Esztergom és Vidéke, 1888 (10. évfolyam, 1-104. szám)

1888-11-08 / 90. szám

volna egyszerre ennyit szavalni súgó nélkül. Elszánt udvariassággal ültettem le s az utolsó rovat revízióját csináltam. — Mi a szándéka kérem? — kér­deztem a gyűrött kefelenyomat mögül. — Egyelőre is vacsorálni. Képzelje kérem, két nap óta edzem magam egy kitűnő vacsorára. A nyomorult direktor, mielőtt végzetes elhatározására eltökélte volna magát ... — Kérem ne rágalmazza a hol­takat ! — Hiszen ha még becsületesen meg­­ tudott volna halni! A végzetes kötél elszakadása után sikerült, kérem, meg­szöknie. Én azonban végig üldözöm egész Magyarországon, a­ki tönkretett! — Hová szándékozik most utazni? — Komáromba holnap délben. Kérek néhány névjegyet néhány jobb eszter­gomi családhoz. — Nincs névjegyem, de azért kap egy jegyet Komáromba. Ma pedig men­jen a kádárok szállójába, a­hol va­csorát és ágyat adnak erre a néhány sorra. (Havi számláim vannak a kádárok szállójában ilyen vendégekért.) Másnap délelőtt nem jelentkezett. Este azonban üzent. Azt üzente, hogy nagyon jól érzi magát s egy nép­színművet kezd irni a lábatlani aréna megnyitására. Kér néhány jó szivart a stünő ellátás kiegészítéséül. A jeles férfin fölháborított. Rögtön megírtam neki, hogy Budapestre utaz­tam, a­honnan talán csak három nap múlva térek vissza. Itt a jegy Komá­romba. Maradok satöbbi. Három nap múlva beállít hozzám a jeles népszínműíró. Elszántan nyilat­kozott : — Itt a tél és nincs se szerződésem, se télikabátom , itt maradok kérem Esz­tergomban, a­hol nagyon jó szívü haza­fiak laknak. Kérek valami szerény ál­lást a megyénél, vagy a városnál. Megdöbbentem. Eddig még a nevét se kérdeztem, de most már a vakmerő vendég néhai foglalatossága után bátor­kodtam tudakozódni. — Kefekötő voltam kérem, rebegte töredelmesen. Egy szerencsés mentő gondolatom támadt.­­­ Van nekem egy gazdag nagy­bátyám Komáromban, a­ki kefekötő és­­ családi alán. Elmenne hozzá? Virilis és­ tűzoltóparancsnok.­­ A futó vendég sokáig gondolkodott, végre sóhajtva rezignált: — Nem bánom, legalább a famí­liában maradok virágvasárnapig és be­fej­ezh­ete­m n­épszin műv­em­et. És elég nagylelkű volt ötödnapra el is utazni az én kikomponált komá­romi kefekötő nagybátyámhoz. Gr­ASTON. CSAUKOR* Hunyady János. (Hunyady J. török hadjáratai és a pápák.) (Vázlatos korrajz.) VII. Tovább indult tehát, kivéve mintegy 3 ezer német és cseh keresztest, min­den külsegély nélkül, egyedül Istenben bízva. Seregéhez oláh csatlakozott, Oláhországban 8 ezer serege így övéivel együtt 24 ezeryni volt, — szemben a szultán 150 ezernyi hadával. Feldúlva a hűtlen Brankovics tar­tományát, Bulgáriába csapott át Hu­nyady, Skanderbégnek pedig megszente, hogy míg maga elől működik ő háta mögül támadja meg az ellenséget. De ezen hadjárat is szerencsétlen ki­menetelűvé vált a kossovoi az az: rigó­mezői 1448. okt. 17-iki ütközettel. A szultán győzött, de 30—40 ezer ember veszteségével. Az oláhok u. i. elhagyták a rettenetes csatát, mely alatt «nyögött a föld» Thuróczi szavaiként s végre is a­­ vitézséget elnyomta a nagyobb erő és a fáradság,» mint Aeneas Syvius mondja. Az áruló oláh sereg meglakolt, mert a szultán hűtlenség gyanújába vonván őket, néhány száz kivételével mind felkonczoltatta. Hunyady kalandos bujdosással me­nekült meg a törökök kezeiből, — de azután egy szerb kalauz magyar határ helyett Brankovicshoz vezete­tt. E ra­vasz fejedelem rögtön elzáratta s meg­kínálta vele a szultánt, feltételeit azon­ban nem találta Murát elfogadhatónak. Az