Esztergom és Vidéke, 1888 (10. évfolyam, 1-104. szám)
1888-11-08 / 90. szám
volna egyszerre ennyit szavalni súgó nélkül. Elszánt udvariassággal ültettem le s az utolsó rovat revízióját csináltam. — Mi a szándéka kérem? — kérdeztem a gyűrött kefelenyomat mögül. — Egyelőre is vacsorálni. Képzelje kérem, két nap óta edzem magam egy kitűnő vacsorára. A nyomorult direktor, mielőtt végzetes elhatározására eltökélte volna magát ... — Kérem ne rágalmazza a holtakat ! — Hiszen ha még becsületesen meg tudott volna halni! A végzetes kötél elszakadása után sikerült, kérem, megszöknie. Én azonban végig üldözöm egész Magyarországon, aki tönkretett! — Hová szándékozik most utazni? — Komáromba holnap délben. Kérek néhány névjegyet néhány jobb esztergomi családhoz. — Nincs névjegyem, de azért kap egy jegyet Komáromba. Ma pedig menjen a kádárok szállójába, ahol vacsorát és ágyat adnak erre a néhány sorra. (Havi számláim vannak a kádárok szállójában ilyen vendégekért.) Másnap délelőtt nem jelentkezett. Este azonban üzent. Azt üzente, hogy nagyon jól érzi magát s egy népszínművet kezd irni a lábatlani aréna megnyitására. Kér néhány jó szivart a stünő ellátás kiegészítéséül. A jeles férfin fölháborított. Rögtön megírtam neki, hogy Budapestre utaztam, ahonnan talán csak három nap múlva térek vissza. Itt a jegy Komáromba. Maradok satöbbi. Három nap múlva beállít hozzám a jeles népszínműíró. Elszántan nyilatkozott : — Itt a tél és nincs se szerződésem, se télikabátom , itt maradok kérem Esztergomban, ahol nagyon jó szívü hazafiak laknak. Kérek valami szerény állást a megyénél, vagy a városnál. Megdöbbentem. Eddig még a nevét se kérdeztem, de most már a vakmerő vendég néhai foglalatossága után bátorkodtam tudakozódni. — Kefekötő voltam kérem, rebegte töredelmesen. Egy szerencsés mentő gondolatom támadt. Van nekem egy gazdag nagybátyám Komáromban, aki kefekötő és családi alán. Elmenne hozzá? Virilis és tűzoltóparancsnok. A futó vendég sokáig gondolkodott, végre sóhajtva rezignált: — Nem bánom, legalább a famíliában maradok virágvasárnapig és befejezhetem népszin művemet. És elég nagylelkű volt ötödnapra el is utazni az én kikomponált komáromi kefekötő nagybátyámhoz. GrASTON. CSAUKOR* Hunyady János. (Hunyady J. török hadjáratai és a pápák.) (Vázlatos korrajz.) VII. Tovább indult tehát, kivéve mintegy 3 ezer német és cseh keresztest, minden külsegély nélkül, egyedül Istenben bízva. Seregéhez oláh csatlakozott, Oláhországban 8 ezer serege így övéivel együtt 24 ezeryni volt, — szemben a szultán 150 ezernyi hadával. Feldúlva a hűtlen Brankovics tartományát, Bulgáriába csapott át Hunyady, Skanderbégnek pedig megszente, hogy míg maga elől működik ő háta mögül támadja meg az ellenséget. De ezen hadjárat is szerencsétlen kimenetelűvé vált a kossovoi az az: rigómezői 1448. okt. 17-iki ütközettel. A szultán győzött, de 30—40 ezer ember veszteségével. Az oláhok u. i. elhagyták a rettenetes csatát, mely alatt «nyögött a föld» Thuróczi szavaiként s végre is a vitézséget elnyomta a nagyobb erő és a fáradság,» mint Aeneas Syvius mondja. Az áruló oláh sereg meglakolt, mert a szultán hűtlenség gyanújába vonván őket, néhány száz kivételével mind felkonczoltatta. Hunyady kalandos bujdosással menekült meg a törökök kezeiből, — de azután egy szerb kalauz magyar határ helyett Brankovicshoz vezetett. E ravasz fejedelem rögtön elzáratta s megkínálta vele a szultánt, feltételeit azonban nem találta Murát elfogadhatónak. Az ezen