Esztergom és Vidéke, 1895 (17. évfolyam, 1-102. szám)

1895-10-31 / 87. szám

tek ; fél 5 óra felé a Herczegprimás képviselői is eltávoztak, akiknek­­ búcsúzáskor a boldogságban úszó jubiláns plébános forró köszönetet mondott szives részvételükért. üdvözölte Jezsót és átnyújtotta neki a herczegprimás ő Főmagassága sa­játkezüleg irt latin szövegő levelét, melyet hű magyar forditásban alább közlünk, és felkérte Walter Gyula drt, hogy azt olvassa fel. Jezsó Mihály érzé­keny, hálás szavakban köszönte meg ő Eminencziájának magas kegyét és képviselőinek megtisztelő látogatá­sát. Vaszary Kolos herczegprimás la­tin levele hű magyar fordításban a következő volt: »Nagyon tisztelendő Esperes Ur ! Kevés halandót részesít az isteni gondviselés azon szerencsében, a mely ma Etdőséged osztályrészévé lőn az által, hogy oltártestvérei tisz­telete és öröme, híveinek őszinte ragaszkodása és örvendezése köze­pette ülheti meg 50. évfordulóját azon ünnepi napnak, a­melyen élte virágzó szakában, telve buzgóság­gal és szent feltételekkel kezdette meg munkáját az Úr szőllőjében, vá­lalta magára a lelkipásztor fontos tisztét és gyakorolni kezdette a leg­nehezebb művészetet, a lelkek kor­mányzását. Sok viszontagságot látott erdősé­ged ezen félszázad folyamán ; életé­nek sajkáját heves hullámok csap­kodták , de mégis rendütletlen ma­radt és félelem nélkül folytatta a vállaira nehezedő terhes hivatalt. Nemcsak oly forrás volt erdősé­ged, a melyből az üdvözítő hit tanai­nak legtisztább vize csörgedezett és termékenyítőleg öntözte a hívek szívét, hanem folyton zöldelő fa is, mely a tudomány, lelkipásztori gond és tapintat, az állhatatosság, erények és jótékonyság gazdag gyümölcsei­vel gyönyörködtetett. Örömmel ragadom meg ennélfogva ez örvendetes, ünnepi alkalmat, nem­csak azért, hogy erdőségedet, mint hű pásztort üdvözöljem és Istentől részére minden jót esdekeljek , ha­nem azért is, hogy vallomást téve lelkészi és esperesi minőségében szer­zett bokros érdemeiről, fáradalmai­ért legbensőbb köszönetemet nyil­vánítsam. Biztosítván Ntődségedet állandó jóindulatomról és nagyrabecsülésem­ről, ájtatos imáiba ajánlottan ma­radok. Budapesten, 1895. október hó 20. Ntődséged jóakaró atyja az Úrban Kolos s. k., bibornok, érsek.­­ A párkányi kerületi papság nevé­ben a jubilánst Mórász Antal ké­méndi plébános üdvözölte, beszédé­ben kiemelte Jezsó hervadhatlan ér­demeit, a­melyekkel a vallás, a haza és az emberiség szent ügyét előmozdította, majd emlék gyanánt egy tömör ezüst feszületet nyújtott át. Végül Koperniczky Ferencz nagy­ölvedi plébános felolvasta Holbesz József újpesti nyug. plébános ünnepi költeményét, a mivel az ünnepély hivatalos részét befejezték. Délben a plébánosi lakban 40 te­rítékű ebéd volt, — a melyen az asztalfőn ülő agg jubiláns mel­lett Boltizár József és Walter Gyula dr. foglaltak helyet. A lelkes han­gulatú társaságban az első tósztet a házigazda mondotta Vaszary Ko­los herczegprimásra és Boltizár Jó­zsef püspökre ; Boltizár József a nap hősét, Jezsót köszöntötte fel ; Messer­mann Ignácz bátorkeszi plébános is­mét ő Eminencziájára ülité poharát; Váray János ó-barsi és Koperniczky Ferencz n.­ölvedi plébánosok újólag Jezsót üdvözölték. Az illusztris tár­saság 4 óráig maradt együtt. A vendégek ekkor oszladozni kezdet­­ t fogymn. ünnepélye. I Esztergom, 1895. október 30. A borús, barátságtalan Őszi estén virágos, üde tavasz tárult szemeink elé a „Fürdő"-vendéglő fényesen ki­világított nagytermében szombaton d. u. 5 órakor, midőn a ragaszkodó if­júság igazgatója iránt érzett szerete­tének és tiszteletének névünnepe al­kalmából ekklatáns kifejezést adott. Az öröm és boldogság pírja égett a lelkesedni tudó fiatalság arczán, ami­dőn valóban magasabb nívón álló hangversen­nyel tisztelte meg az ün­neplő igazgató urat, örvendeztette meg a szülőket és