Esztergom és Vidéke, 1928 (49. évfolyam, 1-101. szám)
1928-01-01 / 1. szám
Esztergom város díszközgyűlése. Azon alkalomból, hogy dr. Water Gyula v. püspök, nagyprépost, káptalani helynöknek a mindenható Gondviselés áldozárságának ötvenedik évfordulóját friss szellemi erőben, hatalmas munkaenergiával megélni engedte, üdvözlő díszközgyűlést tartott Esztergom város képviselőtestülete december 29 én. A díszközgyűlésen a képviselőtestületi tagokon kívül a vármegye alispánja, a honvédzászlóalj és csendőrség tisztikarának küldöttsége, vasúti állomás, postahivatal és hajóállomás főnökei és az aranymisés főpap sok tisztelője mint ünneplő vendégek jelentek meg. Dr. Antóny Béla polgármester ünnepélyes hangulatban és mélyen átérzett, leiekből fakadó megnyitó beszédben, amikor üdvözölte a díszközgyűlésen megjelenteket, a hercegprímási székkel és a káptalan szereplésével szoros kapcsolatba hozta Esztergom városát. Mind ama fény, pompa, érdem, ami a hercegprímási szék és a székesfőkáptalan felé irányul, fényt, pompát és dicsőséget hoz Esztergom városára is. Dr. Gróh József ünnepi beszédjében dr. Walter Gyulát az elmúlt idők nagy egyháznagyjaihoz sorakoztatta. A millenáris idők nagy szónokához, — kinek beszédeit mindig olvasni fogjuk, míg a magyar nyelv élni fog — Vaszary nemrégiben sírjába Koloshoz, a csak kisért Csernoch Jánoshoz, a szinte mérhetetlen tudású Rainer Lajoshoz és az e jelzővel illethető új hercegprímáshoz — úgymond — méltón csatlakozik Walter Gyula személye, ki előbbiekkel együtt egyszerű polgári származott, de az egyház családból fenséges és demokratikus légkörében érdemei szerinti magas méltóságra emelkedett. Kiemelte az ünnepelt egyházi, irodalmi, szónoki, társadalmi munkásságát, a tanítóképzőben, a nőnevelő intézetben, az Oltáregyletben, a Stefániában, a Kath. Kör s a Régészeti és Történelmi Társulat körül és élén a Párkányi szervezése Takarékpénztárnak és az Esztergomi Iparbanknak. Hangsúlyozta, hogy éveken át elnöke volt a szociális alapon szervezett Munkásbiztosítónak és nagy része van a Kolos-kórház létesítése körül. Évtizedeken át együtt dolgozott Esztergom polgáraival s lelki nemessége, tapintata, odaadó készsége és fáradhatlansága számos nehéz kérdést helyes megoldásba irányított. Beszédét azzal zárta le, hogy Waler Gyula püspök, ki a nemzet lelkébe vésődött IV. Károly esküjét ábrázoló képen államiságunk keresztény jellegét kifejező apostoli kettős kereszt hordozója, még hosszú időn keresztül tartsa e nemzet jelvényét, még akkor is, amikor e jel alatt a Nagy Magyarországot köszöntjük. A hivatalos rendkívüli közgyűlés már egészen laposan folyt le. Dr. Zwitlinger tett néhány kifogást, de különben alig félóra alatt végeztek is, hisz nem is volt érdemleges tárgy a tárgyalásra. Végül dr. Antony Béla polgármester, aki a közgyűlés napján tért vissza Rómából, tolmácsolta Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás üdvözletét. Deáki: A Kis Alföld gyönyörű, acélos buzát termő zónájának a Duna balpartján elterülő részén, mintegy négy kilométer távolságban, a szeszélyes Vág alsó folyásától csaknem a közepén fekszik 800 éves kéttornyú templomával Deáki község, dr. Serédi Jusztinián bibornok-hercegprímás szülőfaluja. Népes, nagy és vagyonos magyar községek lakossága Pozsony megyei veszik körül. Tósnyárad, Taksony, Felsősziei, Alsószen, Pered, míg a szomszédos Nyitra megyében Vágkirályfa és Vágsellye szomszédos községei. Az abszolút síkságon tett községek határait jelző úgynevehatárdombokon kivül akkora emelkedés sincs, ahonnét az eleven gyermeksereg szánkón ereszkedhetnék, (az én időmben igy hívtuk a ródlizást) ha csak nem a Vég mentén húzódó védgátra nem megy, amely kilométerek távolságában védi a Vág áradásától a környéket. Deáki lakosága, úgy mint környező községek lakosága színmagyar és hogy már a honfoglaláskor is az volt, bizonyítja a deáki templomban talált ősmagyar nyelven irott halotti beszéd. Szent István 1001-ben pannonhalmi bencés főapátnak adományozta, de később Csák Máté a felvez ;dék kényura úgy látszik elrabolta apátság eme