Esztergom és Vidéke, 1893 (15. évfolyam, 1-118. szám)
1893-11-08 / 95. szám
ESZTERGOM és VME I Megjelenik hetenként háromszor: j | Hirdetések: f | szerdán, pénteken és Vasárnap, f Szerkesztőség és kiadóhivatal, j Hivatalos hirdetés 1 szótól 100 szóig 75 kr., 100-tól ? 1 hova a lap szellemi részét illető közlemények: hivatalos \ 200* ig 1 frt 50 kr" 20{Mó1 ^ 2 frt 25 kr} Előfizetési ár: | és magánhirdetések, nyíltterek, előfizetési pénzek és \ Bóly!?fÜ^ kr* I I Egész évre 8 frt — kr. \ reklamálások küldendők: f ^ii\Lj , * ,„ V"l \ \ Fél évre 4 — * | Magánhirdetések megállapodás szerint. £ ^ Negyed évre 2 „ — „ I Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). | :] VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. | Egyes száma ára — „ 8 „ | £ Nyilttér sora 20 kr. -®-> | L^^^^^^^ 32. telefonszám. -»6 Új városház, Esztergom, nov. 7. Azt a szép, régi épületet akarjuk megbontani, mely oly soká uralta a város legnagyobb terét, mely sok generácziófa látott már fel- és letűnni azóta, mióta Vak Bottyán tulajdonából a városéba ment át. Nem respektálljuk e szép városi régiséget, szemére vetjük fogyatkozásait, pedig ő nem szólt semmit, pedig nagyon sok dolog történt keblében, ami neki sehogyan sem volt ínyére, de azért csak hallgatott türelmesen. Mégis kénytelenek vagyunk szentségtelen kézzel hozzányúlni, mert hát hiába, ami akkor, mikor építették, Bottyánnak még tág volt, az idő folytán arra jut, hogy kicsinynek találják. Azóta nagyot fordult a világ, a régi jó táblabíró-világ idejében szóval — legtöbbnyire pipaszóval — intézték el a város ügyeit, manapság, ebben a rongy beamtervilágban már erősen pusztítjuk a papirost, mert hát így követeli ezt a közérdek. A lakosság, de főleg az ügyforgalom szaporodása okozatszerűleg magával hozta a hivatalnokok szaporodását is, annyian vannak már a városházán, hogy egy-egy szűk helyiségben két, három, sőt négy ember is szoroskodik, egy-egy olyan kis lyukban, milyen egy embernek is kicsi. Az is jobbadán el van foglalva állványokkal, asztalokkal, az asztalok, állványok könyvekkel, ügyiratokkal, hogy igazán megfordulni se lehet olyik hivatalszobában. Égető a kérdés, azon már rég túl vagyunk, hogy megoldását húznihalasztani sokáig nem lehet, nem csupán a hivatalnokok, de elsősorban a közönség érdeke kívánja, hogy a bajon segítve legyen. A hivatalok oly túlzsúfoltsága egyenesen egészségellenes, aztán természetesen a hivatalnok ritkán van egyedül hivatalos helyiségében, ahol naponként több ember fordul meg, akiknek felvilágosításokat, útbaigazításokat kell adnia; ugyancsak vigyázzon, hogy mindennek, amire hivatalos működése közben szüksége van, helyet bírjon szorítani, mert különben elkeresgélhet félnapokig, míg valami dologban felvilágosítást bír adni, ha még olyan rendesen tartja is ügyiratait. De e város tanácsterme is szűk, nemcsak a többi hivatalos helyiségei. Ha közgyűlés van, elég kiállni a tropikus hőséget egy fél órán át is, hozzá még a levegő is erősen romlott, mert a terem ventillácziója gyatra, bizony nem csoda, ha a városatyák nem szeretnek benn ülni sokáig, vagy hogy egyáltalán el se jönnek a tárgyalásokra, vagy közgyűlésekre. Berendezése is fogyatékos, úgyhogy akárhány község tanácsterme sokkal külömb, mint Esztergom szabad királyi városé. Mi lesz már most akkor, ha a szervezési szabályzat életbe lép, vagy — ábrándozzunk egy kissé — a városrészek egyesülnek. Hova helyezik az új tisztviselőket, talán a