október 22., szombat hídlapmagazin Egyszuszra Duray Miklós rovata Újabb támadás a státustörvény ellen Amikor a 2005. év nyarát az őszétől elválasztó meteorológiai határtól szá­mított ötödik napon Magyarország kormányfője fogadta a határon túli magyar politikai szervezetek elnökeit és megkérdezte tőlük, mi a vélemé­nyük a javaslatairól, azok bölcsen hallgattak, majd annyit mondtak, szeret­nék elolvasni, hogy írásban válaszolhassanak. Két héttel később megérke­zett az írott anyag a miniszterelnök „kormánymegbízottjától”. Ez a javaslat egy olyan „speciális igazolvány” kiadására adna lehetőséget, amelyet „ma­gyar személyi igazolványként” és az „Európai Unióba való beutazásra jogosí­tó igazolványként” lehetne használni. Első hallásra merész, de nem teljesen új az ötlet. Hasonlóról már volt szó egyszer a státustörvény javaslat korai ál­lapotában, de éppen a mostani magyarországi kormánypártok utasították el, hogy a Magyar Igazolvány személyazonosító igazolvány is lehessen, hozzáté­ve, hogy Magyarország területén semmilyen jogosultság nem adható. Ezután kezdték huszonhárommillió román munkavállalóval riogatni a szerencsétlen magyarországi munkanélkülieket és munkavállalókat, meg a határon túli ma­gyar nyugdíjasokkal a magyarországi kortársaikat. Amikor Gyurcsány szájá­ból először hangzott el ez az elképzelés, Markó Béla, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének elnöke azt nyilatkozta, hogy nincs ellene kifogá­sa, ha ez olyasmi lenne, mint a magyar állampolgárság. Kasza József - a Vaj­dasági Magyar Szövetség elnöke - pedig határozottan kijelentette, hogy nekik nem a nyugat-európai utazási lehetőségre van szükségük, hanem magyar ál­lampolgárságra. Ez elég egyértelmű beszéd. Ezzel szemben Gyurcsány Fe­renc egy „görög megoldást” javasolt, aminek jogi mibenlétét nem tudta elma­gyarázni, csupán annyit mondott, hogy ilyen módon - egy speciális igazol­vánnyal - utazhatnak az Albániában élő görögök az Európai Unióba. Miről szól tehát a javaslat? Ha rosszhiszeműek lennénk, mondhatnánk: szólhat bár­miről, csak állampolgárságról nem, mert ettől „kiütést” kapnak Gyurcsányék. Amiről viszont szól, azzal a nemzetpolitika eddigi eredményeit szeretné tönk­retenni. Ugyanakkor tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a javaslat a minisz­terelnök álmatlan éjszakáinak a rémét hivatott elhessegetni, azaz a schengeni határokon kívülre szoruló magyarok vízumkényszerét és további megaláztatá­sát hivatott megszüntetni. Ilyen okból ezt a miniszterelnököt még soha sem gyötörte álmatlanság, és az ötlet sem ettől pattant ki a homlokán. Rájöttek azonban, hogyan lehet teljesen kicsontozni a már kedvezménytörvénnyé silá­­nyított státustörvényt a „nemzeti felelősség” látszólagos örve alatt. Az első lé­pés az alkotmány módosítása lenne, ami a nemzetet közösséggé silányítja. Ugyanez az alkotmánymódosítás kimondaná, hogy „a Magyar Köztársaság a magyar közösség külföldön élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező tagjai számára törvényben meghatározottak szerint az ország területén jogo­kat, határain kívül kedvezményeket és támogatásokat biztosít”. Ez a mondat - az eddigiekhez képest - az egyetlen pozitív vonása ennek a javaslatcsomagnak. A következő lépés egy olyan törvény elfogadása lenne, amely ezt az alkot­mánymódosítást lenne hivatott végrehajtani - mondják ők. De miről szólna az új törvény? Egy igazolvány kiadásáról. Megszerzéséhez első lépésként ugyanazt