Hídlap, 2005. október-december (3. évfolyam, 193-257. szám)

2005-12-10 / 242. szám

hídlap magazin 2005. december 10., szombat • HÍDLAP V A­nonymus a Gesta hungarorum című munkában a következőképp írta le Ál­mos nagyfejedelem születésének törté­netét: „Az Úr megtestesülésének nyolc­­száztizenkilencedik esztendejében Ügyek, ...Magóg ki­rály nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Oned­­belia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Almos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset követ­keztében nevezték el Almosnak, mert teherben lévő any­jának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár ké­pében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszer­smind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ...” Nos, ez kí­sértetiesen hasonlít Jézus Urunk születése történe­téhez, melyet megtalálunk Máté apostol evangéliu­mában (1:18-21)­ ,Jézus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekel­tek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy ti­tokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt : József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert benne fo­gant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jé­zusnak nevezel, mert ő váltja meg népét a bűneitől. ” Te­ // Ősszellemiségünk szent madara: A Turulmadár hát úgy az egyik, mind a másik születéstörténet­ben az Úr, az Isten küldötte adja tudtára Emesé­nek, mind Máriának, hogy gyermekük, fiuk szüle­tik, aki népe nagy, elhivatott királya - Jézus eseté­ben - megváltója lesz. A turulmadár tehát az Isten hírnöke, küldötte, mint ahogy az angyal is az. Az angyal szerepét a keresztény tanítás fényében mindnyájan értjük és ismerjük, de a turulmadár mibenléte már sokkal rejtelmesebb. A turulmada­rat illetően nem kaptunk, és fiataljaink ma sem kapnak lényegi tudnivalót az iskolai oktatásban. A régmúlt idők embere jelképekben gondolko­dott, és beszélt. Napjainkban, leginkább a székely­­ség gondolkodásmódjában ismerhető fel. E jelképes gondolkodást és életfelfogást talán a legérthetőbben a Romulus és Rémus testvérpár történetével lehet megvilágítani. A monda szerint Romulust és Rémust egy anyafarkas nevelte fel. Mai ismereteink birtoká­ban tudjuk, ha egy csecsemő, egy gyermek nem kap­ja meg a szülői, a társadalmi nevelést életének első három-négy évében, akkor egy életre szellemi fogya­tékosként éli le életét. Hogyan lehetséges mégis, hogy az anyafarkas nevelte Romulus és Rémus, nem­hogy daliás legényekké nőttek, hanem Róma alapítói lettek? Úgy, hogy a testvérpár egy olyan nép gyer­meke volt, amelynél az anyafarkas isteni jelkép volt. Az ősi időkben a láthatatlan isteneknek, szellemek­nek, tündéreknek volt egy égi és egy földi jelképük. A főisten égi jelképe a Nap, míg annak földi jelképe egyik vagy másik állat volt, aszerint, hogy egy adott vidéken melyik állatot tartották a legalkalmasabbnak. A kiválasztott állatban egy kivételes tulajdonságot kerestek, melyet azonosítottak egy isteni tulajdon­sággal. Az oroszlánt - az állatok királya - például ha­talmas ereje miatt választották a Nap, azon keresztül főistenség földi jelképének. A szkítáknál, azaz a szittyáknál pedig a szarvast a gyorsasága emelte e szerepkörbe. A hunoknál, s mert Álmos-Árpád népe hunivadéknak vallotta magát, valamelyik ragadozó madár, többek szerint a kerecsensólyom, vagyis a tu­rulmadár töltötte be e szerepet. Mi a ragadozó mada­rak legfőbb jellemzője, tulajdonsága? Az éles látás. Az Isten mindent lát! A mádéfalvi TURUL-emlék­­mű: 1899-ben állították az 1764-es vérengzés székely áldozatai emlékére. Az olasz nyelvész, Mario Alinei Ősi kapocs: A magyar-etruszk nyelvrokonság című könyvében a következőt olvashatjuk: „A Turan nevet az etruszkológusok kezdettől fogva Vé­nuszhoz és Aphroditéhez hasonlítható szerelemistennőnek tulajdonították. A nyelvészeti és ikonografikus dokumen­táció igen gazdag, főleg tükrökön, a túrán azi­atun kép­aláírástól kezdve, amely „ Turan anyára ” és „Adoniszra ” utal, egészen a herele menrva túrán apai feliratig, mely „Herkulest, Minervát, 'Turánt és Apollót" sorolja. Nem lehetetlen tehát, hogy a Turul, mint istenjelkép, a termékenységi vallás istennőjéhez, nagyasszonyá­hoz, Turan­hoz vezethető vissza. Ennek történeti eshetőségét alátámasztja Alineinek ama