Esztergom és Vidéke, 1893 (15. évfolyam, 1-118. szám)
1893-12-03 / 106. szám
ESZTERGOM és VIDÉKE j szerdán, pénteken és Vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal, j i^^^^j^ 100^ ! | Előfizetési ár: í hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos | Bélyegdij 30 kr. f Egész évre 8 frt kr. f és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és f Magánhirdetések négyet o S^Tb: Ezenkívül 3 \ Fél évre . . ... . . . 4 „ — „ I reklamálások küldendők : | Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt i írt ao kr. 5—10-szeri hirdetésnél í |„_________,TM VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. r—.,^^..— % Megjelenik hetenként háromszor: i | Hirdetések: I G kr. bélyegdij. \ | Negyedévre 2 í * fl ° ° o› n—ao-storinál 1500, egy negyedévi (39-szer) és egy félévnéli t | Egy hónapra . '. '. '. '. *. - J 70 J | Duna-UtCza 52. Szám (Tóth-ház). | <*?^£ fo ? éviof^or) ^U.yA^r. | Egyes szám ára .....-„ 8 „ | , | flyiszter sora 20 kr. H»1 %*«~tTM>^^ WC 32. telefonszám. f0i U**TM^**^^ lyan kell foglalkoznia, mert arra fog felébredni, miszerint az ezen egész hátralékos követelést kénytelen lesz mint elévültet és be nem szedhetőt leírni. Egy egész vaskos könyv kerülne ki, ha ezen számadási kivonat minden egyes tételével egészben kívánnánk foglalkozni, épen azért csak a nagyobb összegű hátralékokat kívánjuk megismertetni, melyek elsősorban is azt tanúsítják, hogy polgárainknak a mezőgazdasággal foglalkozó része nagyon is sújtva van a sors csapása által, s azt a következtetést kell levonnunk belőle, hogy az adóemeléssel ez idő szerint nem igen lehet foglalkoznunk. Az 1891. évi városi számadás és mérleg. (I.) Előttünk fekszik a Dóczy Antal városi számvevő által elkészített és nem csekély fáradságot igénylett 1891. évi házipénztári mérleg. Uj dolog ez nálunk, mert a múltban vajmi ritkán volt alkalmunk a városi gazdálkodás eme nyilván könyvével találkozik s talán épen ez is az oka annak, hogy azzal a képviselők vajmi keveset foglalkoznak, pedig a számadás és az ennek alapján készült mérleg mint a tükör szemünk elé állítja a képviselő-testület, a tanács és polgármester mint olyan faktorok egyévi működését, melyeknek, illetve kinek utalványozási joga van. Ez mutatja meg igazán, hogy a hatóság mit tett és mit nem tett meg. Ez szolgáltat bizonyságot arról, váljon a költségvetés megállapítása alkalmával bizonyos czélokra előirányzott összegek tényleg felhasználtattak-e, és arra használtattak-e fel, amelyre előirányozva lettek. Vájjon több vagy kevesebb kellett-e a megjelölt czélra, s ekként a szakközegek, kik hivatvák arra, hogy a költségvetési összegeket a tényleges szükségletnek megfelelőleg hozzák javaslatba, megfeleltek-e ebbeli kötelezettségüknek? Vajjon a kiadás nem haladta-e túl a költségvetési előirányzatot avagy a tényleges bevételt? Ez tanít meg arra, hogy a tényleges szükségletet megismerjük, s ennek alapján úgy az állandó, mint az átmeneti és rendkívüli kiadásaink összegét a költségvetésbe beilesszük. Kétségtelen tehát, hogy az a képviselő, ki a város adminisztrációjával, gazdálkodásával meg akar ismerkedni, ki jogosítottnak kívánja tartatni magát arra, hogy a hatóság intézkedéseit megbírálja, ki ítéletet mond mindazok felett, melyeket a hatóság tesz és végrehajt, annak legelső sorban is az évi számadás és mérleggel kell behatóan megismerkednie. A mérleg és számadás az, mely annak, aki nyelvét érti, mindent megmond, mindent felvilágosít. Épen azért kell