Esztergom és Vidéke, 1879 (1. évfolyam, 1-61. szám)

1879-09-21 / 33. szám

Előfizetési­ ár: fél évre . . . . ......................4 frt. — kis évnegyedre.........................................2 „ 20 „ Egyes szám: 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendők. Esztergom, I. évfolyam. 33. szám._______________________Vasárnap 1879. szakember 21-én r közérdekű, nemzetgazdászati, ipar-kereskedelmi és szépirodalmi közlöny. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltétnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesz­tős­égi r­áz, SZÉCHENYI TÉPV ^~IK SZÁM ALATT, intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. JSZTISIOI Is faju­l“ fISBZiíá, Az „Éjszakákéból, Ha van oly gyötrő fájdalom, Mely össze vissza téphet, Oh bűvös tündér küldd reám És én imádlak téged! Oh hidd el, érdemes vagyok A kínra, gyötrelemre, Mert ah­­­ogy vágyom a szelíd A boldog szerelemre ! S a bolondot, ki azután Vágy, sóhajt, ami nincsen, Oh az olyat kínozni kell Börtönbe’, rabbilincsen! Somló Sándor. Törvényszékünk Ügyében. A felhívás a közönség előtt fekszik , sza­vunk alig lehet hozzá. Midőn a felhívást a megye alispánja és a város polgármestere írták alá és bocsáták ki közönségeinkhez, azt hisszük, a két legilletéke­sebb egyén vette kezébe az ügyet, hogy az eredményben bízhassunk. Elmondjuk-e az okokat, melyek közremű­ködtek arra, hogy az esztergomi kir. törvény­szék feloszlattassék ? Mind a hivatalosan meg­nevezett ok, mind pedig a színfalak között működő indokok sokkal ismeretesebbek, mintsem azok újólagos elsorolásába kellene bocsátkoznunk, de talán ezért is tévesztenénk, ha ezt tennénk, mert­­ nem a reeriminatio, hanem a tett órája ütött. És midőn örömmel constatáljuk, ahogy moz­galom határozott alakot öltött; midőn a hatá­rozott alakú és határozott czélú mozgalom kez­deményezői bátran elmondhatják, hogy az egész megye és város közönsége nevében karolták fel az ügyet; nagy tévedésbe esnénk, ha e két férfi súlyát, tekintélyét mérlegelve határoznánk­­ meg a remény fokát, hogy a czél eléretik. De talán nem lesz fölösleges a gyűlés előtt a közönséghez egy két szót m­egkoczkáz­­tatni azon czélból, hogy a helyzet tisztázásához valamivel hozzájárulhassunk. Midőn lapunk múlt vasárnapi száma tisz­telhetett meg azzal, hogy a törvényszékünkről szóló vezérc­ikket közölje, maga a czikk tárgyilagos­sága nem engedte meg, hogy határozott ada­tainak hatását megjegyzéseinkkel kisebbítsük. Ma sem az a czélunk, hogy az érintett czikket talán pótolni igyekeznénk, nem a mi hí­vatlan vollunk volna erre képes, de — a czikk­­nek nem csak egy irányban volt hatása. Irányadó körök igen tekintélyes tagja adta a czikket; határozott körülményekre hivatkozik, midőn a megindítandó mozgalom idejét prokla­­málja; tényeket említ, melyek kétségen kívül helyezik, hogy a tettnek van reménye eredményt érni el, és mégis akadtak hangok, melyek áb­rándnak mondották az eszmét, czéltalannak a mozgalmat és veszteségnek a reá fordított időt. Talán képzelet szüleményének vélték a fel­szólalást, talán más indokokból nem hitték a komoly szót. Ne keressük. Most azonban határozott meggyőződést me­ríthetnek abból, hogy, ha csak ábránd lett volna az eszme, akkor nem azok állottak volna az ac­ió élére, kiket ott tisztelünk ; ha nem volna itt az ideje a működésnek, ha nem volna hatá­rozott tudomás arról, hogy a döntő időszak csakugyan most fog bekövetkezni, akkor — ma nem tartatnék meg a gyűlés. Azon tény, hogy a gyűlés megtartatok ; azon körülmények, melyek az eszmét megérlel­­tették, meggyőzhetnek mindenkit, hogy nem áb­rándos tervvel, hanem számításon alapuló actió­­­i­val állunk szemben. És e meggyőződés után bátran kimondjuk, hogy el kell nému­lni minden ellenző szónak ; hogy egyedüli kötelessége minden egyes pol­gárnak vállvetett igyekezettel előmozdítani, elő­segíteni az ügyet, támogatni egész tehetségünk szerint a mozgalmat. Nincs itt pártok diadaláról a szó, hanem lét­kérdésünk egyik legfontosabb tényezőjének megalkotásáról. Politikai kérdések igen sokszor oly izga­tottságba hozták már megyei és városi polgá­rainkat, hogy nagy veszélyekben forogtunk. A politikai nézetkülönbségek befészkelték magukat még a családba is, és egész újdonság gyanánt teljesiti az egy feltételt, mi a belépésre jogosít, hogy a rossz kedvet künn hagyjuk. Kukoricza fosztás van. Piros pozsgás menyecskék, deli, egészséges arczú leányok ülik körül a halmazt, melynek tetejé­ben az apróság nézi irigy szemmel a mulatókat, midőn egyik vagy másik a fosztók közül „piros“ kukuriczát talál, melyre újra megindul az oldalt ülő „fonók“ csapatából a megjegyzések özöne, mely sok­szor még pirosabbra festi az úgy is majd megcsat­tanó