Esztergom, 1920 (25. évfolyam, 1-227. szám)

1920-02-15 / 37. szám

ESZTERGOM POLITIKAI NAPILAP AZ ESZTERGOMI KERESZTÉNY NEMZETI EGYESÜLÉS PÁRTJÁNAK HIVATALOS LAPJA Megjelenik minden nap délután. Előfizetési ára: Egy hónapra 8 korona. Egyes szám ára 50 fillér. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lőrinc­ utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­nyomdájában. Esztergom a nemzetgyűlésen. Esztergom, 1920. február 15. (6.) Holnap, hétfőn ül össze viha­ros idők után az első magyar parla­ment, amelyet igazán a nép akarata választott. Igaz, hogy a „jóakaratú" kül­föld nagy része úgy vélekedik a magyar választásokról, hogy „a magyar paraszt és a műveletlen nép oktalan állat mód­jára járult a választási urnákhoz", — de nekünk most igen sok alkalmunk van belenézni a „nyugati kultúrállam­ok" ve­séjébe és egész bátran gondolhatunk itt­­ is a „Farkas és bárány" című kis mese szomorú igazságára; máris eléggé meg­tanulhattuk, hogy amikor nemzeti becsü­letünk, jogunk és életképességünk meg­látásól van szó, akkor ugyancsak nem számíthatunk a román-csehül alaposan megvakított antantra. Annyi bizonyos, hogy a magyar nép eddig még fényesen bebizonyította, hogy megérett a demokráciára, amely a vá­lasztásokat jellemezte és a most követ­kező parlamenti élet során a magyar nép abban a mértékben fogja igazolni poli­tikai érettségét és nemzeti öntudatát, amilyen mértékben a keresztény világ­nézet és a magyarság szelleme egysége­síteni és megtermékenyíteni tudja a par­lament munkaerejét. Most végre itt van az idő, amidőn azok, akik a keresztény irányzat igéit politikai jelszavakká igye­keztek varázsolni, de komoly megvalósu­lásukat még hinni sem szeretik, levetik a gyávaságból és­­ önérdekből felkötött álarcot. Mert a munka megkezdődik. A magyar hercegprímás kupolacsarnoki „Veni Sancte"ja után világosság lesz, a parlamenti munkánál a keresztény Ma­gyarország látni fogja igazi munkásait és alattomos aknázóit. Világosság lesz tehát: vagy — vagy'­ És ez a világos­ság — a magyar nép erejének és érett akaratának bizonysága. * A felelősség olyan súlyos­­ keresztje nehezedik ennek a nemzetgyűlésnek a vállaira, amilyenre még nem volt példa a magyar történelemben. A nép a kép­viselők minden lépését, egész munkássá­gát számon fogja kérni a keresztény Magyarország nevében. Esztergom városa a kereszténység, a magyar állam és kultúra bölcsője a keresztény-magyar újjászületés idején vér­beli rokonságban van a magyar parla­menttel. Innen, az ősi várfalakról ma felfrissülve kapcsolódnak bele a nemzet vérkeringésébe az évszázados emlékek, az elmúlásra ítélt tradicionális erők, min­den, ami magyar erő és keresztény újjá­születés. Innen kel életre a hatalmas pogány Vajk, aki a keresztvíz alá tartja fejét és mint Szent István, csak azt sze­reti, ami a magyarságot erősíti, ami ke­resztény, de kegyetlenül keresztülgázol mindenen, ami kereszténytelen. És mi a mai parlamentet is egy ilyen hatalmas megvesztegethetetlen, kegyetlen szuverén­nek akarjuk hinni! Innen életre kel Krisztus szelleme, amelyben meg kell für­detni a magyar szocializmust, amely a nyomorultakon, szegényeken segít, amely a nép ügyét előbbre tartja a hatalmi kérdéseknél és mi ilyennek akarjuk hinni a magyar parlamentet. Esztergom város szenvedélye, haragja és elszántsága lesz ott Mátéffy Viktor ajkán és cselekedetén, ha valami nem úgy történik a nemzet­gyűlésen, ahogy ma történnie kell. Istenem, milyen törpék is a maiak­hoz képest azok az idők, amidőn a kép­viselők a bohó esztergomiaknak füstölgő gyárkéményeket, összekötő vasútat, vil­lamost ígértek! Ma mint egy áldatlan álomból fel­ébredt magyar, szemtől-szembe érzi ma­gát Esztergom ősi városa a nemzetgyű­léssel, amelytől a magyar könnyek letör­lése, a nyomorúság elűzése és a keresz­tény Magyarország érdekében munkát, önfeláldozást és utolsó lehelletig való kitartást követel. A súlyos kereszt, amely Mátéffy Viktor vállaira nehezedik, a ma­gyar parlament szivébe zárja Esztergomot. Tarka sorok. Eszembe jut Michelangelo, amint festi a szixtusi kápolna mennyezetét. Verejtékes és titáni munkája közben teljesen elragadja az isteni géniusz. Ekkor ajtó csikordul s amikor tajtékzó dühvel megy a művész állványán lenézni