Esztergom és Vidéke, 1882 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1882-10-22 / 85. szám

Esztergom, IV. évfolyam• M­EGJELENIK HETENKINT KÉTSZERI VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR : egész évre..........................................6 fil. — kr. fél évre...............................................3 „ — * negyedévre..........................................1­9 50 * Egyes szám ára 7 kr. 85. szám. SZERKESZTŐSÉG: Lőrincz-utcza 30., hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KI­ADÓ H­I­V­ATAL: SZÉCHENYI-TER hová a hivatalos s a magán hirdetések, a nyilttérbe szánt köz­lemények, előfizetési pénzek és reklamálások intézendők. HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK: 1 szótól 100 szóig — fi­t 75 kr. 100—200-ig . 1 „ 50 - 200-300-ig . 2 „ 25 „ Bélyegdíj 30 kr. MAGÁNHIRDETÉSEK megállapodás szerint lehető legjutányosabban közöltétnek. NYI LITER sora 20 kr. Városi és megyei érdekeink közlönye. A mikor üres a lap. A hírlap­olvasás szenvedélye tagad­hatatlanul igen sok előnnyel, de több hátránnyal jár. Tájékozódni mindenről, r érdeklődni minden iránt, tanulni a fel­hozott példákból s művelődni a folya­­­­matos eseményekből, az mind igen szép. [­Bieg igen hasznos. Hanem a hirlapolvasás szenvedélye s a magyar közönséget elvonja az iroda­idon­ pártolásától. Néhány hírlapra elő­­t fizetni még nem elegendő lerovása a­­ magyar irodalom emelése iránt való f kötelezettségünknek. Már pedig a­hol i­genis befészkelődnek a napilapok, ott rugyan könyvekre nem nagyon költe­­­keznek. Megvesztegeti a helyes nyelv­érzéket fiat a sok lelketlen ujsággyártó, a­ki i­zgékony természeténél fogva alkalmas lehet ugyan sensatiós és botrányos ese­­­mények kipuhatolására, de sem elég fizlése nincsen a válogatásban, sem elég dközlőtehetsége a nyelv törvényeinek­­ szigorú kezelése által. A­mi azonban a legszomorítóbb, a sajtó még mindig nem tesz különbsé­­gget az újdonság meg a kezölhetetlen­­­ gség között. Lehet, hogy holmi öngyilkosságok, becsábítások, családi botrányok s több­­efféle piszkos események, ha néhány hóra múlva nyomdafestékbe kerülnek, Jitt-ott megteszik a hatást, szórakoztat­­­ coak, sőt elérik talán még azt is, hogy­­ bizonyos olvasók részéről a lap ügyes szerkesztésének hírére is kritikául szol­gálnak. De mit művelnek a tömegnél ? Az öngyilkosságok részletes és ér­­dekfeszítő leírása keverve mindenféle reportert kiczifrázó alkatrésszel, az ön­gyilkos kiváló leírásával, utolsó sorai­nak közlésével, végső sóhajának érzé­keny vázlatával a nagy tömeg előtt nem a szórakozást, hanem az utánzási hajlamot inspirálják. A­mint hogy nem egy eset van rá, hogy elégedetlen exis­­tentiák kedvet kapva az érdekessé vá­lásra, megitták a gyufaoldatot vagy le­ugrottak a lánczhidról. A hirlapolvasás szenvedélye átragad a család minden egyes tagjára. Nincs szigorú ellenőrzés alatt, hogy az iskolás gyerek vagy a serdülő leányzó bele ne tekinthessen a botrányok gyűjteményébe, a szöktetési, csábítási, házasságtörési, meg minden egyéb skandalosus história megöl­valására. Hány iskolás gyerek meg serdülő lányka phantasiáját vesztegette már meg egy-egy robinsonad vagy szerelmi his­tória, a­mi botránnyal végződött ! Hoszterrel a napilapok annak ide­jén sokkal többet foglalkoztak, mint a legkitünőb­bb államférfiak vagy jeles em­berek méltatásával. Nem akadt utána akárhány alak, ki neki vágyott a híressé gyártott rabló­­gyilkos babérjaira! Vallás és erkölcs, jóizlés meg vá­logatás csak igen elvétve fordul elő a napisajtó legolvasottabb sorai közt, az újdonságok rovatában. Pedig a sensatio hajhászat helyett mennyivel többet érne a polgári erények kifestése, a gyilkosságok helyett az er­kölcsös események példázgatása, csak­hogy fájdalom, az manapság már nem pikáns. Ha nincsen gyilkossági hírünk, bot­rányunk, betörési, zavargási, veszekedési, szöktetési újdonságunk, ha nem közöl­jük azt, a­mi fájdalom néha-néha mint családi vagy társadalmi skandalum föl­merül, akkor ránk olvassák, hogy üres a lap.