kellene teljesíteni, amit a státustörvény szerint a Magyar Igazolvány kérvényezésekor, tehát a kérvényezőnek nyilatkozatban kellene bi­zonyságot tennie magyar voltáról. Ezen túl, nyilatkoznia kellene, hogy felmenői magyarok voltak, mert csak így válhat a „magyar közösség tagjává”. Ez a köve­telmény azonban ellenkezik a nemzetiség szabad vállalásának elvével, noha az állampolgárság odaítélése előtt, például visszahonosításkor jogosan feltehető ilyen kérdés. Az ügyvitel abban különbözne az eddigitől, hogy a személyi ada­tokat nem kellene igazolnia a kérvényezőnek. Egy ilyen - nem hitelesített - adatokon alapuló igazolványt hogyan lehetne használni akár kedvezmények, akár jogosultságok igénybevételére? Az államhatárokon való átlépésről nem is beszélve. És nem beszélve arról, hogy ha két ország­ között vízumkényszer van, akkor ilyen igazolvánnyal kilépni sem engedik az országból az állampolgárt, ha­csak nem kötöttek erre kétoldalú kormányközi vagy államközi szerződést a szomszédos országgal. Az elképzelés megfogalmazója is érezte, hogy ingová­nyos talajon jár, mert csak annyit bátorkodott leírni, hogy „kiadható olyan iga­zolvány, amely belépést és rövid tartamú tartózkodást tesz lehetővé az Európai Unió tagállamaiban”. Az ötletnek azonban van további sebezhető pontja is. El­felejtkezik a vegyes nemzetiségű családokról. A státustörvény ezt is méltó mó­don, a szentistváni intelmek szerint kezeli, meghatározza a nem magyar család­tagok számára a hozzátartozói igazolvány kiváltásának a lehetőségét, aminek kö­vetkeztében befogadóan, egy szerkezetben tartja a többnemzetiségű családokat, azaz nem választja szét őket. A lóláb azonban akkor vágódik ki feltartóztathatat­lanul a „nemzeti felelősség” leple alól, amikor leírja a koncipiens, hogy ezzel az új speciális magyar személyi igazolvánnyal vehetik igénybe a szomszédos orszá­gokban élő magyarok a „kedvezménytörvényben” biztosított jogokat és kedvez­ményeket. De hát erre mindeddig elégséges volt a Magyar Igazolvány­. Ebből a mondatból derül ki egyértelműen, hogy egyetlen szándék vezérli ezt a magyar­gyűlölő miniszterelnököt: mindent tönkre kell tenni, ami összetartja a nemze­tet, főleg, ha ennek eszközét az Orbán-kormány idején teremtették meg. Ez a sületlen törvénykoncepció azonban tartalmaz két jobb ötletet is. Az egyik, hogy a magyar igazolványt minden, nem magyarországi állampolgárságú magyar megkaphassa. A gondolat ugyan fésületlen, mert abból indul ki, hogy nem lehet visszaadni magyarországi állandó életvitel nélkül a magyar állampolgárságot azoknak és leszármazottaiknak, akik a trianoni békeszerző­dés értelmében elveszítették azt. A státustörvénynek a soron következő mó­dosítása ha ebben az irányban haladna, előrelépést jelentene a nemzetpoliti­kában. A másik ötlet ügyviteli jellegű, de megszívlelendő a szervezés szem­pontjából. Minden igazolványt el kellene látni a jövőben olyan „chip”-pel, amelyben rögzítve lenne az igazolvány tulajdonosának mindazon jogosultsá­ga, amit igénybe vehet - noha a kormánymegbízott szerint az adatok hiteles­ségét senki sem ellenőrizné. Ez ma, az informatika fejlettségi szintjén kön­­­nyen megvalósítható követelmény. Az egész ügyben - a rossz vagy a hasz­nálható javaslatok mellett - egy nagy baj van. A Gyurcsány-kormány esernyője alá tartozó pártok és szervezetek részéről még abban az esetben sem születik egyértelmű, nemzetépítő javas­lat, ha azt egy nemzetileg elkötelezett balol­dali vagy