ezen dologról hírt vett rendek fe­nyegetésére elbocsátá a vezért Branko­vics, de egy elég súlyos szerződés alá­írása után, a­­melynek megtartása alól azonban később a pápa felmenté őt. A jeles kormányzó Szegeden a ren­dektől ismét nagy örömmel fogadtatott. Nem hogy nem verte le a veszteség híre azokat, hanem még nagyobb koszura gyulladtak a törökök ellen s a vereség megtorlását erősen hangoztatták. A kor­mányzó látva s tagasztalva mindezeket, ő is szentül megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg vagy boszul nem áll az ellenségen, vagy halálát nem leli a vívandó harczokban. A gyűlés után tehát követeinek Rómába s Ná­polyba haladék nélkül utasítást kül­dött, hogy miután a veszteség miatt épen nem esett kétségbe, hanem az törekvéseit inkább csak fokozza, készü­leteit egy újabb hadjáratra megkezdet­e, s igyeke­zi­ek a követek ez iránt ha­ladéktalanul kedvező választ szerezni mindkét helyről. A pápa azonban el volt igen fog­lalva a nagyszerű egyh. építkezésekkel és egye­s tudományos kincsek gyűjté­sével ; ehhez járult, hogy a kossovoi gyászos megveretés hire félelmet is öntött belé, — a magyaroknak sem pénzt, sem másféle segélyt nem kül­dött, hanem azt tanácsolá, hogy töre­kedjenek a belbékét helyreállítani s maradjanak határaikon belül; a szerb s bosnyák fejedelmekkel pedig ugy in­tézzék el a dolgot, nehogy ezek a tö­rökkel szövetségbe lépjenek s igy Magyar­országot is ujabb háborúba keverjék. Hunyady a pápa e levelét kedvezőt­lenül fogadta s leverő hatást tett az, az 1449. év tavasza végén tartott országgyűlés rendeire is. Felháborodá­sunknak a szokatlan s épen nem várt levelén kifejezést is adtak egy, a pápá­hoz intézet levelükben, melynek egy része igy hangzik*. «... Midőn Szentséged nekünk egyetértést, egyességet javasol, készség­gel fogadjuk tanácsát, azt tartván ma­gunk is jólétünk alapjának. Midőn Szentséged résztvevően fájlalja meg­verettetésünket, köszönetet mondunk­­ atyailag kegyes indulatáért, mi bizo­nyára inkább hitünkért remegünk, mint hazánkért . . . De midőn Szentséged arra int bennünket, hogy e vereségünk után határainkon belül maradjunk fegy­vereinkkel, ezt mire kelljen magyaráz­nunk, valóban nem tudjuk. Úgy látszik, nyugalmat akar tanácsolni, — s vajjon lehet-e az keresztényhez illő nyugalom? — De félni lehet, hogy e nyugalom tespedéssé ne váljék, kivált, ha e ve­szélyes időben a kellő segélytől meg­fosztatunk. A nyugalom, Szent­atya, magunknak is kedves dolog, de csak azon nyugalom, mely Hazánknak is békét szerezhet. Eddig is határaink védelme volt harczunk főczélja; azért kerestük fel az incselkedő ellenséget, hogy őt messze űzzük határainktól. Most pedig határaink közt bevárni őt, nem annyi volna-e, mint őt késztetni a becsa­pásra? . . . Bátorságra, vigaszra, tettre és segélyre is nagyobb szükségünk van most, hogy ezért érhessünk az ingadozó, mint volt kedvező szerencsében . . . Daczára, hogy ily erélyesen válaszol­tak a pápának, kedvet a rendek a török háborúra a szenvedett veszteségek után nem éreztek s külsegély­től is megfosz­totta a kormányzó is kénytelen volt a többség akaratában megnyugodni. De a Horváth Mihály szerint is a pápának háborút elhalasztó és a belbékét megszilárdítani javasló tanácsa az ak­kori körülmények között nem is volt helytelen. Mert sok elintézni, javítani való volt itthon az országban s a haza épsége nem egy tekintetben volt kocz­kára téve: Frigyes folyton nyugtalanítá az országot, — Giskra rablófőnök ezernyi cseheivel pedig tényleg dúlta a felvidéket és nem egy