­­ Az ilyen igényekkel fogalmazott kritikának azonban sohase leszünk kö­vetői s inkább ilyen értelemben akarunk üres lap lenne, mint a jó ízlést és er­kölcsöket megvesztegető botrányok gyors krónikásai. lAz „Esztergom és Vidéke“ tárczája Szépségednek fénye. . . Szépségednek fénye, Im­re, Mint napfénye, messze terjed, Jöttek is, kik felajánl­tak Gazdaságot, fényt, szerelmet. Én szivemet ajánlom fel, Ez az egy birtokom volt csak, S te e szivet, szegény szivet, Elfogadtad— s eltapostad. LÉVAI SÁNDOR: Kisdedek a színházban. — Dialóg. — — Nos, az utolsó előadás csak nem utolsó a direktor rubrikájában ? — A leglátogatottabb este. — Valóban páratlanul nagy kö­zönség. — Hát még a közönségen kívül ! — Csak nem számítja föl a lát­hatatlan szellemeket, például az an­gyalokat ? — De nagyon is, még pedig a fiók kiadásban. Lássa kérem én az egyszer elszántam magam egy olyan munkára, a­mit csak nagyon ritkán cselekszem. Megolvastam a kisdedeket a szín­házban. — Gyönyörű passió! — De nagyon tanulságos. — Ugyan már megint micsoda axiómából indul ki ? — Hát csak abból, hogy a kisde­deket színházba vinni valóságos botlás a házi nevelés részéről. — Ugyan csak ne oly komolyan. — Hallgasson meg kérem. Higgje­­ el, hogy a színi előadások az éretlen elmére kártékonyan hatnak. Olyasmivel töltik be a szellemet s foglalkoztatják a kedélyt, a­mi nem való oda, a­hol még az érzések éretlenek, a megértés fejletlen s a fel­fogás tétovázó. Az olyan apróság nagyon hajlandó a szini­­előadásból kivonni azt, a­mi a képzel­­met megrongálja s a gyermeki naivsá­­got, mint a gyümölcs hím porát durva kezekkel letörli. — Ne mondja. Hiszen mai nap már nincsenek gyermekek. — Elég szomorú, hogy igazat kell adnom. Mai nap már nincsenek gyer­mekek. A szülők igen korán hozzá­szoktatják magzataikat olyasmikhez, a­mik lehetségessé teszik az ön állítását. Nem válogatják gyermekeik előtt a kifejezéseket, nem járnak elől gyer­mekeiknek válogatós példákkal, nem tartják vissza a felnőtt világnak való élvezetektől, sőt beavatják az érettek számára való dolgokba. — És van abban valami rosszal­ni való, hogy mai nap olyat. igen korán megérik a gyerekvilág? — De nagyon is van. Mentőt ko­rábban érik valaki, annál gyorsabban le is áldozik. Maradjon a gyermek gyermeknek, társalogjon bábuival s ne járjon az esze színházon; tanulja pon­tosan leczkéit s ne kívánja, hogy a mamához hasonló ékes bánásmódban részesüljön az aranyos fiatalság részé­ről; nőjön szép lassacskán s ne járjon az esze bálon, hangversenyen meg nyil­vános mulatságon. — És mi szükség van arra, hogy a gyermeket zsenge korához méltóan neveljük ? — Semmi egyéb, mint a kedves mamák részéről egy kis tapintat. Egy bizonyos korban. — Olaszból. — Sajnos, úgy van ! Ezek a ritkuló hajam k­özött bujkáló ezüst szálak, ezek a Berni­­ Los nője sorsára jutott fogak, melyek talán­­.."Oksággal és magánnyal fenyegetnek, e ki­ilenczes számú szemüveg, mely már nem gén válik be, s melyet nemsokára nyolczas­­sal leszek kénytelen felcserélni, mindez azt­­ b­izon­itja, hogy rám nézve is elérkezett egy bszonyos kor; azaz a legváltozatosabb, igrugékonyabb, és a legbizonytalanabb kor, a­z a kor, mely mint a Dante által meg­ének­elt isteni jóság kiterjesztett karjaival átölelhető; a . . . elég­ kor mely ingadozik közepette egy bizonyos korban nem beszél az ember számokról. Sajnos, értem és jól érzem azt a sok prózai kellemetlenséget! Ch­­­a­rault szent látszatának fényében sokkal szebbnek, és átalakulnak tűnik elő nekem az azúrkék mezőn arannyal himzett imádott ifjúság .. de elég! egy bizonyos korban se számok se frázisok............! volna Egyébként legyünk igazságosak, miért épen szükséges egy bizonyos kor kellemetlenségeiről és erőltetett nélkülözé­seiről elérzékenyülve szólnui, anélkül, hogy az ember annak valódi előnyeit ne méltatná? Hisz ebből annyit