Esztergom és Vidéke, 1894 (16. évfolyam, 1-103. szám)
1894-03-08 / 19. szám
ESZTERGOM és TIME Előfizetési ár: Egész évre . . . . . 6 frt — kr. Fél évre . . . . . . . 3 „ — „ Negyed évre . . . . . . 1 „ 50 „ Egy hónapra . . . . .. . —• „ 50 „ Egyes szám ára . . . . • — „ •".. 7 M * Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). 32. telefonszám. Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és Vasárnap. VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és magánhirdetések, nyilt terek, előfizetési pénzek és reklamálások küldendők. Hirdetések: Hivatalos hirdetés 100 szóig 75 kr., 200-ig 1 frt 50 kr., 300-ig 2 frt 25 kr. és igy tovább. Bélyegdij 30 kr. Magánhirdetések négyzet centimétere 1 kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. 10 Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt 1 frt 20 kr. 5—10-szeri hirdetésnél 0 0 , 11—20-szorinál 1500 , egy negyedévi (26-szor) és egy félévnéli (52-szer) 20 0 „ , egész évinél (104-szer) 250ő engedmény. •HSt? Nyittér sora 20 kr. —©* Az egyesítés kérdéséhez. Esztergom, márczius 7. Mióta e lapok fenállanak, pedig már 16. évfolyamát járja, mindig küzdött Esztergom városrészeinek egyesítése mellett. Azt lehet mondani, hogy e kérdésben hozott sokoldalú és sokféle szerzőtől vett czikkeinek összetételéből nagy terjedelmű könyvet lehetne egybeállítani. Foglalkozott ez üggyel legalább is annyit, mint amennyit a többi helybeli lapok összeségben véve felszínre hoztak. E kérdés hovatovább akuttá válik olyannyira, hogy a közönség lázas türelmetlenséggel várja a dolognak mielőbbi megoldását. Legutóbb azon érdekes hírrel lepett meg országgyűlési képviselőnk, hogy az illetékes miniszter az egyesítés elrendelését helyezte kilátásba. Ámde a miniszteri elrendelő végzés még mindig késik. Talán valami nyomós okok vannak a háttérben, melyeknek eltüntetése árán oldódhatik meg a kérdés. Szerény véleményünk szerint ezen okok egyikét képezheti Esztergom megyének területi viszonya, mert midőn az egyesítés Esztergom város óhajára teljesedésbe megy, ugyanakkor Esztergom megye területe kevesbbedik, s alkalmassá válik arra, hogy mint kis megye a többi megyék közé olvasztassék. Ha ezen ok csakugyan fenforog, akkor városunk nagyobbításának és így támadt kétségtelen előnyeinek nyomába a megye elvesztése kerülne. Mi álláspontunk szerint úgy a város imminens óhajának, mint a megye további fenállásának hívei vagyunk. Csakhogy nem rajtunk áll a dolog, tehát jóakaró türelemmel várjuk a felsőbbség intézkedését. Mikor a Szapáry-kormány alatt tárgyalás alá került közigazgatási államosítás forgott szőnyegen, akkor Esztergom szép reményekkel volt eltelve a megye megtartása, sőt kikerekítése iránt, — de minthogy e kérdés a napirendről levétetett, — azóta meglehet, hogy a viszonyok és egyéb minket érdeklő megállapodások is változhattak. Ha tekintetbe vesszük, hogy a mostani kormányelnök egy, a polgármesterünk által vezetett küldöttségnek Esztergomot illetőleg szép és kedvező jövőt jósolt, mert hát e várost a művelődés és rendszeres fejlődés figyelmet érdemlő emporiumának jelezte, ha tekintetbe vesszük, hogy a herczegprímás székfoglalója alkalmával a szintén polgármesterünk által vezetett küldöttség előtt azon megjegyzésre, hogy: „megyénk feldarabolásával ijesztenek is — közbevetőleg kérdés alakjában így nyilatkozott: „már hogy az én megyémet akarnák feldarabolni ?..kétkedőleg nemet intett