Esztergom és Vidéke, 1904 (26. évfolyam, 1-101. szám)

1904-12-08 / 97. szám

Esztergom, 1904. XXVI. évfolyam. 97. szám. Megfelelik Vízsfírijap és csütörtökön. Előfizetési árak : *vr — — —­­ 12 kor. — Hl. JVi évre — — — 6 kor. — Ül-Negyed­ évre —­­ — — S kor. ti­. Hf.itux ára: 14 fil. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PR0K0PP GYULA es BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal : (hova a kéziratok, előfizetések, nyllvevek és hirdetések küldendői Kossuth Lajos (azelőtt Buda­ utca 485. száll). — Kéziratot nem adunk vissza. •­$— Csütörtök, deczember 8. A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA. Máriának szeplöilsn fogantatása ünnepén. Esztergom, decr., 7. Ember! bizva bizzál és higyj. Higyj, mert a hit élő kincseid között az egyetlen, mely felemel érzékiségedből, hogy a sorsod ül­ __ dözte rideg valódból az üdvö_­s^gj^1 a menybe vezessen. Mit ér a rög számodra, ha nincs reményed ? Mit ér a gondolat, ha nem magasztos és nem öleli reményt, mely szárnyait adja fel a lelki valóságodnak.­­ Mert bármennyire hatolj is az előtted való természet titkaiba, tu­dásod határát a Mindezrség vezető kezeiben nyugvó titkok hosszú sorozatában, mindvégig alig számba vehető távolságban van határköved. De nem lehet határköve reményed­nek, mely ott végződhetik, Vol te élsz az Istenben és O tebenned. És bármennyire hajtsd a természet­nek általad kikutatott titkait szol­gálatodra, erőtlen vagy arra, hogy porlandó testeddel szemben meg­óvjad annak kártékony A nagy sebesség ép úgy hatásától. megárt, mint akár a dermesztő hideg, a vakító fény, akár mint az hő. Itt is meg van a határ, olvasztó mely­nél megsemmisülsz s csak a re­­mény, a hit marad társadus. Mi vagy te gyarló ember hit és remény nélkül ? Mi eg­yébb, mint a­ megsemmisülés vigasztalan •Qolatában tépelődő nyomorult gon­­va­­zulusa az anyagcserébe elföldelt testednek, amelyről nem hitted el, hogy az az Isten háza. Nem hitted el, hanem büszkén vallottad az anyagcsere processu­sában rejlő ele­tet, mely közös veled a többi ér­zéki lénnyel. Azt mondod semmiből nem lesz semmi és semmiből nem válik semmi. Ez a nézet lopódzik tuda­todba, mikor létedről, fogantatásod­ról, származásodról tépeled el. Le­gyen neked is igazad, mikor az élet vázáról elmélkedsz ; de ne fe­lejtsd, hogy az életadásban tüne­­ményszerű esetekkel állsz és halsz szemben, melyeket mint áll­ki­s vételeket soha sem fogsz megismerni röpködő gondolataid szárnya­­szegetten hullnak alá, visszatérve gondolatod tárházába, hogy higyj érzelmeid fészkébe, hogy remélj. Ily titok a mai nap ünnepe, mi­kor az Isten anya szeplőtelen fo­­­gantatását hirdető hitelv (dogma) hirdetésének ötvenedik évfordulóját ünnepeljük. A rom. kath. anyaszentegyház minden időkben hitte, hogy vala­mint Jézus fogantatása ment voló­den bűntől, azonképen anyjáé sem lehet a gyarlóság és tiszta,­­mint a bércek havasán taposatlan havon visszaverődő napfény. A szeplőtelen fogantatást a szep­lőtelen fogantatásnak kellett meg­előzni, mert a kehely, hol az Isten­ember emberi testet von fel, az stenhez méltónak, tisztának, szep­lőtelennek kellett lennie. Én hiszem és mi r. kath. egyház hí­ei hisszük és valljuk, hogy szeplő­­qb­.­ nmvíS'-e* fölötti volt. A termé­szet fölöttiség pedig korántsem ütközik a pozitív világnézetbe, csak titok, kikutathatlan valami, mit Isten bölcsesége rejtett el előttünk, kár­pótlásul nyújtván a hitet, a reményt, amely utóbbinak hasonlata ha meg is van az állatban, de az első az egyedül csak az ember tulajdona, bármely alakban, akár kárhozatra, akár üdvösségre vezessen is. És abban az ünnepélyes titokban árad szét a hívők lelke, hogy le­rója csodálatos eredményében a hálát a Mindenek Urának, ki fel­magasztalván a nők felséges esz­ményét,'a'nők királynéját, imigyen szólítván őt: áldott a Te az asszonyok között é­s ^lapja, a Te méhednek gyümölcse. '­A fenséggel megáldottnak a szeplőtelen fogan­tatásban van megáldottsága és eme áldott előtt, a szeplőtelenül fogan­hatott boldogságos Szűz előtt só­hajtva esedeznek hozzá a hívők milliói . Imádkozzál érettünk Istennek szent [Anyja Hogy méltók lehessünk a Krisztus­­ ígéretére. Bertalan Vince: Birtokrendezés. Törvényeink csak az úrbéri vi­szonyok rendezése céljából foglal­koznak a földbirtok kérdéseivel. Oly rendelkezések, melyek a föld­birtok alkalmas elhelyezését és az „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Szekeres