Esztergom és Vidéke, 1904 (26. évfolyam, 1-101. szám)
1904-12-08 / 97. szám
Esztergom, 1904. XXVI. évfolyam. 97. szám. Megfelelik Vízsfírijap és csütörtökön. Előfizetési árak : *vr — — — 12 kor. — Hl. JVi évre — — — 6 kor. — Ül-Negyed évre — — — S kor. ti. Hf.itux ára: 14 fil. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PR0K0PP GYULA es BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal : (hova a kéziratok, előfizetések, nyllvevek és hirdetések küldendői Kossuth Lajos (azelőtt Buda utca 485. száll). — Kéziratot nem adunk vissza. •$— Csütörtök, deczember 8. A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA. Máriának szeplöilsn fogantatása ünnepén. Esztergom, decr., 7. Ember! bizva bizzál és higyj. Higyj, mert a hit élő kincseid között az egyetlen, mely felemel érzékiségedből, hogy a sorsod ül __ dözte rideg valódból az üdvö_s^gj^1 a menybe vezessen. Mit ér a rög számodra, ha nincs reményed ? Mit ér a gondolat, ha nem magasztos és nem öleli reményt, mely szárnyait adja fel a lelki valóságodnak. Mert bármennyire hatolj is az előtted való természet titkaiba, tudásod határát a Mindezrség vezető kezeiben nyugvó titkok hosszú sorozatában, mindvégig alig számba vehető távolságban van határköved. De nem lehet határköve reményednek, mely ott végződhetik, Vol te élsz az Istenben és O tebenned. És bármennyire hajtsd a természetnek általad kikutatott titkait szolgálatodra, erőtlen vagy arra, hogy porlandó testeddel szemben megóvjad annak kártékony A nagy sebesség ép úgy hatásától. megárt, mint akár a dermesztő hideg, a vakító fény, akár mint az hő. Itt is meg van a határ, olvasztó melynél megsemmisülsz s csak a remény, a hit marad társadus. Mi vagy te gyarló ember hit és remény nélkül ? Mi egyébb, mint a megsemmisülés vigasztalan •Qolatában tépelődő nyomorult gonvazulusa az anyagcserébe elföldelt testednek, amelyről nem hitted el, hogy az az Isten háza. Nem hitted el, hanem büszkén vallottad az anyagcsere processusában rejlő eletet, mely közös veled a többi érzéki lénnyel. Azt mondod semmiből nem lesz semmi és semmiből nem válik semmi. Ez a nézet lopódzik tudatodba, mikor létedről, fogantatásodról, származásodról tépeled el. Legyen neked is igazad, mikor az élet vázáról elmélkedsz ; de ne felejtsd, hogy az életadásban tüneményszerű esetekkel állsz és halsz szemben, melyeket mint állkis vételeket soha sem fogsz megismerni röpködő gondolataid szárnyaszegetten hullnak alá, visszatérve gondolatod tárházába, hogy higyj érzelmeid fészkébe, hogy remélj. Ily titok a mai nap ünnepe, mikor az Isten anya szeplőtelen fogantatását hirdető hitelv (dogma) hirdetésének ötvenedik évfordulóját ünnepeljük. A rom. kath. anyaszentegyház minden időkben hitte, hogy valamint Jézus fogantatása ment volóden bűntől, azonképen anyjáé sem lehet a gyarlóság és tiszta,mint a bércek havasán taposatlan havon visszaverődő napfény. A szeplőtelen fogantatást a szeplőtelen fogantatásnak kellett megelőzni, mert a kehely, hol az Istenember emberi testet von fel, az stenhez méltónak, tisztának, szeplőtelennek kellett lennie. Én hiszem és mi r. kath. egyház híei hisszük és valljuk, hogy szeplőqb. nmvíS'-e* fölötti volt. A természet fölöttiség pedig korántsem ütközik a pozitív világnézetbe, csak titok, kikutathatlan valami, mit Isten bölcsesége rejtett el előttünk, kárpótlásul nyújtván a hitet, a reményt, amely utóbbinak hasonlata ha meg is van az állatban, de az első az egyedül csak az ember tulajdona, bármely alakban, akár kárhozatra, akár üdvösségre vezessen is. És abban az ünnepélyes titokban árad szét a hívők lelke, hogy lerója csodálatos eredményében a hálát a Mindenek Urának, ki felmagasztalván a nők felséges eszményét,'a'nők királynéját, imigyen szólítván őt: áldott a Te az asszonyok között és ^lapja, a Te méhednek gyümölcse. 