Esztergom és Vidéke, 1882 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1882-04-20 / 32. szám

Esztergom, IV. évfolyam. Csütörtök, 1882. április 20-án. 32. szám. Megjelenik hetenkint kétszer: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre....................................................6 frfc — fél évre.........................................................3 „ — negyedévre...................................................1 „ 50 Egyes számára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: 1.ŐRINCZ-UTCZA ^0, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHIVATAL: j SZÉCHENYI TÉR 35., hová a hivatalos s a magán hirdetések a nyíltferbe szánt közlemények, előfizetési pénzek és reklamáhísok intézendők. HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK: 1 szótól 100 szóig — írt 75 kr. 100-tól 200-ig 200-tól 300-ig . I 1 „ 50 „ 2 „ 25 „ Bélyegdíj 30 kr. MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint lehető legjutányosabban közöltétnek. NYILTTÉR sora 20 kr. Propyleumok (a borászat terén.) IX. Bűvölőbb lát kor nem egykönnyen varázsolja magához tekintetünket annál, mely a váczi épített rakpartról szemünk elé tárul. Éjszak-nyugoti irányba tekintve a természetnek egy, minden művészi ízléssel berendezett, nagyszerű amphitheatruma emelkedik, első benyomásokra mindenben hasonló ahhoz, mely a Como partjaira a két világrész leggazdagabb touristáinak ezreit csábítja, csakhogy arányaiban és méreteiben százszorta magasztosabb. Délnek azon televénygazdag, vízképletű síkmezők terülnek, melyek egy számító, az anyagi helyzeteket gyorsan kizsákmányolni tudó nép kezében, teljesen arra látszik rendeltetettnek, hogy egy világvárosnak gazdag jövedelmeket nyújtó veteményes zöldség kertjéül szolgáljon, míg nálunk csupán csak azon nagy történelmi emlékek miatt szent és nevezetes, hogy Magyarország birtokaiért és e nemzet szabadságáért százezeren vérzettek el rajta a legdicsőbb hősök közöl. A keletnek húzódó lankákon, hol a legnemesebb gyümölcsök érhetnének, jóhírű szőlők terűinek , mig az azok bábjában emelkedő csókéi oromzatain a Kárpátok délkeleti nyúlványainak, ezer-ezer ötszáz lábnyi magasban a tengerszine fölött, tengeri kagylók és vízi csigák keltenek bennünk ámulatot, mintegy nyílt kérdést ébresztve, hogyan kerültek ezek ide? Váljon ama nagy küzdések emlékei-e, midőn a vulkanikus erők az egykori tenger fenekeket bérczekké tolták fel, vagy csak egyszerű maradványok amaz időkből, midőn még édes hazánk egy nagy sík tenger keble volt és e kimagasló oromzatok csak tengerpartok voltak, hová a hullámok örök törvényeknek hódoló csapásai rétegenként rakták le gazdag termő iszapba a kagylókat és csigákat, hogy évezredeken keresztül kimerithetetlen talajául szolgáljanak a sárfehérnek és a muskotálynak. Míg egészen éjszaknak, lábas erdeivel és zavaros legelőivel a Kaszál, a Kárpátok eme legdélibb határőre zárja el a látkört, egy borzas főként emelkedve, mely vizépitészeti szempontokból nagy szerepre hivatott bányáinak két rideg szemével e nemzet ezredéves történelmébe bámul, mintegy figyelni készen, váljon mily szerencsés eredményekkel fog e sokat hányatott nemzet azon csatákból kivergődni, melyeket nyugat és észak polgárosodása a legközelebbi jövőben a lábainál elterülő sík mezőkön vívni fog. Vedd hozzá, hogy eme a természet ezerféle javaival dúsan megrakott és a történelemnek százféle tradikiói által megszentelt vidéket. Európa legnagyobb kereskedelmi vonala, a Dunának terjedelmes és gazdag szigeteket képző ezüst szalagja metszi tengelyben ketté, hogy sebesen alá hömpölygő hullámaival figyelmezet az ország fővárosa felé, —emez egyedüli pont felé, amely még virul e hazában — ragadja, melynek emelkedő gyárkéményei, és kényes kérdéseket bolygató citadellája a raki partokról