Esztergom és Vidéke, 1893 (15. évfolyam, 1-118. szám)

1893-12-31 / 118. szám

pátriájának megoldásra váró kérdései tekintetében is bízva-bízunk, hogy azt jelentékenyen előbbviszi ez az uj esztendő. Remény és igéret napja van ma. Reményeinket kifejeztük e sorokban, végül a magunk részéről is tehetünk egy ígéretet, hogy az új évben is rendületlenül fogunk küz­deni azoknak az eszméknek érdeké­ben, melyek munkába indítottak. Vajha ennek az évnek csak nagy sikereiről lehetne beszélni! CSARNOK. Kéziratok. — Dilettáns irók figyelmébe. — A legcsodálatosabb dolgok egyike minden bizon­nyal, hogy az is irkál, akinek nem okvetlenül kell, mig ellen­ben a burgonyaszedéshez senki sem je­lentkezik önkéntesen. Egyike ez a világ furcsaságainak. Az emberek ahelyett, hogy sétálni mennének, vagy időtöltés­ből versenyt futnának a vasút kocsijai­val, tollat fognak és sok betűt rakván egymás mellé a papirosra, örülnek neki. Mindenesetre megfontolandó dolog volna pedig egy kalapácsosat a kézben beverni a kerítés azon szögeit, amelyek félig kiállnak s elszaggatják a ruhát, azonban ez nem tetszik. Inkább csak a papírra teszik le azon gondolatokat, amelyek kiállnak a fejükből s így jut a szerkesz­tőség több tagja azon szerencséhez, hogy ilyen erőszakkal letört gondolatokkal foglakozik. A szerkesztő igen szelíd em­ber, azonban e tekintetben kíméletlen s aki egy halom kézírást kap olvasásra, teljes joggal követelheti a többitől, hogy ezen a napon figyelemmel legyenek iránta, ne háborgassák, a gyufáját ne hordják el az asztalról, ne kérdezzék tőle, hogy N. N. úr tanácsos-e, vagy osztálytaná­csos, hogy a várfalu-toplányi képviselő­testület az egyházpolitika mellett nyilat­kozott-e, mert az tökéletesen beteg ember. Serdültebb ifjúságunk az a része, mely már túl van Fenimore Cooperen s Jelky Andráson, a szünidő alatt kétség­beejtő szorgalommal képezi ki magát ab­ban, hogy családi szerencsétlenséget okoz­zon papíron s olyan dolgokat írjon meg, amik újságban napvilágot lássanak. Azu­tán jönnek levelek, vastag és tekinté­lyes külsővel, amelyeknek novella a tar­talma s mellette van a szerény­ hangú kísérő levél, hogy ha jónak találtatnék, tessék kiadni. Természetesen a törekvő Louis rokokó dámai (csupán a rizsporo­zott vendéghaj meg a bő rokolya hiány­zott róla) illedelmes complimentet csinált előttem: — Áh Lenczi úr ! Szép hogy meg­látogatott. Örülök. — Nita, ön igen kellemes. — Le fog ülni, remélem. Helyet mutatott a lábánál egy puf­fon és megkínált egy czigarettel. — Mit hozott Lenczi? — Négy szál gardéniát. — Magából figyelmes és okos fiú lett Lenczi. Ez derék. Egy kicsit nyugtalan voltam és nagyon szerelmes. Siettem a szóbeli vallomáson túlesni: — Nita, már meg is irtam, szeretem magát. Komoly férfias szerelem ez, nem pedig holmi bitang, deák romantika. Vad, lobogó és erős a szerelmem. Kiván-e vágyat, akar-e mámort, viharzót, sziláját, hogy belehaljunk mind a ketten, mind­örökre ? — Lenczi, a gardéniái tényleg igen szépek és eléggé illatosak. Az élet is szép, nekem tetszik. Jobb az örömöket apró pénzre felváltani és ha nem kiván­ságos is, de okos dolog az élvezetből is óránként csak egy kávés kanállal szedni, ahogy a bölcs, tudós doktorok rendelik. Izé, ismeri az orvosomat a Bruck doktort ? Igen kellemes ember. Különben Lenczi, amint látom, maga még mindig a régi bolond. — Nita. — No igen. Lássa, itt van az ud­varlóim névsora (és oda szórt elém vagy tíz látogatójegyet): előkelő és becsületes gentlemanek. Mit szólnának azok, ha én ifju, aki már túlesett a középiskolán s ez időszerint a bajusznövesztési