Esztergom és Vidéke, 1893 (15. évfolyam, 1-118. szám)

1893-11-05 / 94. szám

^ ESZTERGOM és VIDÉKE | Megjelenik hetenként háromszor: | — | Hirdetések: | | szerdán, pénteken és Vasárnap, 1 Szerkesztőség és kiadóhivatal, 5 Hivatalos hirdetés 1 szótól 100 szóig 75 kr., 10O-tól | \ | hova a lap szellemi részét illető közlemények: hivatalos { 200ig 1 frt 50 kr" 20 °­| Előfizetési ár: | és magánhirdetések, nyíltterek, előfizetési pénzek és f Bélyegező kr. j \ Egész évre 8 frt — kr. \ reklamálások küldendők: \ \/t„„snu­„ i»f 1 m­i­* Fél évre 4 I • ^ Magánhirdetések megállapodás szerint. £ L^^í^^^^^^, VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE, p^^^^^i^^^^­ tó1 8(HMe 2 frt 25 kr' j | Negyed évre ". . . . . 2 — £ | Dunia-UtCza 52. SzálTl (Tóth-ház). | | Egyes szám­ára — „ 8 „ \ | Nyilttér sora 20 kr. -ś-> | lesz a sikeres működés lehetőségé­nek első nélkülözhetetlen feltétele. Nem is kételkedünk most abban, hogy az illetők sietni fognak miha­mar belépni az egyesületbe. Az első esztergomi kerületi be­tegsegélyző pénztár egyesület meg­alapítói és igazgatósági tagjai, külö­nösen az egyesület nagyműveltségű igazgatója, dr. Walter Gyula, fogad­ják tőlünk az emberbaráti érzés ne­vében a leghálásabb köszönet kife­jezését, a­miért a nemesczélu egye­sület eszméjének megvalósításában fá­radoztak. Üdvözlés: I^WHM^MJCÍM*^ 32. telefonszám. t^­^^^^^^ emberekkel, mert hiszen a nyomor nem távolítja el őket egymástól. Látni fogjuk a statisztikai szá­mokból a javulást a munkások tár­sadalmának minden életnyilatkozatá­ban. Okosabban fognak beszélni, ta­nulni kezdenek, a házasodások száma kiváltképen megnagyobbodik, sőt a művelt ifjúság is tetszetősnek, szere­tetre méltónak fogja találni a mun­kások életét, ő maga is bátrabban, szívesebben adja rá a fejét. Annyi áldó hatása minden két­ségen kívül meg lesz a kerületi be­tegsegélyző pénztár egyesületnek, hogy kereskedni fognak a halálesetek a mun­kások közt, holott ma köztük ijesz­tően sok a haláleset, a­mi bizony nem is csoda; kereskedni fog a kol­dusok száma; hogy a tolvajok száma is csökkenni fog, azt nem merjük ál­lítani, hiszen a jóllét nem hogy rit­kítaná a léhák seregét, hanem még — tapasztalás szerint — gyarapítja, de azért valószínűleg e tekintetben sem lesz hatástalan az okos egye­sület. (F.) A társas önsegélyezés elvé­nek egy újabb diadalát üdvözöljük, mely az első esztergomi kerületi be­tegsegélyző pénztár egyesületben tes­tesedett meg. Egy új egyesület! az erők ös­­szeadása! a kölcsönös biztosítás! Ismét egy hasznos intézmény az általános szegénység megszüntetése, enyhítése végett! Mert az a czélja az uj egyesü­letnek, melynek élén Esztergom köz­életének egyik kiváló alakja dr. Walter Gyula, a herczegprímás vi­lági titkára áll: enyhíteni a szegé­nyek szenvedéseit, még­pedig a mun­kásokéit. Tartozó kötelessége lesz minden munkaadónak, belépnie a betegse­gélyző pénztárba. Mindenki fog egy bizonyos megállapított csekély össze­get idő szerint befizetni, — a mun­kás is, meg a munkaadó is. Mi végre? — Hogy az a sze­gény dolgos ember, ha a betegség leveri a lábáról, ne legyen kénytelen elhagyatottan elpusztulni, ne kelles­sék családjának tengődnie. Hogy az egyesület a maga összegyűlt pénze árán gyógyíttathassa beteg tagjait, segélyezhesse a beteg munkás csa­ládját. Hasznot húz ebből a munka­adó is, mert a