toloncz szobába? Nem volna rossz eszme, hanem aligha szolgálna a tisztviselői tekintély emelésére. Helyiséget bérelni meg nincs elég vagyoni ereje a városnak. Igaz ugyan, hogy a bérlet terve első pillanatra tetszetős, mert egyszerre nem kell oly sommás kiadást tenni, hanem mégis csak arra vezet, hogy előbb-utóbb építenie kell a városnak, már csak azért is, hogy a hivatalok szétszakítását, melynél alig van valami károsabb a közigazgatás oly kívánatos gyors menetére, megelőzzük. Ez Budapesten még csak megjárja, ahol az előforduló ügyeletek óriási száma egyenesen magával hozza a szakosztályok felállítását, mert az ügynemet úgy pontosabb, de hasonlíthatatlanul lassúbb, de nálunk legalábbis nevetséges volna, hogy egyik tisztviselő a másiktól kérjen írásbeli felvilágosításokat, még ha nem járna is oly tömérdek munkaerő elpocsékolásával, mint aminővel tényleg jár. Már a városok törvényben meghatározott szervezetében megvan a hiba, hogy a közigazgatás nem olyan gyors menetű, mint az elnökileg intézkedő hatóságoknál, teszem a főszolgabíráknál; minek tegyük azt még készakarva is lassúbbá? Építenünk kell feltétlenül és úgy,ha a hivatalok szétszórtságát elkerüljük. Ezt pedig könnyen megtehetjük egy kis jóakarattal, anélkül, hogy ezáltal a lakosságot érzékenyen megterhelnék. A mostani városházra szinte kívánkozik a második emelet, összehatása kívülről impozáns lenne : az előtte álló szabad tér ezt esztétikai szempontból nem csak megengedhetővé, de egyenesen kívánatossá teszi. Se jobbról, se balról az Esztergom és Vidéke tárczája. Másé lett. — Az » Esztergom és Vidéke« eredeti tárczája. — „Húzd rá Marczi ! Hej, huj, sohase halunk meg." S a primás megkopogtatja vonójával, hegedűjével hátát s összekacsint a bandával, azután oda megy Karika Pista háta mögé. Negédesen odahajlik füléhez, s rákezdi vonójával azt a kedves dalt. Pista fiú pedig nagyot üt öklével az asztalra, azután hátraveti magát székén s belemerül tekintetével a lámpa világába s mély basszus hangján énekli a czigánnyal: , ^Sirassatok, ha meghalok, Bánatos csalogány dalok, Ls ti hervadó levelek Temessetek el engemet.* Itt azután az egész diszes iró kompánia beleordít hamis borizü hangon: »Szemfödőm a bánat legyen, Ugy sincs nekem más egyebem ... Hogy ne legyek egész árva Elviszem a másvilágra.« Átölelik egymást, taktust feledve harsogják tovább: »Szemfödöm a bánat legyen . . .« Pista pedig elhallgatva nézi a függő lámpa körül gomolygó szivarfüstöt. Nézi, nézi s észrevétlen átváltozik az a nehéz szivarfüst egy angyal arczává. Olyan szomorúan mosolyog reá, mint egy martir, a mikor látja felé közeledni a kiéheztetett vad állatot. Összeszorítja ökleit, halántékán kidagadnak az erek. Kebléből vad hörgés száll föl szakadozottan. Azután fölugrik s oda rohan az ablakhoz, fölrántja annak kis alacsony szárnyát s fájdalmát fékvesztetten kikiáltja a néma éjjbe: „Oh Giza, Giza, te mártír, hogyan tudtalak átkozni ! Az a vad állat, az a pénzeszsák, az a Siebenburger, hogy tépjék szét átkozott szivét a pokol összes magzatai. Oh Gizánm, Gizáról" Átöleli az ablakfélfát s ott zokog az az erős, az a hideg férfi. A többiek pedig elnémultak, hitvány lelkük nem érti meg azt az óriási fájdalmat és lelki fölindulást. Esti pillék iők, kik a nap perzselő fényét nem tudják elszivelni. Rosszul érzik most is magukat. Mámoruk kezd tisztulni, s mindenik nézi, merre van az ajtó. A czigány is észreveszi, hogy mára vége van a