gondok­kal küzködik, meg van lelke mélyén győződve arról, hogy okvetlen jó, jeles és kitünő dolgokat produkál és Sasváry Szabáld gróf, a novella hőse, amidőn főurainknál eddig még nem tapasztalt hanyagsággal dúl a kandallónak, miköz­ben bágyadt mosol­lyal nézi illatos ha­vannahja (h-val) füstjét, utolérhetetlen alak. Ezen dolgok indítottak arra, hogy némely tanác­csal szolgáljak élemedet­tebb fiatalságunknak az iránt, hogy alak­jaival és történeteivel mily módon lehet a legsikeresebben a tökéletes elzüllés felé hajtani azon embereket, akiknek az­tán a bánatos alakok pokoli kínokat okoznak. Mert, ha komolyan és lelkiisme­retesen teljesiti valaki a rábízottakat s elolvas hetenkint ötven ilyen grófi tra­gédiát, okvetlenül örül a lelke, mikor látja, hogy mily bámulatos egyöntetű­séggel dőlnek hanyatt kényelmes karos­székeikben a grófok s az eső e közben halkan veri odakint az ablakot. Ez em­berek testére mindig elegáns öltöny simul, ellenben ha a grófnő az erkélyen ül s mig lent az aratók vig­yanája hal­latszik, tekintete végig száll a pusztán, hajával könnyű szellő (­ E. E. K. irány) játszik. A gróf rendesen keresztbe rakja lakközipes lábait, ellenben a grófnő hintaszéken ül és sötét fekete szemeiben a bánat méla homálya borong. A grófnő ilyenkor rendesen arra a juhászlegényre gondol, akinek mélytüzű szemei vannak, férfias arczát pedig a nap égeti. Az eső ezenközben folyton veri az ablakot. A gróf néha ha fölháboritóan könnyed kéz­legyintéssel a kandallóba veti az általá­nosnál jóval illatosabb czigarettjét, néha azt mondja: átkozott ! Ha kutya van a szobában, az ilyenkor a gazdája térdeire fekteti a fejét és néz. Rendesen okos szemeivel szokott nézni s daczára e te­kintetbeni jártasságomnak, még nem ta­láltam egyet sem, amelyik a füleivel nézett volna. E kutyák rendesen doggok s az még rejtély, hogy miért kell okvet­len dánnak lenni a doggnak s miért hogy minden dán. E novellákban gyakran kínos szüne­tek állnak be, amelyek miközben-nel végződnek. A miközben több féle. Van olyan miközben, midőn a grófnő idege­sen topog kicsiny lábaival a szőnyegen, — lábdobogás szőnyeg nélkül nem megy. Ellenben lehet oly miközben is, amidőn a gróf kezeit nadrágja zsebeibe mélyeszti. E tekintetben nincs teljes egyöntetűség a dolgokban, s igen kívánatos volna, ha közös megegyezésre jutnának a szerző urak. Az például bizonyos jóleső meleg érzéssel tölti el az embert, hogy a jó­szágigazgatók okvetlenül öregek, s a kas­télyhoz vezető uton jegenyefasor van. E jegenyefasor kétség kivül sokkal elolvadnék az Ön szerelmében? De hát minek magának a szerelem, aranyos bébé ? És dúdolt a kegyetlen, daczos as­­szony, akinek nem vola szive. Aztán ki­gombolta az á la Stuart gallért hogy a vakító kivánságos nyaka elővillogott. Nekem pedig elkezdett a vérem pezsegni, a vérem, aki buta és érzéki volt akko­riban. — Hát nem tudna engem szeretni Nita ? — Mondtam ezt Önnek barátom? — Ne játszék operettet Nita. Ma nem akarok buffó lenni. — Látja az nem lehet, amit maga akar. Nem engedik barátaim. Ha Enyiczky gróf megtudná. — Azt el fogom távolítani, én erő­sebb vagyok. — Elvégre ők is igen kuláns em­berek, de tudja, nekem is bizonyos ta­pintattal kell lennem irántuk. — Tehát az az előnyük felettem, hogy azok beleszülettek a hitbizomá­nyaikba ? — Hagyjuk ezt Lenczi. Nem értjük meg egymást. A szárnyas ajtó megnyílt és a liv­rées szolga behozta ezüst tálcláján a Waldkirch báró névjegyét. — Igen, Etienne bocsássa be a báró urat. Megenged kedves Lenczi, majd szebb lenne, ha a tiszteletre méltó szerző, mielőbb e dolgába