dologról hírt vett rendek fenyegetésére elbocsátá a vezért Brankovics, de egy elég súlyos szerződés aláírása után, amelynek megtartása alól azonban később a pápa felmenté őt. A jeles kormányzó Szegeden a rendektől ismét nagy örömmel fogadtatott. Nem hogy nem verte le a veszteség híre azokat, hanem még nagyobb koszura gyulladtak a törökök ellen s a vereség megtorlását erősen hangoztatták. A kormányzó látva s tagasztalva mindezeket, ő is szentül megfogadta, hogy addig nem nyugszik, míg vagy boszul nem áll az ellenségen, vagy halálát nem leli a vívandó harczokban. A gyűlés után tehát követeinek Rómába s Nápolyba haladék nélkül utasítást küldött, hogy miután a veszteség miatt épen nem esett kétségbe, hanem az törekvéseit inkább csak fokozza, készületeit egy újabb hadjáratra megkezdete, s igyekeziek a követek ez iránt haladéktalanul kedvező választ szerezni mindkét helyről. A pápa azonban el volt igen foglalva a nagyszerű egyh. építkezésekkel és egyes tudományos kincsek gyűjtésével ; ehhez járult, hogy a kossovoi gyászos megveretés hire félelmet is öntött belé, — a magyaroknak sem pénzt, sem másféle segélyt nem küldött, hanem azt tanácsolá, hogy törekedjenek a belbékét helyreállítani s maradjanak határaikon belül; a szerb s bosnyák fejedelmekkel pedig ugy intézzék el a dolgot, nehogy ezek a törökkel szövetségbe lépjenek s igy Magyarországot is ujabb háborúba keverjék. Hunyady a pápa e levelét kedvezőtlenül fogadta s leverő hatást tett az, az 1449. év tavasza végén tartott országgyűlés rendeire is. Felháborodásunknak a szokatlan s épen nem várt levelén kifejezést is adtak egy, a pápához intézet levelükben, melynek egy része igy hangzik*. «... Midőn Szentséged nekünk egyetértést, egyességet javasol, készséggel fogadjuk tanácsát, azt tartván magunk is jólétünk alapjának. Midőn Szentséged résztvevően fájlalja megverettetésünket, köszönetet mondunk atyailag kegyes indulatáért, mi bizonyára inkább hitünkért remegünk, mint hazánkért . . . De midőn Szentséged arra int bennünket, hogy e vereségünk után határainkon belül maradjunk fegyvereinkkel, ezt mire kelljen magyaráznunk, valóban nem tudjuk. Úgy látszik, nyugalmat akar tanácsolni, — s vajjon lehet-e az keresztényhez illő nyugalom? — De félni lehet, hogy e nyugalom tespedéssé ne váljék, kivált, ha e veszélyes időben a kellő segélytől megfosztatunk. A nyugalom, Szentatya, magunknak is kedves dolog, de csak azon nyugalom, mely Hazánknak is békét szerezhet. Eddig is határaink védelme volt harczunk főczélja; azért kerestük fel az incselkedő ellenséget, hogy őt messze űzzük határainktól. Most pedig határaink közt bevárni őt, nem annyi volna-e, mint őt késztetni a becsapásra? . . . Bátorságra, vigaszra, tettre és segélyre is nagyobb szükségünk van most, hogy ezért érhessünk az ingadozó, mint volt kedvező szerencsében . . . Daczára, hogy ily erélyesen válaszoltak a pápának, kedvet a rendek a török háborúra a szenvedett veszteségek után nem éreztek s külsegélytől is megfosztotta a kormányzó is kénytelen volt a többség akaratában megnyugodni. De a Horváth Mihály szerint is a pápának háborút elhalasztó és a belbékét megszilárdítani javasló tanácsa az akkori körülmények között nem is volt helytelen. Mert sok elintézni, javítani való volt itthon az országban s a haza épsége nem egy tekintetben volt koczkára téve: Frigyes folyton nyugtalanítá az országot, — Giskra rablófőnök ezernyi cseheivel pedig tényleg dúlta a felvidéket és nem egy főúr az uralomra