az át­kozott háborgatóra . II. Gyula pápát látja lenn s kénytelen alázatosan magas vendége fogadására sietni. És látom Leonardot. Gondterhelten hajol jegyzetei fölé. Kinn a tanítványok közt gúnyo­san mondogatja Cesare, a legtehetségesebb: — Mondtam, mindig mondtam, a mester az ördög­gel cimborál, azért nem tudja már 20 éve meg­festeni az Úrvacsorán a Krisztus-fejet. — Benn ezalatt a mester már századszor tépte össze 11 „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Ábránd és valóság. Irta: Dr. Tóth Kálmán. A huszadik században két kommunista író : Podach és Vértes „A társadalmi fejlődés iránya" c. cikkben magasztalják a kommunizmus áldásait, melynek megvalósulása után szerintük „csupa öröm és boldogság lesz ezen a földön élni. Nem lesz nyomor, betegség, éhezés, szenvedés, bűn, jók, nemesek, nagylelkűek, műveltek lesznek az emberek; nagyobb lesz a szabadság, tisztább a szerelem és a családi élet; mindenki szabadon követheti vallási meggyőződését", ha ugyan „a természettudományos világnézet ki nem öli az emberből a miszticizmusra való hajlamot és isten­hitet" ; „a nyomasztó, erőszakos proletárdiktatúra enyhülni fog; nem kell az embernek hazudni, lopni, verekedni," „eltűnnek az izgató kenyér­harcok, a kényszerpályák, a tömegjárványok, az idegesség, a durva cselédek, a háborúk, a forra­dalmak és a bolsevizmustól való félelem." Ezt a sok „áldást", látszik, megtapasztaltuk, élveztük" Kún Béláék alatt. No de talán máskor másként volt! „Ab esse ad posse fit conclusio" elve alap­ján a kommunista világboldogság megvaló­sítha­tásának bizonyítására egyes szocialista írók az őskeresztények példájára szeretnek hivatkozni, akikről azt mondja az írás: „Mindnyájan, akik hívének, együtt valának és közös vala mindenök. Örökségüket és jószágaikat eladák és osztogaták azokat mindannak, amint kinek-kinek szüksége vala." (Ap. csel. 2., 44—45.) „A hivek sokasá­gának pedig egy szivök, egy lelkük vala és senki közülük azokból, miket bír vala, semmit sajátjának nem monda, hanem mindenök közös vala ..." „Nem is vala közöttük senki szűkölködő." „Mert mindazok, kik mezőket, vagy házakat bírnak vala, eladván eléhozák azok árát, miket eladtanak és az apostol lábaihoz tevék; ez pedig elosztaték mindennek, amint kinek­kinek szüksége vala." (Ap. cs. 4., 3—35.) Eszerint az őskeresztény társadalom lett volna a szocialista vagyonközösségen alapuló életforma előfutára. Hát hiszen igaz: futárnak futár volt az őskeresztény társadalomnak egy töredéke a kom­munista próbálkozásokban. De ez az előfutár is hamar belefáradt, összeroskadt az „önkényt" vállalt próbálkozásban. Az örökké egyformán­­ önző emberi természetet nem tudta megcáfolni és meghazudtolni az a szűkkörű társaság, a jeruzsálemi egyház sem, melyik Jézus mennybe­menetele után tett eszményi lelkesedéstől ösztö­nöztetve merész, de sikertelen lépéseket. Az Ananiás és Zafira-féle epizód bizonyítja legékesszólóban, minő könnyen csődbe jut a vagyonközösség eszméje még a legnemesebb idealizmus mellett is. Mintha a szivüket vágták volna szét s abból adtak volna oda egy darabot azok a kü­lönben nemeslelkű egyének, mikor vagyonuktól önkényt megváltak a „testvérek" közössége ked­véért. Péter apostol is könnyen megbocsátotta volna nekik azt a jogos önzésüket, hogy szivük­nek, — akarom mondani: vagyonuknak egy darabját megtartották maguknak, ha tettetéssel, hazugságukkal nem homályosították volna el nemes tettük érdemét. Joguk volt visszatartani valamit a magu­kéból, hiszen mások is így tettek. Mert a vagyon­közösség korántsem volt általános, mindenkire kötelező rendelkezés, hanem csak a jeruzsálemi „szentek" szórványos, hősies kísérlete. Szent Márk evangélista anyjának, Máriának saját háza volt Jeruzsálemben. (Ap. csel. 12., 12.) Ez az asszony pedig, akinek házában szok­tak gyülekezni az apostolok és a hívek, távolról sem volt lanyha keresztény. Testvérének, a ké­­­sőbbi Barnabás apostolnak cselekedete, aki „me­zőjét eladta és elhozván árát az apostolok lábai­hoz tévé," sem aratott volna oly kivételes dicsé­retet, ha az ilyen eljárásmód általános lett volna. Nem is erőltették az apostolok ezt az em­beri önzés miatt keresztül nem vihető heroizmust. Megelégedtek azzal, hogy az éhező szegények

Next