liberális ember teszi meg. Kedves nép-nemzeti baloldaliak, gondolkoz­zatok el fölötte, miért siklottatok ki? Esztergom felfedezése Simon Júdás vásárunk névadóiról A 459. vásárra készülünk. Ha minden évet folyama­tosan (vissza) számolunk, akkor is 1546 évre jönne ki az első vásár ideje. Csakhogy nem volt minden évben vásár, hiszen például a 140 éves török hódoltság alatt csak 110 békeév volt, 30 év hadakozással telt, nem volt ajánlatos összetéveszteni a vásárteret a csatatér­rel. Az is írva van, hogy már 1515-öt is vásáros évnek nevezte bizonyos Kollányi Ferenc. Még régebbi vásáro­kat bizonyít, hogy 1495 ben már az ismert kakati vásá­ron kitört konfliktusokról szól a krónika. Oppidium volt, vásárhely. Régebbi bizony ez a vásár mint Kolumbus Kristóf bátor társasutazása, sőt akár már Mátyás kirá­lyunk (+1490) is vendégeskedhetett benne. Miért éppen Simon Juda napja? Gondolom, mert ez va­laha igen alkalmatos választásnak bizonyult. Bizonyos ugyanis, hogy a középkorban Párkányban (Baliaton) évente négy + egy országos vásárt rendeztek, engedtek. Szt.György, Bertalan, Simon majd Luca napján és még egyszer egy a templomépítés költségeinek fedezésére. A másik négy vásár feledésbe ment, ez a Simon meg évről évre itt áll előttünk. Október vége vásáros idő ország­szerte. Befejeződött a betakarítás, a szántóföldi, mezei termények verembe, csűrbe hallgatnak, lehet tudni mennyi a fölös, mennyi adható el. A juhászévnek is vége, a jószágot, birkát, marhát hazaterelték. Lejárt a juhászok éves szegődése is, ki-ki elszámolt, ahogy tudott, ahogy bírt. Október 28-a az első télkezdő nap a marhabehajtás kezdőnapja, juhászfizető és fogadó nap. A csudás kakati borok már opálosak, burcsák, majd­ a must metamorfózi­sát mutatják, bár e­ szót egy idő után már nem nagyon en­gedik kimondani. Későbbi időre már nem lehet halaszta­ni a vásárt, mert akár a havak is megjöhetnek. Ilyenkor ideje már a téli ruházatról, új csizmáról, hizlalni való jó­szágról és egy-két új hordóról is gondoskodni. Eljött az ideje a csereberének, beszerezésnek, vásárlásnak. Még egy kis biztonságot is adott, hogy túl vagyunk az október 26-27-ei Demeter-napon, amely 140 éven át a török hadi­év vége volt. A muzulmán időszámítás furcsasága, hogy a hadiév vége mindig Kaszim napjára, október 27-re esett, a törökök hagytak csapot, papot, igyekeztek vissza a tél elől Anatóliába, a meleg hazai telelőkre. Erre bizo­nyíték Eger, Esztergom, Kőszeg ostromának hirtelen fel­hagyása. Ins Allah: már nem a fogolyszerzés, hanem a hazavonulás ideje járta. A naptárban két szent vértanú apostol osztozkodik október 28-án, tehetik, hiszen életükben, halálukban összetartoztak, Jézus tanítványai voltak. A Simon név gyakori volt, piszét jelentett, ami azért ritkaság a zsidók világában. Szent Péternek is volt Simon előneve, a cyre­­naei keresztvivő, később vértanú is ezt a nevet hordozta a názáreti keresztje alatt. Országunkban Simon nevét viselte Bánk bán veje, együtt végeztek a gaz merániai Gertrúddal és Simon volt a mi bajoti Simon Lati­­nusunk, aki a várat védte meg a tatártól. És­ Simon (Tibor) volt a rendszerváltó tanácselnök helyettes, aki adósság nélkül, a várostornyon visszaállított kereszttel adta át a közösségnek Esztergomot. Nem ezen Simonokról, hanem a Kr.u. 70-ben vértanúsá­got szenvedett „Pisze buzgóról”, Simon Zelótáról nevezzük a vásár napját, no meg a szintén összekeverhető Júdásról. Árulkodó Júdás voltunk már valamennyien, legalább is