birtokát s miután Pozsony városának is tulajdona volt 1606-ban újból visszakerült a panonhalmi uradalomba, ősrégi, Árpád korabeli templomát a legújabb időkben kibővítették. A templom közvetlen szomszédságában hatalmas kerttel körülvéve áll a bencés plébánia, melynek parochusza, amikor én gyakran megfordultam ott, boldog emlékű, galamblelkű volt bencés tanár, Gulyás Elek volt. Elek távolabbi nagybátyám. Gulyás keresztelte meg hercegprímásunkat, fedezte fel benne a szunnyadó kiváló tehetséget. Gulyás Elek valóságos tudósa volt a rózsatenyésztésnek. Annyira szerette a virágok eme királynőjét, hogy nem engedte levágni őket, mert szerinte azok csak tövön szépek. Valóságos csoda és nagy kitüntetés volt, ha mosolygós arccal ajándékozott meg valakit, egy egy rózsaszállal. Egy ilyen esetről tudok csupán, ami az én jelenlétemben történt meg és még most is látom azt a jóságos, egészségtől duzzadó, mosolygós arcot, amint rózsájára és a megajándékozottra tekintett. Most talán elborult arccal tekint le egykori paróchiájára s talán könnyekre is fakad lelke, ha letekint az ott zsarnokoskodó idegenekre. Azt hiszem azonban, hogy ismét boldog mosoly fogja arcát borítani, amikor lelke egyik rózsája, dr. Serédi Jusztinián bibornok hercegprímás elfoglalja székét, mert hisz ő ajándékozta meg vele Csonka-Magyarországot, hogy majdan Nagy-Magyarország hercegprímása legyen, hazaérkezőben, most kanyarodik el éppen házuk közelébe. Szalad ám a Bundás, ugat örömében s rá-ráugrik, szinte alig bír vele megilletődésében. Az anyja is reszkető sietséggel siet eléje, az apja meg azt mondja, hogy várlak fiam nagyon is régen. Az a négyes fogat, sok az már énnekem, váltsál fel, légy te az uraság parádés kocsisa helyettem, így hívta csalogatta a távoli magyar élet, falánkja csak egy volt, hogy ne kellene lenni a más cselédjének. Igaz, jó kenyér az, nem is olyan vesződséges, de mégis, itt a magauraság vágyának kínálkozik a beteljesítése. A földbeírás magyar ütköző kérdése K. Tóth Kálmánt, mint a vihar a hajót, ide-oda hányogatta, vetette. Birkózott vele, leteperte, azután megint eleresztette, nem is jutott vele dűlőre. Egyszer azután egy vasárnapon vörös propagandisták jöttek ki a vidékre. Volt velük egy magyar is, hogy a falubeli foglyokhoz is eljusson az áldott kommün ténye. Népgyűlést tartottak, K. Tóth Kálmán is ott volt a mélyingen. Az igazat megvallva, nem igen figyelte a sok és hangos összevissza beszéet. Hiába is akarnák őt belelovalni holmi kétes vállalkozású szervezkedésbe. Nem neki való az ilyesmi, maradjon ez csak a ráérők kenyere, őt csak a maga földkérdése érdekelte. És éppen ezért egyszer mégis csak oda kellett fülelnie. Szolgák vagytok a más földjén, amely titeket illetne, így a elvtárs, Kálmán pedig akarva, magyar akarva, felfogja a szót röptében, nem No lám, ez a Juráék földjére ráillenék, gondolja magában önérzetetesen, holott az agitátor igazán másképpen értette. Nemsokára természetesen ő is rájött erre és megjelent szeme előtt otthoni uraságának minden földje. Ringott a szép kalász a hatalmas nagy tagon képzeletében és megfájdult a szíve belé, hej, ha csak egy kis része is az övé lehetne. Nem sok, mondjuk 10 holdacska csak a hajduugrató dűlőben. De gondját viselné s hogy öregbednék gyonban, tekintélyben . . . akkor vaHallgasson hát erre az izgató emberre ? Rárontson talán otthoni uraira s véres fejjel vagy azok, vagy ő hulljon le a földre? Nem ilyen volt Kálmánnak a természete. Paraszti lelke csak számot vetett magában csendesen. Kapni nem fog, venni nem tud, szolgának lenni nics már kedve,elintézte hát magában „amúgy", mert földet nagyon kivánt az éhsége. K. Tóth Kálmánnak négy héttel később megtörtént Jurával az esküvője. (Vége:) méterre zizegő hideg, párát fúj vonagló szájból negyven didergő össze, bújt ziláló gyerek. A tanító téli kabátban tüdővel fázón magyaráz, kultúrát csepegteti a parányi ember_ a kékbe és ők didergő testtel, de szomjas meleg lélekkel szívják magukhfz a tudást, hazájuk talán nem is sej tett boldogulásának anyatejét. De meddig tart a kultúrának