méltányolnunk ama szorgalmat, melyet a számvevő kifejtett akkor, midőn a mérlegbe, eme labirintusba Ariadné fonala nélkül bevezet, s áttekintést nyújt mindarról, ami a város polgárait kell, hogy elsősorban érdekelje. Itt van először az 1891. évi számadás bevételi része. Igazolja pedig, hogy az 1890 évi cselekvő hátralék volt 23.701 frt 32 kr. az 1891. évben előirányoztatott bevétel , 114469 frt 26 kr. az összes követelés 138.170 frt 58 kr. ebből befizettetett 113.243 frt 45 kr. hátralék maradt 24.927 frt 13 kr. Itt van a tükör, mely igazolja, hogy a költségvetésileg előirányzott összegből hátralékban maradt 1225 frt 81 kr, mely ugyan oly háztartásnál, melynél az előirányzat a százezer forintot meghaladja, számításba sem jöhet és inkább örvendetes körülménynek mondható; de ha azt tekintjük, hogy a 23.701 frt 52 kr. cselekvő hátralék nem hogy fogyott volna, hanem még 1225 frt 81 krral emelkedett, vagyis 24.927 frt 13 kr. lett, ez eléggé szomorú pénzügyi állapotot igazol, mert azt tanúsítja, hogy az adófizető polgárok fizetési képessége hanyatlott. Másrészt ez a nagy összegű cselekvő hátralék arra hivja fel a képviselő-testületet, hogy azzal komo(Folyt. köv.) Az Esztergom és Vidéke tárczája. Könycsepp. Van boldogság, — hiszen tanítóm . Az irás is beszéli, mondja ... De nem, nem itt — csak túl a síron, Ha lehűlt a test földi rongya. S ha volna is a földi létben .* Nekem, nélküled nem — ne légyen ; Téged sehol föl nem találván, Bolyongjak csak zokogva árván. . . . Majd tál a siron — igy tanítál Biztass hitem vigasztalása, Tán messze sincs — hisz azt a sirt már Könyem patakja ássa, . . . ássa . . . Tóth József: Magyarország bányászata. A bányászat a gazdasági termelésnek oly ága hazánkban, mely gazdasági életünknek fokozatos és talán nemsokára bekövetkező rohamosabb fejlődése mellett a fejlődésképességnek föltételeit nagyobb mindenképp magában hordja. Amily mértékben fejlődik az ország mezőgazdasága, ipara, közlekedésügye s általában kultúrája, — épp oly mértékben kell, vagy inkább lehetne Az ezeregyéb regéiből.*) Egy elhunyt púpos vándorlásai. Boszankodva és rosszkedvűen hagyta el ágyát egy reggel Mahmud, Kasgar szultánja, mert az éj legnagyobb részét álmatlanul törte. Behivatta Jussufot és megparancsolá neki, menjen Hakim lakásába és mondja meg az udvari bohócznak, hogy jöjjön tüstént urához, de hozzon egyszersmind egy adag tréfát és *) Mutatvány »Az ezeregyej regék czimü gyűjteményből. Az ifjúság számára átdolgozta Benndorf Pál. Forditotta Györy Ilona. Megjelent hat diszes szinnyomatú képpel a karácsonyi piaczra Lauffer Vilmosnál. életeket, mert a szultán rossz kedvét kell eloszlatnia. Jussuf rövid idő múlva következő válasszal jött vissza: „Hatalmas szultán, a púpos Hákim egész éjjel nem volt honn. Azt hallottam, hogy tegnap este kelletinél többet ivott, aztán pedig egész csendben eltávozott, anélkül, hogy valaki tudná, hová ment." Erre a szultán még boszúsabb jön, és" mindenfelé küldözgetett szolgákat, azon paranccsal, hogy a púpos bolondot, akárhol és akármily állapotban találják, teremtsék elő. A szolgák lélekszakadva futottak szét, gondolván: „No, Hakim elég ütleget fog kapni, ha megtaláljuk." Végre meg is találták Hakimot, de azért Hakim még sem kapott ki, mert a kis púpos bohócz meg volt halva. Amint tudniillik a sok keresésben a vesztőhelyre érkeztek, nagy néptömeget láttak a vérpad körül csoportosulva. A vérpadon négy polgárt kötözének meg a hóhérlegények, mig más kettő a