lehetne felsorolni, hogy kétszer ilyen terjedelmű lapot is­­ megtölt­hetnénk vele ! . . . bosszú Az idő mely fakóvá teszi a bizonyos egyenszekrényben pihenő atlasz mellényeket, és megvéníti a hajdan ragyogó selyem henger kalapot, le is csillapítja ér­zelmeinek régi hevét, szerény szürkeséggel tompítja bajának egykori fényét, kölcsönöz neki egész életére bizonyos közönnyel páro­sult nyugalmat, és a lehűtött lelki szerencse ráilleszti azon éles és jól mutató szemüve­get, melyen át az egész világ oly színben tűnik elő, mint a­milyen . — Az Idő — ez a hatalmas itélő-bíró, ez a szardíniái mosolyával teli vén gúnyoló — megmutatta már neki, — nappali vilá­gossággal — a minden siker, s m­inden frázisnak — mely a tizennyolcz éves korban nem szokott hatás nélkül maradni — hír­lapok, meetingek, parlametek, kritikák, szik­­házak, iskolák, értekezletek, szószékek és tőzsdék frázisainak ürességét. Az idő meg­­ismerteté vele már a világ minden szenve­déseit, mert megtanítá °t az élet két leg­nagyobb fájdalmának, a féltékenységnek, és a fogfájásnak elviselésére. De hisz ő már átengedte a bájos Lídiát a huszárhadna­­gyocskának, és már azt is megszokta, hogy a kenyér héját óvatosan rágicsálja, kivált mióta a doktor eltávolította szájából utolsó ellenségét is. De az Idő még másra is megtanitá őt; kigyógyitá azon félénkségből azon bánatos lázból, mely azelőtt minden legcsekélyebb ballépés után lelkét kinézá kiábrándította azon előítéletből hogy a világ véleményével törődjék. Ezen felette erkölcs­telen erkölcsbíró fülébe súgta: „A világ elég dolgot látott már, és lát napról napra hogy sem a te hibáidat magukban állóknak tekinthetné. A világ annak tart, amit mu­tatni tudsz, nem pedig annak a mi vagy. Belezuhantál az örvénybe ? Nem baj! Elég ha önerődből és a­nélkül hogy zavarba jönnél, ki tudsz belőle emelkedni, törüld le blazírt kendőddel a sarat, nézz magad kö­rül, s haladj tovább utadon, mintha semmi sem történt volna. És nem is fog történni semmi. A szerelem — belátom — szép dolog, de nem mindene az embernek. Ennek már egyébre is kell gondolni, Emilia rózsás ajkaira, avagy mint kizárólag Zsófia ragyo­gó szemeire, ott vannak az ügyek, a bará­tok, a társaság, a politika és az adók. A könyvtárban Ovid és Petrarkán kívül más könyv is van. Átmentünk rajta mindnyájan éreztük Sámson és Rómeó, Herkules és Werther, Jakab és Granfaldoni lázait. De a tűz után csak hamu marad, és az ember folytatja életét, az élet marad, s bele kell nyugodni. De végre is orania tempus babent ! már csak vallja meg kérem maga is Tresz­­telle asszonyság nem találná-e kissé helyén kívülinek, együgyünek és nevetsé­gesnek, ha érdemes férje, a rendjelekkel megrakott mellű osztályfőnök úr, ma is úgy viselné magát Ön irányában, mint hu­szonöt évvel ezelőtt, ha ugyanazon kifeje­­jezésekkel élne, melyeket egykor, amidőn önnek szerelmét először bevallá, vagy me­lyeket ajkai rebegtek a mézesbetekben. Mit szólna hozzá — legyünk igazságosak — ha kedves férje, vacsora után az utolsó falatot lenyelve ön felé közelednék sarczára mély sóhajokat lehelne a kéj extasisában ? Ha a helyett, hogy lefeküdnék, s szokása szerint nagy hamar elaludnék, térdre bo­rul ön előtt, s kezeit szorongatva könyeiben fürösztené meg? Mit szólva kérem ha másnap a helyett hogy annak módja szerint a rendes időben hivatalába menne, és a helyett hogy önt a házimunkák nyugalmas elvégzése végett magára hagyná, mind­untalan haza­jönne a minisztériumból hogy önnek egy virágcsokrocskát átnyújthasson, vagy hogy öntől egy csókot kérhessen? Különben ha az ember már egyszer lemondott minden fingás és érdekes kalandra való igényről,ha levetette Don Jouan selyem­köpenyét vagy Werther ezüst gombos kék frakkját, midőn már nem küzd hódítás után, akkor, de csak­is akkor, azon bizonyos korban kezdi csak becsülni, s élvezni ta­nulni a női társaságot. — Egy húsz éves ifjú számára nem lé­teznek nők, csak egy nő, — a bálokon, a

Next