ez a harca a nyomorra, s ha soká tart, melyik lesz a győztes ebben a küzdelemben ? A küzdelem egyenetlen, itt az idő az utolsó óra, segíteni ezeken a bajokon, mert félő, hogy a kultúrát letöri a nyomor. Azok előtt a tanítók előtt pedig, akik — és ilyenek sokan vannak — igy terjesztik a kultúrát és azok előtt a kis tanulók előtt, kik igy küzdenek és sokan el is hullanak ebben nemzetmentő munkában, mint hősök a és hősi halottak előtt vegyünk le szent áhitattal kalapunkat. Boldog büszkeség tölti el lelkünket ezek láttára, de kezünk is ökölbe szorul és szemünkből kicsordulnak a könnyek. Idet nézzetek és okuljatok győző nemzetek gazdag fiai ! Mig nem késő ! Nehogy egyszer nektek is igy kelljen küzdenetek hazátokért, vagy a mig az előre megásott sirba nem taszítjátok egy nemzet ezeréves kultúráját és vele ennek a nemzetnek a szenvedéseket már el nem viselhető uratlan fiait. •ijjimnqp»« ..„ M •mutiny qr'HMivw» • «r«-.iw>g m»-a kultúra és nyomor. Lélekbemarkoló az a hősi küzdelem, amit csonka hazánkban a kultúra a nyomorral folytat. A kultúra minden időkben vezérlő iránytűje volt nagyjainknak, de ez csak ritkán találkozott a nyomorral a boldog országban és inkább csak a közönnyel kellett megküzdenie. Trianon óta megváltozott a helyzet. A kultúrával hivatott vezéreink szét akarják feszíteni azt a bilincset, melyet körülöttünk félművelt és műveletlen népek barbár agymunkája rakott reánk és ezért a kulturmunkát tüzönvizen keresztül harcoltatják a remélt diadalig. De a kulturmunkának most rettenetes harcot kell folytatni a nyomorral, mely Trianon óta reánk szakadt. A sok közül csak egy példát hozunk fel, mely itt folyik le közelünkben a szemeink előtt, de Vármegyénk egyik dunamenti kicsi, szegény községében az elemi iskolába járó kis gyermekek 25 fokos hidegben sirva járnak az utcán végig. Gyenge testükön vékony, hiányos ruha, lábukon cipőnek nevezett ócska bőrolat. Hónuk alatt hitvány könyvtáska, didergő kezükben néhány nyers vékony fadarab. Hónuk alatt a kultúrát, kezükben a nyomort hurcolják az iskolába. Az iskolában — mert senki nem gondoskodik annak fűtéséről — a gyermekek által napnap után vitt néhány fadarabbal befűtenek. És ott tanítanak s tanulnak rendületlenül. De hogyan az Istenért ! Az iskolában a hőmérő higanya nullán áll. A kályhától egy Dr. Walter figura üdvözlése aranymiséje alkalmából. Dr. Walter Gyula c. püspök, káptalani helynököt aranymiséje alkalmából az ország minden részéről elárasztották üdvözlésekkel és jókivonatokkal. A legnagyobb megtiszteltetés XI. Pius pápa őszentségének távirata, amelyben a „múlt jutalma és a jövő záloga" gyanánt apostoli áldását küldötte. Dr. Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás is hosszabb, igen meleghangú levélben fejezte ki üdvkivánatait. Már néhány nap előtt gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi minister a következő levelet intézte az ünneplőhöz: Méltóságos és Főtiszt, Püspök, Káptalani Helynök Úr! Egyik legkedvesebb kötelességemnek tartom, ha a magyar kultúra munkásainak áldásos működésük egy-egy jelentős mozzanatánál elismerésemet fejezhetem ki. őszinte örömömre szolgál azért, hogy Méltóságodat pappá szenteltetésének félszázados évfordulója alkalmából üdvözölhetem. Kedves alkalom ez nekem arra, hogy annak az Őzinte elismerésnek, amellyel Méltóságod tevékenysége iránt viseltetem, kifejezést adjak. Méltóságod, mint az esztergomi érseki tanítóképző-intézet tanára és igazgatója, a magyar tanügynek megbízható és értékes nevelőket adott. Hivatali kötelességeinek mindenkor mintaszerű teljesítésével és sikeres irodalmi működésével maradandó emléket állított magának a magyar katholikus egyház történetében. Egy munkás élet múltjához következetes készséggel, a várható fároiságoktól vissza nem rettenve, bocsátotta kiváló képességeit az egyház szolgálatára, midőn az esztergomi érseki szék megüresedésével az elárvult főegyházmegye kormányzását elvállalta. őszinte kívánságom, hogy az isteni Gondviselés Méltóságodat Valódi keleti perzsaszőnyeglék nagy választékban VIRÁG és SZÁNTÓNÁL!