fejével, — mindezen körülmények biztatóan szólanak mellettünk, hogy nem lehet okunk rettegni, hogy alkalomadtán nem volna pártfogónk, aki érdekeink érvényben tartásában közrehatni ne segítene. Minthogy, a mint mondtuk, a város területi kiegészítése képezné okát megyénk esetleges feloszlatásának, még idején kellene a miniszteri bürók titkaiból fellebbenteni annyit, hogy mi sors vár Esztergommegyére a jövőben, ha a városrészek egyesítve lesznek. E dologban valamelyes tájékozást szerezni: azt hisszük, országgyűlési képviselőnk a legilletékesebb, aki, mint városunk fia, szintén arra törekszik, hogy a város kiegészítése mellett a megye is megmaradjon, mégpedig nem oly szűk terjedelemben, amint ősapáink rendezték, hanem kikerekítéssel nézzen a jövő ezredév felé. Esztergom város nem kis vidéknek czentruma. Az összekötő vashíd a balparti részekkel való közlekedést állandósítja, tehát bármely oldalról érvényesülő kikerekítés közlekedési hátránnyal nem jár. Iskolái és kultúrai intézetei vannak elegendő számmal, tehát a művelődés áldásaiban itt sok gyermek részesülhet. Fekvése és tájszépsége felülmúl majdnem minden magyarországi várost, azért az ide települők, vagy a közénk jött idegenek legtöbb kívánságainak feltételeit nálunk megtalálhatják. Egyszóval Esztergom igen sok tekintetben megérdemli, sőt méltó reá, hogy a fellendülését és jövő sorsát kezeikben tartó magasabb körök istápolásával, jóindulatával találkozzék. Őrszem. Vox populi, Budapest, márczius 5. A magyar államtest minden sarkából és végéből egészséges, friss vér ömlött az ország szivébe. Hatalmasan lüktetett s pezsgett s ha a szívből ismét kiárad, hogy minden évben s idegszálban uj életkedvet ébresszen, uj erőt ad minden izomnak, uj velőt minden csontnak. Nem a lapok holt betűiből, hanem az apák és testvérek szájából kapják a vidéki lakosok a hírt arról a leírhatatlan megnyilatkozásról, melynek színhelye százezernyi küldött lelkesült részvétele mellett a budapesti városliget volt, szájról-szájra, élő hamisítatlan közvetlenségben, mint hajdan a szent Az Esztergom és Vidéke tárczája. Akkor és most. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárczája. — Ha úgy elgondolom, lesz annak már tizenhárom hosszú esztendeje, hogy elszakadtunk egymástól s tizenhárom hosszú esztendő éppen elég arra, hogy sok apró-cseprő emlék a feledés homályába merüljön. Azóta bizony, mi tagadás, megfeledkeztünk egymásról, hiszen az élet ezer bajában, örömében egyikünk sem ért rá, hogy újra meg újra visszatérjen a múlthoz s annak minden egyes mozzanatához. Az emlékek pedig ezalatt egyre szaporodtak, a régiek elmaradoztak az ujak mögött s csak azok maradtak meg, melyek valaha mélyebben hatottak a lélekre. Végképp azonban talán egyik sem mosódott el. Vannak pillanatok, midőn a régi jelentéktelen benyomások is egyszerre megújhodnak, midőn egy-egy jelre vagy hangra odabenn csak megrezdül valami avult húr s régi üdeségében elzengi a múltak csodálatos szimfóniáit. Éppen ilyen esetről fogok most beszélni. A szomszédomban lakik egy gyalogsági főhadnagy. Elég szolid ember. Egy kicsit szereti a szép asszonyokat, egy kicsit szeret kávéházba járni és egy kicsit éjszakázni. Szóval, megtartja az arany középutat. Többet nem is tudok róla. Az inasáról már egyéb mondanivalóm van. Becsületes, jóképű tót baka. Örökösen puczorál reggel, délben és este, azonkívül mással nem törődik. Hiába incselkednek vele a