Ábel, Irta : JAKAB ÖDÖN. A minap reggel még az ágyban heve­­résztem, mikor betoppan hozzám a szol­gáló. — Instálom, egy ember keresi a te­kintetes urat. Most jött a vasúton. — Hogy hijják ? — Valami Szekeres Ábel — féle ne­vet emlegetett. — Jól van. Vezesse a dolgozó szo­bámba. Mindjárt felöltözöm s megyek. Szekeres Ábel! Teremtő Isten, mi­csoda rég nem hallott név ez. De azért a tulajdonosára tüstént visszaemlékez­tem s az emlékezés alatt úgy éreztem magam, mintha huszonöt esztendővel fiatalabb volnék. Hevesebben dobbant meg a szivem s lelkemben rég elalélt emlékek serkentek életre e névnek hallatára. Szinte hallani véltem a tisz­tes, fekete falú székely kollégium han­gos csengetyüjét, amint hivogat a reg­geli órákra s önkénytelenül egy pár görög szó jutott az eszembe. Az abla­kom alatt elmenő emberek lármája úgy tetszett mintha az iskola haszontalan­­kodó egykori tanulótársak zsivaja volna. Még öltözködésem is szaporább lett sok­kal a rendesnél, nehogy öreg tanárom után menjek be ismét az órára. Mert bár Szekeres Ábel hajdanában tanulótársam volt, kivel ugyan ritkán tanultunk együtt­, de mindig együtt verekedtünk. A tagba szakadt nagy otromba gyereket mindenki ismerte s minden osztályban az volt a „szamár­­pad“ a melyikben ő ült. Mikor engem az iskolába vittek, két osztállyal járt akkor előttem , s mikor az iskolát el­hagyta két osztállyal jártam én előtte. Nehéz feje nem bírt a tudományokkal sehogy boldogulni, ámbár ő azt hitte, hogy csak a tanárok üldözik Alig csepe­redett fel embernyi suhancznak, végleg meggyűlölte a nyomtatott betűket. Ha­nem azért az érettségi vizsgát még a negyedik osztályban letette, ami külön­­ben nála csak annyiból állott, hogy a német nyelv professzorának az ablakát beverte s azzal elment haza, falusi gaz­dának. A mint öltözködés közben ezeken a régi dolgokon borongtam, felismertem a hangját is a másik szobából. Az egykori érces hangon kiáltotta az­­ ebédlőben rendező szolgáló leánynak, ! — Hallja, galambom! Hát itt a ven­dégeknek a szivarok hol állnak ? Nem kellet fáradni a lánynak, mert e pillanatban én is beléptem a dolgozó­­szobába. — Szervus kedves Ábel! — Szervusz fiú. És megölelt és megcsókolt a régi melegséggel. — Hallottam a firedet: nagy ember lettél, az ország tüköre! Brávó, fiú! Aztán megveregette a vállamat, nagy szeretettel és nagy erővel. Ez a leereszkedő viselkedés még an­nak a boldog időnek volt a maradványa, mikor köztünk a legfőbb külömbséget kiváltképp az tette, hogy ő erősebb volt mint én. — Szép dolog tőled, hogy nem felej­tettél el és meglátogattál. Ábel kiegyenesedett és önérzetesen szólt. — Mit ? Hát olyan parasztnak gon­dolsz te engemet, hogy nem tudom mi a’ kötelesség ? Hiszen igaz, hogy én nem vagyok holmi tintanyaló ember, hanem csak afféle „földnépe“ aki abból él,­ hogy túrja a mezőt, mint a vakondok, esztendőről esztendőre, azért csak szá­­­mitok valamit a magam fajtája közt! Te, olyan ökre s olyan fia nincsen a faluban senkinek, mint nekem ! — Örvendek Ábel ! Leült egy székre, elharapta egy szi­­­varnak a végét és rágyújtott. — Ne gondold, hogy olyan sült paraszt, semmi ember vagyok ! Elisme­rem, hogy nem sokat tanultam, hanem azért falun is csak súrlódik az ember. Mi is hallunk a világról egyet mást, mi is tudjuk, hogy megölték a németek Kossuthot. Szörnyü hangosan beszélt, amivel látha­tólag mutatni akarta, hogy nincs elma­radva nagyon a világtól. Azonban hiába kiabált, mert egész külseje folyvást ellene szólt. A ruházat­­ját akár el se hozta volna ! Vastag vá­szon ing szürkéllett ki a barna daróc kabát alól s a kabátján hat gombház­nak csak két gomb állott rendelkezé­sére. Hosszú szárú, nehéz csizmát vi­selt, melynek gondozatlan fejbőrét vö­rösre csávázta otthon a mezők hajnali harmata. Feltört kezein erősen meglát­szott az eke szarva és a nehéz kasza­munka. — Tudod miért jöttem, olyan messze földről ? — kérdezte tőlem komoly nyomatékkal. — Nem tudom, Ábel, de jól téved, akármiért jöttél. — Persze az efféle híres úri­emberek mindent elfelejtenek ! Emlék­szel, hogy egyszer veled és Varga Sándorral mit fogadtunk volt a Maros partján ? Azt fogadtuk fráter, hogy felkeressük egymást huszonöt év múlva és megisszuk a baráti poharat. Látod, én emlékszem, pedig sok bajom van ! Nem volt az a nap azóta, hogy eszem­be ne jusson! Huszonöt esztendeje már, hogy éjjel nappal számitgatom a foga­­dás idejét. Még a tavaly letelt. De ti

Next