kezd, felköti önmagát egyik szép sudár fára s ugyanaz a szél, amely a grófnő haját megbontja, lengetné őt is — míg odalenn az aratók danája hallatszik. Igen érdekes és megszívlelendő hely­zetek azok, amidőn a grófnő nevet. A grófnő mindig ezüstös csengő hangon ne­vet és semmi érzékük nincs az arany-va­lutához ezeknek a grófnőknek. A gróf­nők egyáltalán nem foglalkoznak egyéb­bel, mint hogy selyem zsebkendőket tépnek össze. Végezetül megtudja a gróf a való­ságot, hogy a birtok elúszott. Rettenetes sok grófi birtok megy igy a novellákban tönkre. A gróf azonban ennek daczára még mindig bámulatos egykedvűséggel, hanyagul dől ide, vagy oda, de mindég valami szilárd tárgyhoz dől és egészen nem dől fel. Azután a szemei rémesen villannak, a foglalni jött fiskális pedig aranyóra­lánczával játszik. A dán kutya megma­gyarázhatvan érzelmek által megkaparva, üvölteni kezd hosszan. Ugyanekkor Bap­tiste a hű komornyik (minden komornyik hü, pedig valószínű, hogy az ura ingeit viseli a gazember) elfojtottan zokog az előszobában. Odakint vagy az aratók vidám stb., vagy az eső veri satöbbi. Jön a nagy jelenet. Már volt dühös kaczaj, görcsös kaczaj, amelyeket azon­ban a fiskális vérlázító aranyláncz-játék­kal fogad. De most hirtelen őrült ka­czajra fakad a gróf s elrohan. Hova ro­han? Egy czigarettért, hogy aztán egy­kedvűen verhesse le gondosan ápolt uj­jaival a hamvát? Nem. A gróf a fegy­vertárba rohan. A gróf leakaszt a falról egy pisztolyt. Rendesen pisztolyt akaszt le s nem velenczei tükröt. Természetesen ez utóbbit hiába irányozná a homloká­nak, pedig most ez következik. A gróf a pisztolyt a homlokának és sohasem a lábujja hegyének irányozza. Azután egy dörrenés és a gróf lelke, mintha csak fertály volna, költözködni kezd. Hova költözik a gróf? Talán az Andrássy-uton emelkedő büszke palo­tába? A grófnő idegesen toppant satöbbi, az eső veri satöbbi, a fiskális játszik vas­tag arany satöbbi s a négy lábu dánus okosan néz a szemeivel mindezen dol­gok közé. Esztergom, decz. 30. — Az Esztergom—Esztergomnánai vasút. Régi mizériája Esztergomnak, hogy igy téli időben csak Nánán át vagyunk ösz­máskor látogat meg. Igazán, sajnálom de engage-álva vagyok. De eljön ugy­e? — Eljövök Nita. Eljövök. Bizonyo­san itt leszek. Az inas kivezetett. Valóságosan ve­zetett, mert szédült velem az egész világ. Szerettem volna egy mázsa nitroglic­e­rinnel felrobbantani az egész villát gró­fostul, betairástul. Meggyülöltem a mű­velt vagyont és az udvarias, szép asszo­nyokat, akik kidobják az emberrel együtt a kívánságot, az érzést, meg az igaz szenvedélyt. De hát igaz volt-e csakugyan? Nem hiszem. V. Másnap kijózanodva a szerelem mámo­rából, beláttam, hogy tulajdonképpen Nitának, Enyiczky grófnak és érdektár­sainak van igazuk. És ime úgy tetszett, hogy egy darab okosságom visszatért. Leültem az íróasztalhoz, előkerestem a diákkori vagyontalansági bizonyítvá­nyomat (amivel tanpénzmentességért fo­lyamodtam), aztán kérvényt írtam Nitá­hoz hollandi, merített van Goulden pa­píron : Nagyságos asszonyom, ha megengedi, még mindig imádom Önt, ámbár az ehhez szükséges va­gyoni kvalifikáczióval a mellékelt sze­génységi bizonyítvány tanúsítása sze­rint nem rendelkezem. Midőn mindazon­által kegyéért esedezném: szekötve vasúttal a világgal. Ezen akar most segíteni az Esztergom-füzitői va­súttársulat. Legutóbbi igazgatósági ülé­sén elhatározta, hogy előmunkálati enge­délyért fog folyamodni L­u­k­á­c­s Béla kereskedelmi miniszterhez egy a füzitői vasút esztergomi állomásától egész Esz­tergom-Nánáig vezető vasútvonalra. Ez az új vasút