vászoncselédek, alig mer rájuk pislantani egyszer, vagy kétszer, de mintha azt is megbánná. Valami beteges melancholia kerítette hatalmába a szegény embert Ha a gazdája nincs otthon s az utolsó gomb is ragyog már a fényességtől, elkezd fütyörészni magában. Olyan idegenszerű bánatos nótái vannak, hogy az ember önkénytelenül elfogódik rajtuk. Többször gondolkoztam már, honnan hozhatta a nótáit, melyekben a legbúsabb magyar és szláv motívumok ölelkeznek egymással. Ugy rémlett olykor, mintha ismerném a dallamokat. Egy este nem hagyott a kiváncsiság, oda mentem hozzá: — Dobri vecser, János! Láthatólag megörült a tót szónak. — Pán Boh daj ! Hej csakhogy már egyszer ezen a mladi pán nyelven szólit meg valaki. — Hát valamit tudok hozzá, aztán maga nagyon töri a magyar szót. — Mi tagadás, nem is itt ringott az én bölcsem. Mikor tudakoltam, honnan került ide, nagyon elérzékenyedett. — Ne is kérdezze, mladi pán, messze van az, oda csak a madár jár. Lassan, lassan egészen belemelegedett a beszédbe. Rövid mondatai szaporán pörögtek, mintha mindent egyszerre akarna elmondani. Alig győzte a szóval. Beszélt az ő erdőiről, mezőiről és havas hegyeiről. Azután megemlített egy kis falut. Hirtelen valami fájó érzés szaladt végig rajtam. — János, hiszen akkor mi valaha ismerősök voltunk . Az ember nagy kék szemeivel ámulva nézett rám. — Ha megőszülök, sem emlékszem a mladi pánra. Persze hogy persze, nagyon átformálódtunk, azóta mind a ketten. Micsoda külömbség s mekkora hatása az idők alakító erejének ! S még az elme megzavarodva kutatja az összefüggést, odabenn csak megpendül az avult húr s mesél nekünk rég feledett történeteket, amikben nincsen történet. Hiszen csak olyanok, mint az édes álom, s elröppenők, mint a röpke álom. Fénysugarak, melyek az elhagyott messzeségből néha utánunk ragyognak. Itt is, ott is előcsillan valami a távolból. Egy rongyos kis tót falu, a közepén egy ház, előtte czifra sorompós kert, abban jázminbokrok telis-tele bódító virággal. Mint a hópehely, úgy száll a sok fehér szirom a szellő lebbenésére. Akkor a szomszédban megnyílik egy ajtó s ahány illatos szirom a iben, tán annyi ujongó gyerek van levegőegyszerre az utcza közepén. A iskolából jönnek. Valamelyik odasompolyog a kerítéshez s labdaütőt akar feszíteni a czifra sorompóból. Ámde valaki van a jázminbokrok mögött, az észreveszi a jogtalan cselekedetet s még idejekorán elriasztja a pajkos diákot. Pedig ő is csak gyerek, kisebb is, mint a másik. Azután a falu szélén van a patak, abban hosszú zöld szalagok úszkálnak. Úgy hívják, hogy békanyál. A pajkos gyereknek már meg arra jött kedve. Felfogja ruháját, szép lassan közeledik békanyálhoz. Ah, de egyszer megcsúszik a s belefordul a vizbe . . . Hogy megijedt akkor, az a másik, aki megakadályozta, hogy a sorompóból labdaütőt törjenek ! Pedig a viz nem volt mély s csak a ruha ázott És mondok még sok ilyen össze.... semmit érő gyerekséget. A János csak néz engem s a szemei egyre fényesednek. Egyszer csak nem állhatja a beszédet. — Az Isten is megáldja, édes mladipán, tudok már mindent ! De nem hittem volna, de nem hittem volna, hogy ez életben még találkozunk valaha. A kezeink összesimultak s — miért szégyenleném megvallani ? — jobban esett azt a becsületes munkában megkérgesült tenyeret szorítanom, mint sok fingás úri kezet. Egy kicsit elakadt a szavam, mert mit tehet az ember róla, ha az érzésben megolvad a szó.