az óvodai csúfolkodás során. Nagyobb árulás terhe nyomta agyon Iskarioti Júdást. Árulását, gyötrődését, eleve elren­delt vagy saját maga vállalta áruló szerepét a Jézus Krisztus szupersztárból az egész vásárjáró közönség ismerheti. Ma nem róla van szó! Júdás Tádé, azaz a bátor Júdás egy má­sik tanítvány neve. Akár csak Simon, ő is az alig ismert ta­nítványok közé tartozik. Talán Jakab apostol testvére volt. Személyesen valamennyi esztergomi ismerheti, hiszen év­századok óta a szemünk előtt bátran őrzi Jézusát a Garam­­szentbenedeki úrkoporsón gyönyörűen ábrázolva. Furcsán rejtőzködtek életünkben az ismeretlen apostolok. A Magyar Szent Korona felső keresztpántja zománcképek­kel ékes. Korábbi időkben ennek a keresztpántnak rejtett bel­ső ívében óvhatta a jó, rossz királyaink fejét a két apostol. A koronán ugyanis a négy apostol ma nem lelhető fel, úgy gon­dolják, hogy a hiányzók a keresztpánt belsejében lehettek. Júdás Tádé máshogy is jelen való szent a mi életünkben, hi­szen például az augusztusi pilismaróti népünnepély, a Tádé égetés is e szent apostol emlékével, a tisztítótűzre emlékezte­­téssel zárja a vidám nyári, szünidei hónapokat. Ez a Tádé az a Tádé. A szent apostol védőszentje a rászorulóknak, ő ad re­ménységet, hiszen a „Reménytelen ügyek pártfogója”. A képzőművészetben ugyanúgy ábrázolják, mint Szt. Józsefet, vagyis fűrésszel a kezében. A favágók védőszentje is. Oka en­nek az, hogy Simonnal együtt kettéfűrészelték. Hittérítő út­ján, Kis-Ázsiában szenvedett vértanúságot Kr.u. 70-ben. A párkányi vásárral egy időben Esztergom városa is megtar­totta a maga Simon-Juda vásárát, de ez nem maradt életké­pes, és száz évvel ezelőtt elhalt. Ezzel szemben a párkányi vá­sár olyan fontossá, ismertté vált, hogy a kereskedők messzi földről, még Prágából is felkeresték. Időben több napig tar­tott a vásár, eltartott november elejéig, így majdnem egybe­esett a november 5-i párkányi templombúcsúval. Ezért nincs külön búcsú Simon­ Juda után. A vásárok fontosságára utal Mummy bég fennmaradt ma­gyar nyelvű invitáló levele 1589-ből. Ebben mindenkit kér a vásár látogatására, békességet ígér és bőséges kártérítést eset­leges káraiért. Azt írja: „Ha valakinek egy marhája vész el, ti­zet adok helyette”. Alig száz év múlva III. Károly király kü­lön pátensben erősíti meg a párkányi vásár kiváltságait. Bi­zonyára elősegítette a vásár életképességét, hogy vízi úton is lehozhatták tömeg­áruikat a termelők. Gabonás, káposztás bárkáktól feketéllett a Duna vize az igen jó kikötőnek számí­tó párkányi parton. Pár évtizedre visszatekintve észlelhető, hogy most változik (romlik) a vásár. A hetvenes években még felerészben valódi kézművesek árulták portékájukat, ma elfoglalták helyüket a gagyi, szotyi és kínai ruhaárusok. Bi­zakodásra ad okot, hogy ezt a romlást mindenki észrevette és rosszalja. Talán az idei változás, jelesül az új főtér kézműves vásártérré jelölése jelenti a fordulatot. Megújulhat a vásár, ha visszanyeri az évszázados fontosságát, kézműves jellegét, a zenés élvezhető forgatagot. Az Ister-Granum Eurorégió leg­jelentősebb vásáráról beszélünk, nehogy szemünk láttára es­sen a globalizáció darálójába. Reményünk kettős. Bízhatunk a vásár tudatos megmentésére törekvő párkányi és régiós akaratban és bízhatunk a vásárt fél évezrede védő két szent vértanú apostolban, hiszen Simon és Judás Tádé a remény­telen ügyekben járók patrónusai. • Kolumbán György júdás apostol Simon apostol

Next