a most épülő állandó dunai vashídon át fog vezetni. Egyszerre két­felől lesz megoldva tehát az esztergomi vasútösszeköttetés vajúdó kérdése. Mehe­tünk Budapestre az Esztergom-budai vo­nalon és a fön említetten. Az esztergomi közönség természetesen ha a fővárosban utazik, inkább a budait veszi majd igény­be, de a füzitői vasúttársaság nem is annyira az utazó­közönség forgalmára számít, mint inkább a dorogi és tokodi bányák szenének akar piaczot nyitni Ma­gyarország felső részei felé. — Eljegyzés: Brenner József te­kintélyes esztergomi kereskedő és városi képviselő leányát, Brenner Lujza kisasszonyt a napokban eljegyezte G­r­u­m­a­n­n László tartalékos cs. és kir. hadnagy. — Munkatársaink. Mint a kereskedő könyveit, úgy vesszük mi is elő úgy év végén egész évi folyamunkat és abból nem a „tartozik" és „követel" rovatot betűzgetjük, hanem összeállítjuk munkatár­saink névsorát. Ez évben az azelőtt is díszes gárda méginkább megszaporodott. Az Esztergom és Vidéke munka­társai voltak az 1893-ik évben: Abonyi Árpád, Ágai Adolf, Aristides, Ágai Béla, Alapi Gyula, Arcas Romanus, Aliquis, Áldor­ Viktor, Bódiz László, Brummel, Bolgár Béla, Burány János, Bartos Gyula, Bártfay Géza, Bártfayné Róza, Búvár Béla, Dr. Ben­nyi Gyula, Caesar, Császár Elemér, Csomóssy Sándor, Csilly Ede, Ducy, Eisler Arnold, Esztergomi, Erdősi Dezső, dr. Faragó Gyula, Faragó Henrik, Dr. Földváry Ist­ván, Gyarmathy Ármin, Győry Ilona, Gontran, Gyarmati József, Goldner Fü­löp, Gárdonyi Géza, Győrffy Lajos, Dr. Gaar Vilmos, Dr. Heli Antal, Hrabovszky Lajos, Havas Károly, Havas László, Héli, Harkai Aladár, Haugh Béla, Horváth Géza, Hygiea, Horváth Adorján, Herceg Ernő, Horváth Lajos, Helcz Ida, Izsóy Lia, Igaz Hubert, Jászfalusy L., Ignotus, Justh Zsigmond, Július, Jambrik István dr. Körösi László, Kisteleki Ede, Krecsányi Ignácz, Kon­csek Lajos, Kíváncsi, Keleti O. Lajos, Kele György, Kemény Ödön, Kövessy Albert, Katona Sarolta, László Rózsi, Lehel, Lancelot, Leocute, Lakits Vendel, Lányi Ado­ár, Ludovicus, Láng Gyula, Lithvay Viktória, Dr. Lázár Béla, Ma­jeczky Jenő, Madelaine, Meszéna János, Maurer János, Meszes Ferencz, Munkácsy Kálmán, Merényi Ferencz, Mérei Kál­mán, Makai Emil, Niedermann József, Noémi, Okányik Lajos, Oikonomus, Őr­szem, Okolicsányi Károly, Péter, Petri­igazságát és tisztességét bármily­en­nek tetsző úton bebizonyíthassam. Hódolattal maradtam rabszolgája, stb. Szépen lepecsételtem és elküldtem ajánlva. Nyolcz krajczárt kért porta fe­jében az emberséges, becsületes recze­pisz fogalmazó. Másnap megjött a heliotrop illatú levél. A postásnak adtam egy forintot meg egy bock szivart, ezért aztán a mai napig süvegel a jámbor. Én pedig meg­ittam egy pohár vizes abszintet, rágyúj­tottam egy Uppmann szivarra és végig­nyúlva a hintaszéken, mély lelki nyuga­lommal bontottam fel a borítékot, mint ahogy a rentier szokta papírjainak ku­ponjait lemetszeni. A levélben annyi állt: Cousine, ha ön meg akar látogatni, egész szerda az öné. E nap bármely órájá­ban kész fogadni és rendelkezésére áll. Nita, N. K. írása kissé csípős. Ön még diákkorában is szellemesebb volt. Vid­­ekekben nem szeretem a decadance-ot. Jöjjön. Mikor egy óra múlva meglátogatott Steinitz Feri, hogy eljátszuk a minden­napi obligát piquet-nket, sajnálkozva tettem le Maupassant-t és odaadtam neki a levelet. Átfutotta és keserűen felelte : — Irigyellek. Mikorra parancsolod a Roederereket? VI. A pásztorórára nem mentem el, de a Roederereket megittuk. Trallala. Csak nézz körül, S meggyőződél A múltról s a jövőről! Tralálalá! . . . HIREK. N.

Next