főúr az uralomra is gondolt. Ép azért Hunyady jobban tette, hogy az ország komoly kormányzásához for­dult. SINKA FERENCZ. Irodalmi levél. (Közkeletre szánt nyelvkincsek.) (dr. k. 1.) Ugyan hányan olvassák Esztergomban az akadémia tekintélyé­lvével kiadatott Nyelvtörténeti Szó­tárat? Pedig bizony ránk férne, mert nyelvérzékünk megcsömörlött, szépen magyarul írni és társalogni nem am­bicziónk; inflcziálva vagyunk se német se magyar szólásmódokkal; nem vagyunk már büszkék a magyar nyelv nagy szó­kincseire ; Mártonfi Frigyes nyelvén be­szélünk a nőkkel, a­kik szeretik a re­gényeket, de már elhanyagolják az iro­dalmi nyelv szépségeit; valóban sivár és lapos hétköznapi társalgunk egymással; magyar nyelven önző és kény­elemszere­tő, de azért kitüntetésekért bomló nemzedék va­gyunk ; több érzékünk van a minden­napi pletykához, mint a gondolatokhoz és eszmékhez. A nagyképű ostobaság s a loyális czopf elnyomja a szellemet s dominál a társas életben gondolatok és szókincsek nélkül. Épen jókor jött a Nyelvtörténeti Szó­tár. Kopott régi magyar aranyokat kí­nál a nem egészen magyar veretű réz­krajczárokkal élősködő mindennapi em­bereknek. — vége a tavaszi toilettenek! — só­hajtott fel Balázs úr tettetett szomorúsággal. — De legalább a gavallér is elveszett vele — jegyezte meg Rózsika. A további történtekre fátyolt ! Elég az, hogy megvigasztalódtam. Még csak a Du­nának sem próbáltam neki menni. De ha rózsalikört látok, még ma is kilel a hideg tőle. Azután szerelmes voltam még egy nép­színházi kóristancba, egy tüzesszeműí fran­czia gouvernantba, három principálisom leányába (ex oficcio), egy harminczöt éves fiatal özvegybe (vagy inkább jó vacsoráiba) és — és — már csak megvallom, egy ta­karos székely szohacziczusba. Azt hiszem, eléggé változatos társaság. No de mind­­ e szerelmek csak aféle szappanbuborékok voltak. Egy fuvasra támadtak, egy ideig felszínen csillogtak s ezután nyom nélkül újra szétpattantak. A kezdő fél többnyire én voltam, de az abbahagyó körülbelül csak egy harmadrészben. Hanem hát ezek­ről nem is érdemes bővebben szólani. Csak egy kalandom van még, melyet min­denesetre közölnöm kell önnel. No ne ijedjen meg kérem, nem valami nagy je­lentőségű ez sem, sőt sokkal egyszerűebb, nyugodtabb lefolyású az eddigieknél, nem most azután jól figyeljen reám ! Ha­mikor történt, bizony már nem is tu­dom. Bizonyára ebben a században. Elég az hozzá, hogy egy kis vidéki városban történt, a­melynek a nevét­­ szintén elfe­ledtem s csak azt tudom róla, hogy két­ségbeejtő kövezete, jó ivóvize s tiszta, hol­das éjeken még világítása is van. Odafen a tótok között fekszik. Ott ismertem én meg egy kis leányt. Nézze csak, a világért sem jut eszembe, hogy hivták őt, nevezzük hát pl. Irmának. Ezt a nevet nagyon sze­retem. No de nem kell ám ezért oly hara­gosan összeránczolni homlokát. Biztosit­hatom, hogy nem a kis Béldynére gon­doltam. A kis Irmust még iskolás korában is­mertem meg, a­mennyiben a jó szürke nénék által rendezett karácsonyi színdara­bokban mindig az angyalkát játszotta. S valóban olyan olyan Murillo-féle angyalfej volt. Szép hosszú szőke hajjal, kedvesen mosolygó arczocskával és ibolyakék sze­mekkel. Csak annyit tudtam felőle, hogy atyám legjobb barátjának, egy nyugalma­zott őrnagynak a leánya. Ha az utczán találkoztam vele, mosolyogtam reá és cset­ten­tem egyet nyelvemmel , de különben bizony nem gondoltam reá. (Sohse csinál­jon ezért ilyen durczás képet. Irmácska bizonyára még kevesebbet gondolt velem.) Csak akkor kezdettem komolyabban