Esztergom és Vidéke, 1888 (10. évfolyam, 1-104. szám)

1888-11-22 / 94. szám

Nemzeti operáink. Budapest, nov. 21. Az egész nemzet tekintete, aggódás­sal és fájdalommal telve, hónapokon át csüngött az ország legelőkelőbb, legdrágább műintézetén: a királyi opera már rég megszűnt kincses szekrény lenni, hanem Pandora-szelencze lett, melyből a viszálynak folyton uj okai szálltak ki. Az intendat­urának minden jóakarata, becsületes fáradozása szerte locscsant amaz egyenetlenségeken, me­lyek az intézet organizmusában a leg­tágasabb helyet meghódították s az egészséges fejlődést lehetetlenné tették. Ekkor jött a kormánybiztos, Beniczky Ferencz államtitkár, és józan, éles el­méletével, erős és e mellett ügyesen hajlékony kezével rendet teremtett. Kímélet nélkül eltávolította a parazitá­kat, a feleslegest; a használhatót a kellő helyre állította; a korrupciót, az erkölcsi marazmust, a szimóniát irgal­matlanul leverte és a fegyelmetlenséget a henczegő szeszélyeskedést kihajította az ajtón. És nyugalom és rend lett, a költség­vetés a józan egyensúly felé közeledett, a közönség ismét régi rokonszenvét kezdte érezni a csodateljes ház iránt s megtöltötte annak fejedelmi helyeit. A kormánybiztos most elérkezettnek látta az időt, hogy reformművé­re rátegye a koronát, a lábbadozó intézetnek meg­adja az alkalmas vezetőt és ápolót, a­ki elvezesse azt a teljes meggyógyulás­hoz, viruló, duzzogó egészséghez: a királyi opera művészeti igazgatójának meghívta Mahlert, az ifjú, erős, nagy rá­törő, alkotni szerető s fiatal kora da­czára a legszélesebb szakkörökben jó­hirü s nagyrabecsült mestert. És az uj igazgatóval uj szellem vonult be a szép házba. Országot, em­bereket nem ismerve, de telve a legjobb intenziókkal, magasztos feladata iránti meleg lelkesedéssel, eszét csupán azon művészi czélokra irányozva, melyek vezetése alatt elérendők lesznek, az or­szágot s a nemzetet, melynek tulajdona az intézet, minden eszméjénél s minden lépésénél szemmel tartva, — fogott Mahler a munkához és már kevés hét elmúltával szép, áldást igérő virággá fejlődni látjuk a csirát, melyet művészi tevékenységének talajába ültetett. Mahlernek vannak eszméi, vannak elvei, van programmja, tudja, mit akar és tudja, hogy azt, mit akar, mint kell a legjobban eszközölni. Programmjának első i­dőpontjai közé tartozik a külföldön működő énekmű­vészeket lassanként haza hozni s őket az eltávolítandó, nélkülözhető, asszi­m­ilálódhatlanoknak bizonyult elemek helyére állítani; továbbá idegen azon jelentőséges, messzeható elvet vallja, hogy Magyarország különböző vidékein létező, még ki nem képzett tehetségeket, melyek a vidéki sajtó részéről méltány­lást, bátorítási dicséretet kaptak, fel kell keresni és közülök a legjobbat kiválasztani a királyi opera részére leendő kiképeztetés végett. Ez pompás eszme s a vidéki sajtó, mely oly haza­fias, önzetlen és szolgálatkész, ezen munkánál bizon­nyal a leghasznosabb szolgálatokat fogja teljesíteni az igaz­gatónak. Magyarország szép és jó han­gokban gazdag, egyike a világ leggaz­dagabb országainak e téren: ki itt ke­res, biztosan talál is. Mahler igazgató különben nem vár a jövő adományaira, hogy misssziójának hézagos oldala iránt igazságos legyen: vezetése alatt a királyi opera már máig is számtalan százalékkal odébb és ma­gyarabb lett. A magyar közönség pedig műértő és hálás. Ha annak fővárosi része mal­ma uj szeretettel s uj kedvvel látogatja is az Andrássy-uti szép házat, melyet duzzogva s kedvetlenül oly soká került, ugy a vidéki közönség is, ha Mahler kö­vetkezetes marad programmjához, csak­hamar zarándokolni fog a pompatelt műcsarnokokba s minden operaestén a rokonszenves valódi magyar alakok