Esztergom és Vidéke, 1928 (49. évfolyam, 1-101. szám)

1928-01-01 / 1. szám

Esztergom város díszközgyűlése. Azon alkalomból, hogy dr. Wa­ter Gyula v. püspök, nagyprépost, káp­talani helynöknek a mindenható Gond­viselés áldozárságának ötvenedik év­fordulóját friss szellemi erőben, hatal­mas munkaenergiával megélni en­gedte, üdvözlő díszközgyűlést tartott Esztergom város képviselőtestülete december 29 én. A díszközgyűlésen a képviselőtes­tületi tagokon kívül a vármegye al­ispánja, a honvédzászlóalj és csend­őrség tisztikarának küldöttsége, va­súti állomás, postahivatal és hajó­állomás főnökei és az aranymisés főpap sok tisztelője mint ünneplő vendégek jelentek meg. Dr. Antóny Béla polgármester ün­nepélyes hangulatban és mélyen át­érzett, leiekből fakadó megnyitó be­szédben, amikor üdvözölte a dísz­közgyűlésen megjelenteket, a herceg­prímási székkel és a káptalan sze­replésével szoros kapcsolatba hozta Esztergom városát. Mind ama fény, pompa, érdem, ami a hercegprímási szék és a székesfőkáptalan felé irá­nyul, fényt, pompát és dicsőséget hoz Esztergom városára is. Dr. Gróh József ünnepi beszédjé­ben dr. Walter Gyulát az elmúlt idők nagy egyháznagyjaihoz sorakoztatta. A millenáris idők nagy szónokához, — kinek beszédeit mindig olvasni fogjuk, míg a magyar nyelv élni fog — Vaszary nemrégiben sírjába Koloshoz, a csak kisért Csernoch Jánoshoz, a szinte mérhetetlen tu­dású Rainer Lajoshoz és az e jel­zővel illethető új hercegprímáshoz — úgymond — méltón csatlakozik Wal­ter Gyula személye, ki előbbiekkel együtt egyszerű polgári származott, de az egyház családból fenséges és demokratikus légkörében érdemei szerinti magas méltóságra emelkedett. Kiemelte az ünnepelt egyházi, iro­dalmi, szónoki, társadalmi munkás­ságát, a tanítóképzőben, a nőnevelő intézetben, az Oltáregyletben, a Ste­fániában, a Kath. Kör s a Régészeti és Történelmi Társulat körül és élén a Párkányi szervezése Takarék­pénztárnak és az Esztergomi Ipar­banknak. Hangsúlyozta, hogy éveken át elnöke volt a szociális alapon szervezett Munkásbiztosítónak és nagy része van a Kolos-kórház létesítése körül. Évtizedeken át együtt dolgo­zott Esztergom polgáraival s lelki nemessége, tapintata, odaadó kész­sége és fáradhatlansága számos ne­héz kérdést helyes megoldásba irá­nyított. Beszédét azzal zárta le, hogy Wal­er Gyula püspök, ki a nemzet lelkébe vésődött IV. Károly esküjét ábrázoló képen államiságunk keresz­tény jellegét kifejező apostoli kettős kereszt hordozója, még hosszú időn keresztül tartsa e nemzet jelvényét, még akkor is, amikor e jel alatt a Nagy Magyarországot köszöntjük. A hivatalos rendkívüli közgyűlés már egészen laposan folyt le. Dr. Zwitlinger tett néhány kifogást, de különben alig félóra alatt végeztek is, hisz nem is volt érdemleges tárgy a tárgyalásra. Végül dr. Antony Béla polgármes­ter, aki a közgyűlés napján tért vissza Rómából, tolmácsolta Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás üd­vözletét. Deáki: A Kis Alföld gyönyörű, acélos buzát termő zónájának a Duna bal­partján elterülő részén, mintegy négy kilométer távolságban, a szeszélyes Vág alsó folyásától csaknem a köze­pén fekszik 800 éves kéttornyú templo­mával Deáki község, dr. Serédi Jusz­tinián bibornok-hercegprímás szülő­faluja. Népes, nagy és vagyonos magyar községek lakossága Pozsony megyei veszik körül. Tósnyárad, Taksony, Felsősziei, Alsószen­, Pered, míg a szomszédos Nyitra megyében Vágkirályfa és Vágsellye szomszé­­­dos községei. Az abszolút síkságon tett községek határait jelző úgyneve­határdombokon kivül akkora emelkedés sincs, ahonnét az eleven gyermeksereg szánkón ereszkedhet­nék, (az én időmben igy hívtuk a ródlizást) ha csak nem a Vég men­tén húzódó védgátra nem megy, amely kilométerek távolságában védi a Vág áradásától a környéket. Deáki lakosága, úgy mint környező községek lakosága színmagyar és hogy már a honfoglaláskor is az volt, bizonyítja a deáki templomban talált ősmagyar nyelven irott halotti beszéd. Szent István 1001-ben pannonhalmi bencés főapátnak ado­­­mányozta, de később Csák­ Máté a felv­ez ;dék kényura úgy látszik elrabolta apátság