Esztergom és Vidéke, 1895 (17. évfolyam, 1-102. szám)
1895-02-10 / 12. szám
Esztergom, XVII. évfolyam, 12. szám. Vasárnap, 1895. február 10. ESZTERGOM és VIDÉKE csütörtökön és vasárnap. | Szerkesztőség és kiadóhivatal, | — | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. | ELŐFIZETÉSI ÁR.: | magánhirdetések, nyilt terek, előfizetési pénzek és reklamálások § ; — | Egész évre 6 frt — kr. | küldendők: ^ | Fél évre 3 » — » ^ _ , •rrr.ni/\ | Minden egyes hirdetés után 10 kr. kincstári | | Negyed évre i » 5 © » § Duna-utcza 52. szám (Totn-ház). § | Egy hónapra — » 5 ° » I ... . . | bélyegilleték fizetendő. rrr «• «• JBIBXIWSX^VÍWWW^ VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE, mmm^m^^^^^^ Megjelenik hetenkint kétszer: | '< | , r I ^ Egyes számára — » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Tábor Adolf könyvkereskedésében, ^ | xxjíXífxsaxswix?^^ Irodalmi háborúság. a Wallstschl- és Haugh-féle dohánytőzsdékben. &N_is6SiíaN«x^ bizonyos, hogy rakétázni jól tudnak, mert a gallusokhoz jártak iskolába, akik tudvalevőleg kitűnő pyrotechnikusok , legfőbb ha olyik rakétájuk mond csütörtököt, vagy megismerszik rajta, hogy idegen műhelyben készült. Budapest, febr. 8. Hogyan, hogyan nem, mikor a szegény Justh Zsigmond koporsója fölött a magyar szellem géniusza búsan meglegyinté szárnyait, egyszerre mintha csoda történnék, üde szellő kezdett áramlani a magyar irodalom immár fülledt légkörében. Valami varázslatos folyamatnak kellett akkor megindulnia, amely lassankint felrázta tompa álmukból a szunnyadó elméket, megpezsdité a vért az erekben, felszította a hazafias tüzet a kebelben, amitől váratlanul aranyszájú próféták támadának, akik óva figyelmeztettek Ninive pusztulására, az idegen szellemnek a magyar irodalomban való hatalmas terjedésére. Mert ime, hogy megdörzsölék álmatag szemüket s végre valahára szabadon széttekintenek szépírásunk virágos mezején, megdöbbenéssel látták, hogy a magyar flóra jogos helyében idegen növények bitorkodnak. Növények, amelyek ugyan pompásan akklimatizálódnak, szemnek is tetszetősek, színben ragyogók, formában változatosak, kacérok, de valamit nagyon nélkülöznek : a honi érzés éltető melegét, a nemzeti szellem szűzi zománcát, a magyar lélek nemes ideálját. Növények, amelyek nem ebből a vérrel szerzett talajból sarjadoztak föl lassankint, kezdettől fogyást, hanem csak úgy származtak ide messze idegenből, a nyugati széllel, vándormadarak begyében, mint ahogy a csendes óceán magányos szigeteire azok szedett-vedett, tarka-barka vegetációja. Egy szó, mint száz, fölmerült a vád s hovatovább mind hangosabbá válik, hogy a legújabb magyar írók jó része már idegen gondolatkörben él, idegen lélekből ír, kölcsönvett ruhákban tetszeleg, hamis bálványoknak áldozik, letérve ígyen az igazak útjáról, melyet babérkoszorúzott nagyjaink verejtékezve vertek a Kárpátok közébe s a mely egyedül vezet föl a magyar Parnasszusnak az eljövendő idők elismerésével, megbecsülésével övezett fénysugaras fokára. Történt pedig —ezen—elevenek* és[ holtak fölött való elmélkedés kezdetben akképpen, hogy a kinek nem inge, ne vegye magára. Mégis hogy sokan fölszisszentek miatta. Azok akik úgy érezték, hogy ludasok a dologban, hogy az ümeg nagyon is rájuk szabódott, hamarosan frontba sorakoztak s megeresztettek egy pár rakétát. A rakéta ugyanis arra jó, ha érte a csinálója, hogy nagyot pukkan a levegőben, s elmulatgattatja a jámbor publikumot, amely mikor a szálló színes sziporkáknak tapsol, ritkán gondolkozik. Az meg No de a bundáról csak nem mondhatja senki sem, hogy nem honi specialitás. Jól értsenek meg, kérem, nem orosz bundáról