iskolabarátokat. Diszes, előkelő közönség gyűlt ös­­sze a „Fürdő" nagytermében. Ott láttuk : Kruplanicz Kálmán főispánt, Hettyey Samu, Rbsszival István, Mally János, Maszlaghy Ferencz és Cser­noch János dr. kanonokokat, Frey Fe­rencz orsz. képviselőt, Andrássy Já­nos alispánt, Földváry István drt, Fe­hér Gyula drt, Mattyasovszky Vil­most, Hanny Bélát, Klinda Teofil­drt, Gudenusz Arthur bárót és még többeket városunk honoratiójai kö­zül. A terem zsúfolásig megtelt szép hölgy és férfiközönséggel, a fő­gymnáziumi ifjúságával. Az ifjúsági ének és zenekar, amely körülbelül 80 tagból áll, az emelvényen helyez­kedett el. A teremnek utczai oldalán az ünnepelt igazgató úr részére dísz­hely volt fenntartva. E körül fog­laltak helyet a főispán úr és a kano­nokok. Pontban 5 órakor érkezett a te­rembe Vojnits Döme, a­kiért egy 3 tagú küldöttség ment és akit belép­tekor zugó éljenzéssel fogadtak. Az ének és zenekar rázendített az üd­vözlő dalra, amelyet a közönség va­lóságos enthuziasmussal hallgatott.­­ Az ének és zeneszámok egyáltalán oly kifogástalanok voltak, hogy bár­mely művészi nivón álló orchestrum­nak is dicséretére váltak volna. Az üdvözlő beszédet Vargyas T. VIII. D. n. pap mondotta, aki rövid de szép beszédét valóságos szónoki hévvel adta elő. Közvetlenül és szív­hez szólóan szavalta el Stróbl Gy. n. pap Váradi „Ave Máriáját" ; ked­vesen és nagy igyekezettel deklamál­tak Frey Vilmos és Mattyasovszky Jenő. Jóizü humorral adta elő Bozse­nyik Jónás Kuthen „A vén kofa" cz. költeményét; a kezdet nehézségeivel küzdve ugyan, de határozott de­clamatorius tehetséget árult el Gergye J. n. pap Arany „Csonka koldusá­nak" előadásával és végül hévvel és érzéssel szavalta el Benyo J. Ke­menes „Szigetvárnál" cz. költemé­nyét. Niedermüller F. és Zsarnóczay L. duettjüket igen kellemesen csicse­regték el. A hangverseny „piéce de resistance"-át képezte a programm utolsó száma Erkel „Bánk-Bán" cz. operájának „Ima" részlete. Az ének-,és zenekar megindítóan, érzéssel adta elő a hatalmas kompozícziójú darabot, amelynek befejeztével a lelkesült hallgatóság zajos tetszésnyilatkoza­tokba tört ki. Ekkor felemelkedett Vojnits Döme igazgató és a megindulástól remegő hangon köszönte meg az ifjúságnak a szép ünnepség körül kifejtett fára­dozását ; jó magaviseletre, szorgalomra intette és arra kérte őket, tart­sák meg őt továbbra szeretetükben. Ezután tanártársainak és a diszes közönségnek köszönte meg azon ki­mögött nősültem, de tudjátok, hogy egész életemben csak befejezett eseményekről szoktam beszélni. Nos tehát az én há­zasságom is befejezett történet és már elmondok mindent okulástokra most s a magam fölmentésére. Éppen két hónapja Nyitra vármegyében jártam, családi levéltárak rejtelmeit ku­tatgattam s megvallom, hogy igen érde­kes oklevelekre bukkantam. A gróf egy fiatal embert rendelt mellém­ másolónak. Szörnyű rossz másoló volt, nem is vehet­tem egyéb hasznát, minthogy rábiztam az ősi akták kiporolását. A fiatal ember helyett egyszerre csak a leánytestvére állított be a kastély lomtárába s előadta, hogy bátyja hajnalban lebukott a velo­czipédről és kificzamitotta a kezét. A papa egy-két napra elküldte helyettes­nek, mert a gróf ur sz­igoruan megpa­rancsolta, hogy segítségemre legyenek. — A leányka csinos kis falusi terem­tés volt, de szivesebben csevegett mint­sem kellett volna. Nem bízhattam rá tet­szetősen a penészes iratok porolását, sőt magam se folytathattam jelenlétében a régi írások rendezgetését. A múltból belenéztem a jövőbe. A fa­lusi leánykának sejtelme sem volt foglal­kozásomról, azt hitte, hogy régi bankó­kat keresek a fakó irások közt. És elcsevegte a gerliczei életrajzát, elmondta a macskája kalandjait, a kis kutyus furcsaságait, a papa tajtékpipái­nak történetét, a mama konyhatitkait, az öcscse hőstetteit és a saját kedves eledeleit. Egészen