keresetnek. Félrevonultak s kezdik az osztozkodást a pénzen. Mikor Pista magához tér a hűs, beáradó esti levegőtől, visszatekint. Ott látja czimboráit állig begombolt kabátokban. Hajdú Miska oda megy hozzája; köcsög kalapját, melynek fényes szőre össze-vissza van borzolva,, félre csapja: „Hej, Pista ,komám, ne búsulj annyit azon a lányon, vagy asszonyon, hitvány volt annak a lelke ... !" Szegény! mondta volna még tovább is a vigasztaló szózatot. De egyszerre csak elvörösödött előtte a világ, érezte, hogy köcsög kalapja hogyan emelkedik fejéről a légbe s ő hogyan terül el a földön egy hatalmas pofoncsapástól. Pista pedig ott állott reszketve a dühtől, haloványan. Az a picziny, hitvány emberke ott hentergett előtte a borral összelocsolt padozat piszkos földjén. Orrlyukai tágultak a vad indulattól, szeretett volna törni-zúzni, de nem látott maga előtt semmit, csak ezt a hitvány férget, amely eviczkélve kereste összenyomorított köcsögkalapját. Odament az asztalhoz, felhajtott egy nagy pohár bort, azután megfordult. A czimborák a váratlan intermezzo után nyomban elszeleltek, csak a czigányok állottak ott hátul megrémülve, s osztozkodásukban megzavarva. „Marczi, jöjj ide!" „Parancsol nagyságos uram ..." s hétrét görnyedve ment hozzá, féllábát hátrafelé csúsztatva, hogyha baj talál lenni, könnyebben ugorhasson. Mert hát a Pista úr ma nagyon furcsa. Fél szememnéi oda sandit a bandához. Pista pedig megtölt két poharat Az egyiket odanyújtja a prímásnak, a másikat pedig maga veszi kezébe. Azután átöleli. „Igyál édes Marczikám, hiszen csak te vagy ha hozzám. Szálljon át lelkem hegedűdbe és szólj hozzá az én szivem húrjain. Tudja meg ott a férje ölén,, hogy mit érez az, ki oly igazán szerette. Húzzad úgy, hogy visszaképzelje magát leányságába. Érezze most is szivében azt a gyönyört, mit akkor érezett, mikor kölcsönösen megvallottuk egymásnak szerelmünket. Olvadjon fel lelkem a zene hangjaiba s zokogja el utolsó istenhozzádomat. Azután hadd jöjjön, a minek jönni kell." Összekocsintják poharukat. S amint összecsörren a nemes nedűtől csillogó pohár, Pistáé összetörve hull a földre. S a banda ott hátul csóválja fejét. Hej, baj lesz ma még. De Marczi nem látja ezt, ő már érzi ott az ujjaiban ennek a nagy fiúnak az összetört lelkét, érzi, hogy milyen keserves szívhez szóló hangokat fog kicsalni hegedűjéből. Kusza a poharat fenékig. Azután gavallér módra a földhöz csapja. „Ne ügjön ebből soha senki !" Megindul a banda a sötét éjjbe. Elöl megy lehorgasztott fővel Pista, utána a primás s a többiek. A pislogó lámpák hosszú kísérteties árnyékot vetnek a mozgó alakok után. A néma csendet csak néha-néha zavarja meg egy messziről felhangzó kuvasz hosszas vonítása. Alszik az egész város, csak a háborgó sziv virraszt és széles karikákat von a megtört szemek alá. S amint igy lassan bandukolnak, Pista előtt elvonul* az egész édes fájdalmu mult minden keserűségével. Előtte van az a csillagfénnyel teli holdas este, mikor hallá ajkairól az üdvözítő szavakat, a szerelem égi malaszttal teljes szavait. Érzi vállán azt a fürtös fejet, látja a boldogságtól könnyes szemeket. Azután következtek a boldogság napjai. Építgettek légvárakat, tervezgettek a kis fészek fölépítésén, ö elrepült a fészekhez puha tollakat keresni. S hogy megteremtette a kis boldog fészket: jött egy ölyv, mely a kis madarat, jövendő fészekbeli társát elragadta. ő még boldogan élt a jövőnek, mikor jött a hír, hogy Horváth Gizellát,