púpos bolondot, Hakim urat tartá. De Hakim nem élt már és rettenetesen össze volt verve. A biró pedig, ki szintén jelen volt, ekkép szállott a néphez: „Halljátok emberek! Hakim halálának története oly bonyolódott, hogy nem tudom, melyiket kell bűnösnek tartanom ezen négy polgár közül. A szultán tudta nélkül egyiket sem merem felakasztatni. Elmegyek tehát hozzá és elmondom neki az egész eseményt, azon képen, a mint ti tanúi valátok, hadd hozzon ő ítéletet." Ezzel az egész menet megindult, ketten Hakim tetemét hurczolták, míg a többiek a négy polgárt vették körül. A nép kiáltozva és kurjongatva követte a törvény embereit. A palotához érve, a bíró személyzetével és a vádlottal együtt bement és a kaput a nép orra előtt becsukta. Egyenesen bement Mahmud szultánhoz és lábaihoz borulván, ekkép szállott: „Uraml kegyelmezz, hogy bejelentés nélkül bátorkodtam szined elé járulni, de egy igen különös és érdekes esemény késztet engem az udvari szertartásokat ekként sérteni. Engedd meg oh hatalmas szultán, hogy az eseményt eléd terjeszszem." A szultán intett, hogy kelne fel és a biró e kép folytatá: „Hatalmas szultán, ma reggel egyik szolgám egy keresztény kalmárt hozott hozzám, azt állítván, hogy gyilkosságon kapta. Felugorván, az udvarra sietek, mert a meggyilkolt egyén, ki ott feküdt, nem volt más, mint Hakim, az udvari bohócz. Megvizsgáltam az egész dolgot és a keresztény kalmárt bűnösnek találtam, mit ő legkevésbbé sem tagadott. Parancsot adtam a vérpad felállítására és hírnököt küldtem szét a városba, hogy a kivégzést szokás szerint kikiáltsák. Elmentünk a vesztőhelyre és a bakó a hurkot épen a kalmár nyakára illesztette, midőn egy ember lélekszakadva lő felénk, már messziről kiabálva: „Megálljatok, én vagyok a tettes, én öltem meg a púpos Hakimot !" Én ránézek az emberre, és azt látom, hogy az udvari szállítók egyike, ki húsfélékkel és liszttel szokta a szultán konyháját ellátni. Felszólítám, hogy bizonyítsa be az önvádat és ő világosan kimutatá, hogy ő a gyilkos. Megparancsoltam tehát a bakónak, hogy a szállítót akassza fel a kalmár helyett. Midőn a kötél nyakán volt, futva lő a zsidó orvos és azt állítja, hogy ő a tettes, nem pedig a szállító. De ez még nem elég, hanem most lihegve jön egy szabó és bebizonyítja, hogy senki más, hanem csak ő valódi oka Hakim halálának, és hogy más valaki ártatlanul ki ne végeztessék, inkább bevallja az egész eseményt, mely elég érdekes, hogy felséged is meghallgassa. Itt a szabó, a zsidó, a szállító és a keresztény; hallgasd ki őket hatalmas szultán, mert én már oly zavart vagyok, hogy nem tudom kinek és mit higyjek." „Mielőtt ítéletet hozok, egyenként kell a vádlottakat kihallgatnom — mond a szultán — és pedig a szabót kell legelőbb előfognom, mert ámbár ő érkezett meg legkésőbb a vesztőhelyre, mégis gyanítom, hogy ő tudja a dolog elejét legjobban. A szabó előlépett és számtalan hajlongások közt ekkép kezdé előadását: „Hatalmas szultáni a mint hallottad, szabó vagyok és épen az imám számára varrtam egy kaftánt, midőn a kis púpos az utczán végig jött egy kézi dobbal, melyen egy uj nótát elég ügyesen dobolt és mellette kellemes hangon dalolt. Megállott boltom előtt, minthogy már rég ismertük egymást, és különféle tréfát csinált, hogy engem megnevettessen. Édes barátom Hakim — mondom neki — nem lennél ma szives nálam vacsorálni ? feleségem már sokat hallott felőled beszélni, tudom nagy öröme volna, ha meghívásomat elfogadnád." „Miért ne? — felelte Hakim — biz