tö­megén fog gyönyörködni a hazafi szeme a dicső művészetnek szentelt házban. Szőlősgazdáink figyelmébe. Budapest, nov. 21. (Szőlészeti és borászati tanfolyam.) A budapesti vinczellérképző intézet igazgatósága küldte be hozzánk a kö­vetkező körlevelet: A földmivelés-, ipar- s kereskedelmi minisztérium bortermelők és borkezelők részére a budapesti vinczellérképezde által f. évi deczember hó 1—15-ig tartó szőlészeti és borászati tanfolyamot rendez. A tanfolyam czélja: szőlőbirtokosok­nak és gyakorlati borkezelőknek alkalmat szolgáltatni, hogy az e téren felmerült kérdések és vívmányokkal aránylag rövid idő alatt megismerkedhessenek. A tanfolyamot a budapesti állami vinczellérképezde igazgató tanára tartja és vezeti részben előadásokban, részben gyakorlati okmutatásokban. A tanfolyam az orsz. gazdasági egye­sület épületében, a Köztelek nagytermé­ben, vasárnapokat kivéve, napokint d. u. 4 - 126 óráig tar­tozik. A gyakorlati okmutatások idejét a tanfolyam vezetője időről-időre fogja a hallgatóság tudomá­sára hozni. A tanfolyam ingyenes, s a résztvenni óhajtók a budapesti vinczellérképezde igazgatóságánál november 28-ig sze­mélyesen vagy írásban jelentkezhetnek. A tanfolyam 12 előadása a következő­képen tartotik: Decz. 1-én. A szőlő tá­plálkozása virág­­zása­ és érése. „ 3-án. • Szőlőfajok meg­választása. „ 4-én. A szőlőtő szaporítás módjai. „ 5-én. A szőlőtő főbb és ajánlha­tóbb művelésmódjai. „ 6-án. A szőlőtő ojtása. „ 7-én. A philloxera elleni véde­kezés. „ 10-én. Szüret és erjesztés. „ 11-én. Fehér borok készítése. „ 12-én. "Vörös borok készítése. „ 13-án. Pincze és hordók kezelése. „ „ 14-én. A borkezelés főbb műveletei. 15-én. A bőrbetegségek és azok gyógyitása. A gyakorlati okmutatások közül be fognak mutattatni: a must­ czukor- és savtartalmának, a borszesz-, sav- és extracttartalmának meghatározása, élesz­ A j­a f­i­t­k­a 11 a­n. — Beszély. — „Jámbor fiatalból válik áldott öreg." Közmondás. (Folytatás.) Laczinak eddig igen derék társai valának. Segített még az ő eszessége is; a pénz, így szóla, gyakrabban veszedelmes egy jószág s gyakran igen nagy bajba kevert már sok vigyázatlant, a ki elég merész volt azt ma­gánál hordozni. Ő nem akarta magát e veszélynek kitenni. Igy hát rögtön ártal­matlanná tette, színházban, sörcsarnokban, a kávéházakban vagy a jó Ég tudja hol. Egy szóval: Laczi és társai a társadalom fogyasztó osztályát becsülettel képviselték, habár csak a zsebkiadásban is. Ettek-ittak a mennyi csak szájuk izének tetszett. Meg­tanulták forgatni a dákot, finom szivarkát sodorni, a pinczér által visszaadott csekély összeget nagylelkűen nekiadni, sőt olykor ellesték a felsőbb számtani tudomány életbe­vágó hasznát, a «ferbliben» vagy« «huszon­egyben» gyakorolták is. Hogy azután odahaza ők is e nemes szórakozási módot, azt mondanunk­ sem kell. Egy meglehetős csínnal berendezett szoba, melynek tárgyai azonban a kímélet semmi nyomát nem viselték magukon, —­ képezte Laczi és társainak lakását. Valahányszor csak belépünk, a sürü do­hány­füst megfojtással fenyeget. A ben­levőket pedig csakis hosszú szünet után vehetjük ki. De az asztalra mért ökölcsapá­sokat, a veszekedő beszédet, a rekedt ordí­tásokat és pénz pengését, azt már az ajtó előtt is tisztán kivehetni. Most is együtt van a tisztes társaság. A kártyákat lázas sebességgel osztják körbe-körbe nagyokat hörpentenek a mellék­i asztalon álló boros kancsókból. A szerencse mind egyre ingadoz; a pénz egyre gurul ide-oda, s ha a füst engedné, látni lehetne a játékban résztvevők arczain az izgatott­ság okozta lángzó színt, s a villámokat, melyeket haragos szemeik szórnak. A betéti összeg folyvást gyarapodik. « Rajta barátim!» — kiáltja