Esztergom és Vidéke, 1882 (4. évfolyam, 1-104. szám)
1882-02-23 / 16. szám
a tevékenységi ösztön nyilvánulása biztos kincs gyanánt szolgál a gyemék jövőjére nézve! Soha seholsem lép u. i. a serdülő gyermek sajátos jelleme, tehetsége, szellemének és kedélyének iránya oly határozottan fel; akaratereje, kitartásképessége sohasem látható oly természetes és határozott valójában ; az individualitás és a jövő férfi vagy nő jelleme erősebben, soha seholsem árulja el magát mint a szabad és alkotó működés tevékenységénél, prózaikig kifejezve — a játéknál.“ Ha már most a nevelés feladata — a gyermek szellemi tehetségeinek, testi erejének, kedélyének, akaratának és jellemének kiképzése, akkor kétségtelen, hogy a nevelésben a játéknak nagy szerepet kell játszania. Éhez azonban, vagyis azon nagy feladat megoldásához, mely szerint a gyermek tanítás és játék által neveltessék — igen nagy szakismeret, igen ügyes tapintat és kifogyhatlan türelem kívántatik. Tanítás és játék — a Scilla és Charybdis. Könnyen megtörténhetik a. i. hogy a túlságos játék-üzelem folytán a tanulás is elveszti komoly méltóságát , vagy viszont, hogy az egyedüli tanítás ad ugyan ismereteket, de nem fekteti le a későbbi öntevékenység és szelíd jellem gyémántnál többre becsülendő alapköveit ! A tanító, nevelő, ki e kettőt, tanítást és játékot, kellő szerves öszhangba tudja hozni, az méltó legnagyobb, osztatlan elismerésre. Ilyen elismerést vívott ki magának azon érseki intézet, melynek növendékei vasárnap, f. hó 19-én tartott farsangi mulatságok által fényes bizonyságot tettek azon alapos szakismeret, páratlan tapintat és önfeláldozó ügybuzgóságról, mellyel az intézet igen tisztelt vezetői rendelkeznek, melyet a nőifjuság képzésének szentelnek a melyre tisztelettel párosult méltányoslással kell tekinteniük mindazoknak, a kik szeretett hazánk jövő nemzedékéek neveltetése iránt érdekkel viseltetnek. A változatos programm u. i. tanúságot tesz arról, hogy ez intézet, a szoros tudományos kiképzés ágainak egyikéről sem feledkezik hanem tanúságot tesz arról, hogy Hofmeister megszívlelendő tanácsát követve, nem képezi az intézet — növendékeinek „fejét,“ „auf Unkosten des Herzens.“ Ez intézet növendéke tanul, még pedig sokat és sokfélét, de játszik is. A programm magyar, német, franczia nyelvű előadásokat, élőképeket és hatféle tánczot foglalt magában. Nem írunk az első benyomás közvetlen hatása alatt, habár meg kell vallanunk, a hatás még nem is uralkodik rajtunk. Megfontolás után fogtunk az íráshoz és mégis mondjuk, ennyit és olyan jól, mint amennyit és amily módon ez este a nevezett intézetben láttunk, nem vártunk volna. Azt hiszem, maguk, a mulatság fáradhatlan rendezői, szervezői is bevallották önmaguknak, hogy ily sikerre nem számítottak. A mi élőképeket egyes részleteket, főleg az illeti, ezek a ruházatban kor- és tárgyhű ok ; az összeállításban magas és finoman művelt ízlésnek; az alakításban plastikaiak voltak. Mint a márványszobor, mozdulatlanok voltak az egyes alakok. Az ilyen sikerült világítás elragadó hájjal övezte az arczokat, és a benyomás, melyet a képek szemlélete a nézőre gyakorolt — ellenállhatlan volt, innen az egyhangú „bravo“ kitörések, melyek az intézet ablakait ugyancsak próbára tették. A „der verzauberte Frosch“ mesevígjáték hősével, Knöpfle, vándor-szabólegényével, Szyclita Mathild kitűnő és a verzauberte Frosch-sal, a kis Subillianszky Tercsike ügyes alakításában, igen jól mulattatta a közönséget. A szóbeli előadások fénypontja azonban az „Aranytű, vagy a szerénység jutalma“ czímű 4 felszíndarab volt. A mű szerzőjét elhallgatja a Programm. Bárki legyen is azonban a dicséretére válik. Hűen elénk tárja a darab azon visszavágókat, melyekkel a nevelés terén vajmi sok családban találkozunk, ahol t. i. az elkényeztetésen kívül még azon félszegségek is előfordulnak, hogy a kiskorú leánykák már valóságos nagyok módjára , divatbábukká, csupán külföldi termékek becsülőivé, és csacska társalgókká qualificáltatnak. Nedeczky Ilka valódi salon-szinésznő affektációjával dédelgette kis „magácskájait.