véleménye, miszerint egy keleti, lovasműveltségű, „halomsíros” nép - a magyar régészet zoki műveltség néven is­meri őket - Kr. e. 2000 táján meghódította, majd megszervezte a Kárpát-medence urnasíros népét, alaplakosságát. Nos, ezen halomsírosok, mint et­ruszkok jelentek meg Itáliában, és lerakták Róma alapjait. Lehetséges tehát, hogy eme halomsírosok az Aral-tótól keletre fekvő síkságról indultak el, me­lyet Turáni-alföld néven ismerünk, s melyet a turá­ni népek szülőföldjének tartanak. A turulmadár tehát őshitünk, ősszellemiségünk szent madara, isteni jelképe volt, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott szent fejedelme lesz, aki megszervezte a vérszerző­déssel foganatosított nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalták a Kárpát-medencét, és lerakták a magyar nagy­hatalmiság alapjait az el­következő hatszáz évre. Nem csoda tehát, hogy a turulmadarat megtalálhatjuk a Kárpát-medencé­ben számos emlékmű csúcsán, hirdetve a hajdani dicsőségünket. • Radics Géza Kazinczy, a nagy nyelvújító felesége, a másik Babits Mihály hitvese, a december S-én 110 esztendeje született Tanner Ilona, művésznevén szintén Török Sophie. Magányos volt és búskomor. Közis­mert, hogy költőként nehezen élte meg a költőfeleség-szerepet. Fiatalon irodalmi ambíciókat dédelgetve kitar­tóan ostromolta a nőkerülő Babitsot, hogy a várat végül a macsóként elhíre­­sült Szabó Lőrincen keresztül vegye be. Mégis, mindvégig „csak” Babits Mihályné maradt. A költőóriás mellett íróként nemigen tudott kibontakozni, feleségként állandó szerepzavarral küz­dött. „A Babitscsal való kapcsolat egy­szerre felemelte és frusztrálta, felsza­badította és korlátozta, megerősítette és elbizonytalanította” - írja Borgos Anna pszichológus. Amint a Nyugat egy 1934-es méltatásában Lesznai An­na tollából olvashatjuk: „Asszonyköl­tőnek dicséretére válik, ha egy versét sem írhatta volna meg férfiember. Mert mire való lenne tompább hangon elismételni, vagy akár elsőnek elda­dogni azt, amit tegnap elmondott vagy holnap tökéletesebben elmond egy fér­fitársunk. Közös mondanivalónkat mindig a férfi fogja higgadtabb teljes­séggel, precízebb dinamikával kifejez­ni. Török Sophie nem esik a férfiasság hibájába. Asszonylelkét nem köti a fér­fiméltóság lovagrendje, nem feszélyezi a logika sisakja, nem fedezi a bátorság vértje. Áradó szenvedéllyel, halálos merészséggel vállalja a gyávaságot, asszonyok és anyák életet kímélő, rész­vétre hajlító jogát. A halálfélelem leg­­igazabb pecsétlevelünk a halhatatlan­ságra s egyúttal termékenységre kész­tető parancsunk. Legbölcsebb, sőt leg­elszántabb cselekedeteink szülőanyja. Elég hiba, hogy nincs becsülete a fin­­­nyás férfiak előtt­­ s csak asszonyok szeretettel terhes ölébe menekszik. Török Sophie tárt karokkal vállalja a félelmet. Versei úgy sorakoznak az el­téphetetlen félelem fonalára, mint a gyöngyszemek. Költészete egységes füzér, sőt mondhatni egyazon vers ál­landó megismétlése. Nem változik, csak kialakul; egyre tüzesebbek, kere­kebbek, nagyobbak a fájdalmas félelem gyöngyei. Versei megcáfolnak minden elméletet, mely a költői gazdagságot a témakör bővítésétől várja. Aki elég mélyről merít a lélek kútjából, nem fe­nyegeti azt az egyhangúság. Mint dús­­sugarú gejzír, úgy szökik szerte Török Sophie verseiben az egy-félelem költé­szete - a vízcseppek ezer sugarával tükrözve a szivárvány minden színét. Rémületében megfürdik az egész vi­lág. Asszony létemre, lírikus létemre, mindig izgatottan lesem Török Sophie verseit; fájó örömmel tudom, hogy is­mét megformázott valamit, amit én szerettem volna elmondani, ismét kife­jezett valamit, ami sejtelmeimből szó­beli tudatosításra tört.” Pedig verse nem behízelgő, nem is a formai tökély szuggeráló erejével hat. Nála a forma és tartalom egységes varázsa az őszin­teségből ered. Nem a felszínes vallo­más olcsóbb értelmében: őszintesége oly mély, hogy a kinyilatkoztatással határos. Mint ősi vallások és metafizi­kák mondásai, melyeket versnek ér­zünk, mert varázsigék voltak. S azért voltak varázsigék, mert mindenikünk számára érvényeset mondanak, s így tartalmuk mindenikünk lírája is egy­ben. A félelem közös emberi örökünk, de egyéni vagy legalább is nemek, idők és típusok szerint változik: ki hogy bá­nik el a közös rémület ráeső részével. Voltak, akik mazochista