ér­deklődni iránta, mikor vagy három évvel későbben a farsangnyitó megyei bálon ta­lálkoztam vele. Lenge, rózsaszín ruhát vi­selt beszőtt arany csillagokkal, leeresztett fürtöket és gömbölyű fehér nyakán két sor gyöngyöt. Valóságos kis rózsatündérke volt ez öltözetben. Nevetett, mosolygott, repdesett mint kis madár a tánczosok kar­jain, egyszóval kitűnően látszott mulatni. Mikor a négyesben összejöttünk, fülébe súgtam: — Ej, ej, a kis angyalka! Hát ugyan hova tűntek el a szárnyai ? A kis Irmus arcza elkomolyodott, elpi­rult s végig nézett rajtam. Ugy, ugy, mint maga most, mily pompásan eltalálta ! — Velem vannak! — mondotta emelt hangon s elfordult tőlem. Szörnyen lefőzve éreztem magamat. El­sompolyogtam tőle s elpanaszoltam bará­taimnak kudarczomat. A léhűtők jókat kaczagtak szomorú esetemen, csak az egyik, valami Becher Tóni, nagyon jó gy­erek, de kissé együgyű, aki daczára, hogy kásás szájjal és tótos accentussal beszélt, egy ritka előnynyel birt valamennyiük felett, t. i. húszezer hold príma classis földdel egy tagban, — botránkozott meg fölöttünk. Szörnyen szivreható prédikácziót tartott neveletlenségemről s konstatálta, hogy meg­érdemeltem a tromfot. Egész este zsörtö­lődött e miatt velem, sőt még másnap harmadszor is, mig végre megértettem, hogy a jó fiú komolyan érdeklődik a kis angyalka iránt. A jó Tóni pajtásnál mi rendesen előbb tudtuk, mint ő maga, váj­jon mit is gondol, mit is akar tulajdon­képen. Most is jól eltaláltuk. Kezdett Bécs­ből nyakkendőket hozatni a maga számára, de melyeket megkötni semmiképen sem tudott és óriás virágbokrétákat Irma szá­mára, de a­melyeket átadni a világért sem mert. Adatott éjjeli zenéket, maga azonban mindég elutazott az illető estén. Szóval teljesen belebolondult a kis angyalkába. A farsang vége felé végre annyira fel­bátorodott, hogy egy második négyest mert kérni imádottjától. Természetesen oly sokáig készült e nehéz lépésre, hogy megkésett a kéréssel. Hanem azért a böjt elején mégis felszóllitott engemet,­­hogy menjek el Irmához s lépjek fel kérőként­­ az ő nevében. A báli jelenet óta bizonyos­­ tartózkodó tisztelettel gondoltam a kis Ir­musra s magam sem tudom miért, majd­nem kerültem őt. Hanem azért álmaimban gyakorta jártam a mennyországba s a ka­pus angyal, aki oda beeresztett, rendesen Irmus volt. Ezért szinte megijedtem Tóni kérése hal­latára. Semmi kedvet sem éreztem annak teljesítésére. De végre is vállalkoztam reá csupa kíváncsiságból a nyerendő választ illetőleg. Előadtam Irmának, ha jól emlé­kezem, kissé zavartan, (mit bólintgat ara­nyos ? hát tud maga is valamit felőle ?) mi járatban vagyok. Irma feltűnő izgatott­sággal és csodálkozással hallgatott végig. Azután komolyan és nyugodtan válaszolt: — Nem ismerem Becher urat annyira, hogy ajánlatát komolyan vehetném. De azt hiszem, ha ismerném, sem fogadnám el. Nem rokonszenvezek vele. Meg akartam nyugtatni lelkiismeretemet, hogy minden lehetőt elkövettem barátom érdekében, még egyszer megkérdeztem ter­hát, vajjon jól megfontolta-e a válaszát. Hisz Antal csinos fiú, jószívű, jómódú és — hanem Irmácska összeránczolt szemöl­dökkel (szinte megijedtem tőle) közbevágott. — Kedves Enyedi úr, szegény leány vagyok, de azért nem adom el magamat. Hiába minden alkuvás i­s felkelt a pam­lagról. Én is felkeltem, mit tehettem egyebet, s egy nagyon csinos japáni virágvázát le­verve, hosszú orral távoztam. Másodszor voltam lefőzve a kis angyal által s mégis e napon ugy találtam, hogy Irma igen derék és okos leány, én meg nagyon ha-

Next