szabadon kivehetők. A mély magasztos azonban a távoli latkor panorámája, annyira lehangoló ami közvetlen közelben látható. Az elhagyott, a különben is alig pár száz méternyi hosszú rakpartot sivár szemétkupaczok takarják , a martok mentiben pedig az ernyedni kezdő szerves testekből felhatoló ház és szállongó bacteriák űzik el a kilátásokban gyönyörködni akaró szemlélőt. Azon pontokon pedig, hol még alig pár évvel ezelőtt nagy forgalmú boremporium nyüzsgött, most az egész életet három vagy négy noachida képviseli, kik kétségbeesett bárdcsapásokkal sietnek egy szerepevesztett, megrongyollott káposztás dereglyét födéles hajóvá kényszeríteni, hogy már a jövő hetekben Vácz és Esztergom seprű készletét a promontoriumi pinczékbe szállítsák, hol az áldott szabad ipar mentelme alatt borokat gyártanak belőlök. Furcsa megvilágositása a helyzetnek, hogy épen azon városok polgárai, melyek első vonalban hivatottak Magyarország borászatának megteremtésére béreltetnek fel a szédelgő borgyártók által, hogy az anyagot saját vesztékre, maguk szállítsák a bőrgyártás színhelyére; lealázóbb és élhetetlenségének szégyenében égetőbb annál is, midőn római hódítók szekereit a legyőzött fejedelmek vonszolták diadalmi bevonulásaikban. Megelőző fejezetünkben azon állítást iparkodtunk levilágítani, hogy a tudomány elvei és tételei valóságos abszurdumnak állítják a bőrgyártás lehetőségét és az egész szelmet szemtelen csalásnak tüntetik fel. Most egy lépéssel tovább kénytelenithetünk haladni, kötelességünk kimutatni azt, mit szól az emberiség, a társadalom egyátalán a szabad ipar tanához, de mit különösen a bőrgyártás szabadságához ? Hogy a szabadság nem abszolút, nem föltétlen fogalom, azt minden ember tudja, ki a jogok természetéről és fogalmáról gondolkozott. Félején, határok nélküli és korlátlan szabadság állapotában az emberi társadalom, a társadalmi együttlét egy perczig, egy árva pillanatig sem képzelhető. Magának a jognak a törvénynek minden emberben létező ösztönszerű eszméje és érzése a legflagránsabb tiltakozás a korlátlan szabadságnak még gondolata ellen is. A szabadság tehát csakis mint viszonyos, correlatív fogalom képzelhető és engedhető meg. Az által és abból, hogy az emberiség, illetőleg az emberi társadalom csak bizonyos jogok és törvények alapján létezhetik, elutasíthatlan szükségességgel következik, hogy az egyénnek bármi néven nevezhető szabadsága semmi egyéb nem lehet a társadalomban, mint bizonyos jog vagy jogkör élvezhetésének szabadsága, jog és a jogkör pedig egyátalán nem a képzelhető a kötelezettség és a kötelezettségi kör correlatív fogalma nélkül, tehát minden szabadság, mely a társadalomban létezik, csak a viszonos kötelezettségek feltétele mellett állhat fenn. A társadalomnak, illetőleg a társas létben élő embernek szüksége van csizmára, nadrágra, kalapra sll. ezerféle élelmi, ruházati, kényelmi czikkre, ebből az egyéni szabadság postulátumakép okvetetlenül következik az, hogy Ál „Esztergom és Vidéke*1 tárczija Hull-e ... Hull-e egy nyári alkonyon Annyi harmatcsepp az égből : Ahány könnyűt te csalfa lány Már kicsaltál szemeimből ? Van-e a szép kikeletnek Annyi illatos virága : A hány sóhaj már keblemből — Elszállt utánnad hiába ? Van-e annyi zöld levele Annak a kerek erdőnek : Ahányszor te már szerelmet Hazudtál ez égő szivnek ? Ő van-e fent a sötét égnek Annyi ragyogó csillaga: Ahányszor már hitegettél, Csalogattál csalogatva? Záray Mór. Elkésett a lap! — Szánrajz. — Alig hogy még jóformán pitymallik, Rajongó úr máris talpon van. Lázas sietséggel igyekezik mentül hamarább benn lenni a nyomdában, mivel nagy a baj, iszonytató nagy a baj. Úszik a lap! Csak aki érti a nyomdai műszavakat, képes fölfogni e szó borzasztó horderejét. E szó, hogy: „úszni“, a szedők emez egyik legkétségbeejtőbb