tűzzel Laczi «Ez a deák élet virága!» — De már én azt mondom — jobb lesz egy kis mérséklet! hangzik most egy másik társ szájából, a ki utolsó pénzét rakta fel, — könnyű nektek, kiknek apátok megtömi tárczátokat bankóval, de nekem . . . — Hát akkor minek ülsz egy asztalhoz velünk ?! . . . — orditák a többiek. — Bizonyára nem azért, hogy tisztára kipusztítsatok. Ez lovagiatlanság! — El veled! — kiálták többen. Többé ilyen emberrel nem ülünk le és ha tízszere­sen fizet is ! A megsértett Réti Emil bos­­szút libegve vette kalapját. — Megállj! — rivált rá Csobánczi Géza. Pórias magadviseletéért elégtétellel tartozol nekünk ! — Akkor hát bocsánatot kérek! ••felesé gúnyosan. — Nem úgy, ezt lovagias módon kell elintézni! — mondák többen. — Bottal vagy pipaszárral? — jegyzé meg keserű gún­nyal Réti. — Ki a gyalázatossal! — orditált mind­nyájan s többen magasra emelt székekkel rohantak az ajtónál álló Rétire, a­ki egy pillanat alatt átgondolván helyzetét, ki­surrant az utczára. Mikor már biztosságban érezte magát, mérges tekintetetet szórt a helyre, melyet épen most elhagyott, és ökölbe szorított kézzel megfenyegette a házat, hol társai tovább folytatták a léleknemesítő mulat­ságot. A szomszéd szentegyház tornyából épen most kezdett méltóságos hangon szólani a harang szava. Este felé járt az idő s az emberek nagyobb és kisebb csoportokban özönlöttek a templomba. Nagyböjt volt­ a­ magába szállás ideje. Ha párhuzamot akarnánk vonni a cse­csemő és az érett eszű ember között, azt találnók, hogy valamint az ártatlan kis teremtés csak a jelen befolyásoknak enged s a mint azok elmultak, ismét más világot alkot magának s az előbbiről megfelejtkezik, de annak némi emléke mégis megmarad s vannak életében perczek, melyekben ha nem is világosan, mégis némileg maga elé idézi átélt örömeit vagy keserveit, ugy az ember is. A világ örömei közt megfeledkezik Teremtőjéről s arról, hogy bűnei miatt egykor lakolni is fog; de van az esztendő­ben mégis néhány nap, a mely sok magába szállót szemlélhet. Ilyen a nagyböjt is. A ferenczrendiek templomában vagyunk. A templomban minden hely el van foglalva; zsong-bong a templomba szorult ember­tömeg ; türelmetlenséggel látszik várakozni a sz. beszéd kezdetére. Most egyszerre néma csend terül el a templomban. A szónok az emelvényre lépett. Nem vonzó alak. Kis termete és gyenge hangja nem látszanak neki megadni azon előnyt, mely az általánosan ünnepelt szónokok tulajdona. Nem is veszi azon igénybe a szépen szólás szabályait s a különféle mesteri fogásokat. Beszédje olyan, mint ő maga: a megtes­tesült egyszerűség. Ha szólni kezd, halotti csend terül el a templom ivei alatt s csak az ő ihlettségtől áthatott szava hangzik a hallgató tömeg fölé. S a nép hallgat. Olyan csendesen van, hogy élő szobrokat vélne az­ ember látni maga előtt. Mi hát azon varázshatalom, a mely a hallgatók figyelmét oly különös módon leköti? Az igazság ellenállhatatlan hatalma. Da­czára annak, hogy­ a templom már majdnem egészen megtelt, még folyvást jönnek mások és mások, és iparkodnak előre kerülni. De a templom tultömött volt, lehetlen volt előbbre menni. Az érkezett utolsók egyikében Réti Emilre ismerünk. Mi vezethette ide ? Mily körülménynek róható­­ ez föl ? Lángzó arczczal, hevesen dobogó szívvel, és indulattól libegő kebellel hagy­ta el volt barátainak társaságát s ment sétálni, szó­rakozást keresni az utczára. Midőn a ferenczrendiek temploma előtt elhaladna, annak kapuját nyitva látta. Megállt, gondolkozott, azután, pedig ka­laplevéve belépett a templomba, hová in­kább kíváncsiság, mint más érzés vonzotta. A szószékről éppen e szavak hangzottak. «A ki hiszen üdvözül, a ki nem hiszen

Next