új tanulmány került dolgozó szobámba. Abban hagytam a régi szá­zadok föltámasztását és egészen belemé­lyedtem a mindennapi falusi idillek tör­ténetének meghallgatásába. A kis leány csak csevegett s azt hitte, hogy szórakoztatása sokkal többet ér nekem, mint rendetlen iratcsomagok rendezése, így telt el az első nap. Nem írtam ugyan egy árva szót sem, de megjelentek a nyájas kisasszony álmomban szerel­mes gerliczéi, kalandos macskái, tréfás kutyácskái, láttam a papa híres gyüjteményének fényesen rendezett pipa­pél­dányait, ettem a mama nagyszerű főztjé­ből, ittam a nagy kerti lugas borából és reggelig hallgattam az egészséges és vi­dám kisasszony tereferéit. Szinte sajnál­tam, hogy föl kellett ébrednem. Nyolcz órakor átüzentek a bérlő házá­ból, hogy legyek szíves átmenni egy kis reggelire. Megreggeliztem ugyan, de azért mégis átmentem. A vidám falusi tündér elém szaladt és nagy rózsát tűzött a ka­bátokiba. Megkérdezte azután, hogyan aludtam. Mert ő — amint őszintén el­árulta — nagyon rosszul aludt. A papa leghatalmasabbik tajtékpipájával várt a pitvarban. A mama izgatottan terített a verandán. írnokom hideg borogatásokat rakott a kezére, mikor beléptem. Egy kicsit megsajnáltak, hogy ilyen csúnya foglalkozásom van s a pap, emberbaráti szempontokból több mozgást, szórakozást ajánlott, azután jóakarattal tudakolta, tudok-e kártyázni. A mama megveregette a vállamat s rögtön ki­nyilatkoztatta, hogy a por nemcsak a ruhámat, de a tüdőmet is megeszi nem­sokára. — Mért nem végezteti gróf úr azt a czudar munkát a faczér hajdúival. Sokkal markosabb legények azok a professzor urnál! A család boldog tudatlansága, ősi naiv­sága, megfoghatatlan szeretetreméltósága egészen elragadott. Soha ennyi őszinte­séget és jóságot nem találtam egy házban. Persze másodszor is meg kellett reg­geliznem. Szedret, epret, szilvát, kávét, süteményt raktak elém. Biztosra vettem a hideglelést, de mindenből kellett ven­nem, mert veszedelmesen elcsábítottak a kínálás legtökéletesebb művészetével. Reggeli közben mindent megtudtak tő­lem. Különösen azt, hogy még­ nőtelen vagyok. A kisasszony csak úgy ragyo­gott örömében és bemutatta egész állat­seregletét. Azután bevezetett az éléstárba, megmutatta néhány száz befőttesét, a mama is dicsekedni akart s bevitt a kertbe, ahol csodálatos nagyságú kony­hanövényeivel ragadott el. Végre a papa halhatatlanságára került a sor. Látnom kellett a sertésszállást, az istállót s a mintaszerű baromfi-kiállítást. Nem értet­tem ugyan hozzájuk semmit, hanem azért már majd kifogytam a magasztaló jel­zőkből. A nagyszerű szemle után már terített asztal várt a verandán. A mama és a a kisasszony minden művészete asztalra került. A papa végtelen boldog volt, hogy jól találom magam s nem egyszer emle­gette, hogy fejeztessem be a lomtár ren­dezését az urasági inasokkal, hiszen mind­egy lesz a gróf urnak, aki jobban szereti a lovakat, mint a tudományokat s a ten­gert, mint Nyitra vármegyét. A lúgos bora nagyon rossz volt, de a kisasszony szomszédsága nagyon jó. Ebéd után előkerült a mennyasszony-bor, mely­ből még a mama lakodalmán ittak a vendégek. Nem tudom hogy esett, de egyszerre csak a kezem a kisasszony kezében volt, a szemem­ az ő szemében és a lelkem az ő lelkében. A mama mosolygó könnyekkel mondta : — Milyen szép is az, mikor a fiatalok szeretik egymást. A papa boldogan és büszkén nézett ránk. Kiforgatták a természetemet, átváltoz­tatták a lelkemet, elvesztettem az esze­met s félig tréfásan, félig mámorosan fe­leségül kértem a falusi kisasszonyt, aki kényezve borult reám. Persze a levéltári kutatásokat nem fe­jezhettem be. Csakugyan a hajdúkra kel­lett bíznom a széthányt írások össze­rakását. Innen kezdve már mindent rózsaszínben láttam, nem gondolkodtam többé, nem fontolgattam semmit, hanem megnősültem. Csöndben, de megelégedésben.

Next