szava, érthetőbben, világosabban szólva annyit teszem hogy ha nem feszíti meg minden csepp erejét, nem lát derekasan hozzá — úgy menthetetlenül elkésik a lap. Kisvárosban pedig ez csak annyit jelent, hogy : no itt a végítélet! Hát még olyankor, amikor még a báli referádó is nagyot késik. No szent isten ! jaj akkor a szedő szegény fejének, ha ilyenkor a lap csak egy fél pillanattal is később pillantja meg a szomorú napvilágot. Kihallgatatlanul ráoRassák az árva fejére a szép ajkak a sentenciát. És ha azok a szép ajkak elítélik, nincs a föld színén az a törvényes fórum, a mely őt fölmenthetné. Menthetetlenül el van ítélve ! Végkép „isten hozzád“-ot mondhat a kerek világnak. Ezt pedig el kell kerülni minden áron. A mint a dicső Grutzenbung ősapánk fölkent apostola nagy sietve beállít a nyomdába, kíváncsian, kémlelően tekintget szét követeinek apraja -nagyjám Mind egy szálig együtt vannak már. A gyorsan (ma kiváltképp!? mindennek gyorsan kell menni !) végzett hajnali szemle után az apostolnál minden hajszála az ég felé mered. Elborzadva gondol a közelgő reggelre, mikor már készen kell lennie a lapnak. Akárhogyan, de készen kell lennie. Követőinek nem fogja ma sok hasznát vehetni. Az egyiknek minden újjá gyűlik, a másik még most is az ágyban képzeli magát, és lankadt szempillái minduntalan lecsukódnak, sőt koronként el is szundikál szépen. A Móni gyerek pedig csak annyit tud, hogy az apró ólom nem esik golyónak, de betűnek való is. — Biztos elkésés, — mormogja fogai közt Rajongó úr. Ámde azért nem csügged el, de hogy is csüggedne el csak egy cseppet is. Szívszorító aggodalmak fogják el, de ő nem hallgat rájuk. Nem gondol semmire. És ez a legjobb reá nézve. Oda áll a szekrényhez és derekasan hozzálát a szedéshez. Nem lát, nem hall, nem gondol semmit sem, csak megfeszített erővel szedeget. Fölizgult lelkén rémképek vonulnak át. Yalmai benső hang mindegyre azt susogja a fülébe, hogy : — Úszol ! Elkésel ! E kétségbeejtő szavak nemhogy elcsüggesztenék őt, sőt még jobban nógatják, űzik, hajszolják a gyors szedésre, a derekas ráhúzásra. A kopott, összenyomott betűk csak úgy röpülnek a rozsda-ette sorzóba, a keskeny sorok gyorsan szaporodnak, nőttön-nőnek, a sorzó örvendetes sebességgel telik meg a legtarkább nevek egész halmazával és rozzant hasábhajót a sorok sokasága, a beatűk végtelenje lepi el. Egyik falatka kézirat a másik után szedetik ki, és még mindig marad belőle egy rémítő csomó. Hiába csak nem akar ez a halom kézirat sehogysem keresbedni. Mindegyre csak egyforma. Meg egy rövidke fé óra és aztán mindennek kész kell lennie. Csak még egy félórányi határidő és ez a tengernyi munka ! Hérosznak, eget ostromló titánnak, istennek kellene immár lennie, ha ezt a rettentő sok munkát egy félóra alatt el akarja végezni. Nincs rá eset . . . Meg egy gyorsan illanó negyedóra. Az utolsó negyedóra fölér tíz más negyedórával.— Rajongó úr sieti is értékesíteni. Kezdődik a titánok, a félistenek harcza. Csak előre, csak rajta ! Folyik a fiú bajsza. — Húzd rá Laczi fiam ! Itt van még egy darabka! — kiáltja össze-vissza Rajongó úr buzdító hangon. — Minél elébb kiszeded, annál több lesz szombat estére a borravaló. Azzal hirtelen oda fordul a kisebb fiúkhoz. — Neked is szól ez csöppeni, Bélára ! Csak rajta! Te meg Móni lelkem, keríts papirost és add ide a hengert! Hadd legyen valami látatja a dolgunknak ! . . . És így, s hasonló szellemben folyik tovább az ösztökélés, ámde csak egy tünékeny negyedóráig. Rajongó úr még egy kísérletet koczkáztat. Minden erejét összeszedi. Emberfölötti módon igyekezik , de mind hasztalan, mind hiábavaló. Az annyira féltett lap a rideg lehetetlenség színtjén hajótörést szenved. Már most igazán mindennek vége. A lap elkésett menthetetlenül! Rajongó úr kétségbeesik. Elérkezett a végítélet!