eme birtokát s miután Pozsony városának is tulajdona volt 1606-ban újból visszakerült a panon­halmi uradalomba, ősrégi, Árpád korabeli templomát a legújabb idők­ben kibővítették. A templom közvetlen szomszéd­ságában hatalmas kerttel körülvéve áll a bencés plébánia, melynek paro­chusza, amikor én gyakran megfor­dultam ott, boldog emlékű, galamb­lelkű volt bencés tanár, Gulyás Elek volt. Elek távolabbi nagybátyám. Gulyás keresztelte meg hercegprímá­sunkat, fedezte fel benne a szunnyadó kiváló tehetséget. Gulyás Elek valóságos tudósa volt a rózsatenyésztésnek. Annyira szerette a virágok eme királynőjét, hogy nem engedte levágni őket, mert szerinte azok csak tövön szé­pek. Valóságos csoda és nagy kitün­tetés volt, ha mosolygós arccal aján­dékozott meg valakit, egy egy rózsa­szállal. Egy ilyen esetről tudok csu­pán, ami az én jelenlétemben tör­tént meg és még most is látom azt a jóságos, egészségtől duzzadó, mo­solygós arcot, amint rózsájára és a megajándékozottra tekintett. Most talán elborult arccal tekint le egy­kori paróchiájára s talán könnyekre is fakad lelke, ha letekint az ott zsar­nokoskodó idegenekre. Azt hiszem azonban, hogy ismét boldog mosoly fogja arcát borítani, amikor lelke egyik rózsája, dr. Serédi Jusztinián bibornok hercegprímás elfoglalja szé­két, mert hisz ő ajándékozta meg vele Csonka-Magyarországot, hogy majdan Nagy-Magyarország herceg­prímása legyen, hazaérkezőben, most kanyarodik el éppen házuk közelébe. Szalad ám a Bundás, ugat örömében s rá-ráugrik, szinte alig bír vele megilletődésében. Az anyja is reszkető sietséggel siet eléje, az apja meg azt mondja, hogy várlak fiam nagyon is régen. Az a négyes fogat, sok az már énnekem, váltsál fel, légy te az uraság pará­dés kocsisa helyettem, így hívta csalogatta a távoli ma­gyar élet, falánkja csak egy volt, hogy ne kellene lenni a más cseléd­jének. Igaz, jó kenyér az, nem is olyan vesződséges, de mégis, itt a magauraság vágyának kínálkozik a beteljesítése. A földbeírás magyar ütköző kér­dése K. Tóth Kálmánt, mint a vihar a hajót, ide-oda hányogatta, vetette. Birkózott vele, leteperte, azután me­gint eleresztette, nem is jutott vele dűlőre. Egyszer azután egy vasárnapon vörös propagandisták jöttek ki a vidékre. Volt velük egy magyar is, hogy a falubeli foglyokhoz is eljus­son az áldott kommün ténye. Nép­gyűlést tartottak, K. Tóth Kálmán is ott volt a mélyingen. Az igazat megvallva, nem igen figyelte a sok és hangos összevissza beszéet. Hiába is akarnák őt bele­lovalni holmi kétes vállalkozású szer­vezkedésbe. Nem neki való az ilyesmi, maradjon ez csak a ráérők kenyere, őt csak a maga földkérdése érde­kelte. És éppen ezért egyszer mégis csak oda kellett fülelnie. Szolgák vagytok a más földjén, amely titeket illetne, így a elvtárs, Kálmán pedig akarva, magyar akarva, felfogja a szót röptében, nem No lám, ez a Juráék földjére ráillenék, gondolja magában önérze­te­tesen, holott az agitátor igazán más­képpen értette. Nemsokára természe­tesen ő is rájött erre és megjelent szeme előtt otthoni uraságának min­den földje. Ringott a szép kalász a hatalmas nagy tagon képzeletében és megfájdult a szíve belé, hej, ha csak egy kis része is az övé lehetne. Nem sok, mondjuk 10 holdacska csak a hajduugrató dűlőben. De gondját vi­selné s hogy öregbednék gyonban, tekintélyben . . . akkor va­Hallgasson hát erre az izgató em­berre ? Rárontson talán otthoni uraira s véres fejjel vagy azok, vagy ő hulljon le a földre? Nem ilyen volt Kálmánnak a természete. Paraszti lelke csak számot vetett magában csendesen. Kapni nem fog, venni nem tud, szolgának lenni nics már kedve,elintézte hát magában „amúgy", mert földet nagyon kivánt az éhsége. K. Tóth Kálmánnak négy héttel később megtörtént Jurával az eskü­vője. (Vége:) méterre zizegő hideg, párát fúj vo­­nagló szájból negyven didergő össze, bújt ziláló gyerek. A tanító téli kabátban tüdővel fázón­­ magyaráz, kultúrát csepegteti a parányi ember_ a kékbe és ők didergő testtel, de szom­­jas meleg lélekkel szívják magukhfz a tudást, hazájuk talán nem is sej­ tett boldogulásának anyatejét. De meddig tart a kultúrának ez a harca a nyomorra­, s ha soká tart, melyik lesz a győztes ebben a küz­delemben ?