is gondolt. Ép azért Hunyady jobban tette, hogy az ország komoly kormányzásához fordult. SINKA FERENCZ. Irodalmi levél. (Közkeletre szánt nyelvkincsek.) (dr. k. 1.) Ugyan hányan olvassák Esztergomban az akadémia tekintélyélvével kiadatott Nyelvtörténeti Szótárat? Pedig bizony ránk férne, mert nyelvérzékünk megcsömörlött, szépen magyarul írni és társalogni nem ambicziónk; inflcziálva vagyunk se német se magyar szólásmódokkal; nem vagyunk már büszkék a magyar nyelv nagy szókincseire ; Mártonfi Frigyes nyelvén beszélünk a nőkkel, akik szeretik a regényeket, de már elhanyagolják az irodalmi nyelv szépségeit; valóban sivár és lapos hétköznapi társalgunk egymással; magyar nyelven önző és kényelemszerető, de azért kitüntetésekért bomló nemzedék vagyunk ; több érzékünk van a mindennapi pletykához, mint a gondolatokhoz és eszmékhez. A nagyképű ostobaság s a loyális czopf elnyomja a szellemet s dominál a társas életben gondolatok és szókincsek nélkül. Épen jókor jött a Nyelvtörténeti Szótár. Kopott régi magyar aranyokat kínál a nem egészen magyar veretű rézkrajczárokkal élősködő mindennapi embereknek. — vége a tavaszi toilettenek! — sóhajtott fel Balázs úr tettetett szomorúsággal. — De legalább a gavallér is elveszett vele — jegyezte meg Rózsika. A további történtekre fátyolt ! Elég az, hogy megvigasztalódtam. Még csak a Dunának sem próbáltam neki menni. De ha rózsalikört látok, még ma is kilel a hideg tőle. Azután szerelmes voltam még egy népszínházi kóristancba, egy tüzesszeműí franczia gouvernantba, három principálisom leányába (ex oficcio), egy harminczöt éves fiatal özvegybe (vagy inkább jó vacsoráiba) és — és — már csak megvallom, egy takaros székely szohacziczusba. Azt hiszem, eléggé változatos társaság. No de mind e szerelmek csak aféle szappanbuborékok voltak. Egy fuvasra támadtak, egy ideig felszínen csillogtak s ezután nyom nélkül újra szétpattantak. A kezdő fél többnyire én voltam, de az abbahagyó körülbelül csak egy harmadrészben. Hanem hát ezekről nem is érdemes bővebben szólani. Csak egy kalandom van még, melyet mindenesetre közölnöm kell önnel. No ne ijedjen meg kérem, nem valami nagy jelentőségű ez sem, sőt sokkal egyszerűebb, nyugodtabb lefolyású az eddigieknél, nem most azután jól figyeljen reám ! Hamikor történt, bizony már nem is tudom. Bizonyára ebben a században. Elég az hozzá, hogy egy kis vidéki városban történt, amelynek a nevét szintén elfeledtem s csak azt tudom róla, hogy kétségbeejtő kövezete, jó ivóvize s tiszta, holdas éjeken még világítása is van. Odafen a tótok között fekszik. Ott ismertem én meg egy kis leányt. Nézze csak, a világért sem jut eszembe, hogy hivták őt, nevezzük hát pl. Irmának. Ezt a nevet nagyon szeretem. No de nem kell ám ezért oly haragosan összeránczolni homlokát. Biztosithatom, hogy nem a kis Béldynére gondoltam. A kis Irmust még iskolás korában ismertem meg, amennyiben a jó szürke nénék által rendezett karácsonyi színdarabokban mindig az angyalkát játszotta. S valóban olyan olyan Murillo-féle angyalfej volt. Szép hosszú szőke hajjal, kedvesen mosolygó arczocskával és ibolyakék szemekkel. Csak annyit tudtam felőle, hogy atyám legjobb barátjának, egy nyugalmazott őrnagynak a leánya. Ha az utczán találkoztam vele, mosolyogtam reá és csettentem egyet nyelvemmel , de különben bizony nem gondoltam reá. (Sohse csináljon ezért ilyen durczás képet. Irmácska bizonyára még kevesebbet gondolt velem.) Csak akkor kezdettem komolyabban érdeklődni