vagyon itt szó, hanem gubáról; bátor, az igaz, ők bundát emlegetnek, de nyilván gubát értenek, a mely birkabőrből készül és télen nyáron híven szolgálja a magyart mindétig; nyáron hűvös, télen langyos, egyszer kifordítva, másodszor befordítva jó, azonkívül egy a divatja, akár a túri süvegnek ; hanem az a rossz szokása már megvan, hogy hamar magára haragítja a finom úri tüsszentőket. Hát már most, azt kérdik ők, vájjon az-e a magyar irodalom feladata, hogy unos-untalan gubaillattal kedveskedjék az úgynevezett nyájas, (de nyáj nélküli) olvasóknak ? Vájjon nem akkor hamisítanák-e meg a magyar társadalom képét, ha a honi szalonok levegőjét földszaggal telítenék, holott, hál' Istennek, már nálunk is használják a kölni vizet ? Avagy lehet-e egy magyar gavallért, egy magyar úrasszonyt máskép beszéltetni, mint ahogy a nyugati műveltség színvonalán álló, hasonló helyzetű, rangú, nevelésű emberek ma már mindenütt, tehát nálunk is beszélnek. Vajjon annyira kicsiszolódott-e már a mi nyelvünk, hogy minden fogalmat teljesen fedni s minden árnyalatot helyesen kifejezni lehetne véle? És vájjon más nemzetek nagy írói nem dolgoztak és dolgoznak-e fel idegen tárgyakat, anélkül, hogy megütődnének rajta honfitársaik ? Aztán annyira műveltek vagyunk-e már, hogy formában, technikában ne tanulhatnánk a művelt külföldtől ? Vajjon melyik író cselekszik helyesebben ? Az-e, aki ugyan megmiveli a földjét, beveti, le is aratja, a mit Isten adott, de aztán azon szalmástól, pelyvástól, mindenestől nyersen tálalja föl a termést olvasóinak • vagy pedig_.az, aki nemcsak hogy ügyet vet a termelési tényezőkre, hanem még azután, ami termett, azt ki is csépeli, megrostálja, megőrli, megdagasztja, megsüti és egy szép piros ropogósan tálalja fel az asztalra ? Nem igaz tehát, mondják, hogy idegen szellemet, idegen formákat ültetnek át a magyar irodalomba, egyáltalán semmi sem igaz a vádból, annyira nem, hogy sőt inkább ők ápolják valójában szívükön a magyar szépírás sorsát, mert tanulnak és okulnak a kultúra fáklyáját dicsőségesen lobogtató nemzetek példájától Az ..Esztergom és milé ttója, Mese a pusztuló házról. — Az Esztergom és Vidéke eredeti tárcája.•— írta: HANKONYI EMMA. II. Szobájában benn, a dohos szagú kis zugban, az egyetlen gyertyaszál lebbenése mellett, ha Öszpónd uram elálmosodott a zsörtölődésben, kifáradt a pipázásban és az örökké durcás vén, sánta gazdasszony is lepihent, egyedül maradhatott a szőke lány az álmaival. Itt nem szakította félbe a gondolatát a széklábak recsegése, a nagybátya perelése, a melyre a sánta asszony feleselt megint. Nem is ébresztette föl ábrándozásából a kutyacsaholás, sem egy-egy részegnek az utcáról beható kurjongatása. Itt az övé volt a világ, s ő sorra szedte az emlékeket. Szegényes, egyszerű emlékek voltak azok, s színhelyük mindig egy , a városi lakás rácsos ablakával, mely kinéz a szűk, piszkos udvarra. Itt folyt le, dolog nélkül, életének jó része. Iskolába nem járt. Az anyja büszke úri asszony maradt gyámoltalanságában és szegénysége mellett is. Nem engedte, hogy a gyermekei az utcát futkossák és rongyos cipőiket vigyék a világ szeme elé. Vagy hogy összeálljanak játszani a lakásszomszédok mosdatlan, fésületlen gyermekeivel. Inkább ben hagyta őket egyetlen szobájában magával egyetemben foglyoskodni. Ezekben a minden két-három hónapban változó lakásokban rejtve a világ szemétől nőtt fel a nyomorba jutott urak első szülötte, Malvin nagy lánnyá. Hirtelen, mielőtt a szülők észrevették volna. Fölserdült nővé, nevelés, oktatás nélkül, nem tanulva többet az írás- olvasás mesterségénél, a harisnyakötésnél, meg a patience vetésnél. Ezzel