“ Kornníth Elvira, határozott beszéde, ügyes magatartása finom társalgónő czimét érdemli. Liliomváry grónő pedig, (Petz Irma) igen sikerülten alakította, s minden izében megelegánsodott és méltóságosodott aristokratikus hölgyet. Először kellett volna kiemelnünk, Kubányi Mariska gyakorlott,igen szép, hogy ne mondjam, elragadó énekét. Hangja e kis leánykának terjedelmes, tiszta, hajlékony, játéka, azok a kecses mozdulatok, mikor a frisseket énekelte, — szép reményeket engednének táplálni iránta, ha pl. vasárnap tartotta volna első fellépését valamely zínházban. A díszes közönség hálás is volt iránta, mert tapsait alig akarta megszüntetni , de méltányos is, mivel nem érvén be a tapsokkal, hosszú ideig csak Kubányi Mariska nevét emlegette. Jegyezzük fel, ki tudja nem fogunk-e valamikor visszaemlékeztetni e csekély adatkára. K. M már egyszer nyilvánosan énekelt Tatán , és az elragadott közönség elárasztotta a piczikét csokraival. Nem szabad végre megfeledkeznünk a tót Zsuzsimról sem (Ivottra Sarolta,a ki az estének nagy részén, pompás tótos- magyar beszédével, oly élénken hatott reánk. Ha ezek után megemlítjük, hogy a tánczok korrektség, ügyesség és derült kedv tekintetében egészen kifogástalanok voltak, bezárhatnék tudósításunkat, írva azt oly kedélyállapottal, melynél derül többre alig emlékezünk. De nem tehetjük ezt mégsem anélkül, hogy ne gratuláljunk azon szülőknek, kik kedves gyermekeiket ezen intézet falai között határozták el az élet legnagyobb kivételével, a jó neveléssel ellátni; és ne biztosítsuk az intézet vezetőit arról, hogy a vasárnapi mulatság által nemcsak nagyban gazdagították a nevelés terén eddig szerzett ragyogó érdemeiket, hanem valóban jogot is szereztek maguknak arra, miszerint magasztos hivatásuk körében tanúsított nagy szakismeretük, az ifjúság tapintatteljes vezetés, és a szeretetteljes önzetlen odaadás — a nagy közönség részéről, a legosztatlanabb elismerésben és méltánylásban részesüljenek. A rózsaszínű dominó. — Farsangi történetke. — — Szép álarczás! — Hadd halljam. — Ismerlek. — Kötve hiszem. — Add hát ide a kezedet, hadd írjam belé a nevedet. — Itt van no. — K. R. Úgy-e, hogy ismerlek? — Nem mondhatnám. — Ne füllents már. — De ha mondom. — Hiába mondod, mivel én nagyon is jól ismerlek. — Sajnálom, hogy nem akarod átlátni, miszerint öreg tévedésben vagy. — Hát nem te vagy az, akinek olyan gyönyörű szép fekete szemei vannak ? — No de milyen gyönyörű. — A kinek olyan vonzó arcza van? — Hát még mi egyéb ? — A ki olyan szeretetreméltó, olyan kedves? — Nagyon kedves. — Ebből is láthatod már, hogy ismerlek. — Sőt ellenkezőleg, most szilárdan meg vagyok győződve a felől, hogy te nem ismersz engem ; — mivel nekem sem gyönyörű szemem, sem vonzó aramom nincsen, sem pedig kedves nem vagyok. vagy.— Másnak, meglehet, de nekem az — Valóban? — Úgy ám. — E szerint hát én tetszem neked? — Tetszel hát! — No annak igazán örvendek. — Sőt mi több : szeretlek ! — Te szeretsz engem ? — Nagyon szeretlek. — Igazán ? — Imádlak iránt.