munkásnépség közt uralkodó egészségi viszonyok vissza­hatnak a dolgoztató vállalatok üzleti viszonyaira is, amennyiben sokkal jobbkedvűen, tehát jobban és seré­nyebben dolgozik az olyan alkalma­zott, a­ki biztosítva van a­felől, hogy — ha darab időre munkaképtelenné válik — lesz ápolója, családja pedig kap annyi fizetést, a­mennyiből a családfő munkaképtelensége tartama alatt elélősködhet. Ily kedvező viszo­nyoknak a társadalmi életre kiható ereje szintén csakhamar nyilatkozni fog a miben? abban, hogy munká­saink műveltségi foka emelkedni fog, mint emelkedik a műveltség foka mindig ott, a­hol a létért való küz­delem nem okvetlen bukással fenye­gető, a­hol a megélhetési minimum szerencsétlenség esetére biztosítva van, a­hol az életért — küzdeni kevesebbet kelletvén — dolgozni lehet, a­hol a némileg szilárd kö­rülmények között élő munkások bi­zalmasabban közlekedhetnek a többi Fődolog most, hogy lehetőleg minden munkás és munkaadó bent legyen az egyesület kötelékében ; ez Részünkről, mint a nyilvánosság orgánuma részéről mindig számithat­nak a biztos támogatásra. Az Esztergom és Vidéke tárczája, Ki tudja? . . . Hull a levél . . . hull . . . hull Megszakadatlanul Le a hideg földre. Hervatag szőnyeget képez a föld felett, Melyet puhán föd be. Hull a levél . . . hull . . . Zizegve a farul A föld tetejére. Fázik a szegény föld S puha takarót ölt Háló tetemére. Hull a levél . . . hullhat! Minden tavasz újat Hoz a lehullt helyett; Levél IS szép ágot, A rétnek virágot Hoz minden kikelet. De ki tudja, hogy dal Lesz-e még tavasszal A költőnek lantján ? Hátha a most hulló Levél lesz sárguló Takaró sirhantján ?! hull Erős Arnold. Felhívás Jókai Mór tisztelőihez. (A Jókai Jubileum végrehajtó bizottságától.) Ország szerint tudva van, hogy a nemzet koszorús írója Jókai Mór ötven éves írói pályájának öröm­ün­nepét készül megülni. Ez ünnep or­szágos lesz és nemzeti, és mint egy illatos bokréta lesz oda tűzve a kö­zelgő 1894. esztendő homlokára, mert ez év januárius 6-ika lesz a napja. És mind amaz ünneplésnek, melyet a működő bizottság e napra Stázi herczegnő. Rajz. Irta : JUSTH ZSIGMOND. Az öreg herczegné épp felfelé lép­delt a lakosztályába vezető csigalépcsőn. Mindennapi rövid sétájából tért vissza. Fején fehér főkötő halvány lila szinü sza­lagokkal ékesítve. A főkötő alul simára lefésült galambfehér hajfürtjei kandikál­tak elő. Sovány, piczi, öreg asszonyka volt, kiről azonban lerítt az előkelőség. Apró, tipegő járása, hajlott fasorra, mé­lyen fekvő szürke szemei csakúgy, mint keskeny összeszorított ajkai, mint előre álló álla, előkelő, nyugodt mozdulatai — minden az anyakirály­nőkre emlékeztetett. Oldalán barnabőrű, összetöpörödött ko­mornája lépdelt, ki támogatta az öreg herczegnőt sétájában, a­kibe azonban egy világért bele nem kapaszkodott volna, csak egyik kezét magasra emelve, nyúj­totta neki. Így tipegtek fel most a lépcsőn. — Ad­ die Neffen ! Milyen szép, hogy az öreg Stázi néniről meg nem felejtkeztek az öreg tante szereti ám a fiatal­ságot, meg a fiatal emberek is — ha ritkán is lát egyet-egyet — mondta ne­vetgélve s nevetése a galambbugásra em­lékeztetett. A két fiu kezet csókolt, az öreg as­­szony felpipiskedve a lábujjhegyeire, megcsókolta a két fiu homlokát, s pi­czinyke kezeivel megveregette mindkettő orczáját: — Az egyik szőke — mondta a Gábor