­ A küzdelem egyenetlen, itt az idő az utolsó óra, segíteni ezeken a bajokon, mert félő, hogy a kultúrát letöri a nyomor. Azok előtt a tanítók előtt pedig, akik — és ilyenek sokan vannak — igy terjesztik a kultúrát és azok előtt a kis tanulók előtt, kik igy küzdenek és sokan el is hullanak ebben nemzetmentő munkában, mint hősök a és hősi halottak előtt vegyünk le szent áhitattal­­ kalapunkat. Boldog büszkeség tölti el lelkünket ezek láttára, de kezünk is ökölbe szorul és szemünkből kicsordulnak a kön­nyek. Idet nézzetek és okuljatok győző nemzetek gazdag fiai ! Mig nem késő ! Nehogy egyszer nektek is igy kell­jen küzdenetek hazátokért, vagy a mig az előre megásott sirba nem taszítjátok egy nemzet ezeréves kul­túráját és vele ennek a nemzetnek a szenvedéseket már el nem viselhető uratlan fiait. •ijjimnqp»« ..„ M •mutiny qr'HMivw» • «r«-.iw>g­ m»-a kultúra és nyomor. Lélekbemarkoló az a hősi küzde­lem, amit csonka hazánkban a kultúra a nyomorral folytat. A kultúra min­den időkben vezérlő iránytűje volt nagyjainknak, de ez csak ritkán talál­kozott a nyomorral a boldog ország­ban és inkább csak a közönnyel kel­lett megküzdenie. Trianon óta megváltozott a hely­zet. A kultúrával hivatott vezéreink szét akarják feszíteni azt a bilincset, melyet körülöttünk félművelt és műve­letlen népek barbár agymunkája rakott reánk és ezért a kulturmunkát tüzön­vizen keresztül harcoltatják a remélt diadalig. De a kulturmunkának most ret­tenetes harcot kell folytatni a nyo­morral, mely Trianon óta reánk sza­kadt. A sok közül csak egy példát hozunk fel, mely itt folyik le köze­lünkben a szemeink előtt, de Vármegyénk egyik dunamenti kicsi, szegény községében az elemi iskolába járó kis gyermekek 25 fokos hidegben sirva járnak az utcán végig. Gyenge testükön vékony, hiányos ruha, lábukon cipőnek nevezett ócs­ka bőrol­at. Hónuk alatt hitvány könyvtáska, didergő kezükben néhány nyers vékony fadarab. Hónuk alatt a kultúrát, kezükben a nyomort hur­colják az iskolába. Az iskolában — mert senki nem gondoskodik annak fűtéséről — a gyermekek által nap­nap után vitt néhány fadarabbal befűtenek. És ott tanítanak s tanul­nak rendületlenül. De hogyan az Istenért ! Az iskolában a hőmérő higanya nullán áll. A kályhától egy Dr. Walter figura üdvözlése aranymiséje alkalmából. Dr. Walter Gyula c. püspök, káp­talani helynököt aranymiséje alkal­mából az ország minden részéről el­árasztották üdvözlésekkel és jókivo­natokkal. A legnagyobb megtisztel­tetés XI. Pius pápa őszentségének távirata, amelyben a „múlt jutalma és a jövő záloga" gyanánt apostoli áldását küldötte. Dr. Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás is hosszabb, igen meleghangú levélben fejezte ki üdvkivánatait. Már néhány nap előtt gróf Kle­belsberg Kunó vallás- és közoktatás­ügyi minis­ter a következő levelet intézte az ünneplőhöz: Méltóságos és Főtiszt, Püspök, Káptalani Helynök Úr! Egyik legkedvesebb kötelessé­gemnek tartom, ha a magyar kul­túra munkásainak áldásos műkö­désük egy-egy jelentős mozzana­tánál elismerésemet fejezhetem ki. őszinte örömömre szolgál azért, hogy Méltóságodat pappá szentel­tetésének félszázados évfordulója alkalmából üdvözölhetem. Kedves alkalom ez nekem arra, hogy an­nak az Ő­zinte elismerésnek, amel­­­lyel Méltóságod tevékenysége iránt viseltetem, kifejezést adjak. Méltóságod, mint az esztergomi érseki tanítóképző-intézet tanára és igazgatója, a magyar tanügy­nek megbízható és értékes neve­lőket adott. Hivatali kötelességei­nek mindenkor mintaszerű teljesí­tésével és sikeres irodalmi műkö­désével maradandó emléket állított magának a magyar katholikus egy­ház történetében. Egy munkás élet múltjához következetes készséggel, a várható fároiságoktól vissza nem rettenve, bocsátotta kiváló képes­ségeit az egyház szolgálatára, mi­dőn az esztergomi érseki szék megüresedésével az elárvult fő­egyházmegye kormányzását elvál­lalta. őszinte kívánságom, hogy az isteni Gondviselés Méltóságodat Valódi keleti perzsaszőnyeglék nagy választékban VIRÁG és SZÁNTÓNÁL!

Next