— Szinte kiváncsivá teszesz kiléted — Hahnha ! — Ki vagy te, szép dominó ? — Találd ki. — Nem értek én ahhoz. — De mégis. — Hiába, ha mondom. — Kíséreld csak meg. Én majd segítségedre leszek. — Segítségemre? Igen, még inkább akarsz tévútra vezetni. — Istenemre, nem ! — Nem hiszek neked. — Mondd ki magyarán, ami a begyedben van. Te nem tartod érdemesnek velem beszélni. — Ugyan min is jár az eszed ? — Tudom én azt igen jól. — Ó te holló ! — Nem bánod te, akár ki is vagyok én. — Hohó ! Dehogy nem bánom ! Sőt nagyon is bánom. — Miért ? — Mert szerfölött kínoz a kíváncsiság megtudni, vájjon ki vagy te ? Fejedelmi szép alakod, domború, kétszülő kebled, ezüstcsengésű, dallamos hangok mindinkább felizgatják égető kíváncsiságomat. — így volnánk tehát ? — Igen, igen, szép álarczos, te is tetszel nekem. — Várjon meddig ?— Örökre ! — Vajha úgy volna. — Nem értlek. — Félek, hogy ha véletlen megtalálnád tudni a nevemet — rögtön nem tetszeném többé neked. — Honnan gondolod ? — Elég az ahhoz, hogy tudom. — No akkor igen, igen nagyon csalódok — Ki tudja ? — Szólj hát már no, ki vagy ? •— Jaj csak azt ne kívánd. — Miért ? — Mert akkor nem szólnál többé egyetlen egy szót sem velem, pedig én annyira, vágyódom a te társaságod után. Olyan boldog vagyok, ha kézeledben lehetek, ha nyájas, édes bangod kedves zenéjét hallhatom, ha veled társaloghatok. Te el sem bírod képzelni, hogy mindez mily lázas örömmel tölti el fájó szívemet. — És való legyen mindez . •— De való ám. — Nem vélném. — Nem ? — De nem bizony ! — Vájjon miért nem ? — Mivel akkor sietnéd megtudatni velem kilétedet. — Nagyon sietnék.— Nos hát ? — Csakhogy te akkor nem néznél többé reám. — Ugyan ne bolondozz már. — Jó is volna. — Szólj hát, egyébként mindjárt ti hagylak. — Az istenért csak azt ne tedd. — De megteszem, ha nem szólsz ebben a nyomban. — Szólnék én édes-örömest, domi haszna, ha nem lehet. — De lehet! — Mitévő legyek? — Szólj. — Hasztalan minden. Mi még leány ?vagy, asszony-e már, vagy — Asszony vagyok. — Van férjed? — Fájdalom, van. — Hosszút éltek együtt? — Ah, de milyen rosszul. — Sokat kell szenvedned tőle? — Iszonyú sokat. — Szegény asszony. Kínaim, fájdalmaim kimondhatatlanok. . . — Hogy lehetséges az ? Már azt magam sem tudom. — ugy-ebár nem szeret téged ? Lp az az, ami engem annyira kétségbe ejt.—Lehetséges-e téged nem szeretni ? — Oh! én szerencsétlen! ^ minő iszonyatos férjed lehet neked, aki téged, ilyen szép asszonyt nem szeret? Biz az borzasztó egy ember. Hát akkor hadd a faképnél. — De hová megyek aztán? — Hova? — Ha bízhatnék benned . . . — Bízhatsz hát. — Rád bízom magam. — Azt okosan teszed. — De előbb még tisztába kell jönnöm a felett, vájjon igazán szeretsz-e te egemet ? Igazán és végtelenül szeretlek. — És nem fogsz soha rám hini ? — Hogy lehetne rád únni ? •— És nem fogsz soha elhagyni engem ? — Soha, míg élek ! — Tudod, mit mondtál mindezzel ? — De tudom ám. — Van-e már neked feleséged? — Dehogy van. — Ne beszélj. — De isten bizony. — Jaj de mekkorákat füllentesz te . . . Hahaha ! . . .— Nevess csak, hisz az olyan jól áll neked . . . — Neked nincs még feleséged ? Hát akkor kicsoda Blanka ? . . . — Vagy úgy ! Te azt is ismered ?... No szépen vagyunk . . . — Hát persze, hogy ismerem. És szereted te őt ? — Ahogy vesszük. — Nekem azt biztosan kell tudnom, mert ha te szereted őt, akkor nem bízhatom rád magamat. — És lám, igazad van. — Nos ? — Hát — nem szeretem ! — Jaj beli örülök neki. — Csak téged szeretlek egyedül. — Jaj beli boldog vagyok. — Most már csak megtudhatom, hogy ki vagy te ? — Meg hát,