felé fordulva — , a másik barna. Egészen összeillettek. Én a barnát jobb szerettem mindig. Nur die Race ist etwas —­ de azért szeretlek téged is Gábriel. Egészen apádra ütöttél, az apádat is szerettem. Na, most jöttek be hozzám, auf eine Partié Plausch Már az előszobában jóféle majoránna-és más régies illatok terjengtek. Itt a komorna huga, az egy évvel fiatalabb Babette fogadta őket. Mindkettő öreg-öreg cseléd. Már negyven éve, hogy a herczegnőnél vannak, mennének tőle, ijesztik is hetenként legalább egyszer, hogy ott hagyják a faképnél, de mikor aztán a búcsúzásra kerül a dolog, akkor össze­ül mind a három öreg asszony és keservesen sír, s nem tud elválni egy­mástól. Stázi néni a két ment, a két öreg cseléd fiúval salonjába meg visszahú­zódott. A salon abban az ízlésben volt tartva, mint Gyallay Márfay Anna salonjai: nagy virágos kretonnal áthúzott bútorok, tarka tapétás porczellán falak, a palissandre állványokon virágedények, csokrocskák, kis macskák, kutyák, madarak porczel­lánból, a sarokban nagy könyvszekrény, Kotzebue, Marlitt, Birchpfeiffer munkáival. A falon családi képek, az asztalon kü­lönböző hímzett tárgyak, tálczák, szal­mából fonott képkeretek. Majd mind régi, jobb idők emléktárgyai. A falon bútorai mereven az asztal köré rakva, a fal mellett nagy kanapé, amelynek most egyik csúcsára ült, egye­nes derékkal, de minden merevség nél­kül a Stázi tante. Egy világért sem tá­maszkodott volna — ez jó a fiatal nem­zedéknek, szokta nevetve mondani — minket máskép szoktattak. A két fiúnak az asztal végén álló óriási támlásszékekben mutatott helyet, ő maga meg egyik kezét az asztalra tá­masztva, a másikkal kis csipkekendőjét szorongatva, gerlehangján csak beszélt: — Na kinder, örülök, hogy itt vagytok. So nur immer gemüthlich. Gá­bornak majd gyakran el kell jönnie hoz­zám, mesélnie kell utazásairól. Istenem milyen messze járt ! Ti most utaztok, az én időmben minden máskép volt. Ha in­nen Pozsonyig, Bécsig eljuthattunk, bol­dogok voltunk. Pedig fáradságos út volt ez is, kocsin eltartott egy hétig. A ko­csiban kellett hálnom, mert — tette hozzá fontoskodó arczczal, — én csak nem hálhattam a korcsmai szobákban! Egyszer férjem elé utaztam — óh még negyvennyolcz előtt, a lágerba. Milyen utakon, milyen rossz kocsin ! Akkor akart a komornám először felmondani, — tette hozzá susogó hangon. — Tán csak nem akar a Franczi már megint elmenni a tante-tól ? — Hm ! csitt, halkabban. Súgta ijed­ten. — Jesszesz, ha meghallják ! Hallga­tózni szoktak, félek tőlük, kivált a Ba­bettetől. A múltkor is itt akart hagyni. Nehéz velük boldogulni. Nénémtől is azért mentem el, mert nem fértek meg a cse­lédjeivel. El meg nem küldhetem, — — nem is küldeném őket. Tette hozzá a megindulástól reszkető hangon. — Aztán mennyi ideje van már itt a néni ? — Innen-onnan két éve. Mindig pö­röltünk a Crescence-el. Ha engem szidott volna csak, nem bántam volna, de min­dig a Franczit meg a Babette-et csip­kedte. Aztán az a sok ember nála fá­rasztott, az a sok penszionált alak, mind az öregségemre emlékeztetett. Ezek az öreg, ülve maradt, megőszült stift-dámák, öreg generálisok, négy kézre játszó ge­neralrochterek. — Err­e mondom, én csak a fiatalságot szeretem ! — És azért mégse jár le az ebé­dekre — — — Tomihoz és Miczihez ? Ich bin ja jünger als die. Mi fiatalabbak vagyunk,

Next