arczokat. Minő szerencse, hogy az a csengő hangú me­nyecske a középen észreveszi a zavart és hangjával, melyért megirigyelhetné akárhány primadonna, rákezdi a dalt: „Fakó lovam fel van kantározva,“ . . . Az uj vendégek belépése nem zavarja a hang­versenyt, örülnek, hogy újra többen lesznek, hátha az „urak“ fognak valami új dalt énekelni, mit még nem tudnak, mivel újra gazdagíthatják azt a kincset, mely jó kedélyükben rejlik, mely hamar elűzi hom­lokukról a néha oda tolakodó­kút, és eg­gyel több módjuk lesz megértetni magukat, anélkül hogy arra a nehéz szóra kellene szorulniok. Elhelyezkedünk. A menyecskék sietnek helyet csinálni maguk mellett, míg a leányok csak szermérmes huzódozással engedik meg a szomszédságot, bár talán ők is meg­neheztelnének, ha azt a huzódozást komolyan venné a leendő szomszéd. Azután csak a dal hangzik. És a dal közben a megfosztandó halmaz fogy, oly derekasan fogy, hogy le lehet olvasni majd min­den arczról azt a türelmetlen mosolygást, mely el­árulja az óhajt, hogy: bár vége lenne már, mert ezután következik a legjava, a táncz. A czigány már elfogyasztá az ő gyenge kukuriczáját, kell bámulnunk azt a kérdést, melyet politikai színezettel be nem vonunk. És ennek jelei a törvényszék kérdésénél is mutatkoztak már. Esedezünk, kérve kérünk mindenkit, te­gyünk le e kérdésben erről; könyörgünk min­denkinek, ne gondoljunk egyéb mellék­körül­ményekre, hanem egyedül a fő czélra. Nem nehéz a teendőnk. Csak bizalommal kell követnünk azt a két egyént, kik a mozgalom élére állottak. És a bizalom oly természetes valami. Bizalom emelte őket a díszes polozra, hol állanak; bizalom és szeretet kísérte őket min­dig minden működésükben; büszkék voltunk és vagyunk, hogy kiket választottunk magunk közt elsőnek és legjobbnak. Midőn pedig oly mozgalmat indítanak meg, melynek remélt végeredménye mindnyájunk­nak óhaja, mindnyájunk szüksége, akkor e bi­zalmat oly könnyű lesz megtisztítani minden melléktekintetből, minden mellék aspiratiótól, hogy nem eshetik nehezünkre követni őket fel­tétlenül azon az uton, mely csak jól végződ­hetik. A gyűlés elé bizalommal, remén­nyel te­kinthetünk; teljes meggyőződésünk, hogy a leg­hatásosabb eszközöket fogja választani a czél elérésére, hogy a legjobb utat fogja követni, mely gyors eredmén­nyel fog kecsegtetni. Bí­zunk, hogy reményeink megvalósulnak és hálás szívvel fog a megye és város közönsége vis­­­szagondolni arra, hogy mellékérdekek figyelmen kívül hagyása által egy nagy szükséget elhárí­tott, egy nagy jót megszerzett. E reményben üdvözöljük a gyűlést. Vasárnapi levél. (Félig nyitott kapu. — Kukuricza fosztás. — Elhelyezkedünk. — Jó hely. — Sentimentalis lettem. — Szenvedelmem. — A kis naiv. — A csók. — Marietta és én. — Boszú. — Hol a hét türénete ?) Csengő hangok, vidám kaczaj, majd csendes bús, ének, rá hamis népdal, néha néha egy dévajabb szó . — okvetlen be kell lépnünk a félig nyitott kapu­ajtón. Hogy színház után vagyunk, az ne zavarjon; oly vidámság, minő belülről hangzik kifelé, előre megbocsátja, ha a vendég későn érkezik, kivált ha Végre egészen a földön vagyunk, itt ott van csak még cső, az is ha eltéved a levélben, nem baj, csak hamarabb meg lehet tisztítani az udvart, hogy azután rákezdhessünk. Oly kedves, oly hívogató ez a véletlen, mégis előre tudott mulatság, hogy sajnálja az ember, hogy majd abba is kell hagyni, és hogy én már aggle­gény vagyok, kinek csak­ sarokba ülni, ott morfon­dírozni van oly kizárólagos szabadalmam, hogy nem is szólítanak már tánczra. Hanem azért jó helyen vagyok. Oly bizalmasan egymásra hajolva járja a lassút amott egy deli pár, hogy fogadni lehetne rá: nem telik bele egy hó és egyházi áldás fogja őket egye­síteni. Igaz, hogy a sarokban a savanyú vizes bor mellett gubbaszkodó nézőben fájdalmas emléket kel­tenek fel, de mégis szívesen mereng rajtuk, mert ez emlékek minden fájdalmasság daczára, még mindig édesek, még mindig boldogítók. De miért lettem oly sentimentális ? Van reá okom. Jól esik látnom örömet, boldogságot akkor, midőn erre már legkevesebb a reményem; jól esik látnom tiszta ártatlan népéletet akkor, midőn a többi osztályok semmi örömre vagy vigaszra, alkalmat nem adnak. Jól esik elbújnom a műveltség alacsonyabb fokán álló néprétegbe, midőn a magasabb műveltségi fok már már szabadalmat­ látszik adni arra, hogy — megfeledkezzünk épen az elengedhetlennek látszó illem­ről; jól esik, elrejtőznöm oda, hol nem vagyok kény­telen látni az ízlés azon tévedését, mely nem­ bír különbséget tenni az utczai sár és a tiszta víz között. Örömömre van ott lehetni, hol egy egy dévaj szóért, egy egy merészebb dalért megkapja "az ember a visszautasítást, de nem oly túlérzékeny még sem,

Next