gyönyörrel ál­dozattá magasztosították, voltak, akik alázattal fogadták, voltak, akik legyűr­ték - legtöbben letagadták és elkendőz­ték. Török Sophiet félelme úgy veszi körül, mint a láng, nem tud áthatolni rajta, elválasztja mindentől. Ez az elkü­lönítő félelem jellegzetes a polgári vi­lág magánzárkáiban vergődő asszo­nyok sorsára, akiknek rendeltetése a család, és akik számára a család nem összekötő kapocs a társadalommal, de elzárt kagyló, melybe minden behato­ló porszem betegséget, kínt jelent. A költői tehetség egyetemes ereje azon­ban túlemeli Török Sophiet a társadal­mi adottságok szűkös határain. Fájdal­mas magánya - melyet még az anyaság utáni vágy is súlyosít - oly intenzív, oly mélyre fúrja be magát lelkébe, hogy át­tör az egyén korlátain. Valóságos sze­relmese ő a félelemnek, s harcias lelki szüzesség készteti rá, hogy örökké ver­gődjék a megadás és a lázadás között. Ennek a kettősségnek felel meg ponto­san versalakító munkája is. Számára Esztergom, az előhegyi villa is csupán a Babitscsal töltött esztendők aziluma. Menedék, amelyet költészetében és magányában is mindvégig keresett. Idegrendszere férje betegsége, majd 1941-ben bekövetkezett halála után végképp megrendült. Elszigetelődött, a mellőzöttség miatt súlyosbodott de­pressziója. Babits összes műveit öt kö­tetben akarta kiadni, de csak az elsővel készült el, tervezte Majtényi Flóra köl­tőnő életrajzának megírását, de ez sem valósult meg. Anyaként kudarcot val­lott: gyermeke nem lehetett, fogadott lányukkal, Ildikóval élete végén elmér­gesedett a kapcsolata. Élete egyre job­ban beszűkült, amire a kommunista kultúrpropaganda Babits-ellenes had­járata még rátett egy lapáttal. 1955-ben, szinte teljes magányban halt meg. • PEtROV Varga Péter jegyzete Egy év után... Vannak dolgok, amiket nem fe­lejt el az ember. Emlékszünk Muhira, Mohácsra, emlékszünk Trianonra. Természetesen nem akarunk szélsőséges indulatokat gerjeszteni, már nem haragszunk sem a tatárokra, sem a törökök­re, mindannyiuknak megvan a maga baja. Persze Franciaország­ban jártamkor nem esett jól a Clemenceau-ról elnevezett utcán végigautózni. Talán mert köze­lebbi a történet és fájóbb az em­lékezés. Amint fájó visszagon­dolni az egy esztendővel ezelőtt volt szégyenletes december 5-i népszavazásra is. Szégyenletes volt maga az eredménytelen­ség), amint hasonlóan szégyenle­tes volt a (választott??) minisz­terelnök kettős állampolgárságot ellenző kampánya is. „Gyurcsány Ferenc a népszava­zási kampányban, pártérdekek miatt szociális demagógiával próbálta szembeállítani a hatá­ron túli magyarságot az anyaor­szággal” - olvasható a Fidesz el­nökségének közleményében. Mára már leginkább csak az a kérdés, volt-e győztese és ha igen, ki volt a győztese az ér­vénytelen voksolásnak? A mi­niszterelnök szerint sorsszerű volt, hogy a 2004. december 5-i népszavazás elbukott. Hogy is van ez? Nekünk magyaroknak mindig bele kell nyugodnunk abba, hogy históriánk gyászke­retbe foglalható napjai sorssze­­rűek? Én úgy tanultam, hogy az ember maga irányítja a sorsát. De még olyasmit is hallhattunk tőle, hogy „Ma, december 5. nél­kül egységesebb lenne a nemzet, mint december 5-ével. Ha innen nézem a dolgot, akkor december 5. hiba volt” Hiba volt tehát a ja­vaslat? Orbán Viktor szerint a voksolással, illetve a nem vokso­lással az emberek valójában a kormány álláspontját utasították el, hiszen a kormány „két ne­met” javasolt, amiből végtére is „két igen” kerekedett ki. És való­ban egységesebb volna a nem­zet? Az a nemzet, amelynek a trianoni határokon kívül rekedt tagjai idegenül, idegen állam polgáraiként csupán ezer eszten­dő erőt adó gyökerein át őrizték, őrizhették meg a nyelvüket, hi­tüket, énekelhették templomaik­ban a Boldogasszony anyánkat vagy itt-ott Kölcsey Himnuszát? Mégis úgy érzem ezen a szé­gyenletes évfordulón, hogy van még remény. Orbán Viktor a parlamentben egyperces néma emlékezést kért, ahogy mondta azért, hogy így tisztelegjenek a határon túli magyarok kitartása és hűsége előtt, egy évvel a ket­tős állampolgárságról szóló nép­szavazás után. A szocialisták előbb ülve maradtak, de azután, hogy Szili Katalin felállt, feláll­tak ők is. Vonakodásuk minden­esetre elgondolkodtató, amint oly sok minden az elmúlt közel négy esztendőben. Csak időben gondolkodjunk el rajta!

Next