iránta, mikor vagy három évvel későbben a farsangnyitó megyei bálon találkoztam vele. Lenge, rózsaszín ruhát viselt beszőtt arany csillagokkal, leeresztett fürtöket és gömbölyű fehér nyakán két sor gyöngyöt. Valóságos kis rózsatündérke volt ez öltözetben. Nevetett, mosolygott, repdesett mint kis madár a tánczosok karjain, egyszóval kitűnően látszott mulatni. Mikor a négyesben összejöttünk, fülébe súgtam: — Ej, ej, a kis angyalka! Hát ugyan hova tűntek el a szárnyai ? A kis Irmus arcza elkomolyodott, elpirult s végig nézett rajtam. Ugy, ugy, mint maga most, mily pompásan eltalálta ! — Velem vannak! — mondotta emelt hangon s elfordult tőlem. Szörnyen lefőzve éreztem magamat. Elsompolyogtam tőle s elpanaszoltam barátaimnak kudarczomat. A léhűtők jókat kaczagtak szomorú esetemen, csak az egyik, valami Becher Tóni, nagyon jó gyerek, de kissé együgyű, aki daczára, hogy kásás szájjal és tótos accentussal beszélt, egy ritka előnynyel birt valamennyiük felett, t. i. húszezer hold príma classis földdel egy tagban, — botránkozott meg fölöttünk. Szörnyen szivreható prédikácziót tartott neveletlenségemről s konstatálta, hogy megérdemeltem a tromfot. Egész este zsörtölődött e miatt velem, sőt még másnap harmadszor is, mig végre megértettem, hogy a jó fiú komolyan érdeklődik a kis angyalka iránt. A jó Tóni pajtásnál mi rendesen előbb tudtuk, mint ő maga, vájjon mit is gondol, mit is akar tulajdonképen. Most is jól eltaláltuk. Kezdett Bécsből nyakkendőket hozatni a maga számára, de melyeket megkötni semmiképen sem tudott és óriás virágbokrétákat Irma számára, de amelyeket átadni a világért sem mert. Adatott éjjeli zenéket, maga azonban mindég elutazott az illető estén. Szóval teljesen belebolondult a kis angyalkába. A farsang vége felé végre annyira felbátorodott, hogy egy második négyest mert kérni imádottjától. Természetesen oly sokáig készült e nehéz lépésre, hogy megkésett a kéréssel. Hanem azért a böjt elején mégis felszóllitott engemet,hogy menjek el Irmához s lépjek fel kérőként az ő nevében. A báli jelenet óta bizonyos tartózkodó tisztelettel gondoltam a kis Irmusra s magam sem tudom miért, majdnem kerültem őt. Hanem azért álmaimban gyakorta jártam a mennyországba s a kapus angyal, aki oda beeresztett, rendesen Irmus volt. Ezért szinte megijedtem Tóni kérése hallatára. Semmi kedvet sem éreztem annak teljesítésére. De végre is vállalkoztam reá csupa kíváncsiságból a nyerendő választ illetőleg. Előadtam Irmának, ha jól emlékezem, kissé zavartan, (mit bólintgat aranyos ? hát tud maga is valamit felőle ?) mi járatban vagyok. Irma feltűnő izgatottsággal és csodálkozással hallgatott végig. Azután komolyan és nyugodtan válaszolt: — Nem ismerem Becher urat annyira, hogy ajánlatát komolyan vehetném. De azt hiszem, ha ismerném, sem fogadnám el. Nem rokonszenvezek vele. Meg akartam nyugtatni lelkiismeretemet, hogy minden lehetőt elkövettem barátom érdekében, még egyszer megkérdeztem terhát, vajjon jól megfontolta-e a válaszát. Hisz Antal csinos fiú, jószívű, jómódú és — hanem Irmácska összeránczolt szemöldökkel (szinte megijedtem tőle) közbevágott. — Kedves Enyedi úr, szegény leány vagyok, de azért nem adom el magamat. Hiába minden alkuvás is felkelt a pamlagról. Én is felkeltem, mit tehettem egyebet, s egy nagyon csinos japáni virágvázát leverve, hosszú orral távoztam. Másodszor voltam lefőzve a kis angyal által s mégis e napon ugy találtam, hogy Irma igen derék és okos leány, én meg nagyon ha-