morzsolta le napjait, melyek tele voltak a kisebb testvérek lármájával, s a házmester gorombaságaival. Az apa hanyag ember volt, az anya passzív teremtés. A lány megfigyelő képessége elég volt arra, hogy az ablakon át összehasonlítsa a külső világot az ő életükkel. De különben nem mehetvén túl az ablakrostélyon, tapasztalatlanul maradt az élet problémáival szemben; nem ismerte a bűnt, s gyermek volt még mindig, a szülők védőszárnya alatt. Vágya, tudása nem volt, csak sejtelme. Az udvar volt egyetlen szórakozása. Első lányálma is itt született. Szerelmes lett. Az illető — Malvin nem tudta a nevét, — velük egy házban lakott. Szegényes, kopott fiú, albérlője a lakásszomszédjuknak, egy szabónak. De mindennap látták egymást, mert az ifjúnak ablakuk előtt kellett elmennie. Néha föl is tekintett, de tetszelgős és legényes hetykeség nélkül, szerényen, a szegénység örökös megadásával halovány arcán, melyre ugyan nem lehetett volna ráfogni, hogy szép. Hanem azért Malvint érdekelte. Gyakran gondolt rája, igen naivul, gyerek módjára, és sajnálta, az asszony ébredő ösztönéből, anélkül, hogy neki többe lenne, s sejtené, miért sajnálja. De tudta, hogy ő segítene rajta, ha bírna. Este tovább leste a rostélyok közt, reggel korábban kelt föl, hogy lássa elmenni. A haját is elkezdte göndöríteni, a ruhájára is jobban vigyázott. De az anyja előtt nem szólt soha egy szót sem a szomszéd felől, s az asszony se vett semmit észre a néma szerelmeskedésből. Egy izben a lány gombolyagja kiesett az ablakon. A fiú arra ment éppen akkor, s fölvette. Azontúl mindig felemelte fejét Malvinék ablaka előtt, és köszönt. A lányt leste, mint azelőtt , álmodozott, és fölvidult, ha ismeretlenje szemébe nézett. Vagy két hónapig tartott a játék. Akkor a lány szüleit kitették a lakásból. Más városrészbe költöztek, s Malvin nem látta őt többé. Azután jött az apa betegsége: az ínség, a halál. Az özvegy nyomorúságba jutott gyermekeivel, s a nagyleánnyal, kit a csapás egyszerre az anyja társává lett. Azon a napon, a melyen atyját elvesztette, egyszerre az ő kezében volt sorsuk, hogy írjanak az anya Neki jutott eszébe, egyetlen élő férfi testvérének, ő könyörgött a háziúrnál és futkosott ide-oda tanácsért, segítségért. Egyszer találkozott az egykori lakószomszéddal, épen mikor valami rossz eredményű kolduló útról ballagott haza. A fiún új ruha volt, s azonfelül jól ebédelhetett aznap, mert nagyokat nevetett jó kedvében. Mindjárt észrevette Malvint, köszönt, sőt majd szemtelenül melléje szegődött, s kérdezősködött hogyléte felől. Merre vannak, hová tűntek el olyan gyorsan ? A zavarba hozott lány alig bírt szóhoz jutni. De azért mégis felelt, s lassan, szomorúan elmakogta az esetüket. Még csak fel se tűnt neki, hogy ezzel az emberrel ma beszél először. Az utcasarkig mentek együtt. Itt Malvinnak be kellett kanyarodnia az ő sikátorukba. Váláskor kezet fogtak, régi pajtások módjára. A férfi megrázta, meg is szorongatta azt a rossz barna cérnakeztyűben didergő kezet, félig komolyan, félig ingerkedve utána kiáltotta : A viszontlátásra ! Otthon Malvin persze megint nem szólt semmit a találkozásról, de túlságos hidegvérrel mondta el, hogy visszautasították a kérvényüket, mert nincs a városnak efféle végkielégítésekre pénze. Az anya kétségbeesése, a gyermekek jajgatása, kik mindannyian, sírni, sivalkodni kezdtek az anyjuk könnyei láttára, nem akart, indították meg a lányt. Vigasztalni hogy majd jól leszen minden , beszélt, biztatott, iparkodott a családot lecsendesíteni, meglehetős türelmetlenséggel, hogy összezavarták a fejét. A búcsúzó szó még mindig a fülében csengett. (Folyt, köv.)