'A fenséggel megáldottnak a szeplőtelen fogantatásban van megáldottsága és eme áldott előtt, a szeplőtelenül foganhatott boldogságos Szűz előtt sóhajtva esedeznek hozzá a hívők milliói . Imádkozzál érettünk Istennek szent [Anyja Hogy méltók lehessünk a Krisztus ígéretére. Bertalan Vince: Birtokrendezés. Törvényeink csak az úrbéri viszonyok rendezése céljából foglalkoznak a földbirtok kérdéseivel. Oly rendelkezések, melyek a földbirtok alkalmas elhelyezését és az „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Szekeres Ábel, Irta : JAKAB ÖDÖN. A minap reggel még az ágyban heverésztem, mikor betoppan hozzám a szolgáló. — Instálom, egy ember keresi a tekintetes urat. Most jött a vasúton. — Hogy hijják ? — Valami Szekeres Ábel — féle nevet emlegetett. — Jól van. Vezesse a dolgozó szobámba. Mindjárt felöltözöm s megyek. Szekeres Ábel! Teremtő Isten, micsoda rég nem hallott név ez. De azért a tulajdonosára tüstént visszaemlékeztem s az emlékezés alatt úgy éreztem magam, mintha huszonöt esztendővel fiatalabb volnék. Hevesebben dobbant meg a szivem s lelkemben rég elalélt emlékek serkentek életre e névnek hallatára. Szinte hallani véltem a tisztes, fekete falú székely kollégium hangos csengetyüjét, amint hivogat a reggeli órákra s önkénytelenül egy pár görög szó jutott az eszembe. Az ablakom alatt elmenő emberek lármája úgy tetszett mintha az iskola haszontalankodó egykori tanulótársak zsivaja volna. Még öltözködésem is szaporább lett sokkal a rendesnél, nehogy öreg tanárom után menjek be ismét az órára. Mert bár Szekeres Ábel hajdanában tanulótársam volt, kivel ugyan ritkán tanultunk együtt, de mindig együtt verekedtünk. A tagba szakadt nagy otromba gyereket mindenki ismerte s minden osztályban az volt a „szamárpad“ a melyikben ő ült. Mikor engem az iskolába vittek, két osztállyal járt akkor előttem , s mikor az iskolát elhagyta két osztállyal jártam én előtte. Nehéz feje nem bírt a tudományokkal sehogy boldogulni, ámbár ő azt hitte, hogy csak a tanárok üldözik Alig cseperedett fel embernyi suhancznak, végleg meggyűlölte a nyomtatott betűket. Hanem azért az érettségi vizsgát még a negyedik osztályban letette, ami különben nála csak annyiból állott, hogy a német nyelv professzorának az ablakát beverte s azzal elment haza, falusi gazdának. A mint öltözködés közben ezeken a régi dolgokon borongtam, felismertem a hangját is a másik szobából. Az egykori érces hangon kiáltotta az ebédlőben rendező szolgáló leánynak, ! — Hallja, galambom! Hát itt a vendégeknek a szivarok hol állnak ? Nem kellet fáradni a lánynak, mert e pillanatban én is beléptem a dolgozószobába. — Szervus kedves Ábel! — Szervusz fiú. És megölelt és megcsókolt a régi melegséggel. — Hallottam a firedet: nagy ember lettél, az ország tüköre! Brávó, fiú! Aztán megveregette a vállamat, nagy szeretettel és nagy erővel. Ez a leereszkedő viselkedés még annak a boldog időnek volt a maradványa, mikor köztünk a legfőbb külömbséget kiváltképp az tette, hogy ő erősebb volt mint én. — Szép dolog tőled, hogy nem felejtettél el és meglátogattál. Ábel kiegyenesedett és önérzetesen szólt. — Mit ? Hát olyan parasztnak gondolsz te engemet, hogy nem tudom mi a’ kötelesség ? Hiszen igaz, hogy én nem vagyok holmi tintanyaló ember, hanem csak afféle „földnépe“ aki abból él, hogy túrja a mezőt, mint a vakondok, esztendőről esztendőre, azért csak számitok valamit a magam fajtája közt! Te, olyan ökre s olyan fia nincsen a faluban senkinek, mint nekem ! — Örvendek Ábel ! Leült egy székre, elharapta egy szivarnak a végét és rágyújtott. — Ne gondold, hogy olyan sült paraszt, semmi ember vagyok ! Elismerem, hogy nem sokat tanultam, hanem azért falun is csak súrlódik az ember. Mi is hallunk a világról egyet mást, mi is tudjuk, hogy megölték a németek Kossuthot. Szörnyü hangosan beszélt, amivel láthatólag mutatni akarta, hogy nincs elmaradva nagyon a világtól. Azonban hiába kiabált, mert egész külseje folyvást ellene szólt. A ruházatját akár el se hozta volna ! Vastag vászon ing szürkéllett ki a barna daróc kabát alól s a kabátján hat gombháznak csak két gomb állott rendelkezésére. Hosszú szárú, nehéz csizmát viselt, melynek gondozatlan fejbőrét vörösre csávázta otthon a mezők hajnali harmata. Feltört kezein erősen meglátszott az eke szarva és a nehéz kaszamunka. — Tudod miért jöttem, olyan messze földről ? — kérdezte tőlem komoly nyomatékkal. — Nem tudom, Ábel, de jól téved, akármiért jöttél. — Persze az efféle híres úriemberek mindent elfelejtenek ! Emlékszel, hogy egyszer veled és Varga Sándorral mit fogadtunk volt a Maros partján ? Azt fogadtuk fráter, hogy felkeressük egymást huszonöt év múlva és megisszuk a baráti poharat. Látod, én emlékszem, pedig sok bajom van ! Nem volt az a nap azóta, hogy eszembe ne jusson! Huszonöt esztendeje már, hogy éjjel nappal számitgatom a fogadás idejét. Még a tavaly letelt. De ti